magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VI. ÉVFOLYAM - 2000. 4. (22.) SZÁM - ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOK
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Varga Attila

Állam és egyház viszonyrendszerének elemzése

 

A társadalom és az állam egyaránt valamilyen formában viszonyul és önmagát is viszonyítja az egyházakhoz, általában a különbözô felekezetekhez és a vallásos jelenséghez. Másrészt kétségtelen, hogy az egyházak is különbözô módon, de mindenképpen meghatározzák helyüket és szerepüket a társadalomban, viszonyukat az államhoz, a hatalomhoz. Ilyen módon rendkívül összetett viszonyrendszer alakul ki, melyben az egyházak szerepe rendkívül árnyaltan és széles skálán jelenik meg, a társadalmi egyensúly, az erkölcsi értékek biztosításától, ezek letéteményesének státusától el egészen a társadalmi konfliktusok, erôszakos, háborús összecsapások forrásáig.

Ez a szélsôséges végleteket is magában hordozó ellentmondásosság különösen az újjászületô Közép-, Kelet- és Délkelet-Európában meglehetôsen jellemzô, és példák egész sorát találjuk mindkét említett esetre, melyeken belül a konkrét helyzetek, megoldások rendkívül különbözô és árnyalt formában jelentkeznek.

Ezen térség országai számára rendkívül fontos, hogy néhány kérdést megfogalmazzanak a társadalom, állam, egyház bonyolult viszonyrendszerével kapcsolatosan, illetve - a megfogalmazáson túl - a válaszokat is megtalálják.

Ezek a kérdések pedig többek között a következôk:

- milyen a társadalom és az állam (a hatalom) egyházhoz való viszonya, milyen szerepet szán és biztosít az egyháznak, illetve hogyan segíti elô ennek a szerepnek a betöltését;

- milyen szerepet vállal az egyház a térség átalakuló társadalmaiban;

- felkészültek-e ezek a társadalmak, államok (és melyik milyen mértékben) az egyházak befogadására, a felekezeti egyenlôség biztosítására, a vallásos sokszínűség értékhordozó erejének felismerésére?

Ezen kérdések megválaszolásának módjától, jellegétôl nagyban függ az állam és egyház, a társadalom és az egyház viszonyrendszerének minôsége.

A következôkben az állam és az egyház viszonyának általános és alapvetôen alkotmányjogi keretét vázolnám, majd az említett viszonyrendszer különbözô létezô modelljeit, a nemzetközi politika és jog normatív szabályozásait, a szemléletben tapasztalható tendenciákat, végül pedig az egyházakról szóló jogszabály létrehozásával kapcsolatos és eddig kudarccal végzôdött romániai próbálkozást mutatnám be.

 

1. Alkotmányjogi értelmezési keret

Az állam és az egyház viszonya alapjaiban, alapelvek szintjén az alkotmányjog hatáskörébe tartozó kérdés olyannyira, hogy bármilyen modellt, megoldást fogadjon el egy állam, akár teljesen szekularizált vagy éppenséggel felekezeti jellegűt, megkerülhetetlen az alkotmányjogi szabályozás.

Ebben az összetett viszonyrendszerben (és ami teljesen indokolttá teszi az alaptörvényi szabályozást) rendkívül lényeges mozzanatot jelent azon történelmi tény - melytôl nem lehet elvonatkoztatni - hogy több vallási közösség léte nagyobb múltra tekint vissza, mint Európa országainak államisága. A modern állam pedig bizonyos értelemben és összefüggésben a szekularizáció nyomán éppen az egyháztól való megkülönböztetés által jött létre.

Az alkotmányjog alapvetôen két irányból szabályozza a vallásos jelenséget. Egyrészt - mint elsô generációs jogok - alapvetô emberi jogként jelenik meg a lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság a szabad vallásgyakorlás formájában. Másrészt pedig az egyháznak, mint intézménynek az államhoz való viszonya kerül szabályozásra, melynek alapvetô eleme a legtöbb ország alaptörvényében az állam és egyház szétválasztásának megfogalmazása és az egyház intézményi és működési autonómiájának biztosítása.

Természetesen az egyes államok alkotmányaiban úgy a szabályozás tartalmának mélységében, konzisztenciájában, mint a kinyilatkoztatott jogok és alapelvek terjedelmében, biztosításának módozataiban rendkívül eltérô elôírásokat, rendelkezéseket, megfogalmazásokat találunk.

 

2. Az állam és az egyház viszonyrendszerének létezô modelljei

Az állam és az egyház viszonyának több - történelmileg, felekezetileg és politikailag meghatározott - modellje, rendszere alakult ki. Elöljáróban szükséges néhány elméleti jellegű pontosítást megtenni, melyek a maguk általánosságában érthetôbbé teszik a modellek belsô logikáját, működésük szabályait.

Mindenképpen megjegyzendô, hogy az állam szempontjából, vagyis az államnak a vallásos jelenséghez való viszonyulása szempontjából - mely meghatározó az egyes rendszerek körülírásában - megkülönböztethetünk világnézetileg semleges államokat és világnézeti szempontból elkötelezett államokat.

Az elôbbi nem jelent mást, mint azt, hogy az állam nem azonosul egyetlen világnézettel, illetve azt hordozó vagy képviselô szervezettel sem. Az utóbbi esetben pedig azonosul vagy éppen összefonódik egy adott ideológiával vagy világnézetet képviselô szervezettel, mely lehet vallási közösség egyháza vagy akár ideológiailag elkötelezett állampárt.

A vallásos világnézet iránt elkötelezett államok (szerencsére) kisebbségben vannak a nemzetközi államközösségben, és elsôsorban azon fundamentalista iszlám államok sorolhatók ebbe a csoportba, melyek keretében az állami és egyházi vezetés személyi, intézményi, és/vagy működési szempontból összefonódik, összemosódik.

Ezekben az államokban, alaptörvényeikben (melyek sokszor vallásos jellegűek) az államszervezésre vonatkozó részek egyben az egyházi intézményrendszer szervezését is elôírják, vagy éppen fordítva, a vallásos életre, egyházszervezésre vonatkozó elôírások, a különbözô vallásos, szent írások kivetítôdnek az államra, és alapjaivá válnak az államszervezésnek. Mindez pedig a legtöbb esetben ezekben az országokban azzal is jár, hogy a vallásszabadság, a szabad vallásgyakorlás mint alapvetô emberi jog nem létezik, az ideológiai másság, a lelkiismereti szabadság és szólásszabadság is erôsen korlátozott, ha nem éppen tiltott.

Jellemzôbb azonban - és Európában egészében általános - az államok kinyilatkoztatott világnézeti semlegessége, ami az intézményi összefonódás tilalmát, a vallásszabadság jogának, a felekezeti sokszínűségnek az elfogadását, biztosítását jelenti.

Természetesen a világnézetileg semlegesnek tekinthetô államok is teljesen különbözôképpen, eltérô módon értelmezik, és más-más mércével mérik a fenti értékeket, mint ahogyan viszonyuk az egyházakhoz teljesen különbözô módon alakult, történelmi-politikai fejlôdésüktôl, kulturális hagyományaiktól függôen.

A következôkben azokat a rendszereket mutatom be, melyek ezekben a világnézetileg semlegesnek mondható államokban alakultak ki. A közös nevezô ezekben a modellekben, hogy a belsô szabályozás szintjén a nemzetközi normaminimumot betartják, és megpróbálnak a nemzetközi szabványnak megfelelô joggyakorlatot biztosítani. (Ez ugyan nem mindig sikerül, hiszen elég ha arra gondolunk, hogy az Európai Emberjogi Bíróság elôtt Görögország, Nagy-Britannia vagy éppen Belgium elég gyakorta kénytelen alperesként megjelenni.) A vonatkozó szakirodalom alapvetôen négy modellt különböztet meg állam és egyház viszonyában, de természetesen az adott rendszeren belül is eltérések mutathatók ki az egyes államok között. Ezek pedig a következôk: államegyházi modell, a radikális elválasztás, az együttműködô elválasztás és az úgynevezett kapcsolódó modell.

Az államegyházi modell

Alapvetô jellemzôje, hogy erôs felekezeti hagyományok alapján, az illetô államok az egyházi tradicionalizmus és egy kötelezô, néhol kényszerű modernizáció hatásai között olyan megoldást alakítottak ki, melynek keretében az egyházi és állami intézmények formálisan ugyan szétválnak, de szellemiségében, kulturálisan, közgondolkodás szintjén szerves együttműködés és kölcsönhatás létezik.

A nagyfokú felekezeti egység és homogenitás végsô soron sokkal inkább következménye, mintsem oka az említett kölcsönhatás szerves együttműködésének. Ezen a modellen belül jellemzô eltérésként jelennek meg egyfelôl Görögország, másfelôl a Skandináv államok.

Ilyen módon Görögország alkotmánya "uralkodó" vallásként ismeri el az ortodox egyházat, ami egyúttal államegyházi státust is jelent, mely lényeges jogkövetkezményekkel jár. Többek között ez azt jelenti, hogy az uralkodó vallás állami védelmet élvez a többi felekezettel, vallási kisebbséggel szemben is, hiszen tiltja a prozelitizmust, és elôjogokat biztosít az államegyháznak. Olyan intézkedések jellemzik a görög törvénykezést, melyek szerint nem taníthat állami iskolában nem ortodox vallású személy, avagy bármilyen felekezethez tartozó istentiszteleti hely létesítéséhez a helyi ortodox püspök hozzájárulása is szükséges. A görögországi modell azonban igencsak megkérdôjelezi a görög állam világnézeti semlegességét.

A másik póluson elhelyezkedô államok - úgymint Dánia, Norvégia, Finnország - bár megôrizték az államegyházi berendezkedést, de a vallásszabadság hatékony biztosítása révén a kisebbségi felekezetek szabadon, korlátozás mentesen fejthetik ki tevékenységüket. Mindez azt jelenti, hogy a többségi vallással és egyházzal (protestáns) való állami azonosulás mellett széleskörű, nagyvonalú tolerancia tapasztalható a többi felekezet irányában is, olyannyira, hogy a skandináv államok sokáig az idegen felekezetűek bevándorlási célpontja voltak, és errôl a toleranciáról lettek híresek.

Ez a modell alapjában véve mindenütt, ahol létezik, hosszú szerves történelmi fejlôdés során alakult ki, és különbözô mértékben, hagyományainak, lehetôségeinek, szellemiségének megfelelôen próbált alkalmazkodni a változó társadalmi valósághoz.

A radikális elválasztás modellje

Meglehetôsen különbözôen ugyan, de jellemzô formában jelenik meg és létezik az Amerikai Egyesült Államokban, illetve Franciaországban. Az Egyesült Államok Alkotmányának (1787-ben fogadták el) 1791-es elsô kiegészítésében az állam és egyház radikális elválasztására került sor, mégpedig éppen a vallásszabadság szavatolásának biztosítékaként, hiszen a bevándorlók, mint óvilági felekezeti kisebbségek tapasztalatból tudták, hogy az állam és az egyház összefonódása nem vezet jóra, így elrendelték ennek tilalmát. A tilalomból egy újabb alkotmányi kiegészítés született 1864-ben, melynek tételébôl a Legfelsôbb Bíróság azt a gyakorlatban alkalmazott elvet fogalmazta meg, mely szerint az állam vagy állami szerv nem részesíthet támogatásban felekezetet.

Mára az "elválasztás fala" néven fémjelzett elv lényegesen oldódott, és jelenleg létezik közvetett és közvetlen állami támogatás a vallásos közösségek, illetve intézményeik esetében, akár adókedvezmények formájában is.

Paradox módon ez az elválasztás nem vezetett vallás- és egyházellenességhez, és nem is adott okot erre, hanem, éppen ellenkezôleg, az amerikai népet a puritanizmus, a gyakorlatiasság és mértékletesség jellemzi (ha kissé sommás és elnagyolt is ez a jellemzés, melyet lehet vitatni), a közélet pedig tele van vallásos jelképekkel, vallásos megnyilatkozásokkal a hétköznapok különbözô momentumaiban (pl. bankjegyeken vallásos jelmondat). A Legfelsôbb Bíróság pedig egy egyházügyi határozatában ki is nyilatkoztatta, hogy "Mi egy vallásos nép vagyunk, amelynek az intézményei feltételezik egy Felsôbb Lény létét".

Franciaország esetében a század elején megszületett radikális elválasztás alapvetô oka nem a fenti ésszerűség, hanem az egyházellenes, antiklerikális, katolikusellenes magatartás. Nincsen mód annak elemzésére, hogy a francia közgondolkodás miként jutott ilyen típusú feltevésekhez (ezt magyarázza a nagy francia forradalmat követô évszázadnyi vita és kísérletezés az egyházpolitika terén), tény azonban, hogy a cél, amit az elválasztással követni kívánt a francia politika, a közélet és oktatás teljes elvilágiasítása, az egyházi befolyás megszüntetése és a magánszférába történô szorítása.

A De Gaulle-korszak óta azonban Franciaország is támogatja az egyházi oktatást, illetve több, eredetileg egyházellenes intézkedés, például a templom- és plébániaépületek század eleji államosítása mára az egyháztámogatás indirekt formájává alakult át, ugyanis az épületek fenntartási költségeit is fôként közpénzekbôl biztosítják. Elsôsorban a francia típusú elválasztási modell, de az amerikai is bizonyos mértékben és keretek között (a támogatások ellenére) azzal a veszéllyel jár (járhat), hogy az egyház, a vallásos jelenség kizárólag magánszférába kerül, az egyházakkal való állami együttműködés, érintkezés elkerülendôvé válik. Ez pedig egyes vélemények szerint a semleges állam közömbös állammá válását jelenti, ami egyben a vallásszabadság korlátozásához is vezethet.

A világnézetileg közömbös állam nem vesz tudomást saját polgárai meggyôzôdésérôl, akár többséget, akár kisebbséget alkotnak, illetve óhatatlanul elônyben részesíti a vallási igényekkel nem rendelkezôket. Rendkívül fontos a pontos különbségtétel a kétfajta állami magatartás között (semlegesség versus közömbösség), mert tény, hogy a semlegességen túllépô közömbösség valójában a negatív vallásszabadságot részesíti elônyben a pozitív vallásszabadsággal szemben. Tehát lényeges azon különbségtétel, mely szerint állam és egyház elválasztása az állam semlegességén vagy közömbösségén alapul. Ugyanis a semlegesség feltételezi az odafigyelô együttműködést az egyházakkal, az óvatosan, mérlegelô, a felekezeti egyenjogúságot hirdetô és biztosító bánásmódot, míg a közömbösség kerüli az együttműködést, vagy esetenként preferált bánásmódot alkalmaz.

Az együttműködô elválasztás modellje

A fenti gondolat továbbfejlesztése révén alakul ki az együttműködô elválasztás modellje, melyre leginkább Dél-Európa latin országaiban találunk példákat. Így a II. Vatikáni Zsinatot követô évtizedekben sor került a katolikus egyháznak az államegyházi-jelleg következetes felszámolását célzó kezdeményezésére, mégpedig szerzôdésekben foglalt megállapodások formájában. Ezek a szerzôdések meghatározzák az együttműködés formáit és tartalmát, melynek kiinduló alapelve a két fél (a szerzôdô felek) autonómiájának kölcsönös elismerése. Ebben különbözik ez a típusú rendszer az elsôsorban francia megoldással fémjelzett radikális elválasztás modelljétôl, mely az elválasztást mintegy az erô helyzetébôl kikényszerített laicista, laicizáló folyamattal oldta meg.

Figyelemre méltó, hogy, mintegy párhuzamosan a dél-amerikai államokkal, a 70-es évek elején Írországban (Európa legvallásosabb államában) az alkotmányból törölték a katolikus egyház privilegizált helyzetének elismerését - mégpedig az egyházzal egyetértésben. Ez annál is könnyebben ment, mivel az egyház és állam szigorúan elválasztva működik, hiszen az ír alkotmányos rendszer, és általában a közélet, a személyi elvű liberalizmuson, illetve a katolikus szociális felfogás tanításán alapszik.

Kapcsolódó modell

Végezetül egy olyan modellrôl, rendszerrôl lehet szólni, mely elsôsorban Európa német nyelvterületű államaiban alakult ki, és átmenetet képez az államegyházi és a radikális elválasztás között. Akár az elôzô rendszerben, az együttműködô elválasztás rendszeréhez is köthetnénk, hiszen valójában ez utóbbinak egy árnyaltabb megvalósításáról van szó.

Ez esetben is az együttműködés és az államegyházi-jelleg tagadása, illetve, ezekbôl következôen, a pozitív, támogató semlegesség biztosítása tekintendôk a rendszer jellemzô sajátosságainak.

Az alapvetô különbség e modell és az elôzô között, hogy míg a dél-európai államokban alapvetôen egyetlen egyház, nevezetesen a katolikus a meghatározó, így a semlegesség nem annyira hangsúlyos, illetve az államegyháziság tagadása sem olyan egyértelmű és határozott (bár kétségtelen, hogy az állam és egyház elválasztása biztosított).

A német nyelvű államokban azonban több egyház, népegyház létezik - katolikus, protestáns -, így a pozitív semlegesség hangsúlyozása és jogi biztosítása teljességgel indokolt. Ezekben az államokban a népegyházak közjogi jogállást élveznek, az állam sok területen együttműködik, támogatja ôket, figyelembe véve a történelmi hagyományokat és intézményi kereteket, működésbeli megoldásokat, melyeket a sajátos német jogi dogmatikából keletkezett normatív rendszer szabályoz és egyben védelmez.

Az egyházak, illetve a történelmi (és nem csak) vallási közösségek, mint már említettem, közjogi testületként léteznek, de ez a jogállásuk, jogi személyiségük kitüntetett elismerésén túl nem jelenti azt, hogy közhatalmi jogosítványokat gyakorolhat, csupán a civil egyesületi jellegű szervezetektôl való megkülönböztetést szolgálja.

 

3. Nemzetközi jogi szabályozási keret

Láthattuk, hogy igencsak eltérô megoldások és gyakorlatok léteznek az állam és egyház viszonyának tekintetében, és ezek olyan mélyen gyökereznek a történelmi hagyományokban, az egyes közösségek történelmi, vallási és polgári tudatában, hogy alig lehetne aszerint rangsorolni, melyik európaibb a másiknál, bár azt nagyfokú biztonsággal meg lehet állapítani, hogy mely államok viszonyulnak toleránsan (semlegesen) a kisebbségi egyházakhoz.

A nemzetközi jogi szabályozás ennek megfelelôen nem túl részletes, de néhány általánosan követendô elôírást megfogalmaz, és a nemzetközi joggyakorlatban akár bírói úton is érvényesít.

Általános jellemzôje ezeknek a szabályozásoknak, hogy a lelkiismereti és a vallásszabadság értékét védelmezik, és elsôsorban az individuum szempontjából vizsgálják ezt a kérdést, nem az állam és egyház intézményi viszonyában. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a korábbi, merevnek mondható felfogásban, mely kizárólag az egyén jogait vette figyelembe, fokozatos változás észlelhetô (leginkább a nemzetközi bírói gyakorlatban), és ennek tulajdoníthatóan elôtérbe kerülnek a szabad vallásgyakorlat kollektív, közösségi dimenziói is. Ez utóbbi annak az elismerését is jelenti, hogy a vallásos élet, az egyházi élet és a vallásgyakorlás egyre sokrétűbb lesz, az egyház és állam viszonya meghatározóvá válik egy társadalomban, és a vallás mint a tág értelemben vett kulturális, szellemi identitás szerves része, egy lényegesen árnyaltabb és sokrétűbb normatív szabályozást igényel.

A konkrét szabályozás vonatkozásában mindenekelôtt az ENSZ keretében kidolgozott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát kell megemlítenem, mely a 18. cikkelyben megfogalmazza a vallásszabadság alaptételét. Ez két elembôl áll, nevezetesen "a vallás és a meggyôzôdés megváltoztatásának szabadsága", valamint "a vallásnak és meggyôzôdésnek mind együttesen, mind a nyilvánosság elôtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának joga".

Az Európa Tanács normatív és intézményi rendszerében kifejezésre jut a vallásszabadság, illetve a szabad vallásgyakorlás. A normatív rendszerben az Emberi jogok és alapvetô szabadságok védelmérôl szóló egyezmény 9. cikkelyében, az intézményi rendszerben pedig részint az Európai Emberi Jogi Bizottság, másfelôl pedig az Európai Emberi Jogi Bíróság tevékenysége révén. Az utóbbi években mindkét intézmény fogékonyabb lett e kérdés tekintetében.

Az említett szabályozás valamivel bôvebb mint az ENSZ-dokumentumban megfogalmazott elôírás. Megismétli a vallás vagy meggyôzôdés megváltoztatásának szabadságát mint alapvetô emberi jogot, ami értelemszerűen a választás szabadságát is jelenti. A gyakorlás szabadságában már árnyaltabban fogalmaz, amennyiben elôírja, hogy a vallás, a meggyôzôdés mind egyénileg, mind együttesen gyakorolva kifejezésre juttatható.

Végül megfogalmazza hogy a "vallás és meggyôzôdés" kifejezése milyen körülmények között korlátozható, ezek pedig a demokratikus társadalom körülményei közötti közbiztonság, közrend, közegészség, erkölcs vagy mások jogai megsértésének esetei.

Túl a szabályozás konkrét, sokat értelmezett tartalmán, illetve a folyamatosan alakuló joggyakorlaton, alapvetôen két fontos eleme van a nemzetközi elôírásoknak és szemléletnek: az egyik a vallásszabadsággal kapcsolatos, és egyre inkább hangsúlyozódnak ennek közösségi, illetve gyakorlásával kapcsolatos intézményi dimenziói, a másik pedig az állam és egyház viszonyára vonatkozik, amennyiben megnövekszik az állam szerepe és felelôssége e jog gyakorlásának a biztosításában.

Az elsô esetben a vallásszabadságról elmondható egyrészt, hogy ez mindenekelôtt az egyén joga a hitre és a hithez, annak szabad megváltoztatásához, gyakorlásához intézményes keretek között, és mások jogainak sértése nélküli terjesztéséhez. Másrészt kétségtelen, hogy a vallásszabadságnak van egy természetszerű közösségi oldala is, amennyiben egyházról mint intézményrôl és pontosan azonosítható, meghatározott identitással rendelkezô, azt vállaló és kifejezni óhajtó vallásos közösségrôl beszélünk.

A közösség kollektív dimenziója ezen emberi jogok intézményi, szerkezeti, működésbeli autonómiájában jut kifejezésre, melyet a legtöbb alkotmányos rendszer elismer. A vallás gyakorlása nehezen képzelhetô el egyénileg elszigetelten, hiszen még a liturgia is alapvetôen közösségben, intézményi formában zajlik. Ezen túlmenôen, a vallás gyakorlásának a liturgikus mellett vannak missziós, szociális vagy esetenként éppenséggel politikai formái is, amelyek szerves részei és alapvetôen közösségi megnyilatkozási-megnyilvánulási formái a vallásszabadságnak.

A második esetben, amikor az állam és az egyház viszonyáról beszélünk, a nemzetközi jog alapvetôen két követelményt támaszt az államokkal szemben, nevezetesen azt, hogy az állam ne azonosuljon (tehát legyen semleges) egy bizonyos egyházzal, felekezettel, a másik pedig, hogy ne avatkozzon bele az egyházak, vallási közösségek belsô életébe, működésébe.

Vagyis a nemzetközi jog a semlegességet és a be nem avatkozást mint normaminimumot fogalmazza meg. Az ezen a téren történô elmozdulás, fejlôdés lényege, hogy a vallásszabadság biztosítása az állam részérôl nem csak egy negatív tartózkodó magatartást kell hogy feltételezzen, hanem egy tevôleges, aktív, pozitív hozzáállást is. A vallásszabadság biztosításának feladata cselekvô magatartásban kell hogy kifejezésre jusson, például az anyagi, pénzügyi támogatás rendszerének kidolgozása, egyenlô és méltányos infrastrukturális környezet biztosítása formájában, de természetesen anélkül, hogy ez megsértené a két alapelvet, vagyis a semlegességet és a be nem avatkozást. Ezek a nemzetközi jogban és politikában tapasztalható tendenciák, szemléletbeli változások rendkívül lényegesek úgy a vallásszabadság, mint az alapvetô emberi jog elméleti, gyakorlati fejlôdésében, valamint az állam és egyház viszonyának belsô alkotmányos és törvényes szabályozásában, melyre minden kétséget kizárva hatással van.

 

4. Szabályozási kísérlet Romániában

Utolsó gondolatunk elvezet bennünket ahhoz a végül is kudarccal végzôdött próbálkozáshoz, mely közel tíz éves vajúdás után sem hozott létre egy vallásügyi törvényt, és bár a tervezetnek több változata is elkészült, parlamenti vitára nem került.

A dióhéjban megfogalmazott történet szerint a tárgyalások az állam és az egyházak között már 1990-ben megkezdôdtek, ezek pedig rendkívül lassan, vontatottan, hosszabb-rövidebb megszakításokkal zajlottak. 1997-tôl valamelyest felgyorsultak az események, végül 1999 tavaszára elkészült egy változat, melyet az egyházak és az állami intézmények is elfogadtak. A képviselôházba, annak emberi jogi-vallásügyi bizottságához került változat azonban nem volt azonos azzal, amiben az érintettek megállapodtak, olyannyira, hogy az ortodox egyház kivételével gyakorlatilag az összes többi egyház a tervezet kormány általi visszavonását és újradolgozását kérte. Megjegyzendô, hogy nem csak az egyházak, hanem a civil társadalom egy része, az emberi jogi szervezetek és a nemzetközi közvélemény sem volt elégedett a tervezettel, és rendkívül súlyos kritikákat fogalmaztak meg. Mindezek hatására végül is a Kormány visszavonta a jogszabálytervezetét, és jelenleg valószínűleg a vallásügyi államtitkárság próbálja a hibákat kijavítani, vagy éppen újabb tervezetet megfogalmazni.

Ennyi a történet (pontosabban a történet ennél sokkal több). Túl azonban a kérdés idôszerű politikai dimenzióin érdemes a tervezet néhány koncepcionális vetületével, aspektusával foglalkozni, melynek segítségével talán jobban megérthetô, milyen mentalitásbeli fogyatékosságok léteznek, milyen szellemi, kulturális gyökerei vannak nemcsak egy rosszul kidolgozott törvénytervezetnek, hanem az állam és egyház alkotmányos, a társadalomra és a közgondolkodásra kisugárzó viszonyának.

A kérdés tárgyalásakor kiindulási pontként szolgálhat az, hogy milyen viszony létezik az egyházak és a politikai hatalom között, azaz, hogyan viszonyulnak a különbözô egyházak a politikai hatalomhoz (ami végül is alapvetôen meghatározza a mentalitást és a szabályozási szándék milyenségét, minôségét). Ilyen szempontból meghatározó a már korábban jelzett felosztás, mely szerint beszélhetünk népegyházakról, illetve hatalomegyházakról.

A tervezet végsô formájának elôkészítôi, a módosítások kieszközlôi (melyekkel a többi egyház nem értett egyet) végsô soron szinte kizárólag az ortodox egyház szempontjait vették figyelembe.

Mielôtt a tervezet néhány igencsak kifogásolható részletét, elôírását ismertetném, szükséges néhány észrevétel az ortodox egyházról általában.

Történelmi áttekintésben el kell mondani (és ez esetben hivatkozom Daniel Barbu A távollevô köztársaság című könyvére), hogy a modern román állam megalakulása és konszolidációja elôtt az ortodoxia a románság számára sokkal inkább politikai közösséget, mintsem vallást jelentett.

A kereszténység az ortodox egyház számára a középkortól - és nyugodtan mondhatjuk - mindmáig nem elsôsorban a hitet (mely fogalom a személyes kötôdést és hűséget feltételezi), hanem a törvényt (fogalom, mely a közszférában való alárendeltség elfogadását) jelenti.

Vagyis az ortodoxia nem annyira a kegyelmet gyakorló Istenbe vetett hitet, mint inkább egy olyan általánosan elfogadott magatartásformát jelent, melyhez az ortodoxoknak alkalmazkodniuk kell. Az ortodoxia nem szövetséget hirdet, hanem kirekeszt.

A hit végsô soron az egyén Istenhez való személyes kapcsolatáról szól. A törvényként felfogott hit uniformizál, és önkényesen megszabott normalitást kényszerít az egyénre.

Így az ortodoxia a románoknál a nemzeti önazonosság szinte kizárólagos eszköze, az Ortodox egyház legfontosabb feladata a lelkek egységesítése, egyneműsítése egy román és keresztény közösségben, el egészen addig, hogy aki nem felel meg ezeknek a normáknak az már nem is román.

Az önmaga rendeltetését ilyen módon felfogók nem keresztényekké lettek, hanem annak születtek, ami még a Krisztusi tanítás szerint is értelmetlenség.

Az egyház szükségszerűen lesz katolikus-ellenes, illetve bármely más keresztény egyház-ellenes, vagy éppen antiszemita. Ez azonban lényegesen szélesebb körben fejti ki hatását, mivel a román közösség általában a magatartás és értékrend vonatkozásában nagyfokú uniformitást mutat, melynek keretében a sokszínűség, a pluralizmus, a másképp gondolkodás alapjában véve gyanús, a normálistól eltérô és lényegében románellenes jelenségek.

Ez a szellemi környezet szükségszerűen megteremtette az ortodox egyház államosítását, az állam és az egyház rendkívül szerves összefonódását. Ez a kötôdés pedig a különbözô alkotmányokban, a különbözô történelmi korszakok jogrendjében egyértelműen kimutatható, hiszen a Román Ortodox Egyházat a nemzeti jelzôvel vagy a domináns egyház megfogalmazással illetik (1866, 1923, 1938. évi alkotmányok).

Az elsô kommunista alkotmány (1948), bár nem írja elô az állam és egyház szétválasztását, de arról rendelkezik, hogy autocefal és önszervezésében egységesen lép fel. A kommunista állam arról is gondoskodott, hogy az ortodoxiának ne legyen riválisa, konkurenciája a román léttérben, hiszen törvényen kívül helyezte a Rómához kötôdô, a Vatikánnak alárendelt görög katolikus egyházat. Mindezek jól jelzik az ortodox alapgondolkodás lényegét.

Paradox módon az ateista hatalom biztosította az Ortodox egyház egyeduralmát, és csupán azt követelte meg, hogy a kereszténység problémáit, problematikáját az értelmiségi társadalomból száműzze, kizárja. Ezt pedig az ortodox egyház készséggel meg is tette, annál is inkább, mert ezekkel a problémákkal szembenézni sem akarata, sem képessége nem volt, és ma is alig van.

Példaként lehetne említeni azt a nagy energiákat mozgató kampányt, melynek során fellépett a homoszexualitás büntetôjogi megítélésének törlése ellen, érvelve a deviáns magatartás büntetôjogi elbírálása mellett, ugyanakkor szinte semmit nem szól a nagy méreteket öltött terhesség-megszakítások ellen.

Vagyis az egyénnek a normálistól eltérô magatartását vehemensen elítéli, az emberi életet veszélyeztetô, illetve az emberi élet elleni cselekmények iránt meglehetôsen közönyös.

Politikai vonatkozásban az ortodox gondolkodásból hiányzik a szubszidiaritás, mivel csak a totális és oszthatatlan nemzetkoncepciónak van helye, melyet nem egy elvont konstrukcióként, hanem politikai gyakorlatként kíván megvalósítani. Ebben pedig az állam eszköz és partner egyszersmind.

A Román Ortodox Egyháznak nincsen sem gyakorlata, sem hagyománya az állammal szembeni ellenállásban, függetlenül attól, hogy milyen államról van szó. Sohasem kívánta, hogy a lelkiismeretességet hirdesse az erôvel szemben, vagy az igazságot a hatalom valóságával szemben.

Legtöbb, amit vállalt, valamilyen morális tanácsadói szerep, a román nemzeti konszenzus megtartásának ügynöke lett azon kettôs elv, szlogen megfogalmazásával, hogy "mindnyájan románok vagyunk ", minden román ortodox.

Az ortodox egyház a nemzetet nem kritikai kötôdéssel felfogott értékközösségnek tekinti, hanem mintegy nyelvi, vérségi, hitbéli és magatartásbeli széttörhetetlen egységként legitimizálja, melyet csodálni illik, és minden áron védeni kell. Elcsábítva, meghódítva látszik az államtól, különösen a rendállamtól, mely osztja az egyház fenntartásait a lelkiismereti szabadság, a pluralizmus és ezek megnyilvánulásai ellen.

A társadalom reformjának alapját a morális reformban látják, ennek meghatalmazott végrehajtója az egyház, melyben etikai modellt látnak. Csakhogy ennek rendeltetése nem elsôsorban az erkölcsi normák megszabása, a hit pedig sokkal több, mint egy jó magaviseleti szabályrendszer.

Az ortodox egyház alapjaiban hatalomegyház, és olyan államokban működik, ahol túlnyomó többségben ezen államok világnézetileg valamilyen formában és mértékben elkötelezettek. Többségi egyházként a leggyakrabban olyan államokban működik, ahol kevesebb gondot fordítanak a demokráciára, ily módon ennek fogyatékosságáról vagy néhol hiányáról beszélhetünk. Nem véletlen, és nem megalapozatlan Dan Amadeo Lăzărescu szenátor azon megállapítása, mely szerint "egyetlen ortodox állam sem alkalmas a demokráciára". Tény, hogy az ortodoxia a társadalmi és politikai modernizáció erôteljes fékezôje ezekben az országokban (Oroszország, Jugoszlávia, Bulgária, Románia).

Az ortodox egyház alapvetôen hatalomegyházként való meghatározásából az is következik, hogy mindig az éppen aktuális hatalom szolgálatában áll, legyen az akár egy ateista világnézetű hatalom vagy szélsô jobboldali, fasiszta ideológiát valló állam. Minden esetben együttműködik a hatalommal, függetlenül annak ideológiai színezetétôl vagy politikai gyakorlatától.

A nép, a hívek, a társadalom viszonylatában pedig az ortodoxiát a szélsôségekig elmenô nacionalizmus jellemzi, amellyel gyakorlatilag befolyásolja a közvéleményt, következésképpen a politikai hatalmi elitet is. Ha az egyház azt mondja, hogy a szélsôséges nacionalista vezetôk a jók, akkor a választók ôrájuk szavaznak, illetve ha a politikusnak azt mondják, hogy a nép a nacionalista érzelmeire hallgat és a nemzeti érzés az, amit elvár a vezetôitôl, a politikusok ekként fognak viselkedni.

Kétségtelen, hogy az egyházaknak - különösen térségünkben - nemzeti jelleget, nemzeti tudatot ôrzô funkciójuk van, de ezek alapvetôen népegyházak, és az igazságtalan, elnyomó politikai rendszerekkel elsôként szálltak szembe.

Ezzel szemben a hatalomegyházak nacionalizmusa szélsôséges esetben háborús konfliktusokhoz is vezethet, mint azt a volt Jugoszláviában történtek bizonyítják.

Romániában tanúi lehettünk annak, ahogyan az ortodox egyház a korábbi szolgalelkű kommunistabarát diskurzusát egy nemzeti radikális retorikával és gyakorlattal váltotta fel.

Ami a gyakorlatot illeti, jól kimutatható az állam és az ortodox egyház közös ténykedése, melynek célja az ortodox expanzió, az ortodoxia kiterjesztése olyan területekre, ahol hagyományosan nem ortodoxok és még csak nem is románok laknak. Ennek a tudatos politikának a konkrét gyakorlati megnyilatkozása a hatalmas arányú templomépítési folyamat, melyet állami támogatással végeznek. Ez nem a hitbéli igényekkel függ össze, hanem azon egyházpolitikai szándékkal, hogy homogenizálási, egységesítési, uniformizáló folyamatot gerjesszenek, és a templomok ennek a legitimáló és intézményi hátterét jelentik. Másrészt püspökségek alakulnak ott, ahol a hívek száma alacsony, de ez a rang intézményes feltétele a további betelepítésnek, eszköze az etnikai arányok megváltoztatásának.

Bôvebb elemzésre nincsen mód ezen írásban, tehát térjünk át azokra a kifogásolt elôírásokra, melyeket a visszavont tervezet tartalmaz, és aminek bemutatása önmagában is jellemzô, leleplezô, hiteles elemzése az ortodoxiának.

A tervezet az állam egyházakhoz való viszonyulását jellemzi, és ebbôl kiderül, hogy nem törekszik semlegességre, hanem burkoltan a többségi egyházzal azonosul, a többivel szemben közömbösséget tanúsít, ami a gyakorlatban hátrányos megkülönböztetésként nyilvánul meg.

Elmondható, hogy az alkotmányból átvett, vallásszabadságra vonatkozó elôírások üres szólamok maradnak, mi több, a késôbbiekben garanciális biztosítékok sincsenek a tervezetben, ellenben megjelennek olyan rendelkezések, melyek éppenséggel csorbítják ezeket a jogokat. Másfelôl pedig a tervezet olyan jogosítványokat, bürokratikus jogköröket biztosít az állami hatóságoknak, melyek alapvetôen korlátozzák az egyházak autonómiáját, hiszen beleszól az egyházak belsô szervezésébe (központi és helyi egyházi egységekrôl szól), az egyházfôket az államelnöknek kell tisztségükben megerôsítenie, a vallásos közösségek - melyek nem válnak felekezetekké, de jogi személyként szeretnének működni - beiktatásához szükség van a kormány jóváhagyására. Mindezek azonban azt a jogkövetkezményt körvonalazzák, hogy az állam és az egyház szigorú elválasztása nem történt meg, ami azonban éppenséggel alkotmányellenes, de a tervezettôl függetlenül is kétségtelen, hogy egy szemléletet, néhol pedig valós gyakorlatot tükröz.

Más összefüggésben tekintve a törvénytervezet egyik legnagyobb problémája a felekezetek közötti jogegyenlôség kérdése, melyet ugyan a tervezet kinyilatkoztat, de egy utóbbi bekezdésben, ugyanazon cikkelyen belül (7. cikkely) kijelenti, hogy az állam az arányosság elvének tiszteletben tartásával támogatja a felekezetek tevékenységét. Ez végsô soron nem jelent sem többet, sem kevesebbet, minthogy az állam a többségi ortodox egyházat pozitív diszkriminációban, elônyös megkülönböztetésben részesíti. Túl a rendelkezés cinizmusán, természetszerűleg teljességgel jogszerűtlen, hiszen amellett, hogy egyben hatálytalanítja a felekezeti jogegyenlôség elvét, hátrányos helyzetet teremt a kisebbségi egyházak számára.

A jogelmélet számára különös problémát jelent az egyházak közjogi jellegének szabályozása, amely korántsem azonos a német egyházak közjogi státusával, hanem sokkal inkább a többségi egyház és (a mindenkori) hatalom viszonyának szorosabbra vonását hivatott jogi szempontból megjeleníteni.

Végezetül pedig az már a mulasztás kategóriájába tartozó kérdés, hogy a tervezet nem szabályozza az egyházi tulajdont, illetve az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatását (és valószínűleg ezt sem véletlenül, hiszen az ortodox egyháznak ez a kérdés nem jelent igazi problémát, a többi történelmi egyházak ellenben igenis jelentôs vagyonnal rendelkeztek), mint ahogyan nincsen kellô mértékben szabályozva az egyházak pénzügyi támogatása sem. Természetesen egy sor részletkérdéssel (de nem elhanyagolható) kapcsolatosan is megfogalmazódtak komoly és jogos bírálatok, amelyekre most nem térnék ki.

Az egyházak részérôl elfogadott álláspont szerint a tervezet alapelveiben és alapvetô szabályozásaiban elhibázott, így nem lehet rajta javítgatni, hanem újat kell készíteni. Mint jeleztem a tervezetet a kormány visszavonta, de hogy készül-e új, azt sajnos még jelenleg nem tudni.

 

***

Egyén, társadalom, állam, egyház kapcsolata, mint annyi minden más, nem rendezôdött sem a jogalkotás normatív, sem a politikai gyakorlat, sem a civil társadalom szintjén. Azonban egy megoldatlan problémánál sokkal többrôl van itt szó, mert ez a sikertelen próbálkozás a megoldhatóság kérdését, a politikai szándék létezését és lehetôségét veti fel. Mindez pedig korántsem megnyugstató módon jellemzi a társadalom érettségét az egyházak, pontosabban a többségi egyház vállalt szerepét, az állam viszonyulását a vallásos jelenséghez, és végsô soron magát a létezô és mindezideig nem kellôen konszolidált demokratikus alkotmányos rendet.

Végül is mindez nem kívánt egy vázlatos értékelés fanyalgó és pesszimista következtése lenni, hanem átfogó képet és lehetôleg konkrét, tárgyilagos elemzést próbált nyújtani egy szubjektíven fontosnak ítélt társadalmi jelenségrôl, melyben az optimizmus a valós, létezô, de elhalasztott és elmulasztott lehetôségekrôl, a pesszimizmus a kialakult helyzetrôl, az ezt meghatározó felfogások, mentalitások és gyakorlatok megnyilvánulásairól szól.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék