magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 1. (23.) SZÁM - A STÁTUSTÖRVÉNY DILEMMÁI
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Bauer Tamás

A státustörvény: kisebbségvédelem helyett "nemzetpolitika"

Igaza van vitaindítójában Kántor Zoltánnak: a magyar országgyûlés nagy többsége által 2001. június 19-én "a szomszéd országokban élô magyarokról" elfogadott törvény révén "1918 után elôször alakult ki olyan politikai keret, amely a határon túli intézmények és a szomszédos országokban élô magyarok helyzetét egyszerre kezeli". Igaza van továbbá abban is, hogy "a törvény kapcsán több olyan kérdés merül fel, amelyek elméletileg és kisebbségpolitikailag is igen érdekesek, és a nemzetközi kisebbségvédelemre vonatkozóan is újszerûek". A kérdés persze az, hogy miképpen is ítéljük meg az effajta "politikai keret" kialakítására irányuló újszerû kísérletet. A vitaindító szerzôjének törekvése arra, hogy logikus keretbe foglalja a törvényt és azt a politikai irányt, amely a törvényben megtestesül, mindenképpen szerencsés, hiszen módot ad álláspontunk alapos átgondolására.

A probléma és elôzményei: Trianon, Bécs, Párizs

A probléma a maga módján tulajdonképpen egyszerû. A történelmi Magyarország felbomlása, 1918 óta a szomszédos államokban jelentôs létszámú magyar kisebbség él. Korábban a magyar állam lakosságának - az 1910-es népszámlálás szerint - volt a fele kisebbségi, azóta viszont a szomszéd államokban él kisebbségi sorban mintegy hárommillió magyar, aki nemcsak nyelvében, kultúrájában, de történelmi tudatában is a magyar nemzet tagjának vallja magát. Más államokhoz kerültek a magyar történelemben jelentôs szerepet játszó városok, tájak, az államhatár két oldalára kerültek összetartozó családok. A helyzet persze nem teljesen párhuzam nélküli: a dél-tiroli vagy elzász-lotaringiai németek, a schleswig-holsteini dánok, a finnországi svédek, a spanyolországi baszkok, a macedóniai albánok, a görögországi macedónok, az albániai görögök, a bulgáriai törökök, az ukrajnai, belorussziai és litvániai lengyelek, az ukrajnai románok is hasonló - bár kisebb létszámú, és többnyire az adott országban arányukban is kisebb súlyt képviselô - kisebbségek. A kisebbséghez tartozók - kiváltképp, ha egy tömbben élnek - igényt tartanak arra, hogy nyelvüket családjukon, lakásukon kívül, az utcán, a munkahelyen és a közéletben is szabadon használhassák, anyanyelvükön tanulhassanak az állam által fenntartott kisebbségi iskolarendszerben, anyanyelvükön jussanak hozzá sajtóhoz, könyvekhez, saját kulturális intézményeiket is támogassa az állam. Ezt az igényt ugyanakkor a többségi népesség által uralt államok korántsem tekintik magától értetôdônek, s egyébként demokratikus berendezkedésû államokban is gyakori a kisebbségek elnyomása, a tudatos asszimiláció. (Elegendô e tekintetben a francia nemzetállam vagy a modern görög állam példájára utalni.) A második világháború óta eltelt évtizedekben viszont Európa számos demokratikus államában nagy elôrehaladás történt a kisebbségi jogok biztosításában, és ez nemzetközi dokumentumokban is kifejezést nyert.

A kommunista rendszerekben azonban - s Magyarország szomszédai Ausztria kivételével kommunista államokká váltak a második világháború után - összehasonlíthatatlanul súlyosabb a probléma, mint a polgári demokráciákban. Mint arra Duray Miklós Kutyaszorító címû könyvéhez írott elôszavában Csoóri Sándor oly találóan rámutatott, az a körülmény, hogy a kommunista pártállam az élet minden szféráját közvetlenül állami ellenôrzés alá vonja, s erôteljesen korlátozza az egyházakat, kivételes lehetôségeket nyit meg a kisebbségi lét intézményeinek visszaszorítására. Közvetlenül a második világháború után a kisebbségi magyarságot fizikai megtorlás, kitelepítés, vagyonelkobzás is sújtotta, de a kisebbségi lét feltételeinek folyamatos korlátozása, az erôszakos asszimiláció az ezt követô "békés" periódusban is jellemzô maradt.

A kisebbségi magyarok ezért kettôs elnyomásban éltek a pártállam évtizedeiben. Éppen a Csoóri által hangsúlyozott összefüggés átgondolása alapján láthatjuk be, hogy az 1989-90-es rendszerváltás a korábbinál gyökeresen kedvezôbb helyzetet teremtett a magyar kisebbségek számára. Létrehozhatták saját intézményeiket, megteremtették független sajtójukat, és szabaddá vált az utazás Magyarországra. Errôl Ceausescu Romániájában vagy a Szovjetunióhoz tartozó Kárpát-Ukrajnában álmodni sem lehetett, és Csehszlovákiában vagy a titói Jugoszláviában is a többségi állam ellenôrzése alatt állt a kisebbségi közélet, kultúra és sajtó.

A rendszerváltás nyomán ugyanakkor a szabaddá vált többségi közéletben is megjelentek szélsôséges nacionalista irányzatok és szervezetek, a többségi állam hivatalos nacionalizmusát részben kiegészítette, részben felváltotta a többségi népességben terjedô mozgalmi nacionalizmus. A kisebbségi magyar közéletet és intézményeit a szomszéd országokban mind a többség állami intézményei, mind a nacionalista mozgalmak részérôl széleskörû gyanakvás övezi, ami idôrôl idôre korlátozó intézkedésekben is testet ölt.

Ennek hátterében ugyanúgy ott van az elmúlt nyolcvan év története, mint a kisebbségi magyar politizálás hátterében. A kisebbségi - valamint, ha nem is ilyen aktívan, a magyarországi - magyarság a trianoni békeszerzôdés igazságtalanságára alapozza a maga sérelmi politikáját, míg a többségi nacionalizmus a két világháború közötti magyar revíziós politikára, az 1938 és 1944 közötti részleges revízióra - mely után Párizsban állították helyre a korábbi határokat - a maga gyanakvását. A magyarországi nyilvánosságban ma is jelen levô irredenta retorika, a "trianoni békediktátum" felemlegetése, "Nagymagyarország"-emlékmûvek felállítása, a történelmi Magyarország-térképek árusítása, Csurka nyílt revíziós igénybejelentései új meg új hivatkozási alapot adnak a gyanakváshoz.

Harc a kisebbségi jogokért

A kommunista pártállamok összeomlása - mint arra az imént már utaltam - a civil szférának az államtól való függetlenedése révén teremtett új helyzetet a kisebbségek számára. Ezért épülhetett fel a kisebbség saját intézményrendszere: pártok, szervezetek, klubok, sajtó, a kisebbség kezében levô gazdasági vállalkozások, majd a nem állami kulturális és oktatási intézmények. Az új helyzet másik fontos eleme, hogy a Magyarországhoz fûzôdô kapcsolatok nem maradtak meg a magánszemélyek és civil szervezôdések szintjén, hanem kialakult a magyar állam által a kisebbségi intézményeknek nyújtott támogatás sokágú intézményrendszere. Fôképpen közalapítványok révén támogatta a magyar állam mind a kisebbségi kultúra fejlôdését a szülôföldön, mind pedig a kisebbségi diákok képzését a magyar felsôoktatásban.

Bármilyen jelentôsek voltak is e változások, a magyar kisebbségek hátrányos helyzete távolról sem szûnt meg. Nem nyertek orvoslást a magyar kisebbségek olyan történelmi sérelmei, mint a magyarok földjeinek elvétele Szlovákiában vagy a magyar egyházak ingatlanjainak elkobzása Romániában, nem szûntek meg a kisebbségi magyaroknak a kisebbséghez tartozásukból fakadó egzisztenciális hátrányai, és nem jött létre a kisebbségi lét szempontjából kiemelkedôen fontos önálló kisebbségi felsôoktatás: az önálló kar Nyitrán, illetve az önálló állami egyetem Kolozsvárt. A kisebbségek emellett szimbolikus garanciákat is követeltek a maguk számára, mint a kollektív kisebbségi jogok elismerése, illetve a sokféleképpen értelmezett autonómia biztosítása. Autonómián a legradikálisabbak területi autonómiát is értettek, s e logika mentén vetették fel, hogy a közigazgatási beosztás a kisebbségek elhelyezkedéséhez igazodjék Szlovákiában, illetve Ukrajna kárpátontúli területén, míg ehhez képest mérsékelt program a "személyelvû" autonómiának a Vajdaságban kialakított koncepciója, ami a kollektív jogok kiterjedt intézményesítése. A kollektív kisebbségi jogok körében különös jelentôségre tett szert a települések névhasználata, a kétnyelvû feliratok ügye, míg a kisebbségi nyelvnek a hivatalos érintkezésben való használata vagy a személyek névhasználata olyan egyéni kisebbségi jog, amelyet Nyugat-Európában senki sem vitat, a kisebbségi magyaroknak azonban kemény harcot kell értük vívnia.

Az Antall- és Horn-kormány idején a magyar kormányok az alapszerzôdések megkötésével igyekeztek biztosítani a kisebbségi jogokat. A cél itt a kisebbségi magyarság nyelvhasználatának, anyanyelvi oktatásra és kultúrára való jogának a nemzetközi szerzôdésben való elismertetése volt, aminek egyedüli ellentétele az volt, hogy Magyarország újra véglegesnek ismerte el az érvényes határokat. A pártállam idôszakához képest, amikor a kisebbségi kérdést belügynek kellett tekinteni, az alapszerzôdésben megjelenô nemzetközi garancia fontos elôrelépés volt. Az alapszerzôdéseket ugyanakkor a magyar kormány jobboldali ellenzéke mind az Antall-, mind a Horn-kormány idején élesen megtámadta. Ez a támadás az Antall-kormánnyal szemben - amikor a kormány jobboldali ellenzéke a Kisgazdapártból és az MDF nemzeti radikálisaiból állt, akik késôbb a MIÉP-et létrehozták - magát a határok elismerését utasította el. A Horn-kormánnyal szemben a szlovák, illetve a román alapszerzôdés megkötésekor az volt a vád, hogy a szerzôdés lemond alapvetô magyar érdekekrôl, amikor az 1201-es ajánlással kapcsolatban kompromisszumos formulát tartalmazott, illetve nem ragaszkodott a Bolyai Egyetemhez és az egyházi javak visszaszolgáltatásához, a bene-i dekrétumok hatályon kívül helyezéséhez. Vegyük észre: 1998 elôtt nem csak az alapszerzôdést kötôk, de az alapszerzôdést bírálók szeme elôtt is olyan kisebbségi lét lebegett elérendô célként, ahol a szomszéd országban élô magyar kisebbség kiterjedt kollektív jogokat élvez, de kisebbségi léte az adott államjogi és politikai keretei között, a magyar államtól függetlenül - habár annak támogatása mellett - valósul meg. Ezt a célként kitûzött állapotot jól jellemezte az autonómia fogalma, amelyet lehetett óvatosabban, területi autonómia nélkül, vagy radikálisan, területi autonómiaként értelmezni, ami azonban nem változtatott azon, hogy itt kisebbségi jogvédelemrôl volt szó.

Emlékezetes, hogy az alapszerzôdések körüli éles vitában azok a kritikusok, akik kevesellték az azokban a kisebbségi jogok tekintetében elért eredményeket, s autonómiát, kollektív jogokat követeltek, rendre nyugat-európai példákra: a finnországi svédek, a dél-tiroli németek autonómiájára hivatkoztak. Joggal, amennyiben a hivatkozott nyugat-európai kisebbségek széles körû nyelvi, oktatási jogokat élveznek; de nem joggal annyiban, hogy ezekben az esetekben nem etnikai alapú területi autonómia érvényesül, a finnországi svédek nem autonóm területi egységben élnek, Trentino-Alto-Adige tartomány pedig területi egység - akárcsak a jugoszláviai Vajdaság -, amelyen belül a németek lakta településeken, körzetekben szabad a nyelvhasználat, de nincs külön német területi autonómia.

Az ekképp értelmezett kisebbségi jogvédelem a tartalma a magyar kisebbségi pártok politikájának, amelyek a szomszéd országokban parlamenti képviselethez jutottak, és idôrôl idôre az adott állam kormányában is részt vesznek, esetleg - mint most Romániában - azt kívülrôl támogatják. A kisebbségi magyar politikán belül elég világosan kirajzolódik két fô irányzat, melyet Markó Béla az RMDSZ Szövetségi Egyeztetô Tanácsának 2001. december 15-i marosvásárhelyi ülésén a konfrontáció, az ökölrázás, illetve az együttmûködés, a párbeszéd, a kis lépésekkel elért konkrét eredmények politikájaként jellemzett. Míg az elsô irány a többség valamennyi politikai erejével való szembenállásra épít, s belföldi és külföldi nyomásgyakorlás révén kíván engedményeket elérni, az együttmûködési politika az erre kész többségi politikai erôkkel való párbeszédben látja a kisebbségi jogok intézményes biztosításának lehetôségeit. Míg a radikálisok (mint mindenekelôtt Tôkés László) teljesen eredménytelennek tekintik a kormányzati együttmûködést a kisebbségi jogok biztosítása szempontjából, az együttmûködés hívei úgy látják, hogy mind Romániában, mind Szlovákiában jelentôs eredményeket sikerült elérni a nyelvhasználatban, a közigazgatásban, és újabban a felsôoktatásban is. Az együttmûködés-pártiak politikája a kisebbségi jogok érvényesítését a kisebbségi magyaroknak az adott ország társadalmán belüli emancipációjával, az adott társadalomba, politikai közösségbe való fokozatos integrációjával köti össze. (Az a tény, hogy a kisebbségi pártok kormányzati szerepet vállalnak abban az államban, amelynek polgárai, nemcsak a politikai akaratérvényesítés eszköze, hanem ennek az integrációs törekvésnek szimbolikus megjelenítése is, ami odáig megy, hogy az RMDSZ Frunda György személyében a román államelnök, tehát a legmagasabb romániai közjogi méltóság tisztségére már két ízben is jelöltet állított.) Az effajta politika bírálói az emancipációt maguk is szorgalmazzák ugyan, de az integrációt sem lehetségesnek, sem kívánatosnak nem tekintik. (Romániában Tôkés László, Szlovákiában Duray Miklós következetesen ellenezte a magyar kisebbségi párt belépését a koalíciós kormányba.) A konfrontáció hívei fenn kívánják tartani a kisebbségi magyarságnak a többségtôl való nem csak nyelvi és kulturális, de politikai elkülönülését is.

A státustörvény alapeszméje

A kisebbségi jogvédelemhez, a magyar pártok eddigi politikájához képest a magyar Országgyûlés által elfogadott státustörvény valami egészen mást jelent. Nem a magyar kisebbség autonómiáját, nem az adott államon belüli mégoly kiterjedt kisebbségi jogokat, hanem a magyar kisebbséghez tartozó egyes személyeknek a magyar államhoz fûzôdô intézményes, közjogi és politikai természetû kapcsolatát, amelyre nemcsak kulturális, hanem gazdasági-szociális jellegû kedvezmények is épülnek. Míg a kisebbségi jogok biztosítása, az autonómia a nyugat-európai demokráciákban elfogadott példákat követ, a státustörvényben megjelenô elképzelésre a fejlett nyugati demokráciákban nincs példa. Sem a finnországi svédek zsebében nincs svéd igazolvány, sem a dél-tiroli németajkúak zsebében német vagy osztrák igazolvány. (A Fidesz-kormány által elôszeretettel emlegetett egyetlen európai uniós példa, a görög állam által az albániai görögöknek adott igazolvány olyan állam intézkedése, amely saját területén egyáltalán nem érvényesíti a kisebbségvédelem európai normáit.)

A státustörvény lényege, mint tudjuk, a magyar igazolvány. Hogyan is jellemzi azt sokszor idézett cikkében, a Magyar Nemzet 2001. január 4-i számában Németh Zsolt? "Egy olyan közokirat, amelyet a magyar állam állít ki az ezt igénylô határon túli magyarnak személyesen. Egy közokirat, amely elsôsorban nem arról szól, hogy valaki határon túli, hanem arról, hogy magyar. Egy közokirat, amelynek kiállítása azt jelenti, hogy a magyar állam közösséget vállal a határon túli magyarral. Személyesen ôvele. Ugyanúgy személyesen, ahogy saját állampolgáraival is." Az idézet folytatása bizonyítja, hogy valóban ez a törvény lényege: "Erre a közösségvállalásra évtizedek óta várt a határon túli magyarság. Ennek intézményesítése és papírra fektetése a törvénytervezet legnagyobb érdeme és legalapvetôbb politikai hozadéka, ami akkor is óriási áttörés lenne, ha az igazolvánnyal az égvilágon semmihez sem lehetne hozzájutni."

De természetesen lehet. Az igazolvány birtokosainak a magyar állam alanyi jogon biztosít bizonyos "kedvezményeket" Magyarországon, illetve - formailag pályázati úton, gyakorlatilag azonban szintén alanyi jogon - támogatásokat annak az államnak a területén, ahol élnek. A Magyarországon alanyi jogon biztosított kedvezmények közé tartozik a három hónapig terjedô, a munkaerô-piaci feltételek mérlegelése nélkül engedélyezett munkavállalás, az ehhez kapcsolódó társadalombiztosítási ellátás, az utazási kedvezmény és az oktatási és kulturális intézmények ingyenes igénybevételi lehetôsége. A szülôföldön nyújtott támogatások közül a magyar családoknak nyújtott "nevelési-oktatási támogatás" a legjelentôsebb, amelyre - nemzetközi jogi megfontolásokból - névlegesen pályázni kell, valójában azonban nyilvánvalóan minden, a szempontoknak megfelelô család megkapja majd.

A magyar igazolványokat a magyar hatóságok adják ki, de az igazolvány kibocsátásának - a júniusban jóváhagyott törvény 20. § (1) bekezdése szerint - nélkülözhetetlen elôfeltétele az ajánlás, melyet a magyar állam kezdeményezésére és finanszírozásában a szomszéd országokban létrehozott ún. ajánlószervezetek adnak ki a magyar nemzetiségû személyeknek. Az ajánlószervezeteket viszont az adott országokban mûködô magyar párt, civil szervezetek, egyházak hozzák létre közös elhatározással.

Gondoljuk át, mit is jelent az így kialakuló rendszer. Három dolgot biztosan. Elôször is azt, hogy az igazolvány kiadásával a magyar állam hatóságai hoznak döntést arról, hogy kit tekintenek magyarnak, pontosabban - mint mentegetôzésként mondják, hogy névlegesen ne kerüljenek ellentmondásba a szabad identitásválasztás elvével - a kedvezmények jogosultjának. Más szóval: a magyar állam a szomszédos államok népességébôl az igazolványok kiadásával kiválaszt egy részpopulációt, akiket a kedvezmények jogosultjának, "státusmagyarnak", "nemzetpolgárnak" (csak kettô azok közül a kifejezések közül, amelyek az igazolványok birtokosaira a közbeszédben megjelentek) nyilvánít. Az adott államon belüli kisebbséghez tartozást tehát a magyar államhoz fûzôdô kapcsolattal helyettesíti be.

Másodszor azt jelenti ez a rendszer, hogy a magyar állam azoknak az ajánlószervezeteknek ad szerepet az említett részpopuláció meghatározásában, amelyekben - a törvényalkotók szándéka szerint - a magyar kisebbség politikai pártjai és a magyar kisebbség tagjai által követett egyházak játszanak meghatározó szerepet.

Harmadszor pedig azt jelenti az így kialakuló rendszer, hogy ezeket a személyeket a magyar állam bizonyos gazdasági természetû, a megélhetés feltételeit érintô jogosultságok alanyaivá teszi, mint a korlátozott idôtartamú magyarországi munkavállalás és ehhez kapcsolódó egészségbiztosítás lehetôsége vagy a nevelési-oktatási támogatás. Ezzel a magyar állam ezeket a személyeket, családokat, az általa magyarnak nyilvánított, a magyar államhoz kötött részpopulációt a megélhetési feltételek javításával - ha csak korlátozott mértékben is, de szimbolikusan mindenképpen - kiemeli a szomszéd állam népességének egészébôl, s nemcsak nyelvi, kulturális, hanem gazdasági, szociális tekintetben is a magyar államhoz köti.

Nem kerülhetô itt meg egy terminológiai észrevétel. Amióta kiélezôdött a státustörvény körül a nemzetközi konfliktus, a magyar nyilvánosságban elôszeretettel nevezik a törvényt státustörvény helyett kedvezménytörvénynek. A nemzetközi jogelveket jól ismerô Martonyi János külügyminiszter kezdettôl fogva erre törekedett Orbán Viktor miniszterelnökkel szemben, aki mindmáig a státustörvény kifejezéshez ragaszkodik. A törvényt megszavazó szocialisták is a kedvezménytörvény kifejezés mellett kardoskodnak, ezzel próbálva feledtetni azt, hogy olyasmit szavaztak meg, amit az európai intézmények elutasítanak. A törvény tartalmának a fentiekben adott végiggondolása azonban arról gyôz meg, hogy a dolog lényegét a státustörvény kifejezés adja vissza helyesen, hiszen a törvény, ha fölöttébb korlátozott mértékben is, bizony magyar kisebbségi helyzetükhöz kötött jogosítványokkal ruházza fel az érintetteket. A magyar igazolvány formája, útlevélre, személyi igazolványra emlékeztetô díszes kivitele, az egykori, az egész Kárpát-medencére kiterjedô magyar államiság jelképének tekintett korona alkalmazása is ennek érzékeltetésére hivatott. Hogy hogyan kerül a királyi korona állami jelképként a köztársaság által kiadott igazolványra, azzal ebben a cikkben nem kell foglalkozni, de az idetartozik, hogy a magyar királyi korona - mint az egykori történelmi Magyarországot felidézô szimbólum - sokakban kelthet vegyes asszociációkat a szomszéd országokban.

A Magyar Állandó Értekezlet

Annak a folyamatnak a megítélésekor, amely a státustörvényt létrehozta, joggal indul ki Kántor Zoltán a magyar-magyar csúcsok, illetve a Magyar Állandó Értekezlet jellemzésébôl. Az MSZP-SZDSZ-kormány jobboldali ellenzéke által kezdeményezett elsô magyar-magyar csúcs funkciója még nem volt több mint a kisebbségi magyar szervezetek felvonultatása az alapszerzôdések politikája ellen. (Azt a bonyolult politikai folyamatot, hogy miképpen váltak a szomszéd országok magyar pártjai ennek a magyar belpolitikai harcnak a részeseivé, s milyen szerepe volt ebben a kisebbségi magyar politika belsô dinamikájának, sok okból nem elemezhetem.) A magyar-magyar csúcsokból kinôtt Magyar Állandó Értekezlet azonban több ennél.

A Magyar Állandó Értekezletnek két fontos jellemzôje van. Az egyik, hogy a MÁÉRT a Kárpát-medencében (tehát a történelmi Magyarország területén) élô magyar lakosság képviseletének igényével fellépô intézmény. Míg a Magyarok Világszövetsége önjelölt személyek és csoportosulások együttese, a MÁÉRT-ba a Fidesz-kormány szigorúan csak azokat a határon túli magyar szervezeteket hívta meg, amelyek az adott állam, illetve tartomány legitim képviseleti testületeiben jelen vannak, tehát a kisebbségi magyar lakosságtól politikai felhatalmazást kaptak. Ezen az alapon állítják, hogy a MÁÉRT politikai legitimációval rendelkezô testület. Másik jellemzôje, hogy a státustörvény kidolgozásakor annak koncepcióját, majd normaszövegét, késôbb pedig a törvény alkalmazásának a Velencei Bizottság álláspontjához való hozzáigazítási módját a Fidesz-kormány megtárgyaltatta és elfogadtatta a MÁÉRT-tal. Az Országgyûlés elé a Fidesz-kormány olyan törvényjavaslatot terjesztett, amely - mint a kormány és a törvényt megszavazó pártok nem gyôzték hangsúlyozni - élvezte a MÁÉRT-ban képviselt szervezetek támogatását, amelyet a MÁÉRT-on, annak szakbizottságaiban, majd plénumán elôzetesen megtárgyaltak, és ezután - az SZDSZ-nek mint egyedüli pártnak az ellenvéleményét tudomásul véve - el is fogadtak. A MÁÉRT tehát élt is azzal a legitimációval, amelyet összetétele biztosított: döntést hozott. Mirôl hozott döntést? Szabályrendszert alkotott, amely jogokat biztosít az általa képviselt népesség tagjainak, amely jogok biztosítására a részét alkotó államra viszont kötelezettséget rótt. Mi az a valami, ami a polgárok felhatalmazásával rájuk vonatkozó kötelezô szabályokat alkot? Ez a valami nem más, mint a demokratikus állam. A MÁÉRT tehát - vegyük észre - nem más, mint sajátos, a kárpát-medencei magyar népesség egészére kiterjedô "államcsíra" vagy kvázi-állam. Ezt ismerte el Németh Zsolt a státustörvény országgyûlési vitájában, amit teljes joggal tart idézendônek a vitaindító cikk: "A magyarság ma már nem csupán kulturális nemzet ilyen értelemben, hanem olyan közösség, amelynek politikai teste is van. A Magyar Állandó Értekezlet politikai téren képviseli, megjeleníti a 15 milliós magyar nemzetet."

Az idézet így folytatódik: "Ehhez a politikai testhez nemcsak a politikai szervezetek tartoznak, nemcsak a politikai elit integrációja jelenti a politikai integrációt, hanem a státustörvénnyel immáron a közember számára is hétköznapi valósággá válik mindez." Nem véletlenül került a magyar politikai közbeszédbe a "nemzetpolgár" vagy a "státusmagyar" kifejezés a törvénnyel kapcsolatban: mint ezt Németh is világossá teszi, a Magyar Állandó Értekezlet képében megjelenô államcsíra a státustörvénnyel tesz szert a maga csíra-polgáraira, akiknek a korábban említett, megélhetéssel összefüggô jogosítványokat kínálja fel. Ezzel valósul meg az, amit Orbán Viktor "a magyar nemzet határokon átívelô újraegyesítésének" szeret nevezni (mint legutóbb február 7-én a Vigadóban). Ez a státustörvény nyíltan vállalt alapeszméje. Nemcsak arról van szó, hogy a nyelvi, kulturális köteléket a kedvezmények és támogatások révén gazdasági, szociális kötelék egészíti ki, hanem arról is, hogy azt a magyar igazolvánnyal adott csíra-polgári státus és a MÁÉRT révén politikai kötelék teszi teljessé.

A státustörvény híveként a vitaindító szerzôje azt a magyar "nemzetpolitika" termékeként mutatja be. Azt feltételezi, hogy "felvállalva, vagy sem, minden állam folytat valamilyen nemzetpolitikát". Ebben a formában ez bizonyosan nem állja meg a helyét: az Egyesült Államok esetében például ez a fogalom egyszerûen értelmezhetetlen, s hasonlóképpen értelmezhetetlen a harmadik világ megannyi etnikailag tarka államalakulatára. Maga a "nemzetpolitika" kifejezés sem érthetô meg angol vagy francia fordításban. A külföldön élô németekre használt "népi német" kifejezés is érzékelteti, hogy ôket Németország nem tekinti a "német nemzet" részének, még ha támogatja is oktatásukat, anyanyelvi kultúrájukat, s megkönnyíti számukra az állampolgárság megszerzését, ha Németországban telepednek le (de csak akkor).

A FIDESZ politikusai is pontosan tudják, hogy koncepciójuk ellentétes a nemzetközi normákkal. Orbán Viktor számos nyilatkozatában büszkélkedett el azzal, hogy a státustörvény valami új, ami eddig nem volt szokásban. De más is mutatja ezt. Tavaly novemberben Adrian Nastase román miniszterelnök Orbán Viktornak írott levelében foglalta össze a státustörvény elleni román kifogásokat. Ebben azt kívánta, hogy a magyar törvény preambulumából töröljék "az egységes magyar nemzethez való tartozásra" vonatkozó szövegrészt. A magyar miniszterelnök - a magyarországi sajtó beszámolói szerint - azzal hárította el a kifogást, hogy "a törvény a nemzet kulturális felfogására alapoz, a szomszédos államokban élô magyarok a magyar nyelvhez, kultúrához tartozónak vallják magukat, anélkül azonban, hogy ez politikai köteléket jelentene az anyaországgal". (Magyar Hírlap, 2001. november 30.) Tehát e válaszban - nemzetközi használatra - visszatért a kulturális nemzet fogalmához, miközben a státustörvénnyel és a MÁÉRT-tal a magyar nemzet - hazai és kisebbségi használatra - deklaráltan gazdasági, szociális és politikai entitásként áll elôttünk.

A behelyettesítés célszerûsége

Miután tisztáztuk, hogy mit is jelent a státustörvényben és a MÁÉRT-ban megtestesülô "nemzetpolitika", a kisebbséghez tartozás behelyettesítése a magyar államhoz való kötôdéssel (gazdasági, szociális és politikai kötôdéssel), fel kell tennünk a kérdést: vajon elônyös-e ez a behelyettesítés.

Itt jutunk vissza a kérdéshez: mi is a cél. A cél nem más, mint a kisebbségi helyzetbôl fakadó hátrányok leküzdése a kisebbségben élôk életében. Mindenekelôtt azoknak az egzisztenciális hátrányoknak a megszüntetése a cél, amelyek a kisebbséghez tartozás következtében mint polgárt, mint munkavállalót, mint lehetséges tulajdonszerzôt sújtják a kisebbség tagját egyes államokban: nem tölthet be bizonyos állásokat, ki van zárva például a földtulajdonból stb. Az effajta diszkrimináció elleni fellépés az, aminek az indokoltsága a legkevésbé vitatható, a nyílt diszkriminációt - amely a második világháborút követôen széles körben érvényesült - nem lehet fenntartani.

További cél a nyelvi és kulturális jogok biztosítása: ne kelljen a kisebbségben élô magyaroknak saját hazájukban idegenként élni abban a tekintetben, hogy környezetükben minden kommunikáció számukra idegen nyelven folyik. A köztéri feliratok, a hivatalos nyomtatványok révén folyó kommunikáció legyen anyanyelvükön is elérhetô, illetve hozzáférhetô. A kisebbség tagjai folytathassák anyanyelvükön iskolai tanulmányaikat, beleértve az egyetemi tanulmányokat is, férjenek hozzá anyanyelvükön írott sajtóhoz, rádió- és televízióadásokhoz, mûködjenek városaikban anyanyelvi színtársulatok stb. Ez az, amihez egyénileg mindenkinek, aki nemzeti kisebbség tagjaként születik, joga van, s amit az európai egyezmények elismernek.

A hátrány persze, bármilyen nagyvonalú is az állam, melynek területén a kisebbségi lakos él, csak részlegesen ellensúlyozható. A munkahelyen, a hivatalok egy részében, az üzleti életben óhatatlanul rákényszerül a többségi nyelv használatára, s az anyanyelvû kultúra intézményei is csak a nagyobb településeken állíthatók fel.

A vitaindító azt feltételezi, hogy az általam is képviselt liberális felfogás az etnokulturális nemzetfelfogás helyett a politikai nemzet kategóriáját tartja szem elôtt. Ez félreértés: a kiindulópont számomra a kisebbségi helyzetben élô egyes személy vagy család java. És ezen az alapon kell a gondolkodást onnan indítani, hogy a kisebbségi helyzet hátrányaitól a kisebbségi polgár elvileg háromféleképpen szabadulhat. Az egyik lehetôség az asszimiláció, vagyis a többségi etnikumba való beolvadás, a másik az anyaországba való áttelepülés, a harmadik pedig a kisebbség tagjaként elért emancipáció. Senkitôl, aki kisebbségi helyzetbe születik, nem várható el, hogy ne a számára legkedvezôbbet válassza e három lehetôség közül; egyik út sem tekinthetô erkölcsileg magasabb rendûnek a többinél. Sem az anyaország, sem a lakóhely szerinti ország részérôl nem fogadható el, ha a kisebbségben élônek az áttelepülés melletti döntését bármiféle államérdek jegyében megakadályozzák, illetve ha azt aránytalanul megnehezítik.

Mindamellett nyomós érdek fûzôdik ahhoz, hogy a kisebbségben élôk ne jussanak tömegesen ilyen elhatározásra. Nem azt tekintem ilyen érdeknek, hogy Erdélyben vagy bárhol a Kárpát-medencében "megmaradjon a magyar elem", hogy a történelmi magyar városok vagy falvak népessége magyar maradjon. Ha egyes, ma kisebbségben élôk számára az jelenthet boldogabb életet, hogy a jövôben a mai magyar állam keretei között élnek, akkor ezt mindkét államnak tiszteletben kell tartania, és segítenie kell az áttelepülés anyagi feltételeinek megteremtésében. Van azonban két nyomós szempont, ami amellett szól, hogy lehetôleg minél kevesebben jussanak ilyen elhatározásra. Az egyik, hogy a tömeges áttelepülés költséges: lakások, iskolák stb. gyors építését kívánja Magyarországon. A másik, hogy amikor a kisebbség egy része települ át, a megmaradó népesség belsô struktúrája óhatatlanul eltorzul, megritkul, majd hiányozni fog az anyanyelvi értelmiség, tehát nem lesz, aki a megmaradó kisebbségi népesség anyanyelvi oktatását, mûvelôdését biztosítsa. Indokolt tehát, hogy a magyar állam arra törekedjék, ahhoz segítsen megteremteni a feltételeket, hogy a kisebbségben élôk ne kényszerüljenek áttelepülni, hogy a szülôföldön találják meg a minél teljesebb kisebbségi lét feltételeit. Ehhez járul hozzá minden olyan intézkedés, amely törvényes intézkedésekkel garantálja a nyelvhasználatot, amely fejleszti az anyanyelvi oktatást, amely bôvíti az anyanyelvi kulturális intézményrendszert, amely könnyíti az anyaországgal, az anyaországi intézményekkel való kapcsolattartást. Ehhez azonban bizonyosan elegendô az, amit a vitaindító kifejezésével kisebbségvédelemnek nevezhetünk. Ehhez arra van szükség, amit az alapszerzôdések nemzetközi jogi biztosítékokkal kívántak megvédeni. Ehhez nincs szükség magyar igazolványra, nincs szükség ajánlószervezetekre, nincs szükség MÁÉRT-ra. Mi az, amiért sok-sok kisebbségben élô magyar oly nagy örömmel fogadja a magyar igazolványt?

A szomszéd országokban élô kisebbségi magyarok számára nemcsak a magyar nyelv, a magyar oktatás, a magyar kultúra fontos. A szomszéd országokban élô magyar közösségek ünnepségeket rendeznek, amelyeken magyar zászlót használnak, magyar himnuszt énekelnek. A kisebbségi magyaroknak nemcsak a nyelve és kultúrája közös a magyarországiakkal, hanem a történelmi tudata is. Nemcsak Petôfi és Arany, Madách és Ady olvasása közös élmény számukra a magyarországi magyarokkal, hanem Szent István és Bethlen Gábor, Széchenyi és Kossuth, Eötvös és Deák tisztelete is. Ez a körülmény megkülönbözteti a magyar kisebbségek közösségi tudatát sok más európai kisebbségétôl. Ez az, amiért a kisebbségekhez tartozók ezrei örömmel álltak sorba az elmúlt napokban a magyar igazolványért. (Hogy mennyien lesznek, azt majd meglátjuk, a magyar állam a hárommilliósnak tekintett kárpát-medencei magyarságból több év alatt is csupán hét-nyolcszázezer igazolvány kibocsátásával számol.) Az elmúlt évtizedek kisebbségi elnyomatásával szembeni lelki támasz az, amit a magyar igazolvány nyilvánvalóan felkínál. Ebben az összefüggésben - az elmúlt évtizedek elnyomatására hivatkozva - kérdôjelezi meg a vitaindító szerzôje, hogy a kisebbségi magyarok részévé válhatnak a szomszéd országokban fennálló szociális-politikai közösségnek, az ottani "politikai nemzetnek", eltérôen a magyar politikai nemzet részévé vált magyarországi kisebbségektôl.

A probléma valós. Adottságnak kell tekintenünk, hogy a szomszéd országokban élô kisebbségi magyarok kisebbségi tudata többoldalú, mint sok más európai kisebbségé lehet. Ebben a tekintetben a koronával díszített magyar igazolvány ugyanúgy valós igényt elégít ki, valódi érzelmeket mozgat meg, mint a többi szimbolikus aktus.

Csakhogy el is választ, szembe is állít. Szembeállít a többségi népességgel. És ez ugyanúgy adottság, mint az, hogy a magyar kisebbségeket a nyelvi, kulturális azonosságon túl történeti identitás is köti a kárpát-medencei magyarság egészéhez. Márpedig a magyar kisebbségek sorsa csak a többséggel való együttélésben, a többségi politikai erôkkel való együttmûködésben oldható meg. Erre épül a kisebbségi magyar pártok egész politikája. Történelmi tudata pedig a többségieknek is van, és ahogy a magyar kisebbség tudatában ott van Trianon, a többségiek tudatában ott van Bécs, ahogy a magyar kisebbség tudatában ott van a szlovákiai magyarok deportálása a cseh határvidékre, a Vasgárda vérengzései és a vajdasági tömeges megtorlás, a többségiekében is ott van például az újvidéki vérengzés. A kisebbségi magyarok és a magyar állam közötti politikai természetû kötelék lépésrôl lépésre való felépítése a többségiek számára szemlátomást nem elfogadható.

Hogy ebben igazuk van-e, arról lehet vitatkozni. Hogy eljut-e az európai fejlôdés valamikor a nem túl távoli jövôben oda, hogy a nemzetközi joggyakorlat elfogadja az effajta köteléket a kisebbséghez tartozó személyek és az anyaország között, azt nem tudjuk, legfeljebb a magunk részérôl reménykedhetünk ebben. Hosszabb távon ez volna a kívánatos, hiszen így tükröznék a politikai intézmények az emberek valóságos kötôdéseit. Ez az állapot azonban csak az egymás szomszédságában élôk politikai intézményeinek közös döntéseivel, az alapszerzôdések egyfajta, a kisebbségek politikai képviseletének bevonásával létrehozott második kiadásával alakítható ki, egyoldalú magyar döntéssel nem. Itt és most azonban a kisebbségi magyar politika, illetve a magyar állam kisebbségi politikája számára adottság, hogy jelenleg ez a szomszéd államok többségi politikai erôi számára nem elfogadható. S megkönnyíti számukra az elutasítást, hogy míg a kilencvenes években az európai intézmények a kisebbségi jogvédelem kérdésében egyértelmûen a magyar törekvések mögé álltak (Romániára és Szlovákiára erôteljes nemzetközi nyomás nehezedett a magyar kisebbségek jogainak biztosítására), a kisebbségi jogvédelmen túlterjedô, a státustörvényben megtestesülô "nemzetpolitika" nem talált nemzetközi támogatásra, a státustörvényt az Európai Unió országjelentése elítélte, az EBESZ kisebbségi fôbiztosa "veszélyes precedensnek" minôsítette.

A státustörvény körüli konfliktus

Mindennek ugyanis nem ez vagy az a részlete, hanem az egésze ellentétes azzal, amit európai jogrendként ismerünk, s ennek következtében nem ez vagy az a részlete, hanem az egésze elfogadhatatlan a szomszédos államok - mindenekelôtt persze a magyar kisebbség létszáma és részaránya folytán leginkább érintett Románia és Szlovákia - számára. Kétségtelen tény, hogy az európai intézmények - elsôsorban az Európai Unió - felelôs tisztségviselôi a törvény elôkészítésének idôszakában kerülték az egyértelmû állásfoglalást. Az egyedüli nyilvánosságra került kivétel Michael Lake akkori budapesti EU-nagykövet interjúja volt a Népszava 2000. december 27-i számában, melyben a nagykövet egyértelmûen leszögezte: "Ha a jogszabály diszkriminatív a környezô országokban élô állampolgárokkal szemben, akkor nem lesz eurokonform." Diszkrimináción "a szomszédos országok állampolgárai közötti megkülönböztetést" értette "például azon az alapon, hogy ennek vagy annak az embernek magyar, szlovák, román vagy szerb neve van-e". Az európai tisztségviselôk azonban várakozó álláspontra helyezkedtek, s az Orbán-kormány ezt arra használta ki, hogy a szomszédokkal való elôzetes egyeztetés nélkül nyújtsa be, majd fogadtassa el a törvényt. (A végszavazás elôtt egyetlen ponton módosították a törvényt román igényre, amikor törölték a gazdasági szervezetek támogatására vonatkozó rendelkezést, továbbá az Unió szempontjaira tekintettel kivonták a törvény hatálya alól az ausztriai magyarokat.)

A törvény június 19-i országgyûlési elfogadását követôen azonban a román miniszterelnök kezdeményezte annak felülvizsgálatát az Európai Uniónál és az Európa Tanácsban. Az ún. Velencei Bizottság vizsgálódása magyar javaslatra valamennyi hasonló európai jogszabályra kiterjedt, s következtetéseit sem a magyar törvény bírálataként, hanem általános érvényû szempontok megfogalmazásával vonta le. Október 19-én kiadott jelentése elismerte az anyaország jogát a határain túl élô kisebbségeinek támogatására, a személyre szóló igazolványok kibocsátására, és az anyanyelvû oktatást és kultúrát, valamint az anyaországgal való kapcsolattartást szolgáló kedvezmények nyújtására. Erre hivatkozva értékelték a jelenést sikerként a magyar külpolitika irányítói.

Ugyanakkor a jelentés három lényeges ponton elutasította a státustörvény logikáját. Lényegében elutasította a gazdasági-szociális kedvezményeket, amikor kimondta, hogy "az oktatáson és kultúrán kívüli területeken a bizottság álláspontja szerint a megkülönböztetett kezelés csak kivételes esetekben, s csak valóban azzal a céllal nyújtható, hogy az anyaországhoz fûzôdô kapcsolattartást mozdítsa elô". A kedvezmények igénybevételére jogosító igazolvánnyal kapcsolatban megállapítja: "ez az igazolvány számos országban személyazonossági igazolvány jellegét ölti: birtokosának arcképét és személyi adatait tartalmazza. Utal birtokosának nemzetiségi hovatartozására. (...) Ilyen formában az igazolvány politikai köteléket teremt e külföldi állampolgárok és anyaországuk között. Az ilyen kötelék joggal vált ki aggodalmat azokban az államokban, amelynek az érintettek polgárai, és amelyekkel egyeztetést kellett volna folytatni az effajta igazolványok rendszeresítését szolgáló intézkedések meghozatalát megelôzôen". A státustörvényben szabályozott ajánló szervezetekkel kapcsolatban pedig a jelentés a következôképpen fogalmaz: "Hacsak nincs érvényben - vagy nemzetközi jogszokás vagy megállapodás révén - megengedô szabály, egy állam semmilyen formában nem gyakorolhat hatalmat más állam területén. Ha egy államigazgatási, kvázi-hivatali feladatkört juttat más országban bejegyzett nem-kormányzati szervezeteknek, az az államhatalom gyakorlásának közvetett formája, és mint ilyen, megengedhetetlen, hacsak külön nem járultak hozzá. Az ilyen hatáskör-juttatás különösen problematikus, ha azt az érintett ország joga sem nem engedélyezi, sem nem szabályozza." E három tartalmi megállapítás mellett a Velencei Bizottság jelentése a státustörvény egyoldalú megalkotásakor történtekkel ellentétes követelményt fogalmaz meg a szabályozás módját, eljárását illetôen: "az anyaországok fô eszköze a kisebbségiek védelmében a két- és többoldalú megállapodások megkötése azokkal az államokkal, amelyekben élnek". Elismeri ugyan, hogy emellett elterjedtek az egyes államok egyoldalúan megalkotott törvényei, de leszögezi: "Olyan területeken, amelyeket nem szabályoznak szerzôdések vagy nemzetközi jogszokások, nélkülözhetetlen annak az államnak a kifejezett egyetértése, amelynek polgáraira az anyaország intézkedései vonatkoznak".

Az Európai Unió Bizottságának novemberben kiadott, Magyarországra vonatkozó országjelentése pedig odáig megy, hogy a státustörvény "egyes rendelkezései" "szemlátomást ellentétesek a kisebbségvédelem érvényes európai normáival, ahogy azokat az Európa Tanácsnak a demokrácia jogi védelmével foglalkozó bizottsága (Velencei Bizottság) 2001. október 19-i jelentése meghatározza". Az országjelentés a jószomszédi kapcsolatokkal ellentétesnek, a szomszédokkal kialakult ellentétek forrásának tekinti, ahogy "a szükséges egyeztetések nélkül" fogadták el a státustörvényt, és egyértelmûvé teszi, hogy ezzel a törvénnyel Magyarország nem lehet az Unió tagja: "Miként azt a törvény 27. § (2) bekezdése elôre jelzi, a törvényt legkésôbb a csatlakozáskor hozzá kell majd igazítani az aquis-hoz, minthogy jelenleg nincs összhangban a diszkrimináció-mentességnek az uniós szerzôdésben lefektetett elvével (6., 7., 12. és 13. cikkely)".

Ezek az állásfoglalások kényszerítették új tárgyalásokra Romániával és Szlovákiával a Fidesz-kormányt, és ezeknek a tárgyalásoknak az eredményeként kényszerült a kormány a státustörvény de facto módosítására. A december 22-én aláírt Orbán-Nastase megállapodásban a munkavállalási kedvezményt valamennyi román állampolgárra kiterjesztették, kivonták a törvény hatálya alól a romániai magyarok nem magyar nemzetiségû hozzátartozóit, és elvonták az ajánlószervezeteknek a magyar kisebbséghez tartozásra vonatkozó elôzetes döntési jogosítványát.

Az Orbán-Nastase-megállapodásnak van egy figyelemreméltó, fontos következménye. A megállapodás - a romániai magyarok vonatkozásában - gyakorlatilag törölte a státustörvénybôl az ajánlószervezeteket, amelyeknek mérlegelési joguk lett volna, hogy kinek adnak ajánlást, és kinek nem. Az, hogy az ismert módon létrejövô ajánlószervezetnek effajta jogosítványa legyen, számomra és sokak számára elfogadhatatlan, tehát ennek csak örvendezhetünk. Az ennek nyomán kialakuló helyzetnek már nem. Így ugyanis az RMDSZ "információs irodái" a kérelmek befogadásakor a magyar iskolai bizonyítványokat, az RMDSZ-tagság igazolását vagy a magyar egyházhoz tartozás igazolását kérik, s ezek valamelyikének bemutatása az igazolvány beszerzésének nélkülözhetetlen feltétele. A magyar alkotmányossággal bizonyosan összeegyeztethetetlen (az alkotmányosság szokásos romániai értelmezését nem ismerem), hogy egy politikai párt tagsága (márpedig az RMDSZ az is), vagy valamely egyház tagsága effajta elônyt jelentsen. Sokan bírálták már Magyarországon is és a kisebbségi magyarok körében is azt, hogy a szabad identitásválasztás helyett ajánlószervezet döntse el, hogy ki magyar és ki nem, és ez a bírálat az Orbán-Nastase-megállapodás nyomán kialakult helyzetre is érvényes.

E sorok írásakor még nem tudni, miképpen módosítja majd a törvénynek a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos alkalmazását egy esetleges szlovák-magyar megállapodás. Az azonban világos, hogy a státustörvény a két legfontosabb relációban éles konfliktust gerjesztett. A kisebbségi pártoknak, amelyek politikájukat a többségi politikai erôkkel folytatott együttmûködésre építik, elemi érdekük ennek a konfliktusnak a feloldása. Ezért szorgalmazta az RMDSZ hónapokon keresztül nagy erôvel a két kormány valamiféle megállapodását (lásd például Markó Béla nyilatkozatát a Népszabadság június 27-i, a Magyar Hírlap június 29-i és december 7-i vagy a Népszabadság december 13-i számában), és ezért üdvözölték oly lelkesen a kisebbségi magyar pártok a magyar-román "egyetértési nyilatkozatot". Ettôl azonban a kompromisszum tartalma még lehet rossz, és emiatt támadható. Úgy tûnik továbbá - például abból, ahogy Romániában bizottságokat hoznak létre a törvény mûködésének ellenôrzésére -, hogy az egyetértési nyilatkozattal a konfliktus román viszonylatban sem zárult le. Szlovákiában a státustörvény nyomán állt elô olyan helyzet, amikor a Magyar Koalíció Pártja a szlovák pártok egységes frontjával került szembe.

A státustörvény: "és" avagy "helyett"?

"Nemzetpolitika vagy a kisebbségvédelem új megközelítése?" - kérdezi cikkének címében a státustörvénnyel kapcsolatban a vitaindító szerzôje, és úgy véli: "A státustörvény kérdésének módszertani elemzését a nemzetpolitika keretében célszerû elvégezni". Éppen ebben van köztünk a vita, hiszen a "nemzetpolitikai" szemlélet eleve adottnak tekinti azt, amit be kellene bizonyítani. "Kisebbségvédelem helyett »nemzetpolitika«", mondom a címben én. Kántor szerint folytatásról, új megközelítésrôl van szó, én szembeállítom a kétféle megközelítést. Miért is?

Nem tudhatjuk, hogy azokból a magyar kisebbségekre nézve hátrányos intézkedésekbôl és akciókból, amelyek a státustörvény elfogadása óta születtek, mint a nyolc megyés közigazgatási beosztás elfogadása Szlovákiában, a tankönyv-kommandók és a csángók otthoni magyar tanítása elleni fellépés vagy a kiutazás pénzügyi feltételeinek szigorítása Romániában, a választókerületek átrajzolása Kárpátalján stb. mi tudható be a státustörvény körüli feszültségnek, és mi történt volna meg akkor is, ha mindez nem rontja el a többség és a magyar kisebbség viszonyát. Az azonban nem vonható kétségbe, hogy a státustörvény feszültséget kelt. Merôben logikailag is belátható, hogy azt, amit az Európai Unió diszkriminációnak nevez, diszkriminációként élik meg a kisebbségi magyarok többségi népességhez tartozó szomszédai, munkatársai is. Mint ahogy belátható az is, hogy a kisebbségi identitásnak a magyar államhoz fûzôdô kötelékkel való demonstratív behelyettesítése a többségtôl való elkülönülést is demonstrálja. Ezzel pedig indulatokat vált ki, amelyek rontják a kisebbségvédelemnek, a kisebbségnek az adott állam kereti közötti emancipációjának esélyeit. Ha pedig valaki nem tekinti eleve reménytelennek a kisebbségi magyar pártoknak azt a nyilvánvaló törekvését, hogy az emancipáció mellett a kisebbségek integrálódjanak is az adott ország társadalmába (mint ahogy a vitaindító szerzôje szemlátomást reménytelennek tekinti), akkor a státustörvény ennek az integrációnak az esélyeit is rontja.

Nem biztos persze, hogy a státustörvény szószólói ezt bajnak tekintik. Nem biztos, hogy számukra a tulajdonképpeni kisebbségvédelem van olyan fontos, mint a kisebbségek és a magyar állam közötti kötelékek erôsítése. Elgondolkoztató adalék, hogy a státustörvény országgyûlési vitája során az a javaslat, hogy az állam biztosítsa a jelenlegi két mûholdas tv-mûsor (az M2 és a Duna TV) mellett az M1 és a két országos kereskedelmi csatorna mûholdas sugárzását is, hogy magyar nyelven jussanak hozzá a szomszéd országokban élô magyarok a kommersz mûsorokhoz is, és ne kelljen ilyesmit keresve a Pro TV-re illetve a Markízára stb. kapcsolniuk, merev elutasításra talált a státustörvény szószólóinak részérôl. Márpedig mi jelentene ennél többet az anyanyelvi környezet teljessége szempontjából? Az a felfogás, amely a státustörvény mögött meghúzódik, s amely a magyar államhoz fûzôdô kötelék demonstrálásával kockára teszi a kisebbségvédelemnek a többség demokratikus politikai erôivel való együttmûködés révén elérhetô erôsítését, nem bízik abban, hogy a többségi politikai erôk együttmûködési készsége javítható, és nem mérlegeli azt sem, hogy a többségtôl való jogi, politikai elkülönülés effajta demonstrálása ronthatja ennek esélyeit. A többség szembenállását a magyar kisebbségekkel változtathatatlan adottságnak tekinti, s ezen az alapon alakítja a maga stratégiáját. Így viszont könnyen járhat el úgy, hogy a kisebbségvédelem áldozatául esik a "nemzetpolitikának". Ebbôl a megfontolásból használom a címben a "helyett" névutót.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék