magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 1. (23.) SZÁM - A STÁTUSTÖRVÉNY DILEMMÁI
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Bíró Béla

Megkülönböztetett diszkrimináció?

A kedvezménytörvény kapcsán a magyar és a nem magyar nyilvánosságban egyaránt gyakran elhangzik a diszkrimináció vádja. A törvénynek valóban rengeteg sebezhetô pontja van, de én úgy érzem, hogy a diszkriminatív jelleg nem tartozik közéjük. Mert mit is jelent ez a manapság egyértelmûen negatív felhangokkal emlegetett terminus? Azt bizonyosan nem jelentheti, hogy valakit neme, nemzetisége, vallása, faji hovatartozása alapján megkülönböztetünk, azaz valamely partikuláris embercsoportba besorolunk. Hiszen ezt nap mint nap megtesszük. Diszkriminálunk, amikor a nôket nem akarjuk arra kényszeríteni, hogy férfiak gyanánt éljenek és érezzenek, amikor a muzulmánokat nem akarjuk a katolikus hitre kényszeríteni, amikor a cigányt nem próbáljuk börtönnel, kirekesztéssel, megvetéssel "civilizálni", amikor a Magyarországra látogató angolt, franciát, németet nem kényszerítjük arra, hogy magyarul szólaljon meg.

Hátrányos megkülönböztetés értelmében vett diszkriminációról csak akkor lehet szó, amikor az elárusító a magyart vagy az angolt, ugyanazért a pénzért, elôzékenyebben szolgálja ki, mint az oroszt, a románt vagy a bolgárt. Amikor a tulaj az ugyanolyan teljesítményre képes, vele azonos állampolgárságú cigányt, románt vagy magyart azért nem alkalmazza, mert cigány, román vagy magyar. Amikor a tudományos teljesítményt a tudományos élet cerberusai nem tudományos értéke alapján, hanem aszerint ítélik meg, hogy beleillik-e az éppen divatos vagy hatalmi eszközökkel érvényesített felfogásba vagy sem. Amikor a napszámos szülôk gyereke ugyanazért a feleletért kisebb jegyet kap, mint a nagymenô vállalkozóé, amikor valaki annak függvényében nyer el egy mûvészeti vagy tudományos ösztöndíjat, hogy milyen ideológiai áramlatot képvisel.

A nyelvi-kulturális megkülönböztetés sem önmagában válik hátrányossá (ahogyan azt a magyar liberálisok egy része is szívósan véli), hanem csak akkor, ha a nyelvi-kulturális kritériumot inadekvátan alkalmazzák. De ha a határon túli magyarokat identitásuk megôrzése érdekében támogatjuk, a nem magyaroktól való megkülönböztetés aligha tekinthetô diszkriminációnak, hiszen a kritérium itt éppen a nyelvi-kulturális hovatartozás. A megkülönböztetés intézményesített tilalma esetén (mely a diktatúrák alapsajátsága) a kisebbségeknek nem maradna más alternatívájuk, mint a beolvadás vagy a "kiszakadás".

Az, ha a (mindössze három hónapig) Magyarországon dolgozó vendégmunkásokat nyelvi-kulturális hovatartozásuk vonatkozásában megkülönböztetik a nem magyaroktól, szintén nem diszkrimináció, hiszen a magyarországi munkavállalás egyik nélkülözhetetlen feltétele (s ezzel a kiválasztás egyik fontos kritériuma is) a magyar nyelv és a magyar kulturális szokások ismerete. Persze ez a kritérium sem tekinthetô kizárólagosnak, hiszen Magyarországon széles körben beszélnek idegen nyelveket, számos esetben tehát egy világnyelv ismerete is elégségesnek tekinthetô. A rangsorolás azonban indokolt. Hiszen egy magyarul beszélô, a magyar kultúrát ismerô ember sokkal zökkenômentesebben beilleszkedhet munkahelyi környezetébe, lakóközösségébe, mint akár egy világnyelveket beszélô "idegen". Ez a fajta "diszkrimináció" egyébként is általános. Nyelvi és életkori vonatkozásban még maga a Soros Alapítvány is szisztematikusan alkalmazza. Nem beszélve a nyugati országok nagykövetségeirôl, melyek nem csak az illetô országok nyelvét tanító tanárokat mentesítik a vízumilletéktôl, de a munkavállalók esetében is elônynek tekintik az ország nyelvének ismeretét. Ez a fajta diszkrimináció azonban tényleg nem tekinthetô hátrányos megkülönböztetésnek. Ha annak tekintenôk, akkor - továbbmenve - az orvosok esetében sem volna jogunk megkövetelni az orvosi diplomát, és a tehetséges zeneszerzôt sem volna szabad elônyben részesítenünk a tehetségtelennel szemben, hiszen ily módon a diplomával nem rendelkezôket és a fafülûeket úgymond hátrányosan megkülönböztetnôk a diplomásokkal vagy a muzikálisokkal szemben.

Ha a nyelv és a kultúra ismeretének nem lenne semmi jelentôsége, végképp érthetetlenné válna, hogy az államok milyen alapon erôltetik rá az ún. hivatalos nyelvet a más nyelvi-kulturális csoporthoz tartozó kisebbségekre, s hogy a diszkrimináció ellenzôi ezt milyen alapon helyeselhetik? Annak ellenére, hogy helyileg a kisebbségi nyelv is betöltheti a közvetítô nyelv szerepét! (Márpedig nem csak helyeslik, de - szerintem helyesen - meg is követelik!)

Mi az oka annak, hogy a nyelvi-kulturális megkülönböztetést hajlamosak vagyunk minden további mérlegelés nélkül hátrányosnak minôsíteni?

Azt hiszem, az a - ma már a nyugati liberálisok jó része által is meghaladott - elôítélet, miszerint a (makacsul etnikainak bélyegzett) nyelvi-kulturális kisebbségek létének puszta elismerése is veszedelmes diszkrimináció, mely szükségszerûen vezet konfliktusokhoz. Ez a feltevés minden empirikus alapot nélkülöz. Kanadában, ahol a quebecki francia kisebbséget államalkotó tényezôként ismerik el, sôt még a területi elkülönüléshez való jogát is respektálják, a véres összecsapások esélye is ismeretlen (bár a "cross-cultural communication"-nal ott is vannak bajok), Törökországban azonban, ahol a kisebbségek létét sem ismerik el, az önrendelkezéshez való jogról nem is beszélve (s ahol a "cross-cultural communication" fogalma is ismeretlen), az erôszak mindennapos jelenség. A példákat mindkét vonatkozásban hosszan folytathatnám, s a felsorolás nyomán kibontakozó rendszer félreérthetetlenül tanúsíthatná, hogy éppenséggel az öndiszkriminációhoz való jog elutasítása az, ami konfliktusokat generál. (A mások diszkriminálása és a saját csoport diszkriminálása - az öndiszkrimináció - között tehát ismét csak indokolt volna disztingválni.)

A státustörvény által nyújtott kedvezmények többsége nézetem szerint sem negatív, sem pozitív értelemben nem nevezhetôk diszkriminatívaknak. (A pozitív diszkrimináció egyébként is pusztán tükörképe a negatívnak. Olyan elônyös megkülönböztetés, mely korábbi hátrányos megkülönböztetések kiegyenlítését szolgálja, és, mint ilyen, eleve csak átmenetinek tekinthetô.) Ezekben az esetekben ugyanis az adott államok nem diszkriminációt vezetnek be, hanem bizonyos, a külföldiekre vonatkozó (s a nemzetközi jogban általánosan elfogadott, de a hátrányos megkülönböztetés lényeg szerinti értelmében) diszkriminatív intézkedéseket saját területükön vagy más államok területén az ugyanazon nyelvi-kulturális közösséghez tartozó személyekre vonatkozóan megszüntetnek. (A megkülönböztetés még indokoltabb lehet, ha az utóbbiak kisebbségi mivoltukból adódóan hátrányos helyzetben is vannak, tehát némi pozitív diszkriminációra is rászorulhatnak.)

Az állampolgár-idegen megkülönböztetés (mely az "idegen"-ekre nézve kétségtelenül hátrányosnak tekinthetô) nem a nyelvi-kulturális kisebbségek invenciója, hanem a hatályos nemzetközi jog alapkategóriái. E megkülönböztetés jegyében a tegnap Magyarországra települt, még a nyelvet sem igen beszélô argentin nem számít "idegen"-nek, az önmagát a magyar nyelvi-kulturális közösséghez tartozónak érzô-valló határon túli magyar viszont "idegen". Ami azért mindennek nevezhetô, csak éppen "természetes"-nek nem.

A nyelvi-kulturális (és nem "vérségi"!) összetartozást "irreleváns"-nak tekinteni ugyanolyan abszurd dolog, mint ("vérségi" elemekkel is feldúsítva) az állampolgárság kizárólagos "kritériumává" változtatni, s ezzel az állampolgárt asszimilációra kényszeríteni. Már pedig azok, akik a (meglehetôsen zavaros szóhasználattal) magyar nyelvi-kulturális közösség összetartozását a konkrét-valóságos állampolgársággal szemben valamiféle elvont-fiktív entitásnak tekintik, voltaképpen ezt teszik. A nyelvi-kulturális közösség léte, s a vele járó összetartozás-érzés olyan tény, melyet csak komoly kockázatokkal lehet nemlétezônek tekinteni. A tények elutasítása pedig a valóságérzék komoly torzulásait eredményezheti.

Erre utal, hogy a kedvezménytörvény ellenzôi magyar vonatkozásban hajlamosak azt is diszkriminációnak minôsíteni, ami nem az (legalábbis nem egyértelmûen az), a szomszédos államok vonatkozásában azonban azt sem tekintik annak, ami egyértelmûen az. Mindenekelôtt a kisebbségek nyelvének hátrányos megkülönböztetése, mely az új helyhatósági törvény, illetve a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálása következtében Romániában és Szlovákiában jelentôsen csökkent ugyan, de alkalmazásának ez idô szerint még mindig nincsenek meg a feltételei. (Hogy a Magyarországon élô nyelvi-kulturális kisebbségek helyzete még mostohább, más kérdés, de sokan a magyarországi helyzetet sem tekintik diszkriminatívnak. A nem nyelvi-kulturális kisebbségként nyilvántartott cigányság kivételével természetesen.)

S ezenkívül is egész sor egyéb diszkriminatív rendelkezés van vagy volt (egész a legutóbbi évekig) érvényben. Romániában a homoszexuálisokat még nemrégen is 5 éves börtönbüntetésre ítélhették. Az ortodox egyházat a törvény ún. nemzeti vallásnak minôsíti, a többi egyházat azonban ez a státus nem illeti meg. A román hírszerzô szolgálatban, a hadseregben a rendôrségnél, a diplomáciában (azaz az ún. nemzeti hivatásokban) a magyarság - számarányához képest - megdöbbentô mértékben (a nullához közel) alulreprezentált. S kisebb mértékben bár, de erôsen alulreprezentált az állami vállalatok vezetô állásaiban is. A marosvásárhelyi összecsapásokat követôen kizárólag magyarokat és cigányokat ítéltek súlyos börtönbüntetésekre - egyetlen románt sem. A 89-es lincselések résztvevôi közül csupán a román rendôrtisztek feltételezett magyar gyilkosait ítélték el, ahol román rendôrtiszteket románok lincseltek meg, még perre sem került sor. (Az egyik diszkriminatív per épp most folyik.) A kisebbségeket, fôként a cigányokat a román médiák gondosan és folyamatosan diszkriminálják, a bûnügyi tudósításokban mindig pontosan megadják az elkövetô etnikai hovatartozását is (a román kivételével persze). Arról pedig, amit Funar Kolozsváron a magyarokkal mûvel, jobb nem is beszélni.

A magyar közvélemény e tények tudatosításától jól érzékelhetôen elzárkózik. Ez bizonyos mértékig érthetô is. A nacionalisták ugyanis szeretnék túlhangsúlyozni ôket. A normális magatartás azonban valahol a kettô között lenne. Funar - a bevett jogi terminológia alapján nehezen minôsíthetô - szövegei azonban a magyar "diszkrimináció" mai elutasítóiban közelrôl sem váltottak ki olyan ellenérzést, mint a kedvezménytörvény ún. diszkriminatív elemei. Pedig Funar hajmeresztô szövegei Magyarországon is hozzáférhetôek voltak. Balázs Sándor és Schwarz Róbert gyûjteményét néhány éve a budapesti Pont könyvesboltban is hónapokon keresztül árusították. Mindössze a Magyar Narancsban olvastam róla egy fulmináns kirohanást, melyben szegény Sanyi és Robi, az elsô régi baloldali, a második elkötelezett liberális, fasisztává léptek elô.

Arról a - végrehajthatatlansága miatt - idôközben hatályon kívül helyezett (de 89 után meghozott) román törvényrôl sem olvastam, mely a magyar falvakban egyetlen román gyerek számára is lehetôvé tette iskolai osztály létrehozását, de a magyarok esetében legalább 14 jelentkezôhöz kötötte.

Annak, hogy a törvény ellenzôi különösebben rokonszenveznének a románokkal (mint a megboldogult Mészöly Miklós például), mindazonáltal nem sok jelét láthattam. A román értelmiség demokráciáért folytatott - a szó szoros értelmében heroikus - harcáról sem hallottam vagy olvastam tôlük túl sokat. (Igaz, ehhez egyszer el kellett volna ismerniük, hogy van, ami ellen harcolni.) A diszkrimináció-ügyben érvényesített diszkrimináció következésként nem feltétlenül a román demokraták iránti rokonszenvbôl fakad (mint kettôs mércét, ezt sem tudnám különösebben helyeselni, de talán együtt tudnék érezni azokkal, akik alkalmazzák), hanem a magyar nacionalisták iránti ellenszenvbôl. Ezzel azonban már csak komoly fenntartásokkal tudok együtt érezni is. Hiszen a törvényben nem a magyar nacionalistákról, hanem - mégiscsak - a határon túli kisebbségekrôl van szó. S egyik oldalról sem tartom illendônek és ízlésesnek azt, ha a magyar belpolitikai viszálykodásokat a magyar nyelvi-kulturális közösség tényleg hátrányos helyzetben élô tagjaira vetítik rá. Továbbra is fenntartom, hogy a FIDESZ valóban kísérletet tett a törvény manipulálására, s a jövôre vonatkozóan is lehetnek sanda szándékai, de miután kiderült, hogy az Országgyûlés a törvényt el fogja fogadni, úgy vélem, hogy a fô kérdés a végrehajtás mindenki által elfogadható módozatainak megtalálása és kontrollálása, valamint ezeknek a szomszédokkal való elfogadtatása, és nem annak demonstrálása, hogy nekem van-e igazam vagy sem. A magyar igazolványt továbbra sem tekintem jó ötletnek. Egyrészt azért, mert a kárpátmedencei magyarság mai helyzetében valóban irritálhat, másrészt, mert merôben fölösleges. A kedvezményekhez való hozzáférést számos más módon is meg lehetett volna oldani. Tavalyig például a magyarországi tömegközlekedési eszközökön a külföldiek számára is tíz évre szóló fényképes igazolvány volt érvényben. Ezek módosított változatát minden további nélkül vissza lehetne állítani oly módon, hogy kibocsátásukat a nemzetiségi hovatartozás megvallásához és a kulturális hovatartozás valamiféle tárgyszerû bizonyítékához (például bármely szintû magyar iskolai végzettséget igazoló iskolai bizonyítványhoz, illetve - ennek hiányában, és csakis ennek hiányában - a magyar szervezetek ajánlásához) kötnék. És természetesen ezen az igazolványon is rajta lehetne a magyar címer, a magyar nemzethez való tartozás rögzítése és minden egyéb, ami érzelmileg fontos számunkra.

A magyar állam egyértelmû és minden határon túli magyarra kiterjedô felelôsségvállalását ugyanis - fôként lélektani szempontból - döntô jelentôségûnek tartom, hiszen a romániai magyar a magyar identitás megôrzésével járó (tetemes) többletterheket és hátrányokat hosszabb távon csak akkor vállalhatja, ha érzi, hogy a magyar nyelvi-kulturális közösség számára sorsa nem közömbös, hogy érdemes magyarnak megmaradnia, mert odaát (is!) számítanak képességeire. Abban persze magam is tökéletesen egyetértek, hogy minden olyan esetben, amikor csak lehet, a munkahelyeket kell áthozni a magyarlakta területekre - és nem a munkaerôt áttelepíteni Magyarországra.

Ebben az esetben már a kölcsönös kétnyelvûség számíthatna elônynek.

Azt, hogy a román és a magyar szomszédok viszonyát a magyarországi kedvezmények megrontanák, nem hiszem. A németek, a horvátok, a szlovákok esetében sem rontották meg. Ha a magyarok esetében mégis megrontanák, az már valóban olyan hátrányos megkülönböztetés lenne, amely ellen érdemes szót emelni.

A román-magyar viszony rendezésének kulcsa nem a tények elhallgatása vagy elferdítése, hanem elfogadásuk. Mindkét oldalról. Martonyi Jánosnak abban kétségtelenül igaza van, hogy az Európai Unión belül az államhatárok megszûnésével a helyi-, a regionális-, a nyelvi-kulturális közösségek fognak elkerülhetetlenül felértékelôdni, hiszen az alapszinteken csak ezek lehetnek képesek a társadalom belsô kohézióját megteremteni, illetve fenntartani. A mesterségesen létrehozott államhatárok helyett ismét a természetes történeti képzôdmények kerülnek elôtérbe. Aki ezt a folyamatot elutasítja, az a 21 század Európájából zárja ki önmagát.

Nekünk, minden következményével egyetemben, el kell fogadnunk Trianont (a FIDESZ-koalíció felelôtlen akciói, lásd trianoni ünnepségek és egyebek, ennek az elfogadásnak az ôszinteségét nem egy esetben sajnos kérdésessé teszik). De Trianont a románoknak, a szlovákoknak, a szerbeknek, az ukránoknak is el kell fogadniuk. És nekik is minden következményével egyetemben! Azaz el kell fogadniuk a nagyszámú és identitásához ragaszkodó magyar kisebbség létét és nyelvi-kulturális egyenjogúságra támasztott igényeit. Ehhez azonban az aszimmetrikus hatalmi viszonyokat (mindenféle konfliktusos helyzet legfôbb forrását) kell fokozatosan felszámolni.

A kedvezménytörvény, ha (egyszer majd) nem magyar belpolitikai célokat fog szolgálni, hanem valóban a kisebbségek érdekeit, mindenképpen hozzájárulhat ehhez. Legalábbis amíg Románia is bekerül az EU-ba. Ott már valóban nem lesz szükség magára a törvényre sem, hiszen a magyar kisebbség egyrészt a magyar többséggel kerül közös állami keretek közé, másrészt helyileg is képessé válhat önnön érdekei hatékony védelmére. A nemzetállami szuverenitás jó részének feladása és az ad absurdum vitt centralizáció leépítése teremt rá lehetôséget. Romániát, Szlovákiát, Szerbiát és Ukrajnát abban kell segíteni, hogy minél hamarabb bekerüljön az Európai Unióba, és nem abban, hogy eltávolodjon tôle. Márpedig a kedvezménytörvény ellenzôi gyakorta öntudatlanul is ezt teszik. Adrian Nastase miniszterelnök - egy-két napos késéssel - de rendszeresen, magyar érveket próbál - szóról szóra! - ellenünk fordítani. Ahogyan a Szlovák Parlament is a magyar ellenzék érveivel folytatja magyarellenes kampányait. Olyan hangnemben és kontextusban, mely Európában is többet árt Románia és Szlovákia, mint Magyarország érdekeinek.

Ezt sem ártana számításba venni.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék