magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VI. ÉVFOLYAM - 2000. 4. (22.) SZÁM - ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOK
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Jürgen Habermas

Az európai nemzetállam és a globalizáció hatásai*

 

"Napjaink legégetôbb kérdése - olvashatjuk a Globális dinamika és helyi környezet című könyv bevezetôjében -, hogy ellenôrzés alá lehet-e újra vonni a nemzetállam keretein túl, államfölötti és globális szinten, a kapitalizmusban rejlô ökológiai, társadalmi és kulturális katasztrófákat okozó potenciált."1 A piac képessége a gazdaság irányítására, új információk beáramoltatására vitán felül áll. Ám maguk a piacok csak az árak nyelvén kódolt üzenetekre reagálnak. A más területeken általuk elôidézett hatásokkal szemben viszont érzéketlenek. Ez magyarázza Richard Münich liberális szociológus félelmét, hogy a jövôben a pótolhatatlan erôforrások kiapadásával, tömeges szintű kulturális elidegenedéssel és szociális forrongásokkal kell számolnunk, hacsak nem sikerül politikai úton határokat szabni a meggyengült és túlterhelt nemzetállamoktól úgymond elszabadulóban levô piacoknak.

Igaz ugyan, hogy a háború után a fejlett kapitalista társadalmak államai inkább fokozták, mint csökkentették a kapitalizmus ökológiai károkat okozó potenciálját, és hogy a jóléti államok bürokráciái segítségével felépített társadalombiztosítási rendszereik egyáltalán nem ösztönzik klienseiket saját életük irányítására. Ám a század harmadik negyedében a jóléti államnak sikerült jelentôs mértékben csökkentenie az európai és más OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) országok magas termelési mutatókkal rendelkezô gazdaságainak társadalmi szempontból nemkívánatos következményeit. A kapitalizmus, történelme során elôször, nem akadályozta többé a törvény elôtti egyenlôség republikánus ígéretének teljesülését, sôt lehetôvé tette azt. A törvény elôtti egyenlôséget ugyanis a demokratikus, alkotmányos állam is garantálja, abban az értelemben, miszerint minden állampolgárnak egyenlô esélyt kell biztosítani jogai gyakorlására. Ebben a vonatkozásban beszél John Rawls, a politikai liberalizmus legbefolyásosabb jelenkori teoretikusa az igazságosan elosztott jogok "méltányossági értékérôl" ["fair value"]. A hajléktalanok növekvô számával szembesülve Anatole France szellemes mondása jut eszünkbe: nem "a híd alatt alvásnak" kellene az egyetlen, mindenki által egyformán élvezett jognak lennie.

Ha alkotmányainkat ebben a materiális értelemben olvassuk, vagyis a társadalmi igazságosság megvalósításáról szóló szövegekként, akkor a maguk számára törvényeket elôíró polgárok eszméje - miszerint a törvény hatálya alá tartozóknak magukat a törvény alkotóinak kell tekinteniük - a céltudatosan önmeghatározó társadalom jelentésével bôvülve politikai dimenziót nyer. A háború utáni Európa jóléti államait építô politikusokat a demokratikus folyamatnak ez a dinamikus eszméje vezérelte. Ma már kezdjük belátni, hogy ez az eszme mindezidáig csak a nemzetállam keretein belül valósult meg. Ám ha a globális társadalom és globális gazdaság által meghatározott új helyzetben a nemzetállam eléri lehetôségeinek határait, a társadalmi szervezôdés e formájával együtt két dolog tevôdik kockára: a világszinten elszabadult kapitalizmus politikai szelídítése, és a legalábbis elfogadhatóan működô széleskörű demokrácia egyetlen formája. Kiterjeszthetô-e a modern társadalmak demokratikus önformálásának e változata a nemzetállam határain túlra?

A kérdést három lépésben kívánom megközelíteni. Meg kell elôször vizsgálnunk a nemzetállam és a demokrácia összekapcsolódását, és azonosítanunk kell azoknak az erôknek a forrását, amelyeknek ez az egyedi szimbiózis jelenleg ki van téve. Ennek az elemzésnek a függvényében fogom azután leírni a nemzetállam utáni helyzet kihívásaira adott politikai válaszok négy formáját; ezek a válaszok adják a "harmadik útról" folyó viták paramétereit is. Végül, ebbôl a vitából kiindulva, egy, az Európai Unió jövôjére vonatkozó, offenzív álláspontot fogok felvázolni. Amennyiben régiónk általában kiváltságos helyzetben levô állampolgárai jövôjükrôl elmélkedve más országok és kontinensek szempontjait is figyelembe kívánják venni, szövetségi határok mentén kell elmélyíteniük az Európai Uniót, hogy a világ polgáraiként megteremthessék egy globális belpolitika elôfeltételeit.

 

A demokráciát és a nemzetállamot érô kihívások

A "globalizáció" címszó alá foglalt és napjainkban a figyelem középpontjában levô folyamatok hatására átalakulóban van az a történelmi képzôdmény, melyet az állam, a társadalom és a gazdaság nemzeti határokon belüli egybeesése (koextenzivitása) jellemez. A piacok globalizálódása nyomán a nemzetközi gazdasági rendszer, amelyben az államok határt vonnak a belföldi gazdaság és a külkereskedelmi kapcsolatok között, egy államfölötti gazdasággá változik át. Különösen jelentôs ebbôl a szempontból a világszintű tôkeáramlás felgyorsulása és a nemzetgazdaságok globálisan összekapcsolódó tôkepiacok általi, kötelezô minôsítése. E tényezôk magyarázatul szolgálnak arra is, hogy az államok már nem képezik a világméretű kereskedelmi kapcsolatok hálózatának csomópontjait, és ezáltal az államközi vagy nemzetközi kapcsolatok struktúrájával ruházzák fel.2 Ma inkább az államok ágyazódnak a piacokba, mintsem a nemzetgazdaságok az államok kötelékeibe.

Természetesen a határok folyamatban levô erodálása nem csak a gazdaságra jellemzô. David Heldnek és munkatársainak nemrégiben megjelent munkája a "globális átalakulásokról", a világkereskedelmen, tôkepiacokon és multinacionális korporációkon kívül - melyek termelési hálózatai az egész világot átfogják - további fejezeteket szentel a globális belpolitika, a békefenntartás és szervezett erôszak, az új médiák és kommunikációs hálózatok, a születô migrációs mozgások, hibrid kulturális formák stb. kérdésének. A társadalmi, kulturális és gazdasági élet határai rohamosan számolódnak fel, és visszahatnak az európai államiság megjelenését meghatározó alapvetô feltételekre. A 17. században kialakult állam ugyanis, amely máig a politikai élet legjelentôsebb kollektív szereplôjét adja, területi alapon szervezôdik. Ám a nemzetállam utáni konstelláció véget vet annak a helyzetnek, amikor a politika és jogrend konstruktív módon fonódik össze az államhatárokon belüli gazdasági rendszerekkel és nemzeti hagyományokkal. A "globalizáció" címszó alatt összefoglalt tendenciák nemcsak belülrôl, a bevándorlás és kulturális rétegzôdés elôsegítése által fenyegetik a népesség összetételének viszonylagos homogenitását, ami az állampolgárok nemzetállamba való integrációjának a politikai feltételt megelôzô alapját képezi; még jelentékenyebb hatásuknak tulajdonítható az, hogy a globális gazdaság és társadalom szövevényébe egyre jobban beleveszô állam autonómiája, cselekvôképessége és demokratikus lényege is visszaszorulóban van.3

Eltekintve az állam szuverenitásának empirikus korlátaitól, amelyek formális szinten továbbra is fennállnak,4 a továbbiakban a nemzetállam elôjogai felszámolódásának három vetületét vizsgálom: (i) az állam ellenôrzési képességének csökkenése; (ii) a döntéshozó folyamatok legitimációjának növekvô hiánya; (iii) az állam növekvô tehetetlensége a legitimációja biztosításához hozzájáruló irányító és szervezô funkciók betöltésére.

 

A nemzetállam meggyengülése

(i) Az autonómia elvesztése többek között azt jelenti, hogy az állam már nem tud saját erejére támaszkodva megfelelô védelmet nyújtani állampolgárainak más aktorok döntései által kiváltott hatások vagy a határain túlról eredô folyamatok közvetett hatásai ellen. Szó van itt egyrészt olyan "spontán határsértésekrôl", mint a környezetszennyezés, szervezett bűnözés, fegyverkereskedelem, járványok, a nagyszabású technológiák biztonsági kockázatai, másrészt a többi állam kiszámított stratégiáinak vonakodva elért hatásairól, melyek egyformán érintik azokat, akik részt vettek ezek kialakításában, és azokat, akik nem - gondoljunk például az egy állam határain kívül épült, ám a saját biztonsági elôírásainak sem megfelelô atomerôművek által képviselt kockázatra.

(ii) A demokratikus legitimáció deficitje lép fel valahányszor a demokratikus döntések meghozatalában résztvevôk köre nem esik egybe az illetô döntések által érintettek körével. Ugyancsak a demokratikus legitimációt ássa alá, kevésbé nyilvánvalóan, de sokkal idôtállóbban, ha a növekvô egymásrautaltságból fakadó fokozódó összehangolás-igényeket államközi egyezmények elégítik ki. A nemzetállamok intézményes beépülése egy nemzetfölötti egyezményekbôl és szervezetekbôl álló rendszerbe megteremti ugyan az egyes döntéshozási területeken országos szinten elveszített prerogatívák megfelelôit.5 Ám minél több kérdés dôl el államközi tárgyalásokon, és minél fontosabbak ezek, annál több politikai döntés kerül ki a demokratikus vélemény- és akaratformálási szférából, melyek kizárólag állami szintűek. Az Európai Unióban a brüsszeli szakértôk igen bürokratikus döntéshozási procedúrái jól példázzák ezt a demokrácia-deficitet, amit az országos döntéshozó szervektôl a kormányok képviselôinek államközi testületei felé való elmozdulás okozott.6

(iii) A döntô kérdés mindazonáltal azoknak a beavatkozási lehetôségeknek a korlátozása, amelyeket az állam mindezidáig mozgósítani tudott önmagát legitimáló szociális intézkedéseinek kivitelére. A nemzetállam területileg behatárolt mozgástere, valamint a globális piacok és a tôke felgyorsult áramlása közötti, egyre táguló szakadékban eltűnôben van a "funkcionálisan önellátó belföldi gazdaság": "nem szabad egyenlôségjelet tenni a funkcionális önellátás és az autarkia közé... [Elôbbi] nem azt jelenti, hogy egy országnak rendelkeznie kell a termékek 'teljes skálájával,' hanem csak azokkal a kiegészítô tényezôkkel - mindenekfölött tôkével és szervezettséggel -, amelyekre egy ország munkaerô-kínálatának szüksége van a termeléshez"7. Azaz a szabad tôke, amelyet befektetési lehetôségei és üzleti nyereségei keresésében úgymond nem kényszerít semmi a szülôföldjén való maradásra, távozással fenyegethet valahányszor a kormány az életszínvonal, az állások biztonsága, valamint saját kereslet-ösztönzô képessége védelmében megszorító intézkedéseket hoz a belföldi befektetésekkel kapcsolatban.

Ennélfogva gyengül a kormányok képessége arra, hogy mobilizálják a belföldi gazdaság valamennyi irányító mechanizmusát, hogy serkentsék a növekedést, és ezáltal biztosítsák legitimációjuk létfontosságú alapjait. A kereslet-ösztönzô intézkedéseknek kontraproduktív külsô hatásai lesznek a nemzetgazdaság működésére - ez történt a nyolcvanas években, az elsô Mitterand-kormány alatt -, mert mára a nemzetközi értéktôzsdék vették át a belföldi gazdasági intézkedések értékelôdésének szerepét. Számos európai országban a növekvô munkanélküliség, túlterhelt társadalombiztosítási rendszerek és csökkenô állami biztosítási bevételek ördögi köre jelzi, hogy a piac kiszorította a politikát. Az állam a következô dilemmával szembesül: minél nagyobb szükség van a kimerült állami költségvetések kiegészítésére az ingóságokra kivetett adók növelésével és fellendülést serkentô intézkedésekkel, annál nehezebb ezeket kivitelezni a nemzetállam keretein belül.

 

A mérlegelés paraméterei

A kihívásra két általános és két árnyaltabb válasz adható. A (i) globalizáció mellett és (ii) globalizáció, illetve deterritorializáció ellen állást foglalók közötti polarizáció a "harmadik út" keresésének egy (iii) többé-kevésbé defenzív, illetve egy (iv) többé-kevésbé offenzív változatához vezetett.

(i) A globalizáció támogatása az az elmúlt évtizedek gazdasági intézkedéseinek a kínálat irányába való eltolódását eredményezô ortodox neoliberalizmusra támaszkodik. A globalizáció hívei az állam feltétel nélküli alárendelését hirdetik a globális társadalom integrációja piac uralta követelményeinek; egy "vállalkozó-állam" mellett érvelnek, mely feladja a munkaerô kivonásának tervét a piac törvényei alól, sôt még a környezeti erôforrások védelmét is. A nemzetfölötti gazdasági rendszer fogaskerekévé válva az állam a globális verseny negatív szabadságaihoz való hozzáférést biztosítaná polgárai számára, arra szorítkozva, hogy, mintegy üzletként, a vállalkozói tevékenységet segítô infrastruktúrát biztosítson, és a nyereségesség szempontjából vonzóvá tegye a helyi termelési lehetôségeket. Nem tárgyalhatom itt a neoliberális modell valamennyi elôfeltevését, sem a társadalmi igazságosság és piaci hatékonyság viszonyáról folytatott tiszteletreméltó dogmatikai vitát.8 Mindazonáltal a neoliberális elmélet elôfeltevései maguk szolgálnak két ellenvetéssel.

Tegyük fel, hogy a globalizáció hívei által elképzelt feltételek közt valóban sikeresen működni kezd egy teljesen liberalizált világgazdaság, valamennyi termelési tényezô korlátlan mobilitásával (beleértve a munkaerôt is), a termelés területi szempontból kiegyensúlyozott eloszlásával és - a nagy cél - a munkaerô szimmetrikus eloszlásával. Bár van némi alapja ennek a feltevésnek, mindez feltételezi egy olyan átmeneti periódus nemzeti és nemzetközi szintű elfogadását, amelyet nemcsak a társadalmi egyenlôtlenségek és szociális megoszlás drasztikus megnövekedése, hanem a morális normák és kulturális infrastruktúrák hanyatlása jellemez. Feltevôdik a kérdés: mennyi idô alatt tudunk keresztülhaladni e "siralomvölgyön," és milyen áldozatokra lesz útközben szükség? Hány ember fog marginalizálódni és lemaradni a cél elérése elôtt? A kultúra hány értéke fog áldozatul esni e "kreatív rombolásnak", és vesztôdik el véglegesen?

Nem kevésbé aggasztó az a kérdés sem, hogy mit tartogat a jövô a demokrácia számára. Mert amennyiben a nemzetállam olyan funkciókat és cselekvési lehetôségeket veszít el, amelynek nem jönnek létre nemzetfölötti megfelelôi, kétségkívül elveszítik minden valódi tartalmukat azok a demokratikus eljárások és intézmények, amelyek lehetôvé teszik egy állam társult állampolgárai számára, hogy változtassanak életfeltételeiken. Ezt nevezi Wolfgang Streeck "a szavazócédula csökkenô vásárlóerejének"9.

 

A területiségtôl az idegengyűlöletig

(ii) A demokrácia és a nemzetállam hatalmának meggyengülésére való reakcióként fogtak össze a strukturális átalakulás áldozatai potenciális vagy valóságos társadalmi pozícióvesztésének, valamint a demokratikus állam és állampolgárai elerôtlenedésének ellenállói. Ám a területiség e támogatóit, ahogy Charles Maier nevezi ôket, erôs, határokat szabó törekvései végsô soron a demokrácia egalitárius és univerzalista alapjainak megkérdôjelezôjeként leplezik le. A protekcionista érzések legalábbis a sokféleség, a másság és az összetett társadalmi feltételek etnocentrikus, xenofób és antimodernista visszautasítása malmára hajtják a vizet. Ez az érzés mindenki és minden ellen irányul, aki vagy ami átlépi a nemzetállam határait, a fegyvercsempészektôl a kábítószer kereskedôkön és az ország biztonságát fenyegetô maffiózókon át a nemzeti kultúrát fenyegetô amerikai film- és információáradatig, vagy az idegen tôkéhez hasonlóan az életszínvonalat fenyegetô vendégmunkásokig.

Még ha el is ismerjük e védekezô reakciók racionális alapjait, könnyen belátható, hogy miért nem nyerheti vissza a nemzetállam egyszerűen a határok megerôsítésével egykori erejét. A világgazdaság liberalizálódása, mely a második világháború után indult el és ideiglenesen a megszabott árfolyamok rendszerén alapuló, beágyazódott liberalizmus formáját öltötte, a Bretton Woods-i rendszer bukása után igen felgyorsult. Ám ez a felgyorsulás nem volt elkerülhetetlen. A WTO10 létrehozásával erôsen megtámogatott szabadkereskedelmi rendszer mai kényszerei a politikai voluntarizmus gyümölcsei. Az Egyesült Államoknak a különbözô GATT11 tárgyalásokon gyakorolt nyomása ellenére a GATT nem jelentette egyoldalú döntések születését, inkább összesített és egyeztetett egyezményekét, melyek mindegyikének megvan a maga története; ezek az egyezmények számos független kormány közötti kompromisszumos tárgyalások eredményeképp születtek. És mivel a világpiac számos független szereplônek e negatív integrációjából született meg, a korábbi status quót az egyeztetett döntések eredményeképpen létrejött, működô rendszer egyoldalú felszámolásával visszaállítani kívánó terveknek semmi esélye a sikerre; minden ez irányú kísérletnek szankciókra kell számítania.

A globalizáció és területiség hívei vitájának holtpontra jutása egy "harmadik utat" keresô próbálkozásokhoz vezetett. Ezek variánsai egy többé-kevésbé defenzív és egy többé-kevésbé offenzív irányba ágaznak el. Az elôbbi abból indul ki, hogy amennyiben a globális kapitalizmus immár elszabadult erôit többé nem is lehet megfékezni, hatásukat országos szinten ki lehet valamennyire védeni. Az utóbbi a hagyományos kötöttségei alól felszabadult piachoz fokozatosan felzárkózó nemzetfölötti politika átalakító erejébe veti reményeit.

(iii) A defenzív álláspont szerint minden olyan próbálkozás elkésettnek minôsíthetô, mely a politika és a piac által egységesített globális társadalom követelményei közötti alárendeltségi viszony megfordítására törekszik. Ennek ellenére, érvelnek hívei, a nemzetállamnak nemcsak reaktív, a befektetési tôke értékesítését elôsegítô feltételek megteremtésére figyelô szerepet kell játszania; aktívan részt kell vennie minden, polgárait versenyképes készségekkel ellátni próbáló kísérletben. Működésében az új társadalompolitika nem kevésbé univerzalista, mint a régi. Ám célja nem a polgárok védelme a munkásélet tipikus veszélyei ellen, hanem elsôsorban az, hogy ellássa ôket azokkal a vállalkozói képességekkel, amelyek "önmegvalósító", önmagukra gondot viselni képes emberekké teszik ôket. A "segíteni, hogy magukon segíthessenek" közismert szlogenje így gazdasági vetületre tesz szert: olyan készségek kialakítására utal, amelyeknek mindenkit alkalmassá kell tenniük a személyes felelôsségvállalásra és kezdeményezésre, és ezáltal a piacon való helytállásra - ahelyett, hogy kudarcot vallana, és ily módon az állam segítségére szorulna. "A szociáldemokratáknak a jóléti állam kockázat-biztonság viszonyától a kormányzati, vállalkozói és munkaerôpiaci szférában egyaránt 'felelôs kockázatvállalók'-ból álló társadalom felé kell fordulniuk... Az egyenlôségnek elôsegítenie, nem akadályoznia kell a sokféleséget."12 Természetesen ez csak az egyik, mindazonáltal kulcsfontosságú vetülete a programnak.

 

A neoliberalizmus etikai gyôzelme

Ami a "hagyományos" szocialistákat a "New Labour" vagy "New Centre" által felvázolt alternatívában zavarja, az nem annyira normatív magabiztossága, mint inkább az a vitatható empirikus elôfeltevése, hogy a munka(hely), még ha nem is a hagyományos munkaviszony formájában, mégiscsak a "társadalmi integráció kulcstényezôje" marad.13 Figyelembe véve a technikai haladásnak a munkaidô csökkentésére és a termelékenység növelésére irányuló hagyományos törekvését, valamint az ezzel párhuzamos munkahely-keresletet (elsôsorban a nôk részérôl), az ellenkezô vélemény - hogy tudniillik a "teljes foglalkoztatottságon alapuló társadalom végének" vagyunk tanúi - nem is annyira megalapozatlan. Ám ha feladjuk a teljes foglalkoztatottság politikai célját, akkor vagy alább kell hagynunk az egyenlôség és igazságosság társadalmi követelményével, vagy az országos befektetési viszonyokat jelentôsen serkentô, új alternatívákat kell keresnünk. A világgazdaság jelenlegi körülményei között aligha lehet megvalósítani olyan ársemleges programokat, melyek felosztanák a csökkenô munkahely-kínálatot, elôsegítenék a lakosság széles köreinek tôketulajdonossá válását, vagy a reális keresetektôl független és az aktuális életszínvonal fölötti minimálbéreket létesítenének.

Normatív szempontból a "harmadik út" hívei azon liberális irányzat mellé sorakoznak fel, amely a társadalmi egyenlôséget csak a ráfordítás felôl vizsgálja, pusztán az egyenlô esélyek kérdésévé téve azt. Ettôl a kölcsönvett morális elemtôl eltekintve azonban a nyilvánosság mindenekfölött azért érzékeli olyan zavarosan a Thatcher és Blair közötti különbséget, mert a "Newest Left" magáévá tette a neoliberalizmus etikai felfogását is.14 Arra gondolok itt, hogy készségesen elfogadja "a világpiachoz alkalmazkodó életstílus"15 ethoszát, amely minden polgártól elvárja, hogy megszerezze a "saját humántôkéjével gazdálkodó vállalkozóvá" válásához szükséges képzést.16

(iv) Azok számára, akik nem kívánják áthágni a kettô közötti határt, nyitva áll a "harmadik út" egy másik, offenzívebb változata is, amely arra az eszmére alapoz, hogy a politikának a piac logikája fölé kell rendelôdnie: hogy "milyen mértékben kell a piac logikáját 'szabadjára engedni', mikor és milyen keretek között kell a piacnak 'uralkodnia' - ezek végsô soron olyan kérdések, melyeket egy modern társadalomban politikai megfontolásoknak kell eldönteniük"17. Ez voluntarizmusnak hangzik, ám valójában csak egy normatív javaslat, amely, ha az eddig elmondottak megalapozottak, a nemzetállam keretei között nem ültethetô gyakorlatba. Mindazonáltal a jóléti állam demokráciájának meggyengülése és a nemzetállam megerôsödése közti dilemma megoldási kísérletei nagyobb politikai egységekre és államfölötti rendszerek irányába mutatnak, mint amelyek úgy kompenzálhatnák nemzetállam funkcióbeli veszteségeit, hogy közben ne szakítsák meg a demokratikus legitimáció láncát. A nemzetállam keretein túl működô demokrácia példájaként természetesen az EU idézhetô. Persze pusztán nagy politikai egységek létrehozása nem változtat a helyi termelési egységek közötti verseny folyamatán, azaz önmagában nem jelent kihívást a piac uralta integráció elsôbbsége számára. A politika csak akkor fog tudni "felzárkózni" a globalizált piacokhoz, ha lehetségessé válik egy olyan infrastruktúra létrehozása, amely képes egy globális belpolitikát fenntartani anélkül, hogy elszakadjon a legitimáció demokratikus folyamataitól.18

A piachoz "felzárkózó", menet közben ráhangolódó politika fogalma természetesen nem egy politikai és gazdasági tényezôk közötti hatalmi harc képét hivatott felidézni. Valójában a társadalom egészét piaci mechanizmusokkal egyenlôvé tevô politika problematikus következményei abban a tényben lelnek magyarázatra, hogy a politikai hatalmat nem lehet a végtelenségig pénzzel helyettesíteni. A hatalom legitim használatának kritériumai különböznek a gazdasági sikeréitôl; például a piacot, az államigazgatással ellentétben, nem lehet demokratizálni. Sokkal megfelelôbb kép lenne a különbözô médiák közötti harc képe. A piacot igazgató politika önreferenciális, amennyiben minden, a piac felszabadítása irányába tett lépés maga után vonja a politikai hatalom mint médium párhuzamos önkorlátozását vagy alkalmatlanná nyilvánítását arra, hogy kötelezô érvényű közösségi rendeleteket hozzon. Egy "felzárkózási" politika megfordítja ezt a folyamatot; egy ilyen politika reflexív, annak inkább pozitív mint negatív változatában.

 

Európa és a világ

Ha az elôbbi nézôpontból vizsgáljuk az EU eddigi alakulását, egy paradoxonnal találjuk szemben magunkat. Az új politikai intézmények - a brüsszeli hatóságok, az Európai Törvényszék és az Európai Központi Bank - létrehozása egyáltalán nem jelenti a politika jelentôségének növekedését. A monetáris unió az utolsó lépcsôfoka egy olyan folyamatnak, amely utólag, Schumann, Gasperi és Adenauer eredeti tervével szemben, "kormányközi piacteremtésként"19 írható le szabatosan. Ma az EU egy átfogó kontinentális régiót alkot, amely horizontálisan - a piacnak köszönhetôen - sűrű és szoros hálóvá alakult, ám vertikálisan egy viszonylag gyenge politikai szabályozásnak rendelôdik alá, indirekt módon legitimált hatóságokkal. Mivel a tagállamok átadták a Központi Banknak a pénznemeik fölötti szuverenitásukat, és így lemondtak gazdaságaik irányításának az árfolyamok alakítása biztosította lehetôségérôl, az egységes pénznemmel rendelkezô övezeten belül valószínűleg felfokozódó verseny új természetű problémákat fog szülni.

A mindeddig nemzetállamok szerint tagolódó európai gazdaságok különbözô fejlettségi fokkal rendelkeznek, és különbözô gazdasági stílusok határozzák meg ôket. Amíg e heterogén keverékbôl egy egységes gazdaság nem jön létre, Európa egyedi, még mindig különbözô politikai rendszerekbe illeszkedô gazdasági övezeteinek interakciója súrlódásokat fog eredményezni. Ez elôször is a gyengébb gazdaságok esetében érvényes, amelyeknek bércsökkentésekkel kell majd kompenzálniuk versenybeli hátrányukat; az erôsebb gazdaságok a maguk során bérdömpingtôl tartanak. A meglevô, máris vita tárgyát képezô társadalombiztosítási rendszerek számára egy nem sok jót ígérô forgatókönyv készül: ezek kormányszintű ellenôrzés alatt maradnak, megôrizve szervezeti különbözôségeiket. Míg egyes országok az alacsonyabb árakból fakadó elônyeiket féltik, mások a lefele irányuló kiegyenlítôdéstôl tartanak. Európa válaszúton áll: vagy a piac - a gazdasági tevékenység különbözô központjai és a különbözô társadalombiztosítási rendszerek versenye - útján vezeti le ezeket a feszültségeket, vagy politikai úton oldja meg ôket, kísérletet téve az életszínvonal, munkaerôpiac és adópolitika "összehangolására" és fokozatos, kölcsönös egymáshoz igazítására. A kulcskérdés az, hogy fenn kell-e tartani még egy mélyrepülés árán is az intézményes status quót, amelyben az államok államközi egyeztetésekkel teremtik meg az ütközô nemzeti érdekek egyensúlyát, avagy az Európai Uniónak túl kell lépnie jelenlegi, államközi szövetségi formáján a valódi föderáció felé. A korrekciós intézkedések foganatosításához és a redisztribúciót szabályozó mechanizmusok létrehozásához szükséges politikai erôre csakis e második esetben tud szert tenni.

 

Európa szekértáborai

A globalizációról folyó jelenlegi vita paraméterei mellett a fenti alternatívák közötti választás mind a neoliberálisok, mind a nacionalisták számára egyértelmű. Míg a meggyôzôdéses euroszkeptikusok csak a védôvámrendszerekben és kizárásokban bíznak, különösen most, mikor érvénybe lépett a monetáris unió, a "europiac-pártiak" elégedettek az európai közös piacot kiegészítô monetáris unióval. Mindkettôjükkel szemben az "euro-föderalisták" a meglévô nemzetközi egyezmények politikai alkotmánnyá való átalakításáért küzdenek, hogy a Bizottság, a Minisztertanács és a Törvényszék döntései számára saját legitimációs bázist biztosítsanak. A kozmopolita állásponton levôk mindhárom párttól távol maradnak. Utóbbiak az európai szövetségi államot kiindulópontnak tekintik egy nemzetfölötti rezsimekbôl álló hálózat kialakításához, mely, még egy világszintű kormány hiányában is, képes egyfajta globális belpolitikát működtetni.

Ám a föderáció- és a piacpártiak közötti központi ellentétet tovább bonyolítja, hogy utóbbiak hallgatólagos szövetséget kötöttek a meglévô monetáris unión alapuló "harmadik utat" keresô hajdani euroszkeptikusokkal. Úgy tűnik, Blair és Schröder már nem is áll olyan távol Tietmeyertôl.

A piacpártiak szeretnék megôrizni az európai status quót, mert az megpecsételi a megosztott nemzetállamok alárendelôdését egy, a piac által irányított integrációnak. Így a Deutsche Bank egy szóvivôje nem is tekintheti egyébnek mint "akadémikusnak" az "államszövetség" vagy "szövetségi állam" alternatíváiról folytatott vitát: "A gazdasági övezetek integrációjának körülményei között végsô soron megszűnik minden különbség a civil és a gazdasági tevékenységek között. Tulajdonképpen az ilyen különbségek megszüntetése a most zajló integrációs folyamatok célja"20. Innen nézve az európai versenynek meg kell szüntetnie a nemzeti vagyon részeinek számító olyan szférák védelmét szolgáló tabukat, mint például az állami hitelintézetek vagy az állami társadalombiztosítási intézmények, melyeket aztán fokozatosan fel fog számolni. A piacpártiak álláspontja kétségtelenül egy olyan elôfeltevésen alapszik, melyet osztanak a nemzetállam "harmadik utat" keresô szociáldemokrata védelmezôi is: "A globalizáció korában lehetetlen megszüntetni az államhatalom korlátozásait; ... [a globalizáció] mindenekfölött a civil társadalom autonóm, liberális erôinek megerôsítését követeli", azaz "az emberek egyéni kezdeményezéseinek és személyes felelôsségtudatának" megerôsítését.21 Ez a közös elôfeltevés nagyarázza a szövetségek alakulását. A hajdani euroszkeptikusok ma a piacpártiakat támogatják az európai status quo védelmében, még ha indítékaik és céljaik különböznek is. Nem felszámolni akarják a szociális intézkedéseket, inkább átirányítani ôket a humántôkébe való befektetés irányába - és, tegyük hozzá, nem szeretnék magánkézben látni valamennyi szociális "ütközéscsillapítót".

Így a neoliberálisok és föderációpártiak vitája a szociáldemokrata táborban dúló, a "harmadik út" offenzív és defenzív változatai közötti vitává válik - mondjuk Schröder és Lafontaine vitájává. Ez az küzdelem jóval többrôl szól, mint hogy az országok eltérô pénzügyi, társadalom- és gazdaságpolitikáját összehangolva az EU be tudja-e hozni azt a hátrányt, amelybe a nemzetállamok kerültek, elvégre az európai gazdasági szférát a közvetlen befektetések és kereskedelmi kapcsolatok sűrű regionális hálója még mindig eléggé elszigeteli a globális piaci versenytôl. Az euroszkeptikusok és föderációpártiak vitája mindenekelôtt a körül forog, hogy tagállamainak és azok népeinek, nyelveinek és kultúrájának sokfélesége ellenére az EU szert tehet-e egy valódi állam jellemzôire, vagy inkább az egyezmények neo-korporációs rendszerének foglyja marad.22 A föderációpártiak próbálják kormányozhatóvá tenni az Uniót, hogy lehetséges legyen olyan páneurópai intézkedések és szabályozások életbe léptetése, amelyek lépéseik összehangolására kényszerítenék a tagállamokat még akkor is, ha a szóban forgó intézkedéseknek a javak újraelosztásához vezetô hatásaik is vannak. A föderációpártiak nézôpontja szerint az unió valamennyi bôvítését legitimációs bázisa szélesítésének kell követnie.

 

A szolidaritás kiterjesztése

Vitathatatlan, hogy a szélesebb körű szolidaritás elengedhetetlen feltétele az olyan páneurópai szintű demokratikus akaratformálásnak, amely legitimálhatja és támogathatja az összehangolt, a javak újraelosztását célzó intézkedéseket. A társadalmi szolidaritásnak, mely mindezidáig a nemzetállam szintjére korlátozódott, ki kell terjednie az unió összes polgárára, hogy például a svédek és portugálok készek legyenek kiállni egymás mellett. Csak így lehet azután jogosan elvárni tôlük, hogy egyetértsenek egy nagyjából azonos minimálbér bevezetésével, vagy, általánosabb szinten, egyenlô feltételek teremtésével az egyéni, továbbra is nemzeti jellemzôket mutató élettervek számára. A szkeptikusok kételkednek; azt állítják, hogy nem létezik az "európai nép", amely az európai államot alkothatná.23 Mindazonáltal egy ország népe az illetô állam alkotmánya által válik azzá. Maga a demokrácia sem egyéb, mint a politikai integráció egy jogilag szabályozott formája. Természetesen a demokrácia a maga során az állampolgárok közös politikai kultúrájának létezésétôl függ. Ám ez még nem ok a kishitűségre, figyelembe véve, hogy a 19. század európai államaiban a nemzeti öntudat és társadalmi szolidaritás csak fokozatosan alakult ki, a nemzeti történetírás, tömegtájékoztatás és általános sorkötelesség segítségével. Ha a helyi, nemzetségi öntudattól egy nemzeti és demokratikus öntudat irányába való elvonatkoztatásra tett történelmi jelentôségű erôfeszítés létre tudta hozni az "idegenek közti szolidaritás" e mesterséges alakzatát, miért ne lehetne kiterjeszteni e tanulási folyamatot a nemzeti határokon túlra?

Kétségkívül maradnak még jelentôs buktatók. Önmagában egy alkotmány nem lesz elegendô. Az csak elindíthatja azokat a demokratikus folyamatokat, amelyekben azután gyökeret kell eresztenie. Mivel az államközi egyezmények egy politikailag alkotmányos unióban is tényezôk maradnak, egy szövetségi európai állam mindenképpen más formátumú lesz, mint a szövetségi nemzetállamok; nem veheti át egyszerűen azok legitimációs eljárásait.24 Egy európai pártrendszer csak annyiban jöhet majd létre, amennyiben a meglevô pártok országaikon belül megvitatják Európa jövôjét, és eközben ráébrednek a határokat túllépô érdekek létezésére. E vitákat Európa többszörösen érintkezô, országos nyilvánosságain keresztül össze kell hangolni; azaz egyszerre kell tárgyalni ugyanazokat a kérdéseket, elôsegítve egy európai polgári társadalom kialakulását, saját érdekcsoportjaival, nem-kormányzati szervezeteivel, civil kezdeményezéseivel és így tovább. Ám a nemzetfölötti tömegkommunikáció csak akkor hozhat létre egy többnyelvű kommunikációs kontextust, ha az országos oktatási rendszerek biztosítanak az európaiak számára egy közös alapot az idegen nyelvek ismerete terén. Ha ez megtörténik, egy közös politikai kultúrába lehet majd fokozatosan összefogni Európa közös történelmének kulturális örökségét, mely ma szétszórt, nemzeti jellegű központjaiból fejti ki hatását.

Következtetésként szóljunk néhány szót az e folyamat által feltételezett világpolgárság lehetségességérôl. Kiszélesedett gazdasági bázisával az európai állam igen jelentékeny gazdaságok támogatásának örvendhetne, amely elvben bizonyos elônyöket biztosítana számára a világpiaci versenyben. Ám ha a szövetségi terv pusztán egy újabb, az Egyesült Államok hatalmával vetekedô világszintű játékos létrehozását tűzi ki célul, akkor részleges marad, és mindössze egy újabb gazdasági dimenzióval fogja ellátni azt, amit a menedékjogot keresôk "Európa fellegváraként" ismernek. A neoliberálisok még ellentámadásba is lendülhetnek, feldicsérve a "piac moralitását" és a világpiac "elôítéletmentes ítéleteit," amelyek végül is már esélyt biztosítottak a fejlôdô gazdaságok számára, hogy kihasználják az áraikból fakadó viszonylagos elônyeiket, megpróbálva saját erejükre támaszkodva behozni egy olyan hátrányt, amelyet jószándékú fejlesztési programok nem tudtak felszámolni. Egy ilyen fejlôdés dinamikájának társadalmi áráról fölösleges is szólanom.25 Ám nehéz cáfolni azt az állítást, hogy a világszinten hatni képes politikai entitásokká váló nemzetfölötti csoportok csak akkor válnak morálisan támadhatatlanná, ha ezt az elsô lépést - tudniillik a létrejöttükhöz vezetôt - egy második is követi.

Felvetôdik a kérdés, hogy a világszintű politikai cselekvésre képes szereplôk kis csoportja továbbfejlesztheti-e a nemzetfölötti rezsimek pillanatnyilag laza hálóját egy megreformált nemzetközi szervezet keretein belül úgy, hogy azután lehetôvé tegye általa egy globális belpolitika létrejöttét egy globális kormányzat hiányában.26 Egy ilyen politikának a harmónia, nem a Gleichschaltung megvalósítására kell majd törekednie. A hosszú távú cél pedig a kulturális sajátosságokkal szembeni elôítéletektôl mentes világtársadalom szociális megosztottságának és rétegekre tagolódásának felszámolása lenne.

Fordította: Vincze Hanna Orsolya

 

Jegyzetek

1 R. Münich: Globale Dynamic - lokale Lebenswelten. Frankfurt, 1998.

2 R. Cox: Economic Globalization and the Limits to Liberal Democracy. In The Transformation of Democracy? Ed. by A. McGrew. Cambridge, 1977. 49-72.

3 L. Brock: Die Grenzen der Demokratie: Selbstbestimmung im Kontext des globalen Strukturwandels. In Regieren in entgrentzen Räumen. Hrsg. B. Kohler-Koch. PVS. Special issue 29. 1998. 271-292.

4 D. Held: Democracy and the Global Order. Cambridge, 1995. 99. skk.

5 M. Zürn: Gesellschaftliche Denationalisierung und Regieren in der OECD-Welt. In Regieren in entgrenzten Räumen. 91-120.

6 A kormányközi tárgyalásokon résztvevôk vétójogára hivatkozva W. Scharpf azt állítja, hogy az ilyen tárgyalások eredményei "az által a szabály által legitimálódnak, hogy valamennyi résztvevônek jóvá kell hagynia a döntéseket, és senki nem fogja ezt tenni, ha ezáltal rosszabbul jár, mint ha a tárgyalások kudarcba fulladnak". (W. Scharpf: Demokratie in der transnationalen Politik. In Politik der Globalisierung. Hrsg. U. Beck. Frankfurt, 1998. 237.) Ez az érv nem számol az ilyen legitimáció sem származékos, sem csökkentett jellegével, azaz sem azzal a ténnyel, hogy az államfölötti megegyezések nincsenek olyan szintű legitimációs nyomásnak kitéve, mint a belpolitikai döntések, sem azzal, hogy a nemzetállam szintjén intézményesített akaratformálási folyamatokat szintén interszubjektíve elismert normák és értékek vezérlik, és nem egyszerű kompromisszumkötést, azaz az érdekelt felek közötti racionális alkut jelentenek. Ugyanígy természetesen az állampolgárok és képviselôik tanácskozási politikája sem redukálható a szakértôi véleményekre. Errôl lásd a C. Joerges és J. Neyer által felállított "Európa Tanács-ológia" [European Committee-ology] indoklását (Von intergouvernementalem Verhandeln zur deliberativen Politik. In Regieren in entgrenzten Räumen. 207-234.)

7 W. Streeck (Hrsg.): Internationale Wirtschaft, nationale Democratie. Frankfurt, 1998. 19. skk.

8 J. Habermas: Die Postnationale Konstellation. Frankfurt, 1998. 140. skk.

9 W. Streeck (Hrsg.): Internationale Wirtschaft. 38.

10 World Trade Organization.

11 General Agreement on Tariffs and Trade.

12 T. Giddens: The Third Way. Polity, 1998. 100. Lásd még J. Cohen and Robert Rogers: Can Egalitarianism Survive Internationalization? In Internationale Wirtschaft. 175-194.

13 Zukunftskomission der Friedrich-Ebert-Stiftung (Hrsg.): Wirtschaftliche Leistungsfähigkeit, sozialer Zusammenhalt und ökologische Nachhaltigkeit. Bonn, 1998. 225. skk.

14 A terminológiáról lásd J. Habermas: Vom pragmatischen, ethischen und moralischen Gebrauch der Vernunft. In uô.: Erläuterungen zur Diskursethich. Frankfurt, 1990. 100. skk.

15 T. Maak - Y. Lunau (Hrsg.): Weltwirtschaftsethich. Bern, 1998. 24.

16 U. Thielemann: Globale Konkurrenz, Sozialstandards und der Zwang zum Unternehmertum. In ibidem 231.

17 P. Ulrich: Integrative Wirtschaftsethich. Bern, 1997. 334.

18 E. Richter: Demokratie und Globalisierung. In Politische Beteiligung und Bürgerengagement in Deutschland. Hrsg. A. Klein - Richard Schmalz-Bruns. Baden-Baden, 1997. 172-200.

19 W. Streeck: Vom Binnenmarkt zum Bundesstaat? In Standort Europa. Hrsg. S. Leibfried - P. Person. Frankfurt, 1998. 369-421.

20 R. E. Bauer: Offene Bügergesellschaft in der globalisierten Weltwirtschaft. In Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1999. január 4, 9.

21 Ibidem

22 C. Offe: Demokratie und Wolfahrtsstaat: Eine europäische Regimeform unter dem Stress der europäischen Integration. In Internationale Wirtschaft. 99-136.

23 D. Grimm: Braucht Europa eine Verfassung? Munich, 1995. Lásd még J. Habermas: Die Einheziehung des Anderen. Frankfurt, 1996. 185-191.

24 K. Eder - K. U. Hellmann - H. J. Trenz: Regieren in Europa jenseits öffentlicher Legitimation? In Regieren in entgrentzen Räumen. 321-344.

25 Lásd a Maak - Lunau (Hrsg.): Weltwirtschftsethik bevezetôjét és tanulmányait.

26 J. Habermas: Die postnazionale Konstellation. 156. skk.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék