magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VI. ÉVFOLYAM - 2000. 4. (22.) SZÁM - ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOK
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Bárdi Nándor

Választások a két világháború közti romániai magyar kisebbségpolitikában

 

Összeállításunk - a teljesség igénye nélkül - arra vállalkozik, hogy betekintést ad a romániai Országos Magyar Párt vezetôinek választási döntéseibe. Ebben az esetben a választás szót két értelmezésben használjuk. Egyrészt mint egy intézményt (parlamenti, helyhatósági és kamarai választások), másrészt mint döntési helyzetet, amely a többségi politikai erôkhöz, valamint a budapesti magyarságpolitikához való viszonyban és a párt vezetésén belül jelent meg.

Az elsô három anyag a választási problémát mint intézményt járja körül. A kilenc parlamenti választás adataiból, a megválasztott képviselôk és szenátorok számából a demokratikus politikai jogegyenlôség érvényesülésére nézve vonhatunk le következtetéseket. Az 1930-as helyhatósági választások eredményei az erdélyi helyi társadalmak szintjén mutatják meg ugyanezt. De Fritz Lászlónak, az OMP fôhivatású statisztikusának, adatgyűjtôjének írásában már megjelenik a helyi koalíciók révén kialakuló sokszínű erdélyi, városi politikai élet is, amelyben a magyarság megkerülhetetlen tényezô. Fritz itt közölt második írása pedig azzal foglalkozik, hogy a megválasztott tanácsok milyen tényleges jogkörökkel bírnak. Pontosabban arról kaphatunk átfogó képet, hogy a központi pártpolitikai, kormányzati akarat, egy kívülrôl bevitt jogintézménnyel, hogyan gyűri maga alá, a helyi erôviszonyokkal együtt az erdélyi városi és megyei politizálást.

A parlamenti választások eredményeit összegzô áttekintô táblázat, az adatközlésen túl, az arányok bemutatásával értelmezhetô. Arra a kérdésre, hogy milyen volt a romániai magyarok választói magatartása, vagyis hány százalékuk szavazott az OMP-re, a választási visszaélések miatt nagyon nehéz pontos választ adni. Az adott korszak három magyar kisebbségi társadalma közül - külsô és belsô okok miatt - Jugoszláviában volt a legbizonytalanabb a Magyar Párt legitimitása.1 Csehszlovákiában a magyar nemzetiségű választók harmada-negyede szavazott rendszeresen a nem magyar pártalakulatokra (területileg ez az arány Kárpátalján jóval nagyobb volt).2 Romániában az OMP vezetésével szembeni csoportok lényegében nem tudtak intézményesülni. A román pártok színeiben induló ún. disszidens csoportok súlyát a választási csalások miatt nehéz megítélni. A politikai erôviszonyokat tovább torzította, hogy az 1926-os választási törvény szerint a szavazatok 40%-át elért párt eleve megkapta a parlamenti helyek felét, majd a megmaradt helyeken a többi párttal együtt a választási eredmények alapján osztozott. A második viszonyítási pontot az képezi, hogy mikor, milyen körülmények között tudta a legtöbb képviselôt a parlamentbe juttatni az OMP. A táblázatból kiderül, hogy az 1926-os választás volt ebbôl a szempontból a legsikeresebb, amikor 26 parlamenti helyet sikerült megszereznie, a kormánypárttal kötött elôzetes paktum nyomán. Az 1928-as választáson és 1937-ben egyaránt 22 parlamenti helyet szerzett az OMP. Az elôbbi hátterében az állt, hogy akkor került sor a korban mindenki által legtisztábbnak elismert, Maniu kiírta választásokra. A királyi diktatúra bevezetése elôtti utolsó választáson a magyar helyek száma a román politikai rendszer széttagoltságával, illetve ennek következtében azzal magyarázható, hogy a gyôztes pártnak nem sikerült megszereznie a prémiumhoz szükséges szavazati arányt.3 Az OMP a legkevesebb parlamenti helyhez 1922-ben jutott, amikor még a választói névjegyzék összeállításával is diszkriminálták a magyarságot. A második leggyengébb eredményt pedig akkor érték el, amikor a Német Párttal közös listán indultak, 1927-ben. A harmadik viszonyítási pont a politikai jogegyenlôség szempontjából a megszerzett parlamenti helyek arányának összevetése a nemzetiségi/anyanyelvi adottságokkal. Még akkor is, ha tudjuk, hogy nem minden magyar választó szavazott etnikai pártjára, nagyok az aránytalanságok. Az 1930-as népszámlálás szerint Románia lakosságának 77,85%-a volt román nemzetiségű, 9,67% magyar és 4,64% német. Anyanyelv szerint: 79,54% román, 10,87% magyar, 4,45% német. Ezzel szemben a legnagyobb arányban 1939-ben voltak jelen a parlamentben magyarok a Nemzeti Újjászületés Frontjának lajstromán: 3,48%-os aránnyal a képviselôházban és 6,8%-kal a szenátusban. Ugyanez 1926-ban 3,6%, illetve 5,8% volt. A legkisebb arányban az 1922-es választások után kerültek a parlamentbe az OMP képviselôi: 0,81%, illetve 1,7%-kal. A kilenc választás arányait összesítve az OMP a romániai magyar népesség arányszámának kb. 1/3-át kapta meg (átlagolva a képviselôházban 3%, a szenátusban pedig 2,52%). Ezzel szemben a Német Párt rendszerint elérte a német népesség romániai arányának felét - kivéve az 1927-es választást, amikor az OMP-vel kisebbségi blokkot hozott létre.

A politikai jogegyenlôtlenség kezelésére szolgáltak a különbözô román pártokkal kötött paktumok. A német kisebbségpolitika az 1927-es választást kivéve mindig a kormánypárttal kötött paktumot. Az OMP egyedül 1926-ban az Averescu vezette Néppárttal kötött együttműködési megállapodást a parlamenti választásokra. Ezt megelôzôen már 1923-ban kötöttek egy paktumot, de azt az OMP felbontotta az 1926-os közigazgatási választásra a Nemzeti Liberális Párttal elôkészített megállapodás miatt. Hasonlóan félresikeredett az 1937-es választások után a Goga-kormánnyal kötött paktum is: mire magyarországi nyomásra az OMP vezetôi elfogadták volna, a kormány lemondott.4

Az itt közölt negyedik dokumentum az 1925-1926-os OMP - Nemzeti Liberális Párt közti paktumtárgyalásokat mutatja be. A kolozsvári magyar konzulátus vezetôje készítette a bukaresti követség számára, alapvetôen Ugron István elbeszélését közvetítve. A szereplôket négy csoportba sorolhatjuk. A Liberális Párton belüli tárgyaló miniszterek (Constantinescu és Lăpedatu), illetve I. Brătianu miniszterelnök, aki nem vállalta a megállapodás aláírását. Az OMP-n belül is létezik egy tárgyalóküldöttség Bernády György vezetésével, akik döntôen a liberális párti orientáció hívei. A párt központi vezetése kényszerbôl fogadta el a tárgyalásokat, hogy a helyi politikában meg tudja ôrizni a magyarság erdélyi pozícióit. E vezetôk közül Ugron István egyensúlyozó szerepben jelenik meg, míg Bethlen György az önálló politizálás híve, az Averescuékkal kapcsolatot tartó Gyárfás Elemérrel együtt.

Egy másik értelmezési megközelítésben az alkalmazott technikákat lehet sorba venni. Magyar részrôl az egyik kulcsprobléma, hogy hogyan lehet ellenôrizni a liberálisokhoz egyébként is közel álló Bernádyt? Ezt mellérendelt küldöttekkel és a kolozsvári vezetés felé való szigorú beszámolási körtelezettséggel próbálták megoldani. Román részrôl is Bernády a kulcsfigura: Constantinescu miniszter a tárgyalások kimenetelérôl függetlenül felajánlja neki a marosvásárhelyi polgármesterséget. Az ellenôrzés a paktum szövegére is kiterjed, ezért tárgyalja meg a szélesebb körű magyar vezetés, ahonnan majd a román sajtóba is kiszivárog, talán épp azért, hogy ne kerüljön aláírásra. S ez jó indok volt Brătianunak is arra, hogy ne kelljen vállalni az addigi politikájával szemben (amely azt hirdette, hogy nincs szükség külön magyar pártra, illetve Tătărescu próbálkozott azzal, hogy kétségbe vonja az OMP vezetôinek legitimitását5) az együttműködés aláírását.

A második kulcsprobléma az elfogadás kérdése. Ugron alapvetôen abban gondolkodik, hogy az elôzô paktumhoz hasonlóan a pártok vezetôi írják alá a megállapodást, de ezt Brătianu nem vállalta. Mivel a helyi tárgyalások már elôrehaladott állapotban voltak, nem lehetett semmissé tenni az addig történteket. Ezért a végsô döntést a helyi tagozatokra bízta a pártelnök. Annak érdekében, hogy ezek a döntések a liberálisok felé közelítsék a helyi vezetôket, a Bernády által vezetett tárgyalócsoport elküldte a másik táviratot. Ez utóbbi azonban nem érhette el a célját, legfeljebb zavart okozott. Ellenben végérvényesen megrontotta Ugron István pártelnök és a már kijelölt utód Bethlen György és Bernády, Teleki, Paál közti viszonyt, akik rövidesen marginalizálódtak a párton belül.

A tervezett paktum tartalma gyakorlatilag az erdélyi magyarság politikai jogegyenlôségének megteremtésére, az addigi diszkriminációs szabályok felszámolására vonatkozott. Ezért is fogadták el a tagozati elnökök a tárgyalások eredményeit, hisz az Erdélyben hagyományosan erôs helyi nemzetiségi politizálás6 megteremtésének lehetôségét láthatták benne.

Az 1926. február 17-20-i közigazgatási választásokon, miután a liberális párti prefektusok nem gördítettek akadályt a szervezkedés és a választási kampány elé, és a választások is magyarellenes diszkrimináció nélkül folytak le, a 49 erdélyi városból 30-ban az OMP által támogatott lista gyôzött. A korszak legnagyobb politikai sikerét érte el ekkor az OMP.

Az utolsó itt közölt dokumentum Ugron István pártelnök lemondásának hátterét világítja meg. Az okokat három csoportba sorolhatjuk, de ezek közül csak az egyik, a paktumpolitika változása miatti, került a nyilvánosság elé.7 A párton belüli irányzatok közti egyensúly megtartása érdekében egy új integráló személyiségre volt szükség. Már az 1924-es elnökválasztás körüli vitának is az volt a kulcskérdése, hogy nem választhatnak meg olyan embert, aki megosztaná az erdélyi magyar elitet. A Bethlen István és Ionel Brătianu által egyaránt támogatott Bernády György azonban ilyen személyiség volt. Vele szemben a történeti osztály képviseletében megjelenô Bethlen György körül alakult ki egyetértés, de akkor ezt a kinevezést nem lehetett keresztülvinni. A paktumváltások és az elkövetkezô választások idôszaka jó lehetôséget kínáltak arra, hogy kész helyzet elé állítva a közvéleményt ne induljanak be az új elnök kinevezésével kapcsolatban területi és csoportharcok, illetve a budapesti és a bukaresti nyomásgyakorlás. A lemondást kiváltó harmadik ok Bánffy Miklós hazatérésében és erdélyi közéleti munkájában keresendô. Ugron a volt magyar külügyminiszter bármiféle politikai szerepvállalását az OMP-ben károsnak tartotta volna, és úgy vélte, hogy a román politika sem engedné ezt meg. Itt megint az OMP egységének és stabilitásának az igénye tért vissza a román kormányzattal szemben, de közvetetten a budapesti kormányzattal is, hisz egy volt magyarországi kormánytagról volt szó. Bánffy hazatérése után nem sokkal a - Bethlen István által ellenôrzött - Kolozsvári Takarékpénztár Rt. igazgatótanácsának elnöke lett, és ezt követôen egy sor kulturális intézmény itt talált támogatóra.8 Tehát Ugron attól is tarthatott, hogy a budapesti magyarságpolitika képviselôjével kell Erdélyben szembenéznie. A leköszönô pártelnök erre a feladatra is Bethlen Györgyöt - aki származása, társadalmi presztízse révén partnere lehetett Bánffynak - tartotta a legmegfelelôbbnek.

Dokumentum összeállításunkban arra törekedtünk, hogy a választásokon mint intézményeken és a választási eredményeken túl a kisebbségpolitika alkufolyamataiba adjunk betekintést.

 

Jegyzetek

1 A. Sajti Enikô: A jugoszláviai magyarok politikai szervezkedésének lehetôségei és korlátai (1918-1941). Regio 1997. 2. sz. 5-31.

2 Angyal Béla: A csehszlovákiai magyarság választói magatartása a két világháború között. Megjelenés alatt: Fórum 2001. 1. sz.

3 Ha akkor a Liberális Párt paktumot köt az OMP-vel, meg lehetett volna a parlamenti biztos többség. Ennek hiánya azonban az alkotmányos királyság sorsát döntötte el: a választások nyomán kialakult helyzetben került sor a királyi diktatúra bevezetésére. Lásd Mikó Imre: Huszonkét év. Budapest, 1941, Studium, 195-197.

4 A paktumpolitika összefoglalásához lásd Bárdi Nándor: A romániai magyar kisebbség kisebbségpolitikai stratégiái. Regio 1997. 2. sz. 32-64.; Mikó Imre i.m. 39-84.; Gyárfás Elemér: Az elsô kísérlet. Magyar Kisebbség 1937. 2. sz. 41-70. és 3. sz. 77-99.

5 Willer József: Tárgyalás után. Magyar Kisebbség 1924. 12. sz. 485-488.

6 Az erdélyi román nemzeti mozgalom derékhada a megyei törvényhatósági munkában szocializálódott 1918 elôtt. A magyar kisebbség közvélemény-formálói (politikusok és újságírók) a húszas években még a román példa, a román nemzeti mozgalom stratégiáját tartották iránymutatónak.

7 Jakabffy Elemér: Ugron István lemondása. Magyar Kisebbség 1926. 8. sz. 277-282.

8 Bárdi Nándor: Keleti Akció. Regio 1995. 4. sz. 14.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék