magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 4. (26.) SZÁM - NÉPSZÁMLÁLÁS ROMÁNIÁBAN
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Szilágyi N. Sándor

Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról,
különös tekintettel az asszimilációra

 

2002 júliusának elején, mikor az Országos Statisztikai Hivatal beszámolt a 2002. március 18-i népszámlálás elôzetes eredményeirôl, sokakban nagy megdöbbenést keltett, hogy az elôzô népszámlálás, 1992. január 7. óta, tehát csak valamivel több mint 10 év alatt a romániai magyarok száma 190 582 fôvel csökkent, ami 11,73%-os fogyást jelent. A magyar anyanyelvûek száma a közölt adatok szerint 191 591-gyel, azaz 11,69%-kal lett kevesebb: 1 639 135-rôl 1 447 544-re esett. Én ezt a megdöbbenést jó jelnek vettem, mert úgy értettem (remélem, helyesen), hogy elkezdtük végre komolyan venni azt, amit az adatok mutatnak, és nem próbáljuk magunkat tovább áltatni mindenféle illúziókkal, "ellopott", lehazudott százezres nagyságrendû magyar tömegekkel, hanem tudomásul vesszük, hogy a népesség fogyásával komolyan foglalkoznunk kell, sôt mintha azt is gyakrabban hallanám azóta, hogy itt a szép szólamainkkal és szónoklatainkkal nem megyünk semmire, hanem tenni kellene valamit.

 

1. Az adatok

Lássuk elôször a fontosabb adatokat:

1. táblázat: A romániai magyarok lélekszáma 1992-ben és 2002-ben

 

1992

2002

Különbség

Különbség %

Teljes népesség

Országos

1 624 959

1 434 377

-190 582

-11,73

Erdély

1 603 923

1 416 844

-187 079

-11,66

Észak-Erdély

1 330 689

1 197 214

-133 475

-10,03

Dél-Erdély

273 234

219 630

-53 604

-19,62

Erdélyen kívül

21 036

17 533

-3 503

-16,65

Városi népesség

 

Országos

914 070

758 208

-155 862

-17,05

Erdély

898 387

746 591

-151 796

-16,90

Észak-Erdély

703 569

595 081

-108 488

-15,42

Dél-Erdély

194 818

151 510

-43 308

-22,23

Erdélyen kívül

15 683

11 617

-4 066

-25,93

Falusi népesség

Országos

710 889

676 169

-34 720

-4,88

Erdély

705 536

670 253

-35 283

-5,00

Észak-Erdély

627 120

602 133

-24 987

-3,98

Dél-Erdély

78 416

68 120

-10 296

-13,13

Erdélyen kívül

5 353

5 916

563

10,52

Az adatok értékelésekor figyelembe kell venni, hogy mi itt népszámlálási adatokkal dolgozunk, a két összehasonlított adatsor pedig nem teljesen egynemû, mert a számítás módja nem volt egészen egyforma. Nem lényegtelen például, hogy a 2002-es népszámlálás adatainak összesítésekor a több mint egy éve huzamosan külföldön tartózkodókat (összesen mintegy 178,5 ezer személyt) egyszerûen kihagyták a számításból, míg 1992-ben az ilyen státusúakat is beszámították. (Ugyanakkor - az elôzô népszámlálástól eltérôen - beszámítottak mintegy 24 ezer egy évnél régebben itt tartózkodó külföldit.) Ez pedig eléggé megnehezíti a dolgunkat. Ha úgy vesszük, hogy az ilyenek hivatalosan nem vándoroltak ki, és még bármikor rászánhatják magukat, hogy hazajöjjenek, akkor a fogyást is kisebb mértékûnek tekinthetjük, mint amilyen a két népszámlálás adatsorainak összehasonlításából kijön, a romániai magyarok számát pedig valamivel nagyobbnak, mint amennyit a 2002-es népszámlálás eredményei mutatnak.1 Ha viszont úgy gondoljuk, hogy arra, aki több mint egy éve haza sem nézett, mi már bajosan számíthatunk, akkor alighanem csakugyan annyian vagyunk, amennyit a végösszeg mutat, a tényleges fogyás azonban az utóbbi tíz évre számítva akkor is kisebb, mint amivel mi dolgozunk, mert eszerint már 1992-ben sem voltunk (itthon) annyian, hiszen abban a számban az ilyen bizonytalan státusúak is benne vannak.

Mint látjuk, adataink szerint csak az Erdélyen kívüli falusi magyar népesség gyarapodott (563-mal, ebbôl 467 Bákó megyében), minden más kategóriában fogyott.

Tekintve, hogy 1992-ben a magyarok 98,71%-a a 16 erdélyi megyében élt (2002-ben 98,78%-a), a könnyebb áttekinthetôség kedvéért a továbbiakban az Erdélyen kívüli megyék adataival nem foglalkozom részletesen.2

Az 1. táblázatban elsô látásra feltûnik, hogy országosan a városi magyarság jóval nagyobb mértékben fogyott, mint a falusi (17,05%, szemben a 4,88%-kal). Ennek megfelelôen az 1992-es adatokhoz képest 2002-ben hiányzó 190 582 személynek 81,78%-a a városokból hiányzik, és csak 18,22%-a a falvakból. Ez azonban nem jellegzetesen a magyar népességre jellemzô, hiszen az ország teljes népessége esetében a különbség még nagyobb: az 1 111 854 hiányzó 85,90%-a (955 083) hiányzik a városokból, és csak 14,10%-a (156 771) a falvakból, a román nemzetiségûek esetében pedig ezek az arányok nagyjából megegyeznek a magyarokéival: 81,72%, illetve 18,28%. A fogyás okaival ugyan késôbb foglalkozom, ezzel kapcsolatban azonban már itt megjegyzem, hogy ezeket a nagy számaránybeli különbségeket nem szabad leegyszerûsítve úgy értelmezni és kizárólag azzal magyarázni, hogy városon négyszer olyan intenzitással hatnak a népességfogyást általánosan meghatározó tényezôk, hiszen ebben az is benne van, hogy az utóbbi tíz évben volt egy bizonyos mértékû népmozgás (tulajdonképpen visszavándorlás) városról falura, tehát ami a városokból hiányzik, annak egy része a falusiak számát gyarapította, ez pedig az utóbbiak fogyásának kisebb mértékében tükrözôdik.3

A magyarság fogyása megyénként is nagy eltéréseket mutat, mind az abszolút számokat, mind a fogyás mértékét tekintve. Ezt a legszemléletesebben térképre vetítve lehet ábrázolni:

1. térkép: A magyarság fogyása megyénként abszolút számokban

2. térkép: A magyarság fogyásának aránya megyénként

Ugyanezeket az adatokat táblázatokban bemutatva érdemes az egyes megyéket sorrendbe állítani a megfelelô szempont szerint:

2. táblázat: A magyarság fogyása megyénként abszolút számokban

 

1992

2002

Különbség

Részarány az országos fogyásban (%)

Bihar

181 703

155 554

-26 149

13,72

Maros

252 651

227 673

-24 978

13,11

Kolozs

146 186

122 131

-24 055

12,62

Hargita

295 104

275 841

-19 263

10,11

Brassó

63 558

51 470

-12 088

6,34

Arad

61 011

49 399

-11 612

6,09

Kovászna

175 502

164 055

-11 447

6,01

Temes

62 866

51 421

-11 445

6,01

Szatmár

140 392

129 998

-10 394

5,45

Máramaros

54 902

46 250

-8 652

4,54

Hunyad

33 849

25 321

-8 528

4,48

Szilágy

63 151

57 318

-5 833

3,06

Fehér

24 765

20 682

-4 083

2,14

Szeben

19 309

15 478

-3 831

2,01

Beszt.-N.

21 098

18 394

-2 704

1,42

Krassó-Sz.

7 876

5 859

-2 017

1,06

Ugyanez grafikusan ábrázolva (a grafikon százalékai nem az országos, hanem az erdélyi fogyásbeli részarányt mutatják):

1. ábra: A magyarság fogyása megyénként abszolút számokban

3. táblázat: Az erdélyi megyék a magyarság fogyásának aránya szerint

 

1992

2002

Különbség

Különbség %

Krassó-Sz.

7 876

5 859

-2 017

-25,61

Hunyad

33 849

25 321

-8 528

-25,19

Szeben

19 309

15 478

-3 831

-19,84

Arad

61 011

49 399

-11 612

-19,03

Brassó

63 558

51 470

-12 088

-19,02

Temes

62 866

51 421

-11 445

-18,21

Fehér

24 765

20 682

-4 083

-16,49

Kolozs

146 186

122 131

-24 055

-16,46

Máramaros

54 902

46 250

-8 652

-15,76

Bihar

181 703

155 554

-26 149

-14,39

Beszt.-N.

21 098

18 394

-2 704

-12,82

Maros

252 651

227 673

-24 978

-9,89

Szilágy

63 151

57 318

-5 833

-9,24

Szatmár

140 392

129 998

-10 394

-7,40

Hargita

295 104

275 841

-19 263

-6,53

Kovászna

175 502

164 055

-11 447

-6,52

Ugyanez grafikusan ábrázolva:

2. ábra: Az erdélyi megyék a magyarság fogyásának aránya szerint

Ez az utóbbi grafikon azt is jól mutatja, hogy az 1. táblázatban miért választottam külön Észak-, illetve Dél-Erdélyt,4 hiszen, mint látjuk, Erdély e két része a népességfogyás mértékének tekintetében nagy különbséget mutat. Dél-Erdélyben a magyarok fogyásának aránya (19,62%) majdnem kétszer akkora, mint Észak-Erdélyben (10,03%). A 190 582 hiányzó magyar 28,13%-a Dél-Erdélybôl hiányzik, pedig 1992-ben a romániai magyaroknak csak 16,81%-a élt Dél-Erdélyben (2002-ben pedig már csak 15,31%-a). Az utóbbi tíz évben tehát az észak-erdélyi magyarság egytizedével fogyatkozott meg, a dél-erdélyi viszont mintegy egyötödével.

Ez pedig aligha lehet független attól, hogy az 1992-es adatok szerint tíz évvel ezelôtt Erdély e két része három szempontból is nagymértékben különbözött egymástól, mégpedig egyrészt a magyarok számaránya, másrészt urbanizációs foka, harmadrészt pedig a nem magyar (hanem túlnyomórészt román) anyanyelvû magyarok aránya szerint:

4. táblázat: A magyarok helyzetének különbsége Észak- és Dél-Erdélyben

 

Észak-Erdély (%)

Dél-Erdély (%)

 

Együtt

Városi

Falusi

Együtt

Városi

Falusi

A magyarok számaránya

32,45

33,48

31,36

7,54

8,37

6,06

Urbanizáció

100,00

52,87

47,13

100,00

71,30

28,70

Nem magyar anyanyelvûek

1,05

1,34

0,70

6,16

6,99

4,11

Végül pedig - különösen, ha cselekvésstratégiát szeretnénk kidolgozni - az sem érdektelen, hogy a két fenti szempont (ti. az abszolút számok, illetve a fogyás aránya) egyesítve milyen képet ad, hiszen így nagyjából azt látjuk, hogy az egyes megyék magyarsága fogyásának mekkora a jelentôsége a helybeli, illetve az erdélyi magyarság egészének szempontjából. Az 5. táblázat utolsó oszlopa - hogy úgy mondjam - "a baj fokmérôje" is lehet. Eszerint a legnagyobb baj Kolozs megyében van, ahol a fogyás magas aránya egy sok emberbôl álló populációt érint, a legkisebb pedig (nem ugyan az illetô megyebeliek, hanem inkább az erdélyi magyarság perspektívájából) Beszterce-Naszód megyében, ahol a fogyás mértéke valamivel magasabb ugyan az erdélyi átlagnál, de hatása az erdélyi magyarság egészére nem túl nagy, mivel egy viszonylag kis lélekszámú népességben érvényesül.

5. táblázat: Az erdélyi megyék a magyarság fogyásának hatása szerint

 

A fogyás abszolút számokban

Részarány az országos fogyásban (%)

A fogyás aránya a megyében (%)

A két elôzô oszlop szorzata

Kolozs

24 055

12,62

16,46

207,79

Bihar

26 149

13,72

14,39

197,47

Maros

24 978

13,11

9,89

129,64

Brassó

12 088

6,34

19,02

120,66

Arad

11 612

6,09

19,03

115,97

Hunyad

8 528

4,48

25,19

112,74

Temes

11 445

6,01

18,21

109,38

Máramaros

8 652

4,54

15,76

71,56

Hargita

19 263

10,11

6,53

66,01

Szatmár

10 394

5,45

7,40

40,37

Szeben

3 831

2,01

19,84

39,89

Kovászna

11 447

6,01

6,52

39,17

Fehér

4 083

2,14

16,49

35,33

Szilágy

5 833

3,06

9,24

28,29

Krassó-Sz.

2 017

1,06

25,61

27,11

Beszt.-N.

2 704

1,42

12,82

18,19

 

2. Az okok

Ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni tudjunk róla, mit is tehetnénk, elôször az okokat kell látnunk. Ha végiggondoljuk, hogy egyáltalán hogyan tudhat fogyni egy népesség olyan helyzetben, mint amilyenben a romániai magyarság van, a fogyásnak három lehetséges okát találjuk: 1. az alacsony természetes népszaporulatot, 2. a kivándorlást és 3. az asszimilációt. Negyediket én legalábbis nem látok.

E három közül a továbbiakban a kivándorlással nem kívánok foglalkozni, ugyanis errôl nekem sem lehet sokkal több mondanivalóm, mint amit elôttem mások már megírtak.5 Varga E. Árpád a kérdéses idôszakban Romániából kivándorolt magyarok becsült számát "legfeljebb 90-120 ezer, de legalább 80 ezer fôben"6 állapítja meg, magam úgy vélem, hogy ebbôl az alsó határként megadott 80 000 állhat közelebb a valóságos számhoz. A természetes szaporulatra viszont részletesebben kitérek, mert ez, mint látni fogjuk, szoros kapcsolatban van a fogyás harmadik okával, az asszimilációval, ez utóbbiról pedig nemcsak azért tartom fontosnak elmondani a véleményemet, mert idézett tanulmányában Varga E. Árpád ezzel foglalkozik a legkevesebbet, hanem azért is, mert úgy látom, hogy az asszimiláció esetében bizonyos alapfogalmak is tisztázásra szorulnak.

a. Az alacsony természetes népszaporulat

Az egyes romániai etnikumok nôi termékenységére az 1992-es országos adatok a következôk (A oszlop: a 15 éves vagy annál idôsebb nôk száma, B: az ezer termékeny vagy azt meghaladott korú nôre esô élveszületések száma csökkenô sorrendben):

6. táblázat: A romániai etnikumok nôi termékenysége (1992)

Nemzetiség

A

B

Cigány

116900

2700,2

Ukrán

24396

2401,5

Török

10187

2189,9

Szlovák

8063

1982,6

Orosz

16465

1914,6

Országos

9059426

1802,0

Román

8096350

1798,1

Lengyel

1846

1784,4

Cseh

2518

1743,4

Tatár

10071

1720,3

Magyar

685945

1708,5

Más nemz.

3118

1653,0

Horvát

1692

1640,7

Bolgár

4389

1626,3

Német

56986

1502,9

Szerb

13089

1411,9

Görög

1866

1280,8

Örmény

920

958,7

Zsidó

4230

749,9

Romániában a népesség természetes biológiai reprodukálását - a gyermekhalandóságot és más tényezôket is figyelembe véve - az ezer termékeny korú nôre esô 2150 élveszületés biztosítja. A fenti termékenységgel tehát (a halandósági különbségeket figyelmen kívül hagyva) a cigányok, az ukránok7 és a törökök szaporodnak, a többiek pedig (kivándorlás nélkül is) fogynak, mégpedig annál nagyobb mértékben, mennél messzebb esik a megadott mutató a 2150-tôl. A magyaroké (1708,5) bizony elég messze esik tôle. Az 1992-es adatok ráadásul a természetes szaporulat mértékének további csökkenését valószínûsítik, hiszen az ezer termékeny korú nôre esô élveszületések száma 1992-ben azért volt annyi, amennyi, mert még ott van a többgyermekes idôs korosztály is. A pontosabb adatok a következôk:

7. táblázat: A nôi termékenység romániai magyarok körében (1992)

Korcsoport

Nôk száma

A korcsoport részaránya

Élveszületések száma

Élveszületések 1000 nôre

15-19 év

63 273

9,22

3 580

56,6

20-24 év

67 302

9,81

39 187

582,3

25-29 év

40 776

5,94

58 243

1428,4

30-34 év

49 402

7,20

93 037

1883,3

35-39 év

60 516

8,82

124 161

2051,7

40-44 év

55 253

8,06

120 028

2172,3

45-49 év

54 437

7,94

116 291

2136,2

50-54 év

54 969

8,01

113 265

2060,5

55-59 év

52 845

7,70

105 014

1987,2

60-64 év

52 487

7,65

103 220

1966,6

65-69 év

48 143

7,02

98 511

2046,2

70-74 év

32 779

4,78

73 030

2228,0

75 -

53 742

7,83

124 385

2314,5

Nem nyil.

21

0,00

15

714,29

Összesen

685945

100,00

1171967

1708,5

Mint látjuk, az ezer magyar nôre esô élveszületések száma a 75 év fölötti korcsoportban a legmagasabb, utána mindjárt az 1992-ben 70-74 éves korcsoport következik. Legnagyobb részük a 2002-es kalkulusban már nem lesz benne. A többi korcsoport közül a 40-49 (vagyis a mai 50-59) éveseké az, amely - hogy úgy mondjam - teljesítette kötelességét, vagyis fölösen biztosította a népesség utánpótlását (részben a Ceausescu-féle 1968-beli dekrétum hatására). E korcsoport viszonylag nagy szaporulatának tulajdonítható, hogy 1992-ben a termékeny korú nôk között a legnagyobb csoportot az ebbe tartozó nôk gyermekei, az akkor 20-24 évesek alkotják. Itt tehát nagy esélye lett volna a magyarok körében is a népszaporulat javulásának, hiszen viszonylag sokan voltak, akik gyermekeket szülhettek volna. Csakhogy 1992-ben ebben a korcsoportban a magyarok körében az ezer nôre esô élveszületések száma csupán 582,3 volt, az újabb demográfiai hullám lehetôségét tehát elszalasztottuk. Persze az ide tartozó nôk késôbb még szültek gyermekeket, de 1992-beli és további várható magatartásukról elég sokat mond, hogy ugyanebben a korcsoportban ez a szám országos viszonylatban már 646,81 (ezt viszont a nagy számú, de szintén fogyó románok mutatója határozza meg: 631,71), ehhez képest a magyaroké mintegy 10%-kal kisebb. (A gyorsan szaporodó cigányok esetében ez a szám 1607,26, a törökökében 1118,04 volt.)

A prognózishoz sokat mond a romániai magyarok korcsoport szerinti megoszlása is:

8. táblázat: A korcsoport szerinti megoszlás országosan és a magyarok körében (1992)

Korcsoport

Összesen

Az összesnek hány %-a

Ebbôl magyar

Szám-arányuk

A magyarok hány %-a

1

2

3

4

5

6

Együtt

22810035

100,00

1624959

7,12

100,00

0-4 éves

1613419

7,07

93208

5,78

5,74

5-9 éves

1653885

7,25

96791

5,85

5,96

10-14 éves

1914598

8,39

121119

6,33

7,45

15-19 éves

1916936

8,40

129898

6,78

7,99

20-24 éves

2042068

8,95

136601

6,69

8,41

25-29 éves

1255780

5,51

84082

6,70

5,17

30-34 éves

1546138

6,78

100218

6,48

6,17

35-39 éves

1713144

7,51

121300

7,08

7,46

40-44 éves

1527519

6,70

109944

7,20

6,77

45-49 éves

1173644

5,15

106636

9,09

6,56

50-54 éves

1347530

5,91

105592

7,84

6,50

55-59 éves

1363062

5,98

100234

7,35

6,17

60-64 éves

1232053

5,40

97707

7,93

6,01

65-69 éves

1029195

4,51

83559

8,12

5,14

70-74 éves

558656

2,45

54203

9,70

3,34

75-

919660

4,03

83821

9,11

5,16

Ha összehasonlítjuk e táblázat 3. és 6. oszlopát, azt találjuk, hogy a fiatalabb korcsoportok százalékaránya (39 éves korig) az illetô korcsoport egészéhez viszonyítva a magyarok esetében mindenütt az országos arány alatt van, 40 évtôl felfelé pedig afölött. Vagyis a magyar népesség jobban el van öregedve, mint az ország összlakossága. Ezt a 3. grafikon szemlélteti:

3. ábra: A népesség korcsoportok szerinti megoszlása (1992)

Mindez természetesen a magyarok országos számarányának alakulását is érinti. 1992-ben ugyan a teljes népességben a magyarok aránya 7,12% volt, de a 0-9 éves korcsoportban ez az arány csak 5,82% (sôt ezen belül is enyhén csökkenô a tendencia, hiszen - mint a 8. táblázatban látszik - az 5-9 évesek százalékaránya 5,85%, a 0-4 éveseké azonban már csak 5,78%). Nem árt tudatosítani annak számára, aki erre magától nem gondolt volna, hogy ez végig fog ám menni a korfa minden fokán, és ezen már utólag semmilyen módon nem lehet változtatni, sôt ez a százalékarány évrôl évre csak csökkenhet (hiszen például a kivándorlók között ilyen életkorúak is vannak), nôni nemigen nôhet. (Illetve nôhetne is, de csak úgy, ha a nem magyar népesség megfelelô korcsoportjának lélekszáma valami miatt katasztrófaszerûen lecsökkenne.) A 0-9 éves korcsoportba 1992-ben egy híján 190 000 magyar tartozott, ez több mint 61 000-rel kevesebb, mint a 10-19 évesek száma. Ez a 92-ben 0-9 éves korcsoport ma 10-19 éves, utána - azóta már - egy újabb 0-9 éves korcsoport következik, amelyrôl még nincsenek meg a népszámlálási adataink, de amely sajnos nem tûnik sokkal népesebbnek, és valószínû, hogy annak sem nagyobb az országos számaránya, mint az elôzônek. Ha pedig arra is gondolunk, hogy a kb. 10 év múlva elkezdôdô 10 esztendôben ez a 92-ben mindössze 190 000-es (de azóta már ennél is kisebb!) lélekszámú korcsoport fogja adni a romániai magyarság természetes szaporulatának zömét, akkor rögtön megértjük, hogy tetemes számbeli gyarapodásra 2010-2020 között sem számíthatunk.

Mindeddig csak a születések számának alacsony voltára figyeltünk, a népszaporulatnak azonban a halandósági arányszám is ugyanolyan fontos tényezôje. Ez a magyarok esetében már csak azért is magasabb az országos átlagnál, mert, mint láttuk, a magyar népesség jobban el van öregedve. Van azonban még valami, amivel alighanem szintén számolni kell. Veres Valér úgy látja,8és számításait is aszerint végzi, hogy: "Ha feltételezzük, hogy a magyarok a többséggel azonos egészségügyi ellátási és egészségügyi viszonyok között élnek, márpedig ez így van, mert ugyanazokat a szolgáltatásokat (kórházak, rendelôk, élelmiszerek) veszik igénybe, és ugyanazok az életkörülményeik, akkor a korspecifikus halandósági arányszámok között nem lehetnek lényeges eltérések."9 Ez kétségkívül igaz, de hiányzik innen egy tényezô: az, hogy az öngyilkosságok statisztikájában országosan Hargita megye a listavezetô, elsôsorban a mértéktelen alkoholfogyasztás következményeként. Ez pedig nemcsak az öngyilkosságok számát érinti, hanem a korspecifikus halandósági arányszámot is növelheti, hiszen ilyen életformát követve sok magyar idô elôtt hal meg, és nemcsak Hargita megyében.10 Ez tehát olyan társadalmi probléma, amely ebben a vonatkozásban is nagyobb figyelmet érdemelne.

Az alacsony természetes szaporulatról eddig elmondottak alapján magam úgy látom, hogy a romániai magyarság ilyen méretû fogyásának alighanem ez a legfontosabbik oka, és teljesen indokoltnak látom, ha Varga E. Árpád mérvadónak fogadja el Vasile Ghetau számításait, amelyek szerint 1992 óta a romániai magyarság természetes fogyása évi 9-10 ezer fô körül van. (A hivatkozott számítások ugyan csak a vizsgált 10 éves idôszak elsô négy évére vonatkoznak, a továbbiakra viszont még azt is figyelembe kell venni, hogy a kivándorlás a természetes szaporulatot is csak negatívan befolyásolhatta, hiszen sejthetôen, de bizonyos hozzáférhetô adatok alapján valószínûsíthetôen is elsôsorban a termékeny korban levô vagy éppen abba lépô nemzedékbeliek vándorolnak ki.)

b. Az asszimiláció

A fogyás három tényezôje közül ezt lehet a legnehezebben azonosítani és elemezni, mert alig vannak róla egyértelmû közvetlen statisztikai adataink. Ezért aztán errôl sokfélét lehet mondani. Az egyik véglet az, hogy a románságba való beolvadás a romániai magyarságot belátható idôn belül a teljes eltûnéssel fenyegeti, a másik meg az, hogy "a [2002-es] népszámlálás elôzetes adatainak olvasata szerint [...] - gyakorlatilag - nincs kisebbségeket/etnikumokat érintô asszimiláció" (Magyari Nándor László, Magyar Hírlap 2002. július 13.).

Ez az utóbbi, tapasztalatainkkal meglehetôsen ellenkezô kijelentés egy végig nem gondolt gondolaton alapul, amely szerint ha a románok országos számaránya mind 1992-ben, mind 2002-ben 89,5% volt, akkor nyilvánvaló, hogy a románoknak semmi asszimilációs nyereségük nem volt, tehát errôl kár is beszélni. Pedig ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Mert számoljunk csak utána! Tegyük fel, hogy a magyarok fogyásának 10%-át az asszimilációs veszteség teszi ki, s ennek nagy részét ma a románok között kell keresni. Ez 19 058 magyart jelentene. Ez a magyarok számához képest elég nagy szám (tíz évre), de a románok annyian vannak, hogy ha ennyivel többen vagy kevesebben lennének is, az az országos számarányukon alig vevôdne észre: ha ezt kivonjuk a románok számából (19 409 400), marad 19 390 342, s a románok országos százalékaránya ebben az esetben is még mindig 89,36% lenne (vagyis csak alig észrevehetôen kevesebb, mint 89,45%, amennyi a 2002-es népszámlálás idején volt), hiszen ez a szám a románokénak alig 0,01%-a (viszont a magyarok 1992-beli számának 1,17%-a). Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy az utóbbi tíz évben a kivándorlás mértéke a románok esetében is igen megnövekedett, és hogy a természetes szaporulat a románok körében is negatív (éspedig egy nagy számú népességben), akkor a majdnem változatlan számarányt úgy is felfoghatjuk, hogy ez csak azért van, mert az asszimilációs nyereség valamelyest pótolja a fogyást. Vagyis: a románok számarányának alakulása csak akkor lehetne hozzávetôleges mutatója az asszimilációnak, ha mind a természetes szaporulat, mind a kivándorlás aránya pontosan ugyanolyan volna mindegyik romániai etnikum esetében, márpedig tudjuk, hogy ez nem így van.

Csakhogy még ezzel is van egy kis bökkenô. A románok számaránya még az elôbbi feltételek mellett is csak akkor lehetne indikátora az asszimiláció mértékének, ha 1992 elôtt egyáltalán nem lett volna asszimiláció. Márpedig volt azelôtt is, így a románok 1992-beli számában (és számarányában) a korábbi asszimilációs nyereség is benne van. Ezért a románok számaránya még azonos mértékû természetes szaporulat és kivándorlás esetén is csak azt tükrözhetné, hogy 1992 óta növekedett-e a 92 elôttihez képest az asszimiláció mértéke, vagy csökkent. A majdnem egyezô számok így arra vallanának, hogy észrevehetôen nem is növekedett, nem is csökkent, hanem nagyjából ugyanolyan szinten folytatódik, mint 1992 elôtt. (De valójában még csak erre sem vallanak, mert a különbözô etnikumok lélekszáma nem egyforma arányban változott.)

Véleményem szerint az asszimilációs veszteséggel igenis számolnunk kell, még ha nem tudjuk is egészen pontosan megmondani, hogy ez a fogyásnak hány százalékát teszi ki.

Mivel az asszimilációnak sokféle meghatározása van, de egyik sem általánosan elfogadott, elôször is azt kell megmondanom, mit értek ezen a terminuson. Az alábbiakban a következô definíciót fogom alkalmazni: asszimiláció minden olyan folyamat, amelynek eredménye egy nyelvi, etnikai vagy felekezeti kritériumok szerint meghatározott populáció lélekszámának (nem számarányának!) és/vagy reprodukciójának egy másik, ugyanolyan kritériumok szerint meghatározott populáció javára történô csökkenése. Ennek megfelelôen tehát beszélhetünk nyelvi, etnikai, illetve felekezeti asszimilációról, ezek egymásra is tevôdhetnek, de külön-külön is elôfordulhatnak. (A "nyelvi, etnikai vagy felekezeti" azért szerepel a meghatározásban, mert mikor asszimilációról beszélünk, elsôsorban ezekre gondolunk. Ha ezt a megszorítást nem tennénk meg, akkor tulajdonképpen a kivándorlást is asszimilációként kellene kezelnünk, hiszen ott is az történik, hogy az egyik ország népességének olyan vesztesége keletkezik, amely egy másik ország népességének nyereségeként jelenik meg.) Az asszimilációt kiváltó vagy befolyásoló tényezôk származhatnak az illetô populáció belsô, illetve környezeti adottságaiból (ezek közül talán a legfontosabb a számarányuk az illetô településen), ezek a spontán asszimiláció folyamataiért felelôsek, és származhatnak az illetô ország politikai rendszerébôl (nyelvpolitika, oktatáspolitika, kisebbségpolitika), ezek együttes hatását irányított vagy ösztönzött, súlyosabb esetben erôszakos asszimilációnak hívjuk. A tényleges asszimilációs folyamatokban a különbözô asszimilációgeneráló tényezôk változatos arányban kombinálódva lehetnek jelen.

A fentebb megadott definíciónak az a lényege (szemben azokkal, amelyek az identitásváltás fogalmára alapoznak), hogy az asszimilációt nem az egyed, hanem a populáció szintjén érvényesülô folyamatként határozza meg. Ha ugyanis az (egyéni) identitásváltást tekintenénk mérvadónak, valóban könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy az asszimiláció mértéke elhanyagolható, hiszen nagyon nehezen tudnánk azt elképzelni, hogy 2002-ben az emberek tömegesen más etnikumúnak vallották volna magukat, mint 1992-ben. Az asszimiláció legjellegzetesebb útja tehát, vagyis az, amely az egyén szintjén nem jár együtt identitásváltással, eleve kimaradna a számításból.

Az etnikai asszimiláció körébe sorolható olyan népességfogyásnak, amely a népszámlálási adatokban is tükrözôdhet, három lehetséges formája van: 1. az autoidentifikáció megváltozása, 2. a korábbi heteroidentifikációval nem egyezô autoidentifikáció és 3. az etnikai reprodukció csökkenése egy másik etnikum javára. A tényleges asszimiláció e három formáján kívül van még egy, amelyet látszólagos etnikai asszimilációnak nevezhetünk: ha például az 1992-es népszámlálás során magukat magyarnak mondó (de valójában nem annak gondoló) cigányok egy része 2002-re úgy gondolta, hogy ezúttal jobb, ha románnak regisztráltatja magát, akkor ez a népszámlálási adatokban a magyarok veszteségeként, illetve a románok nyereségeként fog megjelenni, noha ez a magukat ténylegesen (nemcsak népszámláláskor) magyarnak, illetve románnak tartók valóságos számát nem érinti.

Vegyük most sorba az asszimiláció imént felsorolt formáit!

1. Az autoidentifikáció megváltozása.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy valaki a 92-es népszámláláskor még magyarnak mondta magát, mert egyik vagy mindkét szüleje magyar (volt), de 2002-re már úgy gondolta, nincs ezt már miért erôltetnie, mikor egész életformája a románokéval egyezik: beszélni rendszerint románul beszél (hiszen a házastársa is román), sôt magyarul már nehezen vagy alig is tud, kapcsolatai a románokhoz kötik, és értékrendje is azokéhoz hasonló. Egyedül származástudata köti még valamelyest a magyarokhoz, de ezt már nem tartja magára nézve nagyon fontosnak. Azt hiszem, az ilyen esetek száma nem túl nagy, de könnyen meglehet, hogy nem is olyan kicsi, hogy egyáltalán ne kellene vele számolni. Adatok híján sajnos még csak becsléseket sem tehetünk számukkal kapcsolatban.

2. A korábbi heteroidentifikációval nem egyezô autoidentifikáció.

Valaki a 92-es népszámlálás idején még kiskorú volt, szülei magyarnak íratták be, de 2002-ben, mikor maga nyilatkozhatott etnikai hovatartozásáról, ô már románnak mondta magát, hiszen ô ezt korábban is így gondolta, az ilyen esetek többségében azért, mert magyarul nem is tud, vagy olyan nehezen beszél, hogy inkább meg sem szólal ezen a nyelven. Az ilyenek számát már nagyobbnak gondolom az elôzô csoporténál, hiszen itt nincs szükség az etnikai identitás megváltoztatására: szigorúan az illetô egyén szintjén maradva mindössze annyi történik, hogy valaki, aki egy korábbi népszámlálásban még magyarként szerepel, mert mások magyarnak nyilvánítottak, saját döntése szerint nem vállalja ezt az identitást, hanem annak mondja magát, aminek mindig is gondolta. Közösségi szinten azonban mindenképpen az asszimiláció körébe tartozik, hiszen hatása az, hogy az egyik etnikum lélekszáma a másik rovására növekszik, és ez a népszámlálási adatokban is így tükrözôdik.

Az 1992-es népszámlálás idején Romániában 34 699 nem magyar anyanyelvû magyart regisztráltak, ezek közül 32 949 (94,96%) volt román anyanyelvû. Földrajzi megoszlásuk sokatmondó: 16 831 dél-erdélyi (48,51%), 13 966 észak-erdélyi (40,25%), 3 872 pedig Erdélyen kívüli (11,16%). Úgy gondolom, hogy elsôsorban (de nem okvetlenül kizárólag) ez az a kategória, amelybôl az etnikai asszimiláció elsô két fajtájának alanyai az utóbbi 10 évben kikerültek. Figyelembe véve ugyanis, hogy az etnikum és a nyelv mind a magyarok, mind a románok esetében nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz,11 a fenti adatokat úgy lehet értelmezni, hogy azok azt mutatják, mennyi volt 1992-ben az akkor még mérhetô végeredménye a (korábbi, pontosan meg nem határozható idôintervallumban végbement) nyelvi asszimilációnak. A nyelvi asszimiláció azonban csak addig mérhetô, illetve csak addig (és csak azoknál) mutatható ki a népszámlálási adatokból, amíg (és akiknél) a következô lépés, az etnikai asszimiláció még nem történt meg. Attól kezdve ugyanis ezek az emberek már román anyanyelvû románokként fognak szerepelni a statisztikában, és semmiben nem fognak különbözni a többi romántól, hacsak abban nem, hogy vallásuk szerint valamely jellegzetesen a magyarokhoz kapcsolódó felekezethez tartoznak, azaz reformátusok vagy unitáriusok. Ez a különbség csak akkor tûnik el, ha a harmadik, a felekezeti asszimiláció is megtörténik.

Ezt a háromfajta asszimilációt nem véletlenül állítottam éppen ilyen sorrendbe, ugyanis úgy gondolom, hogy ezek csakugyan így következnek egymás után. Az elsôt, a nyelvi asszimilációt elsôsorban a szociolingvisztikai környezet határozza meg. Ennek több összetevôje is van, itt csak azt az egyet említem meg, amely számszerûségénél fogva jól illeszthetô az asszimiláció statisztikai eszközökkel történô vizsgálatához, és amely ráadásul spontán asszimiláció esetében az egyik, sôt talán a legfontosabb tényezô: az illetô népesség számarányát az egyes településeken. Fontosnak tartom, hogy ezt a számarányt a települések szintjén nézzük (ne pedig a megye vagy egy annál is nagyobb terület, mondjuk Észak- vagy Dél-Erdély szintjén), hiszen az emberek nyelvi kapcsolathálójának szerkezetét közvetlenül az határozza meg, hogy az ember az illetô településen kikkel milyen kapcsolatokban és milyen funkciókban használ(hat)ja anyanyelvét, illetve hogy nyelvi kapcsolataiban ennek következtében hogyan aránylik az anyanyelv használatának összesített ideje a másik nyelv használatának összesített idejéhez. (Ebben nemcsak az az idô van benne, amíg ô beszél, hanem az is, amíg mások beszédét hallgatja.) Mennél kisebb az adott nyelvet beszélôk számaránya az illetô településen, az egyének napi vagy heti nyelvhasználatának aránya annál inkább eltolódik a másik nyelv irányába,12 ez pedig egy kritikus ponton túl már egyenesen vezet a spontán nyelvi asszimiláció felé. A befejezôdött vagy elôrehaladott fázisában levô nyelvi asszimiláció pedig szinte magától indítja be az etnikai asszimiláció folyamatát.

Ebbôl azt is láthatjuk, milyenfajta asszimilációt lehet egyáltalán kimutatni pusztán a népszámlálási adatokból, és annak csakis milyen szakaszaiban. Ki lehet mutatni a nyelvi asszimilációt, de csak abban az átmeneti, meglehetôsen instabil (tehát - legalábbis a mi kultúránkban - hosszú ideig nem fenntartható) fázisában, mikor az etnikai asszimiláció még nem történt meg. Ugyanígy ki lehet mutatni az etnikai asszimilációt, de csak addig, amíg a felekezeti nem történt meg, és csak akkor, ha olyan felekezetrôl van szó, amely jellegzetesen valamely etnikumhoz kötôdik. A nyelvi és etnikai asszimilációt követô felekezetit viszont már nagyon nehéz lenne asszimilációként kimutatni.

Mint fentebb mondtam, 1992-ben 32 949 román anyanyelvû magyart találtak Romániában. Nincs rá adatunk, hogy közülük hányan voltak már akkor, illetve hányan lettek azóta nagykorúak, de úgy gondolom, hogy akár több ezren is lehetnek olyanok, akik 2002-ben már román nemzetiségûnek mondták magukat.

A 2002-es népszámlálás eddig nyilvánosságra hozott adataiból még nem derül ki, hogy most mi a helyzet megyénként a nem magyar anyanyelvû magyarokkal, így itt további spekulációkba nem bocsátkoznék.

3. Az etnikai reprodukció csökkenése egy másik etnikum javára.

Az ilyenfajta asszimiláció abban különbözik az elôzôtôl, hogy itt még csak annyi sincs, hogy az illetô személyt valaha is magyarnak nyilvánította volna valaki: ôt kezdettôl fogva, tehát a 92-es népszámláláskor is (ha akkor már megvolt) románnak tartotta mindenki, és maga is mindig románnak tudta magát. De akkor mitôl asszimiláció ez? Lényegében ugyanattól, mint az elôbbi: hogy az egyik etnikum lélekszáma itt is úgy csökken, hogy abból a másiknak nyeresége származik. Ide az olyan esetek tartoznak, amelyekben egy valamilyen nemzetiségû anyának13 más nemzetiségû gyermeke van. Tömegméretekben vegyes házasságokban fordul elô, de nem kizárólag ott.

A 2002-es népszámlálás elôzetes eredményeinek nyilvánosságra hozatala utáni hetekben a romániai magyar sajtóban erre a dologra már találtak is egy elég szerencsétlen nevet: biológiai asszimilációnak kezdték hívni. Pedig ezt bárminek inkább lehet nevezni, mint biológiainak, sôt pontosan a biológiai reprodukciótól kell világosan megkülönböztetni, éppen mert ez a dolog nagyon szoros kapcsolatban van a természetes szaporulattal (amely csakugyan biológiai folyamat).

Ahhoz, hogy ezt világosan megértsük, gondoljuk végig a következôket. A demográfus megállapítja, hogy 1992-ben Romániában találtak 685 945 tizenöt éves vagy ennél idôsebb magyar nôt, és ezek szültek összesen 1 171 967 élô gyermeket. Ennek alapján egy egyszerû szorzással-osztással kiszámítja, hogy a magyarok körében 1708,5 élveszületés esik ezer nôre, ez tehát a magyarok természetes szaporulatának legfôbb mutatója. Ezt fogjuk hát használni, mikor majd prognózisokat alkotunk a magyarok várható számára vonatkozóan. Van azonban itt egy kis bökkenô, amelynek nemigen szoktunk jelentôséget tulajdonítani, holott nagyon is kellene, mégpedig az, hogy ezek az adatok semmit sem mondanak arról, hogy a magyar nôk által szült gyermekek közül végül is hány lett magyar. Így az 1708,5 értékû szám pontosan tükrözi ugyan a magyar nôk biológiai reprodukcióját, vagyis a nôi termékenységet szigorúan biológiai értelemben, de semmit sem mond az etnikai reprodukcióról, vagyis arról, hogy maga az etnikum milyen mértékben termelôdik újra, pedig e kettô között elég nagy lehet a különbség, ami aztán prognózisaink pontosságát is érintheti.

Az etnikai reprodukcióról (vagy ha úgy tetszik: a magyar nôk "etnikai termékenységérôl") sajnos én sem tudhatok pontos adatot mondani, de egy elvi maximális értéket ki lehet számítani. Megvannak ugyanis az 1992-es adatok a házasságok etnikai szerkezetérôl, illetve a gyermekek nemzetiségérôl a különbözô szerkezetû családokban, és ezeket fel tudjuk itt használni.

Tudni kell elôször is, hogy 1992-ben Romániában összesen 819 482 magyar személy élt teljes családban házasságban, ebbôl 409 509 férfi, 411 973 nô. 356 832 családban volt magyar férjnek magyar felesége (ez tehát összesen 713 664 magyar férj és feleség együtt). 50 677 magyar férfinak volt más nemzetiségû felesége (ebbôl 45 444-nek román), ez a házasságban élô magyar férfiak 12,44%-a. 55 141 magyar nônek volt más nemzetiségû férje (ebbôl 48 969-nek román), ez a házasságban élô magyar nôknek 13,38%-a. Összesen tehát 105 818 magyar férfi és nô élt vegyes házasságban, ez a házasságban élô magyarok 12,91%-a. Ebbôl 94 413 személy házastársa román volt. (Az ilyen családok megyék szerinti megoszlásáról sajnos nincs adatunk, pedig most nagy szükségünk volna rájuk.)

A részletesebb adatokat az alábbi táblázat tartalmazza (külön csak a román és német párú vegyes házasságok adatai vannak feltüntetve, a többi ugyanis kisebb jelentôségû):

9. táblázat: A magyar párú házasságok etnikai szerkezete (1992)

Férj

Feleség

Összesen

Férjek sz.

Férjek %

Feleségek sz.

Feleségek %

Együtt

Magyar

411 973

5 702 766

7,22

411 973

100,00

Magyar

Együtt

407 509

407 509

100,00

5 702 766

7,15

Magyar

Magyar

356 832

407 509

87,56

411 973

86,62

Nem magyar

Magyar

55 141

   

411 973

13,39

Magyar

Nem magyar

50 677

407 509

12,44

   

Román

Magyar

48 969

5 127 318

0,96

411 973

11,89

Magyar

Román

45 444

407 509

11,15

5 125 972

0,89

Német

Magyar

3 798

28 746

13,21

411 973

0,92

Magyar

Német

3 373

407 509

0,83

29 874

11,29

Bennünket azonban most jobban érdekel az, hogy a különbözô összetételû családokban milyen nemzetiségûek a gyermekek. Az erre vonatkozó összesített adatok a következôk:

10. táblázat: A gyermekek nemzetisége a magyar párú házasságokban (1992)

Férj

Feleség

Családok

A gyermekek nemzetisége

Gyermek-

telen

   

sz.

A szülôké

Az apáé

Az anyáé

Más eset

Nem m.

Magyar

55 141

 

27 818

6 541

1 922

18 860

Magyar

Nem m.

50 677

 

12 714

20 543

2 059

15 361

Magyar

Magyar

356 832

225 316

   

1 805

129 711

A táblázatban dôlt betûvel emeltem ki a magyarok reprodukciós veszteségét (vagyis azokat az eseteket, ahol magyar anyának nem magyar gyermeke van), félkövérrel pedig a reprodukciós nyereségét (ahol ti. nem magyar anyának van magyar gyermeke). Mint látjuk, olyan eset is van, mikor nem vegyes házasságban a gyermekek nemzetisége nem egyezik a szülôkével. (A "Más eset" adatait nehéz értékelni, hiszen az ide sorolt helyzetek nagyon különbözôek lehetnek. Legtöbbször feltehetôleg arról van szó, hogy az egyik gyermek magyar, a másik nem, vagy pedig - ahol mindkét szülô magyar - az egyik félnek van egy elôzô házasságából származó nem magyar gyermeke. Ezt a nehézséget úgy próbáltam áthidalni, hogy veszteségként számítottam be az olyan családok "Más eset"-eit, ahol mindkét szülô magyar, ezzel szemben egyáltalán nem számítottam be a "Más eset"-eket ott, ahol a feleség magyar, a férj pedig nem magyar, holott nyilván itt is van veszteség. Úgy gondolom, hogy ezzel a kettô nagyjából kiegyenlíti egymást: amennyivel a kelleténél többet számítunk veszteségként az elôbbi esetben, körülbelül annyi veszteséget nem veszünk számításba az utóbbiban.)

A veszteség tehát együtt: 27 818 + 1805 = 29 623. A nyereséget azonban le kell belôle vonni, így a tiszta veszteség: 29 623 - 12 714 = 16 909. Azonban jól tartsuk észben, hogy ez a szám nem a gyermekek, hanem a családok (vagy még pontosabban: az anyák) száma! Azt, hogy ezekben családokban összesen hány gyermek van, a közölt adatokból nem lehet kideríteni. Legalább egy azonban biztosan van mindegyikben (hiszen a gyermektelen családok száma külön rovatban van feltüntetve), számoljunk hát elôször csak annyival.

Eszerint számítva a magyarok etnikai reprodukciójáról a következôket állapíthatjuk meg. Az 1992-es adatok szerint 685 945 magyar nô szült összesen 1 171 967 gyermeket. (Ez a magyar nôk teljes biológiai reprodukciója.) Ezek közül azonban csak 1 142 344 lett magyar. Cserében viszont volt 12 714 olyan család is, ahol nem magyar anyának lett magyar gyermeke, ezt tehát hozzá kell adni a magyar anyák szülte magyar gyermekek számához. A végösszeg tehát 1 155 058 magyar gyermek. Az ezer termékeny korú magyar nôre esô magyar gyermekek száma, azaz a magyarok etnikai reprodukciójának mutatója tehát 1992-ben maximálisan is csak 1683,89, nem pedig 1708,54 (ez utóbbi szám ugyanis a biológiai reprodukció mutatója), és azért maximálisan, mert a lehetô legnagyobb óvatossággal családonként/anyánként csak egy gyermekkel számoltunk. Ha azonban 1,7-tel számolunk, ami nem is az országosan, hanem csak a magyarok körében az egy anyára esô gyermekek átlagos száma, akkor a tiszta veszteség, azaz a teljes veszteség (50 359) és a nyereség (21 614) különbsége 28 745, a magyar gyermekek száma 1 143 222, az etnikai reprodukció mutatója pedig csak 1666,63. (Azt hiszem, ez az érték sokkal közelebb jár a valódi értékhez, mint az elvi maximális.) Ez a szám a biológiai reprodukció mutatójának 97,5%-ával egyezik, ami azt jelenti, hogy a magyarok természetes reprodukciójának minimálisan mintegy 2,5%-a annak következtében válik a magyarok asszimilációs veszteségévé, hogy a vegyes házasságokban az etnikai reprodukció a magyar fél rovására kiegyensúlyozatlan. (Ha kiegyensúlyozott lenne, vagyis ha a vegyes házasságokban született összes gyermeknek fele magyar lenne, fele meg a nem magyar házastárs szerinti, akkor a veszteségek és nyereségek kiegyenlítenék egymást.)

Nem volna egészen jó ötlet ezt a 28 745 fônyi veszteséget most arányba állítani a tíz év alatti fogyásunk számával, és kihozni, hogy ezek szerint az asszimilációs veszteségünk a fogyásnak mintegy 15%-áért felelôs. Ez a 28 745 ember ugyanis nem magyar, és 92-ben sem volt magyar. Nem ôk azok, akik ma 1992-höz képest hiányoznak közülünk. Viszont gondolhatjuk ezt tovább úgy is, hogy ha ezek a magyar nôk magyarokhoz mentek volna férjhez, és ugyanennyi gyermeket szültek volna, és magyarnak is nevelték volna ôket, akkor 1992-ben elvileg 50 359-cel többen lettünk volna, vagyis nem 1 624 959-en, hanem 1 675 318-an, az 50 359 pedig ennek 3%-a. (Persze ez csak elvileg lehetett volna így, hiszen ezt a számot az 1992-ben még élô és itt élô anyákra esô élveszületések száma alapján számítottuk ki, azonban azok közül idôközben haltak is meg.)

Mivel valaki erre is kíváncsi lehet, íme a román párú teljes családokra vonatkozó adatok is:

11. táblázat: A gyermekek nemzetisége a román párú házasságokban (1992)

Férj

Feleség

Családok

A gyermekek nemzetisége

Gyermek-

   

sz.

A szülôké

Az apáé

Az anyáé

Más eset

telen

Nem r.

Román

75476

 

19 304

29 917

2 505

23 750

Román

Nem r.

76822

 

37 347

9 904

2 184

27 387

Román

Román

356 832

3 209 637

   

1 339

1 839 520

Itt - családonként egy gyermekkel számolva - a veszteség együtt 20 643, a tiszta nyereség tehát 16 704. Ha 1,8 gyermekkel számolunk (ami a román nôk átlaga), akkor a románok vesztesége 37 154, nyereségük azonban 67 225, a tiszta nyereség tehát 30 071. Így már jobban érthetô, miért van a román politikusok között a vegyes házasságoknak annyi propagálója, Ion Iliescu elnököt is beleértve: hiszen a románok számára ez egy nyereséges dolog, másnak viszont - a románokkal szemben - kész ráfizetés. (Egyébként 1992-ben országosan a házasságban élô németeknek 55,00%-a, a magyaroknak 12,91%-a, a cigányoknak 5,88%-a, a románoknak 1,48%-a élt vegyes házasságban. A német párú vegyes házasságokban azonban az etnikai reprodukció sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a magyar párúakban, így a németek ilyenfajta asszimilációs vesztesége sokkal kisebb arányú.)

A vegyes házasságokkal kapcsolatban tudni kell még, hogy városon sokkal gyakoribbak, mint falun. Országosan 1992-ben a magyar férjek 12,44%-a, illetve a magyar feleségek 13,38%-a élt vegyes házasságban. A városi magyar népesség körében ez az arány 17,13%, ill. 19,12%, míg falun csak 6,63%, ill. 6,07%. A vegyes házasságok földrajzi megoszlására sajnos nincsenek adataink, de Észak-, illetve Dél-Erdély egyéb mutatóit figyelembe véve okkal gondolhatjuk, hogy Dél-Erdélyben sokkal gyakoribbak, mint Észak-Erdélyben. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ottani városi népesség esetében az arányok is jóval nagyobbak kell legyenek, mint az országos arányt mutató 17,13%, ill. 19,12%. Mivel pedig Dél-Erdélyben a magyarok 71,3%-a városi, ez a körülmény jelentôs negatív hatással lehet a dél-erdélyi magyarok egészének etnikai reprodukciójára.

Az eddigiek alapján kétségtelennek látszik, hogy az asszimilációs veszteséggel csakugyan számolni kell. Azt azonban, hogy az utóbbi tíz év fogyásában ennek mekkora a szerepe, e fogyás hány százaléka tulajdonítható ennek, még mindig nem könnyû megmondani. Érdemes lenne kiszámítani, hogy az 1992-es adatok alapján hány magyart lehetett jósolni 2002-re a biológiai reprodukció (1708,54), és hányat az etnikai reprodukció mutatója (1661,87) szerint. A kettô különbségét bízvást az asszimiláció mint fogyást elôidézô tényezô számlájára lehetne írni. Ez a különbség lehet, hogy egy tízéves idôszakra nem lesz nagy (nekem más számítás szerinti becsléssel olyan 5-6 ezer személy jött ki, ez a fogyásnak 2,5-3%-át tenné ki), de gondoljunk arra, hogy itt már 1992-ben eleve hiánnyal indultunk.

Ebben azonban csak a vegyes házasságok asszimilációs hatása lesz benne, ahhoz azonban még hozzá kellene adni az asszimiláció elôbbi két fajtájából származó veszteséget is, ha tudhatnánk, hogy az mennyi lehet. Alább más megközelítés alapján próbálom meg felbecsülni, mekkora lehet a különbözô asszimilációformák együttes hatása.

Számításaimhoz abból indulok ki, ami eddig többször is szóba került, hogy tudniillik Dél-Erdélyben kétszer akkora volt a fogyás mértéke, mint Észak-Erdélyben. Ezt én leginkább úgy tudom megérteni, ha azt feltételezem, hogy Dél-Erdélyben az asszimilációnak talán mindkét másik tényezônél nagyobb a szerepe lehet a fogyásban. Ezt abból gondolom, hogy ha feltesszük, hogy a magyarok biológiai (nem etnikai!) reprodukciója, illetve a kivándorlók aránya nagyjából Dél-Erdélyben is hasonló az Észak-Erdélyihez (adataink sajnos egyikre sincsenek), és ha a fogyás mértéke Dél-Erdélyben mégis kétszer akkora, mint Észak-Erdélyben, akkor a dél-erdélyi fogyás nagyobb arányát az ottani helyzettel kapcsolatos tereptapasztalatainkat is figyelembe véve nem is igen lehet másnak tulajdonítani, mint az asszimilációnak.14 Ezt a dél-erdélyieknek az észak-erdélyiekéhez képest igen kicsi számaránya mellett az is valószínûsíti, hogy a dél-erdélyi magyaroknak 92-ben több mint 70%-a városon élt, ahol a vegyes házasságok aránya is sokkal nagyobb, és hogy e városi népesség mintegy 7%-ának már 92-ben sem a magyar volt az anyanyelve (l. fennebb az 1. és 4. sz. táblázatok adatait!).

A magyar népesség Dél-Erdély egészére számított kicsi számaránya azonban önmagában még mindig nem mutatja elég világosan a két helyzet különbségét, hiszen semmit sem mond arról a közvetlen környezetrôl, amelyben az emberek ténylegesen élnek. Ugyanis az asszimilációs folyamatok szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy az a 273 234 magyar, amennyit 1992-ben Dél-Erdélyben találtak, és akik akkor a dél-erdélyi teljes népesség 7,54%-át tették ki, milyen etnikai összetételû településeken él(t). Mert egészen más helyzet az, ha ennyi ember bár szigetszerû, de amúgy erôs, nagy lélekszámú közösségekben él, mint ha kis csoportokba van szétszóródva. Észak- és Dél-Erdély különbsége akkor látszik meg igazán, ha azt nézzük meg, hogyan oszlik meg a népesség a települések etnikai összetétele alapján megállapított településkategóriák szerint. Az alábbi táblázat azt mutatja meg, hány magyar él Észak-, illetve Dél-Erdélyben olyan településeken, ahol a magyarok számaránya az elsô oszlopban feltüntetettnek felel meg:

12. táblázat: A magyarság településkategóriák szerinti megoszlása (1992)

A

magyarok

számaránya

Észak-Erdély

Dél-Erdély

város

falu

város

falu

szám

%

szám

%

szám

%

szám

%

91...100%

93 016

13,22

336 237

53,62

2 090

1,07

8 914

11,37

81...90%

77 098

10,96

76 513

12,20

0

0,00

1 818

2,32

71...80%

52 720

7,49

55 106

8,79

0

0,00

4 833

6,16

61...70%

25 129

3,57

37 106

5,92

835

0,43

5 739

7,32

51...60%

98 081

13,94

26 473

4,22

622

0,32

6 689

8,53

41...50%

68 004

9,67

27 863

4,44

0

0,00

6 701

8,55

31...40%

98 302

13,97

25 500

4,07

573

0,29

10 875

13,87

21...30%

106 401

15,12

18 126

2,89

13 048

6,70

6 856

8,74

11...20%

71 188

10,12

13 200

2,10

67 883

34,84

9 301

11,86

0...10%

13 630

1,94

10 996

1,75

109 767

56,34

16 690

21,28

Összesen

703 569

100,00

627 120

100,00

194 818

100,00

78 416

100,00

Mint látjuk, 1992-ben az észak-erdélyi városi magyar népességnek csak 1,94%-a élt olyan városokban, ahol a magyarok számaránya 10% alatt volt, ezzel szemben a dél-erdélyinek 56,34%-a. (Ez a teljes dél-erdélyi magyarság 40,17%-át teszi ki.). A falusi népesség esetében ez az arány 1,75%, illetve 21,28%. Dél-Erdélyben összesen 126 457 magyar személy (a dél-erdélyi magyarok 46,28%-a) élt 1992-ben ilyen etnikai összetételû településeken, az ország összes ilyen kategóriájú településein élô magyarok (168 384) 75,10%-a tehát dél-erdélyi.

Krassó-Szörény megyében, ahol a fogyás a legnagyobb arányú volt, a 7 876 magyarból 4 009 Resicabányán élt, ahol a teljes népesség 4,33%-át képezte, a többi 3 867 pedig 129 településen oszlott meg (29-en 1-1 magyarral), ezek közül csak két helyen haladta meg a számarányuk a 10%-ot (Krassófüzesen 12,41%, 133 személy, Temesfôn 12,50% - de ez utóbbi összesen két magyart jelent), emellett Érszegen volt még 9,65%-os (30 személy), a többi településen a 6%-ot sem éri el, ami azt jelenti, hogy egész Krassó-Szörény megyébôl összesen csak 165 magyar (a megye magyarságának 2,1%-a) élt olyan településen, ahol a magyarok számaránya meghaladta a 6%-ot. - Hunyad megyében a 33 849 magyarból 22 060 (65,17%) élt olyan településen, ahol a népességnek kevesebb, mint 10%-a volt magyar, Brassó megyében pedig a 63 558-ból 38 610, ami az összesnek 60,74%-a. Temes megyében ez az arány 60,85%, Szeben megyében 34,90%, Fehér megyében 27,40%, Arad megyében pedig 10,27% (ebben a megyében viszont a magyarok 53,84%-a olyan településeken élt, ahol számarányuk 11-20% között volt). Ezek a számok jól mutatják, hogy a dél-erdélyi magyarok nemcsak az egyes megyékbeli számarányuk szerint élnek szórványhelyzetben, hanem - ami fontosabb - legnagyobb részük az általuk lakott településeken is. Ezt pedig nagyon is szem elôtt kell tartanunk, mikor a dél-erdélyi magyarság fogyásának magas arányát értelmezni próbáljuk.

Grafikusan ábrázolva jobban látszik, mirôl is van itt szó:

4. ábra: A városi magyar népesség településkategóriák szerinti megoszlása (1992)

5. ábra: A falusi magyar népesség településkategóriák szerinti megoszlása (1992)

Hogy mindezek a körülmények csakugyan szoros összefüggésben vannak az asszimilációval, azt a 13. táblázat elég meggyôzôen mutatja. A "20% alatt" oszlop azt mutatja, hogy az illetô megye magyarságának hány százaléka él olyan településeken, ahol számaránya e küszöb alatt marad. A "Nyelvi asszimiláció" a román anyanyelvû magyarok arányát mutatja a magyarok teljes számához képest (1992-ben). Az "Etnikai asszimiláció" egy bonyolultabb számítás eredménye, legjobb, ha egy konkrét példán mutatom be, mégpedig Hunyad megyén. Ebben a megyében 1992-ben összeírtak összesen 1641 román nemzetiségû reformátust és unitáriust. Mivel ez a két felekezet jellegzetesen a magyarokhoz kötôdik, bízvást úgy számíthatjuk, hogy ez egy olyan embercsoport, amelyben már nemcsak a nyelvi, hanem az etnikai asszimiláció is megtörtént, a felekezeti azonban nem. A megye magyarságának együtt 43,5%-a református vagy unitárius, ezért - feltételezve, hogy az etnikai asszimiláció mértéke nem függ a felekezettôl - úgy lehet venni, hogy az 1641-es szám az etnikai asszimilációnak mintegy 43,5%-át teszi ki. Kiegészítve ezt a számot a fennmaradó 56,5%-kal (2131), a végeredmény 3772. Ezt a számot hozzáadva a Hunyad megyei magyarok 1992-beli számához (33 849), megkapjuk, mennyi lett volna a megye magyarságának száma az 1992-ben még azonosítható etnikai asszimiláció nélkül (37 621). A táblázatbeli szám pedig azt mutatja meg, hogy ennek a számnak a 3772 hány százalékát teszi ki, ez 10,03% lenne, a táblázatban azonban egy pontosabb számítás szerint szerepel, külön-külön kiszámítva ugyanez a falusi, illetve városi népességre, és azok összege szerint kalkulálva.

13. táblázat: A településkategóriák szerinti megoszlás és az asszimiláció összefüggése az erdélyi megyékben

Megye

20% alatt

Nyelvi asszimiláció

Etnikai asszimiláció

Fogyás %

Krassó-Sz.

100,00

12,70

10,03

-25,61

Hunyad

95,25

10,20

10,05

-25,19

Szeben

95,52

7,90

5,40

-19,84

Beszterce-N.

49,73

7,48

2,43

-12,82

Fehér

55,60

6,61

3,03

-16,49

Temes

82,78

6,06

6,30

-18,21

Máramaros

58,30

4,36

4,50

-15,76

Arad

64,11

3,82

4,55

-19,03

Brassó

63,18

3,62

4,60

-19,02

Kolozs

18,78

2,21

2,39

-16,46

Bihar

2,97

1,00

1,65

-14,39

Szatmár

2,48

0,76

1,57

-7,40

Szilágy

26,01

0,75

1,08

-9,24

Maros

4,95

0,67

1,12

-9,89

Kovászna

0,13

0,27

0,36

-6,52

Hargita

0,35

0,12

0,25

-6,53

Mint látjuk, a számok jó korrelációt mutatnak egymással, ha nem is tökéletes következetességgel. (Erre különben számíthattunk is, hiszen itt többtényezôs folyamattal van dolgunk.) A feltûnô eltéréseket érdemes esetenként megnézni. Szilágy megye például ilyen, ennek megértéséhez tudni kell, hogy e megye teljes magyarságának ugyan 26,01%-a él ilyen kategóriájú településeken, de ez csak a városi népesség miatt van, a magyarok 60,67%-a viszont falusi, ott pedig csak 2,55% tartozik ebbe a kategóriába.

Azt is látjuk, hogy a nyelvi és etnikai asszimiláció értékei közel állnak egymáshoz, néhány feltûnô kivétellel. Ezt jobban szemléltetheti a következô grafikon:

6. ábra: A nyelvi és etnikai asszimiláció az erdélyi megyékben (1992)

A legfeltûnôbb itt Beszterce-Naszód megye, ahol az etnikai asszimiláció becsült értéke jóval kisebb, mint a nyelvi asszimiláció kimutatható értéke. Ez arra is vallhat, hogy ebben a megyében éppen az idô tájt indulhatott el egy, a korábbinál erôsebb asszimilációs folyamat, akárcsak Fehér megyében.

Nagyjából ennyi lenne, amit itt hamarjában el lehet mondani az asszimiláció 1992-beli helyzetérôl. Az etnikai asszimilációt a fentebb bemutatott módon számítva 1992-re Erdélyben 33 660 ilyen személlyel számolhatunk, ehhez hozzáadva a 8843 Erdélyen kívülit, a végösszeg 42 503 személy. Ha ehhez a nyelvi asszimiláció esetei közül a román anyanyelvû magyarokat is hozzáadjuk (32 949), az eredmény 75 452. Megjegyzem, hogy ebben a számban kizárólag csak a román irányba történô és 1992-ben még kimutatható asszimiláció van benne.

A mérleghez persze az is hozzátartozna, hogy nézzük meg, volt-e 1992-ben a magyaroknak román irányból származó asszimilációs nyeresége. Ez azonban több, itt nehezen megválaszolható kérdést vet fel. Kétségtelen, hogy 1992-ben 15 378 magyar anyanyelvû románt is összeírtak, ezek egy része azonban valószínûleg inkább csak statisztikai adat: könnyen meglehet ugyanis, hogy azok a személyek csak azért románok, mert nem a (magyar) nemzetiségüket, hanem az állampolgárságukat íratták be a "Nemzetiség" rovatba. (Ez fordítva nemigen történhetett volna meg.) A magyar anyanyelvû románok közül 1632 (10,55%) Erdélyen kívüli, nehezen tudom elképzelni, hogy magyarnyelvûségük nyelvi asszimilációnak lenne tulajdonítható. Legtöbb magyar anyanyelvû románt Szatmár (3419), Bihar (2161), Temes (1043), Maros (1011) és Brassó (1001) megyében írtak össze, az ottani helyzet jobb ismeretében lehetne pontosabban megbecsülni, hogy ezeket az adatokat hogyan kell értelmezni.

Az 1992-es helyzetet látva elég valószínûtlennek gondolom, hogy az asszimiláció folyamata 1992-ben hirtelen megállt volna. Van ugyan olyan vélemény, miszerint ez a folyamat azóta mérséklôdött, én azonban nehezen látom be, hogy ennek miért kellene így lennie, mikor a legfontosabb paraméterek lényegesen nem változtak. A magyarok által lakott településeken a számarányuk semmit sem nôtt, hanem éppenséggel csökkent, ez pedig a spontán asszimilációt csakis fokozhatta. A politikai környezetben ugyan történtek némi pozitív változások, de ez az asszimiláció mértékét lényegesen már csak azért sem igen csökkenthette, mert véleményem szerint a magyarok asszimilációja legnagyobbrészt spontán (noha nem saját elhatározásból fakadó) folyamat, és csak elég kis mértékben következménye az asszimilációs politikának, amely ha nem is olyan mértékben, mint 1992 elôtt, továbbra is jelen van.

Ha tehát most egy hozzávetôleges abszolút számmal is ki szeretnénk fejezni, mekkora lehet az 1992 óta keletkezett etnikai asszimilációs veszteség, akkor a fentiek alapján bizonyára érthetô lesz, ha ennek kiszámításához abból a feltevésbôl indulunk ki, hogy a dél-erdélyi fogyás jóval nagyobb arányát jórészt az asszimilációnak tulajdoníthatjuk. A dél-erdélyi asszimilációs veszteség számszerûsítéséhez viszont figyelembe kell vennünk elôször is azt, hogy a városi népesség, mint láttuk, országosan és más etnikumok esetében is jóval nagyobb mértékben fogyott, ha tehát a dél-erdélyieknek jóval nagyobb része városi, mint az észak-erdélyieknek, akkor már csak ennek alapján is várható, hogy fogyásuk nagyobb mértékû legyen. Ezért akkor járunk el helyesen, ha külön-külön számítjuk ki, mennyi lenne a dél-erdélyi városi, illetve falusi magyarok fogyása, ha a fogyás aránya mind a városi, mind a falusi népesség esetében megegyezett volna a megfelelô észak-erdélyi magyar népességével. Dél-Erdélyen belül viszont elég nagy az eltérés az egyes megyék között is, mind a magyar népesség lélekszámát, mind a városiasodást, mind pedig az asszimiláció mértékét tekintve. Ezért a számításokat külön-külön végeztem el megyénként és településtípusonként. Az így kapott adatok a következôk:

14. táblázat: Asszimilációs veszteség a dél-erdélyi megyékben (becsült értékek)

Megye

Magyarok 1992-ben

%

Román any. %

Fogyás

Fogyás %

Kalk. érték

Különb-ség

Különb-ség %

1

2

3

4

5

6

7

8

9

Városi népesség

 

Krassó-Sz.

6947

3,29

11,80

1860

26,77

1071

789

42,41

Hunyad

32 355

7,87

9,93

8186

25,30

4989

3 197

39,05

Fehér

13 512

5,92

9,46

2425

17,95

2084

341

14,08

Szeben

16 382

5,32

7,70

3619

22,09

2526

1 093

30,20

Temes

42 380

9,97

6,64

8291

19,56

6535

1 756

21,18

Arad

37 286

14,62

4,67

8467

22,71

5750

2 717

32,10

Brassó

45 956

9,38

4,03

10 460

22,76

7086

3 374

32,25

Falusi népesség

             

Krassó-Sz.

929

0,56

19,38

157

16,90

46

120

76,45

Hunyad

1494

1,09

16,06

342

22,89

75

283

82,61

Szeben

2927

2,02

9,05

212

7,24

146

96

45,05

Temes

20 486

7,45

4,84

3154

15,40

1024

2339

74,15

Fehér

11 253

6,06

3,20

1658

14,73

563

1210

72,99

Brassó

17 602

11,49

2,53

1628

9,25

880

927

56,97

Arad

23 725

10,20

2,49

3145

13,26

1186

2201

69,98

A táblázat adatainak értékeléséhez a következôket kell tudni:

- 3. oszlop: a magyarok százalékaránya a megyében az illetô kategórián belül (tehát pl. a Krassó-Szörény megyei városi magyarok a megye városi népességének 3,29%-át alkotják);

- 4. oszlop: a román anyanyelvû magyarok százalékaránya az illetô kategórián belül (pl. a 6 947 Krassó-Szörény megyei városi magyarnak 1992-ben 11,80%-a román anyanyelvû) - a megyék ennek csökkenô sorrendjében vannak elrendezve;

- 5. oszlop: a magyar népesség fogyása 1992-2002 között az illetô kategórián belül;

- 6. oszlop: a fogyás százaléka a 2. oszlophoz képest;

- 7. oszlop: kalkulált érték, a 2. oszlopbeli mennyiség 15,42%-a a városi, 3,98%-a a falusi népesség esetében (ezek a százalékok az észak-erdélyi fogyás arányaival egyeznek);

- 8. oszlop: az 5. és a 7. oszlop különbsége, ez az a becsült érték, amit feltételezésem szerint asszimilációs veszteségként lehet elkönyvelni;

- 9. oszlop: a 8. oszlop százalékaránya az 5.-hez képest, azt mutatja meg, hogy az illetô megyében és településtípusban az asszimilációs veszteségnek feltételezett érték a fogyás hány százalékát teszi ki.

Ha most ezeket tudva kezdjük elemezni a táblázat adatait, akkor azt vesszük észre, hogy az utolsó oszlop elég jó korrelációt mutat a negyedikkel: mennél nagyobb a román anyanyelvûek számaránya, annál nagyobb az asszimilációs fogyás szerepe a fogyás egészében. Ez a két adatsor amúgy teljesen független egymástól, korrelációjuk tehát azt igazolja, hogy a 8. oszlop egészen jó közelítésben mutatja az asszimilációs veszteséget. A városi népesség esetében ugyan Fehér megye megtöri az utolsó oszlop egyenletesen csökkenô sorrendjét, itt a román anyanyelvûek aránya alapján egy a Hunyad megyeihez közeli értéket várnánk, mondjuk olyan 38%-ot, a 14,08%-os érték mögött itt talán a természetes szaporulat valamivel magasabb, illetve a kivándorlás valamivel alacsonyabb értéke állhat. Arad és Brassó megye esetében viszont a vártnál mintegy kétszer nagyobb értéket kaptunk, ami - általános tapasztalatunkkal is egybehangzóan - arra vallhat, hogy ebben a két megyében a kivándorlás aránya valamivel magasabb lehet, mint az erdélyi átlag. A falusi népesség esetében a Krassó-Szörény megyei érték kisebb, mint a Hunyad megyei, pedig a román anyanyelvûek aránya nagyobb, de itt figyelembe kell venni, hogy ebben a megyében a falusi magyarok 1992-ben mindössze 929-en voltak, 2002-ben meg már csak 772-en, és ilyen kis számok esetében nem is igen várhatjuk, hogy a korreláció egyértelmûen érvényesüljön. Itt a Szeben megyei érték kisebb a vártnál, valószínûleg hasonló okok miatt, mint Fehér megye városi népessége esetében, de azért is, mert itt is elég kicsik a számok. Az Arad megyei érték itt is nagyobb a vártnál, ebben az esetben valószínûleg azért, mert itt a természetes szaporulat alatta marad az erdélyi átlagnak, s a 8. oszlopban ez a különbség is megjelenik. Az Arad megyei asszimilációs veszteség kb. kétharmada lehet annak, mint ami a táblázatban megjelenik, ezt most azért nem számítom ki újra, mert alább úgyis mindenütt lefelé fogok kerekíteni.

Ha a 8. oszlop számait összeadjuk, 20 442 jön ki végösszegnek (ez az 1992-ben összeírt dél-erdélyi magyar népességnek 7,81%-a), ebbôl 13 267 városi, 7 175 pedig falusi. Ez a szám véleményem szerint jó közelítéssel mutatja, mennyi lehetett tíz év alatt az asszimilációs fogyás csak Dél-Erdélyben, ahol a teljes népességfogyásnak ez 38,14%-át teszi ki (városon 30,63%-át, falun pedig 69,69%-át).

Pedig sejtésem szerint ez csak a minimális körüli szám. Mi ugyanis itt úgy számoltunk, és úgy viszonyítottuk hozzá a dél-erdélyi helyzetet, mintha Észak-Erdélyben egyáltalán nem lett volna asszimilációs fogyás. Pedig ott is volt. Ha ennek nagyságát jobban ismernénk, és azt le tudtuk volna vonni az észak-erdélyi fogyásból, s a dél-erdélyit aztán ehhez a maradékhoz viszonyítottuk volna, akkor az ott kapott számok is nagyobbak lennének valamivel. Adataink alapján azonban az 1992 utáni észak-erdélyi asszimilációs fogyásról nehezebb bármilyen becslést is kialakítani, hiszen ha itt is ugyanazt tennénk, mint az imént, vagyis ezeket a megyéket is az észak-erdélyi átlagokkal hasonítanánk össze, akkor igazából a saját átlagukhoz viszonyítanánk ôket, az átlagot meghaladó különbségben pedig még csak megbecsülni sem tudnánk, hogy mi származik az asszimilációból, mi a természetes szaporulatból, illetve mi a kivándorlásból, hiszen ezeknek megyénként is nagyon eltérô lehet a mértéke.

Annyit mindenesetre megjegyezhetünk, hogy az észak-erdélyi megyék közül Beszterce-Naszód hasonlít legjobban a dél-erdélyiekre, itt a román anyanyelvû magyarok aránya 7,77% városon és 7,28% falun, és a falusi népesség is 10,14%-kal fogyott. A fogyás azonban abszolút számokban nem volt nagy (2704), hiszen a megyében 1992-ben csak 21 098 magyar élt. Nagy különbség viszont, hogy itt a magyaroknak csak 37,26% volt városi. A román anyanyelvû magyarok aránya szerint Észak-Erdélyben Beszterce-Naszód megye után a Máramaros és Kolozs megyei városi népesség következik (4,75%, illetve 2,53%), e népesség fogyása 18,63, illetve 19,69 százalékos, és Máramaros abban is hasonlít Dél-Erdélyhez, hogy 92-ben itt a magyaroknak 80,01%-a volt városi (Kolozs megyében 68,42%-a, ami szintén elég közel van a dél-erdélyihez).

A Beszterce-Naszód megyei teljes, valamint a Máramaros és Kolozs megyei városi magyar népesség együtt összesen 30 585 fôvel lett kevesebb. Dél-Erdély esetében fentebb úgy számítottuk, hogy az ottani fogyásnak mintegy 38%-a magyarázható az asszimilációval. Aligha esünk tehát nagy túlzásba, ha úgy gondoljuk, hogy ez az arány az imént felsorolt helyeken is lehet legalább 20%-os. Ez lefelé kerekítve olyan 6000 embert jelent. A dél-erdélyi, lefelé kerekítve mintegy 20 000-rel együtt ez 26 000. De az Erdélyen kívüli megyékben is volt 1992-ben összesen 21 036 magyar, 18,13%-uk román anyanyelvû, 74,55%-uk városi, ôk 3503-mal (16,65%-kal) lettek kevesebben 2002-re. Azt hiszem, itt nyugodtan tulajdoníthatjuk a fogyás legalább 35%-át az asszimilációnak, ami 1226 fôt jelent, ez az elôbbivel együtt minimum 27 000.

Ebben azonban csak az az asszimilációs fogyás van benne, amelynek nagyjából helyét tudtuk adni, de ez nem jelenti azt, hogy akkor Bihar, Szatmár, Maros vagy Szilágy megyében egyáltalán nem kellene vele számolni. Éppen ezért végsô konklúzióm az lesz, hogy a hiányzó 190 582-bôl mintegy 30 000-et nyugodtan az asszimiláció számlájára írhatunk, és attól tartok, hogy ezzel még nem is mondtunk eleget. Ez a teljes fogyásnak mintegy 16%-át teszi ki, ha pedig úgy gondolom, hogy emellett a természetes fogyás 44-45%-ért, a kivándorlás pedig 39-40%-ért felelôs, akkor más úton ugyan, de nagyjából ugyanarra az eredményre jutottam, mint Varga E. Árpád.

Körülbelül ennyi lenne az, amit az asszimilációs fogyásról a ma hozzáférhetô adatok alapján feltételezni lehet. Többet majd akkor lehet mondani, mikor a 2002-es népszámlálás többi adatát is közzéteszik.

 

Jegyzetek

1 Magyari Nándor László adatai alapján (Magyar Hírlap 2002. július 13.) nekem az jött ki, hogy a 16 erdélyi megyében összesen 68 469 ilyen személyt vettek nyilvántartásba. Ha ezen belül a magyarok aránya megyénként megfelelne annak, ahány százalékot a magyarok tettek ki 1992-ben az illetô megyében, akkor ez 13 727 magyart jelentene. Ezt a becsült számot azonban alighanem a minimálisnak kell tekinteni, hiszen az ilyen státusúak között a magyarok aránya valószínûleg nagyobb.

2 Ott különben is vannak bizonyos nehezen felfogható dolgok, amelyekkel alighanem jó lesz megvárnunk a véglegesnek tekintett eredményeket: Vrancea megyében, ahol 1992-ben volt összesen 153 magyar - ebbôl 103 magyar anyanyelvû -, illetve összesen 121 magyar anyanyelvû személy, 2002-ben 141 magyart találtak, ami nem meglepô, viszont a magyar anyanyelvûek száma 522, ami 331,40%-os növekedés lenne, ha tényleg így lenne, és nem világos, hogy ez hogyan lehetséges, hacsak oda nem költözött kb. 400 magyar anyanyelvû roma nemzetiségû személy.

3 Adatszerûen ugyan nem tudhatjuk ellenôrizni, de a hiányzók nagy számának elvileg egy további lehetséges oka lehet az is, hogy a városokban ezúttal esetleg többen kimaradhattak az összeírásból, mint faluhelyen (illetve mint 1992-ben), hiszen azt tudjuk, hogy közvetlenül a 2002-es népszámlálás elôtt elég sok helyen panaszkodtak a szervezetlenségre, fôleg a városokban.

4 Észak-Erdélyhez soroltam Beszterce-Naszód, Bihar, Hargita, Kolozs, Kovászna, Máramaros, Maros, Szatmár és Szilágy megyét (9), Dél-Erdélyhez pedig Arad, Brassó, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény, Szeben és Temes megyét (7).

5 Elsôsorban Veres Valér A romániai magyarság létszámcsökkenésének okai a 20. század utolsó negyedében (Korunk 2002. 2. sz., 4-18.) és Horváth István A romániai magyar kisebbség Magyarországra irányuló mozgása (Korunk 2002. 2. sz., 31-47.) c. tanulmányaira gondolok.

6 L. tanulmányát ebben a számban.

7 Pusztán a népszaporulatot tekintve az ukránok esetében szaporodásra lehetett számítani, a 2002-es adatok szerint mégis 4411-gyel kevesebben lettek, ami 6,71%-os fogyást jelent. Ennek okaival itt nem kell foglalkoznunk. A cigányok és a törökök csakugyan szaporodtak, amint az várható volt, rajtuk kívül pedig a görögök és a horvátok is, az elôbbiek talán újabb betelepülés következtében is.

8 A romániai magyarság létszámcsökkenésének okai a 20. század utolsó negyedében. Korunk 2002. 2. sz., 4-18.

9 A túlzott alkoholfogyasztásnak egyébként nemcsak ilyen következménye lehet. Tudok olyan faluról (nem Hargita megyébôl), ahol az utóbbi negyedszázadban azért terjedt el feltûnôen a vegyes házasság, noha korábban szinte példa sem volt rá, mert a magyar fiúk legnagyobb része iszákos volt (közülük többen meg is haltak fiatalon, éppen emiatt), a magyar lányok pedig inkább a józan életû román legényeket választották.

10 Az 1992-es népszámláláskor a románok 99,87%-a volt román anyanyelvû, a magyaroknak pedig 97,87%-a volt magyar anyanyelvû. A magyar anyanyelvûeknek 99,13%-a volt magyar, a román anyanyelvûeknek 98,67%-a volt román.

11 Nálunk ez azért van így szükségszerûen, mert a kétnyelvûség csak a kisebbségekre jellemzô, a többségre nem. Kölcsönös nyelvismeret esetében ezek az arányok kiegyensúlyozottabbak lehetnének.

12 Azért számítom csak az anyákat, mert így a továbbiakban könnyen nyomon lehet követni az asszimilációs veszteség, illetve nyereség egyenlegét.

13 Lehetne még valaminek: a magyarok belsô migrációjának Dél-Erdélybôl Észak-Erdélybe, de adataink sajnos arra sincsenek. Bizonyos tapasztalataink vannak ugyan róla, hogy ha migráció van, akkor inkább ilyen irányú van, mint fordítva, de hogy ez külön a magyarokra nézve milyen mértékû lehet, azt még csak megbecsülni sem tudhatjuk.

 


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék