magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 1. (23.) SZÁM - A STÁTUSTÖRVÉNY DILEMMÁI
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Borbély Zsolt Attila

A státustörvény: magyar nemzetstratégiai alapvetés
és nemzetpolitikai lakmuszpapír

Kántor Zoltán vitaindítója1 igen alapos, tárgyszerû munka. Ez bizonyos fokig megnehezíti a hozzászóló feladatát, amennyiben a reflexiót feltétlenül vitaként fogjuk fel.2 A tanulmány önmagában megáll, kiegészítésre nem szorul. Marad tehát a reflexiók másik mûfaja, amikor a reagálás a felvetett téma egy adott vonatkozását emeli ki és azt elemzi. Számomra a státustörvény elsôsorban és mindenekelôtt a magyar nemzetpolitika3 szemszögébôl jelentôs. Ebbe beletartozik a jogszabálynak a határok feletti összmagyar integráció kontextusában való értelmezése, valamint a nemzetpolitikai lakmuszpapír funkciójának érzékeltetése.

A Trianon utáni anyaországi politika

Kis leegyszerûsítéssel leszögezhetjük, hogy a Trianon óta hatalomra került kormányokat nemzetstratégiai s ezen belül külpolitikai szempontból két egymással szögesen ellenkezô politikai filozófia irányította. Az egyik a magyarság trianoni szétdaraboltságát olyan megváltoztathatatlan adottságnak tekintette, mely semmiféle felelôsséget nem ró az anyaországi politikára. E politikai filozófia hívei a proletár internacionalizmus ideológiája mentén nemcsak, hogy semmi érdemlegeset nem tettek a határon kívül rekedt magyarság érdekében, de még a szétszaggattatás módját, sôt a határon túli magyarság puszta létének tényét is kitörölni igyekeztek az anyaországban idôközben felnôtt generációk tudatából.

A másik politikai filozófia a nemzetet a közös történelem, nyelv és kultúra, valamint a közös politikai akarat által jellemzett közösségként értelmezi, és ehhez igazítja politikai célkitûzéseit, illetve stratégiai elképzeléseit. A Horthy-korszak anyaországi politikai elitje egyrészt hathatós támogatást nyújtott a határon túli magyarságnak, aminek evidens célja az volt, hogy megtartsa és átmentse e közösségeket a majdani közös magyar államba, melyet határrevízió útján remélt megteremteni. E politika akkor helyes, célszerû és hatékony is volt. A második világégés azonban olyan erôket mozgósított, melyek vis maiorként jelentek meg a magyarság számára. Magyarország ismét két, vele szemben többé-kevésbé ellenséges nagyhatalom, ezúttal a náci Németország s a kommunista Szovjetunió közé szorult. A Kállay Miklós nevével fémjelzett taktikázás, a végletes elkötelezôdés elkerülésének politikája nem járt sikerrel, a végeredmény ismert, a párizsi békeszerzôdés minimális (s a magyarság számára kedvezôtlen) különbséggel visszaállította a trianoni határokat.

A határon túli magyarság problémáinak a képviseletét a rendszerváltás hajnalán az MSZMP nemzeti szárnya s a demokratikus ellenzék egyaránt természetesnek és fontosnak tartotta. Ezzel együtt az a politikus, akinek nevéhez az új, a nemzeti realitásokat figyelembe vevô politika köthetô, Antall József volt, aki egyetlen mondattal egy új politikai paradigmát, egy új politikaszemléletet teremtett. Antall Józsefet sokan támadták akkor emlékezetes kijelentése miatt, mely szerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, pedig az elsô szabadon választott miniszterelnök nem tett mást, mint elôre jelezte, hogy eleget kíván tenni alkotmányos kötelezettségének. Akkorra ugyanis már az alaptörvény szintjén rögzítették az anyaország felelôsségét a határon túli magyarság iránt. S ki lenne e felelôsség legfôbb hordozója egy kancellár-demokráciában, ha nem az ország miniszterelnöke? Az új politikai paradigma olyan erôsnek bizonyult a magyar média proletár internacionalizmust kozmopolita liberalizmusra cserélô main stream-jének össztüze dacára, hogy még a Horn.Kuncze-kormány sem merte átírni, vagy nyíltan szembehelyezkedni vele. Hiába jelentette ki Horn Gyula, hogy ô csak tíz és félmillió magyar állampolgár miniszterelnöke akar lenni, hiába ígérte Békési László, hogy felszámolják a Duna tévét, mert "soviniszta propagandára nincs szükség"4, nem lehetett visszatérni a kádári szemellenzôs politikához, a határon túli magyarság intézményes támogatása folytatódott, igaz, kedvezôtlen politikai mellékzöngékkel. (A Horn.Kuncze-kormány sikerrel építette ki az autonómiaprogram de facto feladására kész klientúráját a határokon túl.5 Ennek célja az volt, hogy a kormány .sikereket. mutathasson fel külpolitikai síkon, hogy azt a látszatot lehessen teremteni, hogy az Antall-kormány s a trianoni utódállamok közötti hideg viszonyért nem ez utóbbiak nyíltan magyarellenes politikája a felelôs, hanem Antall .úri arroganciája., .burkolt irredentizmusa., az .újjáéledt keresztény-nemzeti kurzus., a visszatért .Horthyrendszer. stb. Egy programjához váltig ragaszkodó határon túli magyar érdekképviselet belezavarhatott Horn és Iliescu, valamint Horn és Meciar elvtársi egymásra találásába. Horn tulajdonképpen elsiette az alapszerzôdések megkötését: ha vár még vele egy kicsit, akkor a megpuhított kisebbségi szervezetek támogatását is megkaphatta volna. (E szervezetek politikája ugyanis a továbbiakban sokkal nagyobb fokú önfeladás irányában tolódott el, mint ami a sokat emlegetett alapszerzôdések szintjén kodifikációt nyert.6) De mellékzöngék ide vagy oda, a Horn-kormány volt az, mely a korábban csak fél-informális szinten mûködô Kelet-európai Népcsoport Fórum7 utódaként összehívta a .magyar.magyar csúcsnak. nevezett összmagyar értekezletet 1996 nyarán. A találkozó záródokumentuma több fontos nemzetpolitikai elvet megfogalmazott, s rögzítette azt is, hogy a találkozónak folytatása lesz. Hogy mégsem így történt, s a második, pápai csúcs után több összmagyar értekezletre nem került már sor, az a Horn.Kuncze-kormány és az RMDSZ közös felelôssége. (A többi szervezet vagy kifejezetten javasolta vagy legalábbis nem ellenezte volna az újabb találkozó megrendezését.) A Horn-kormány megrettent a poszt-trianoni államok agresszv reakciójától, az RMDSZ fôárama pedig egy olyan politikai útra tért 1996-ban, mely nehezen volt összeegyeztethetô az összmagyar integráció eszmeiségével és gyakorlatával.

A folytatáshoz határozott és egyértelmû kormányzati akaratra volt szükség. Az Orbánkormány ugyanakkor nemcsak folytatta a magyar.magyar csúcs eszmei hagyományát, hanem minôségileg más szintre emelte azt a fórum intézményesítésével. Ezzel a határon túli magyarság számára az erkölcsi-politikai, valamint az anyagi támogatáson túl jövôképet is biztosítani tudott. Látnunk kell ugyanis, hogy a határon túli magyarság támogatásának vektort és értelmet adni csakis egy közös magyar jövô víziójával lehet. Ezt tette a Horthy-rendszer a belátható idôn belül megvalósuló revízió hirdetésével, s tulajdonképpen ezt teszi az Orbánkormány is a határok fölötti magyar újraegységesülés programjának megfogalmazásával.

"Kulturális nemzet" versus - "politikai nemzet"

Szerencsés nemzetek esetében a .nemzetpolitika. egyben .állampolitika. is, vagyis az adott államban élô s túlnyomó többséget képezô nemzeti közösség politikai elitje, mely az adott állam nemzeti jellegét biztosítja és védelmezi, nem is engedi szétválasztani a nemzet érdekét az államérdektôl, az illetô nemzeti közösség érdekét az adott állam polgárainak érdekétôl. A nemzetépítés politológiai kategóriája (nation building), melyre Kántor Zoltán is ismételten hivatkozik, ezen esetekben a hazaszeretet s a társadalmi szolidaritás erôsítését, a nemzeti kultúra védelmét jelenti elsôsorban.

Magyarországon a nemzetpolitika mindezt felöleli ugyan, de nem ezek a legélesebb kérdések, hanem az anyaország határain kívülre kényszerített nemzeti közösségek sorsához való viszonyulás. Ebbôl a szempontból jól elkülöníthetô két megközelítés, mely az írásom elején megfogalmazott nemzetstratégiai és külpolitikai felfogásokkal szoros összefüggésben artikulálódik. Annyi különbséggel, hogy a proletár internacionalizmus hívei annak idején nem tartották fontosnak, hogy nemzetfilozófiai megalapozást adjanak nézeteiknek és politikájuknak. Ellentétben eszmei utódaikkal, a "politikai nemzet" fogalmát sulykoló szabaddemokrata ideológusokkal, akikkel szemben felsorakozó jobboldali erôk ugyanúgy az egységes magyar történelmi sorsközösségbôl és politikai akaratból indulnak ki, mint a két világháború között szinte az egész magyar politikai elit.

A politikai nemzetre való hivatkozás tulajdonképpen nyelvpolitikai érvelést kerülô manipuláció, kísérlet egy fontos fogalomnak a magyarság érdekével ellentétes tartalommal való feltöltésére. Mikor Bauer Tamás, Kende Péter vagy Tamás Gáspár Miklós kirekeszti a "magyar politikai nemzetbôl" az erdélyi, felvidéki vagy délvidéki magyarságot, s e közösségeket a román, szlovák, illetve szerb "politikai nemzetbe" sorolja be, akkor nemcsak az egyetemes magyar érdek ellen vét, hanem intellektuális szempontból megkérdôjelezhetôen jár el. A politikai nemzet fogalmát ugyanis automatikusan azonosítani bármely állam esetében az adott állam polgárainak közösségével értelmetlen és valóságidegen módszer. Gondoljunk bele: egy nagyhatalmi döntéssel, a határok tetszôleges, etnikai szempontokat mellôzô módosításával automatikusan módosulnak a "politikai nemzetek."? A "politikai nemzetek" sem nélkülözhetik a szemantikai és axiológiai homogenitásnak egy adott fokát, a közös céloknak valamilyen fokú egységességét s a közös állam iránti lojalitás minimumát. Nincs semmi meglepô abban, hogy az elszakított és kultúrájában több mint nyolcvan éve módszeresen pusztított magyar nemzetrészek jövôképe, lojalitása gyökeresen eltér az ôket elnyomó idegen állam többségi nemzeteinek jövôképétôl és lojalitásától.

Nagy elégtételül szolgált számomra, hogy Kántor Zoltán már a Provincia címû kétnyelvû (magyar-román) havilap státustörvényrôl folytatott vitájában is leszögezte: "Azáltal, hogy a romániai magyarok közvetlenül vagy szervezeteiken keresztül részt vesznek a romániai politikai életben, azáltal, hogy Romániában, Szlovákiában és Jugoszláviában a kisebbségi pártok kormányzati szerepet töltöttek/töltenek be, azáltal, hogy a kisebbségiek az illetô ország állampolgárai, és ezek által az illetô politikai közösséghez tartoznak, még nem jelenti, hogy az illetô állam politikai nemzetéhez is (!) tartoznának. A politikai értelemben vett nemzet és a kulturális értelemben vett nemzet elsôsorban a különbözô nemzetek kialakulására vonatkozik, illetve az állam valamely nemzeti elven való szervezôdését kifejezô különbözô politikákra. Semmiképpen sem tényt kifejezô állítások. Ez a gyakorlatban úgy jelenik meg, most Románia példáját tekintve, hogy a román állam az országban élô kisebbségekkel szemben a politikai nemzet elvére támaszkodó politikát folytat, Románia határain kívül - elsôsorban Moldova Köztársaságban - élô románokkal szemben pedig a nemzet kulturális elvére támaszkodó politikát" 8

Mindehhez csak azt látom fontosnak hozzátenni, hogy politikai nemzetrôl - mint tényrôl - csak azon vegyes etnikumú országok esetében lehet a valóságot leíró módon beszélni, melyek megteremtették már közösségi hitük alapját, "nemzeti" szolidaritásukat. Példa erre Svájc, illetve az Egyesült Államok, bár ez utóbbi olyan zárt etnikai csoportokat is integrál, melyeknek "amerikaisága" aligha képezi identitásuk alapját.

A nemzet egyszerre rendelkezik kulturális történelmi meghatározottsággal és politikai akarattal, aki ezek közül az egyiket egy definíció szintjéig abszolutizálja, általában nem a deskripciót, a tények leírását célozza, hanem a gyakorlat elméleten keresztüli befolyásolását. Összefoglalva: magyar részrôl a .politikai nemzet. fogalmának használata elméletileg értelmetlen, gyakorlatilag tudati öncsonkítást jelent, román részrôl a "wishful thinking" címszó alá tartozó ráolvasás-szerû technikát vagy megvalósításra váró célprogramot.

Elvi megoldás-lehetôségek

A magyarság határokon átívelô magyar integrációjának gondolata - ismereteim szerint - elôször a Magyarok Világszövetségének égisze alatt több civilszervezet (Interconfessio Társaság, Svájci Magyar Irodalmi és Képzômûvészeti Kör, Vörösmarty Társaság, valamint a Vajdasági Magyar Mûvelôdési Szövetség) által kezdeményezett 1995-1996-os konferenciasorozat keretén belül nyert megfogalmazást.9 Akkor a végkövetkeztetés, melyben az erdélyi, felvidéki, vajdasági, anyaországi, valamint a nyugati résztvevôk (köztük olyan személyiségek, mint Bencsik András, Borbély Imre, B. Szabó Péter, Duray Miklós, Hódi Sándor, Patrubány Miklós és Szôcs Géza) egyetérteni látszottak abban, hogy az elszakított nemzetrészek létre kellene hozzák a maguk általános és egyenlô választójogon, illetôleg közvetlen és titkos szavazáson megválasztott "belsô" parlamentjüket, majd e parlamentek delegálhatnák képviselôiket egy majdan megalakuló magyar felsôházba. Ez lett volna a Kárpát-medencei magyarságot összefogó egységes magyar nemzetállam jelenleg megvalósíthatatlannak tûnô "alma-modellje" helyett a realitásokat figyelembe vevô szôlô-modell, melyben a külön-külön nagyfokú önállósággal rendelkezô magyar nemzetrészek szôlôszemeit egybekapcsolja az összetartozás és közös sorsalakítás akaratának, illetve intézményrendszerének kocsánya.

Ezt a koncepciót egészítette ki 1998-ban a Magyarok Világszövetsége az úgynevezett kettôs állampolgárság gondolatával, mely jogi alapot és keretet biztosított volna eme elképzelésnek. A kettôs állampolgárság tulajdonképpen azt jelentette volna, hogy a magyar állam alanyi jogon biztosítja a magyar állampolgárságot minden azt kérvényezô magyarnak. E megoldás ellen sokan a nemzeti oldalról is kifogást emeltek azon az alapon, hogy beláthatatlan következményei lennének annak, ha a Kisantant államai választás elé állítanák az országukon belül élô kettôs állampolgársággal rendelkezô magyarokat. A kodifikáció tekintetében kétharmados parlamenti többséget igénylô gondolat egyébként belpolitikai akadályokba is ütközött volna: a baloldal aligha szavazott volna meg egy olyan jogszabályt, melynek eredményeképpen masszív jobboldali beállítottságú tömegek magyar állampolgársághoz juthattak volna. A Világszövetség égisze alatt megjelenô Magyar Kisebbség10 nemzetpolitikai szemle a kettôs állampolgárság témakörének egy külön lapszámot szentelt.11 E vita gyümölcseként is felfogható a külhoni állampolgárság koncepciója, mely egyrészt kikapcsolja a szavazati jogot, másrészt nem adja meg az anyaországba való automatikus betelepedés jogát az azt élvezô egyénnek, s mindezeken túl "részleges állampolgárságként" nem is esik az esetleges kettôs állampolgárságot tiltó rendelkezések hatálya alá.12 A Magyarok Világkongresszusa, valamint a Magyarok Világszövetségének 2000. májusi küldöttgyûlése (ellenszavazat nélkül) hitet tett a külhoni állampolgárság mellett. A döntésnek megfelelôen az MVSZ 2000. augusztus 20-án átadta a magyar fôméltóságoknak a külhoni állampolgárság jogintézményét a paragrafusok szintjére lebontó törvényjavaslati ajánlatot.13

A külhoni állampolgárság igényét felvállalta az RMDSZ is 2000 ôszén, de a Fidesz-kormányzat nem foglalkozott vele érdemben, annak ellenére, hogy korábban ismételten leszögezték: amennyiben az RMDSZ hivatalosan felvállalja a kettôs állampolgárság célkitûzését, akkor megvizsgálják a kérdést. Nehéz eldönteni, hogy az MVSZ kormányberkekben való kegyvesztettségének volt-e a tulajdonképpeni oka, hogy a kormány által a már készülô státustörvény konkurenciájaként értelmezett javaslatot nyújtott be a szervezet, vagy fordítva, a Csoóri Sándor - Fekete Gyula - Szakály Sándor - Duray Miklós vonalnak a demokratikusan megválasztott MVSZ vezetés ellen fordulása pecsételte meg a külhoni állampolgárság MVSZ-hez fûzôdô koncepciójának a sorsát. A FIDESZ késôbb explicit megfogalmazta, hogy a státustörvényt nem tekinti a kettôs (külhoni) állampolgárság felé tett elsô lépésnek, hanem éppenséggel e megoldás helyett nyer e jogszabály elfogadást.14

S ezzel tulajdonképpeni témánkhoz érkeztünk. A nemzeti kormány által életre hívott Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) s a tavaly elfogadott státustörvény a határon átívelô magyar reintegráció víziójának intézményi és jogi kivetülései, a magyar nemzeti integráció alapintézményei. A MÁÉRT, mely a Kárpát-medencei magyarság formális legitimációval bíró szervezeteit fogja össze, elôképe lehetne egy össznemzeti parlamentnek. Minden esetre már ma "elôkép" formájában is, mind szimbolikus, mind konkrét jelentôsége hatalmas a magyar nemzet egységének megjelenítésében. Mindkét dimenzióban meghatározó az a puszta tény, hogy a kormány a státustörvény koncepcióját, majd a törvény szövegét is egyeztette a MÁÉRT-on belül. A státustörvény tehát az elsô jogi dokumentum, melyet ugyan a magyar parlament fogadott el, de mely össznemzeti, intézményesen artikulált konszenzuson alapszik.

A státustörvény mint nemzetpolitikai indikátor

A magyar politikában a státustörvény indikátorként mûködött s mûködik mindmáig, mely híven megmutatja, hogy egy adott politikai erô miként viszonyul a nemzeti sorskérdésekhez. A nemzeti beállítottságú teljes jobboldal s a határon túli magyarság értelemszerûen támogatta s támogatja a törvényt s annak alkalmazását. Az MSZP valódi arcát az Orbán-Nastase egyezség ellen indított offenzíva mutatta meg, amirôl a késôbbiekben részletesebben is szólok. A jogszabály elfogadását, sôt annak ötletét is, a kezdet kezdetétôl fogva egyetlen párt ellenezte: az SZDSZ.

Érdemes felidézni az SZDSZ képviselôjének, Eörsi Mátyásnak 1999-es nyilatkozatát, melyet a MÁÉRT azon ülése után tett, melyen a státustörvény gondolata elôször nyert megfogalmazást egy hivatalos dokumentumban. Eörsi azt mondotta a televízió nyilvánossága elôtt, hogy "az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni". Eörsi "élôben" megnyomta ugyan az "érdemes" szót, de a leírt változat akaratán kívül sokkal ôszintébbre sikeredett. Igen, pont errôl van szó: az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni, ezt szolgálja a magyar nemzeti öntudat szisztematikus aláásása15, a magyar történelmi önkép tudatos és tervszerû roncsolása, a nemzeti szolidaritásérzés szétoldása16, Magyarország s a magyar nemzet külföldi diszkreditálása17 s a határon túli magyarság irányában folytatott politika: a kollektív jogok elleni elvi támadás18, az autonómiát követelôk burkolt irredentizmussal, "alkotmányos államaink elleni támadással"19 való megvádolása, az alapszerzôdés-politika s végül, de nem utolsósorban, a státustörvény elleni koncepcionális támadás.20

E támadás két síkon indult meg, vezéregyénisége pedig mindkét fronton Bauer Tamás volt.21 A Népszabadság hasábjain egy évvel ezelôtt Bauer Tamás azzal vádolta meg a státustörvény megfogalmazóit, hogy a határon túli magyarság hazátlanságát tartósítják.22 Bauer szerint ez azért is kedvezôtlen tendencia, mivel e közösségek a román, szlovák és szerb politikai nemzeteknek részei, és esély van arra, hogy belátható idôn belül Romániát, Szlovákiát, illetve Szerbiát érezzék hazájuknak. Bauer ugyanúgy - tévesen - értelmezi az RMDSZ utóbbi években folytatott politikáját, mint Gabriel Andreescu23, aki "alkotmányos patriotizmust" vélt felfedezni az RMDSZ kooperatív politikájában. Molnár Gusztáv találóan mutat rá, hogy "Gabriel Andreescunak a státustörvényt élesen elítélô, Magyarországot nacionalizmussal és a környezô országok politikai stabilitásának veszélyeztetésével vádoló álláspontja az erdélyi helyzet teljes félreértésén alapul. Nyilván megtévesztette ôt az erdélyi magyarság fegyelmezett jogkövetô magatartása és az RMDSZ egy bizonyos határig hatékony politikai taktikája."24 Molnár viszont amellett, hogy felismeri Andreescu meglátásainak valóságidegen voltát, érthetetlen módon tagadja, hogy a státustörvény, s általában a magyar kormány az erdélyi magyarok "önazonossági lojalitását politikai lojalitássá tudná változtatni". Holott az erdélyi magyarságnak az anyaország iránt táplált, részben politikai jellegû lojalitása (amennyiben a lojalitást belsô indíttatásnak fogjuk fel s nem a külsô kényszernek való engedelmeskedésként) ténykérdés, azt a státustörvény nem indukálja vagy konvertálja az "önazonossági lojalitásból", hanem bizonyos értelemben külsôvé teszi, intézményesíti, jogi alapra helyezi.

Bauer (és Andreescu) realitásidegen meglátásával nem látom értelmét részletekbe menôen foglalkozni (ezt részben megtettem a "»Kulturális nemzet« és »politikai nemzet«" címszó alatt), de magam és sorstársaim könnyed besorolását a román politikai nemzet kereteibe ezúttal sem hagyhatom szó nélkül. Az egységes és homogén "politikai nemzet" megteremtése lehet ma Románia vonatkozásában mind az SZDSZ, mind a román etnosovén erôk25 (vagy csak egyszerûen az egységes nemzetállami sémákba tudatilag belemerevedettek26) számára célprogram, lehet ez egy negatív utópia, de, mint már leszögeztem, aligha nevezhetô jelenvaló realitásnak. Annak ugyanis elengedhetetlen része lenne a Romániában élô magyarság kettôs (vagy akár kizárólag román) identitása. Errôl szerencsére egyelôre szó sincs, ezt eddig valamennyi szociológiai felmérés igazolta. Érdekes, hogy pont Bauer Tamás, akinek pártja annyira érzékeny a "kirekesztô" nemzet-meghatározásokra akarja egy sajátlagos csúsztatással kirekeszteni a határon túli magyarságot a magyar (politikai) nemzetbôl. (Ebben a vonatkozásban azt is el kell ismerni, hogy a Tamás Gáspár Miklós-i "republikánus nemzetfelfogásnak" fô hivatkozási alapjává lett, Deák Ferenc által megfogalmazott magyar politikai nemzetfogalom is csak azon más nyelvû kisebbségi csoportokat illetôen volt adekvát, melyek magyar öntudattal (is) rendelkeztek. Az önmagukat saját politikai akarattal rendelkezô, külön közösségként tételezô, sôt, akár elszakadni vágyó népcsoportok vonatkozásában téves volt.) Az európai nemzetek általában, s a magyar nemzet különösképpen nyelvileg, kulturálisan meghatározott, saját politikai akarattal is rendelkezô nemzeti közösség. Kísérletet tenni tehát e közösség akár politikai, akár kulturális sajátosságainak kizárólagossá tételére, rosszabb esetben e közösségbôl "nemzetként" csak és kizárólag a magyar állampolgárok közösségét kiragadni, a valóságot megcsonkító, magyarellenes intellektuális merénylet.

Bauer Tamás egyébként helyesen azonosította be a törvény mögöttes üzenetét, miszerint Magyarország hazája kíván lenni a határon túli magyarságnak is. Hogy eme üzenetet "puha irredentizmusként" jelentette fel a hazai és a külföldi közvélemény elôtt, az már ôt s pártját minôsíti.

A parlamentben szintén Bauer Tamás volt az SZDSZ vezérszónoka. Az általa beterjesztett módosító indítványok a státustörvény nemzetpolitikai lényegét voltak hivatottak kilúgozni. S itt össze is foglalnám a jogszabály legfontosabb nemzetpolitikai erényeit. Megítélésem szerint a státustörvény legjelentôsebb vonatkozása az, hogy Trianon óta elôször teremt jogi viszonyt a határon kívül rekedt magyar közösségekhez tartozó egyének és a magyar állam között. (Ezért is tartom fontosnak a jogszabály státustörvénykénti említését: a törvény elsôsorban státust teremt a nemzet határon kívüli része számára. Hogy ezt kedvezményeken keresztül teszi, az egy másik, tulajdonképpen lényegtelen kérdés. Éppen ezért a jogszabály egyre terjedô kedvezménytörvénykénti emlegetését üzenetében károsnak, hamisnak és rövidlátónak tekintem. Nem véletlen, hogy e megnevezés, akárcsak a vérforralóan gunyoros, lekezelô és romboló szándékkal létrehozott "státusmagyar" kifejezés, a balliberális média terméke. Elég szomorú, hogy e manôvert át nem látó egyes jobboldali politikusok is használni kezdték.)

Második szempontként említeném, hogy e jogviszony egy olyan keret, mely a továbbiakban a magyar nemzetpolitikai érdekek és a külsô adottságok függvényében tetszôleges tartalommal tölthetô fel. Szimbolikus jelentôsége és gyakorlati potencialitása felbecsülhetetlen.

Végül, de nem utolsósorban, azt is megemlíteném, hogy a státustörvény bizonyos kedvezmények kilátásba helyezésével számottevô asszimilációt csökkentô, sôt akár disszimilatív hatással is kecsegtet. Az SZDSZ javaslatai (melyek éppenséggel az állam s az egyén közötti jogviszonyt vették célba, s többek között a magyar igazolvány ellen irányultak, illetve a kedvezmények többségének kiterjesztését célozták a Magyarországgal szomszédos államok összes polgárára)27 egyszerre szüntették volna meg mindazt, ami miatt a törvényt érdemes volt megfogalmazni: a nemzeti összetartozás igazolványban tárgyiasuló megjelenítését, a státusban rejlô távlati potenciált s a disszimilációs hatásmechanizmust.

Az Orbán-Nastase egyezményrôl

Az Orbán-Nastase egyezmény kapcsán érdekes politikai fejleményeknek lehettünk tanúi. Az MSZP szembefordulva korábbi retorikájával, mely mindvégig a megegyezés szükségességére épült, agresszív és demagóg kampányba kezdett a választópolgárok biztonságigényére és az egyébként érthetô módon kialakult románellenességére apellálva. Létrejött egy olyan sajátos helyzet, amikor az MSZP-t közel azonos módon bélyegzi meg Csurka István (aki Magyar Fórumos helyzetelemzésében rámutatott, hogy a balliberális média által sugallt kép alapján az lett volna természetes, ha a MIÉP ellenzi a megállapodást s az MSZP pedig üdvözli azt, holott a valós helyzet fordított) és Tamás Gáspár Miklós, aki az Élet és Irodalom hasábjain (persze a jobboldal elmarasztalását el nem mulasztva, és nem egy vitatható, sôt tényeiben is hamis állítás mellett) leszögezi, hogy az MSZP "átlátszó választási okokból kampányba kezdett az Orbán-Nastase megállapodás ellen, amely irányában sovén, populista, demagóg (közelebbrôl: bevándorló-ellenes, xenofób és etnicista) tartalmi állításait tekintve hamis. A szocialisták nem veszik tekintetbe, (...) hogy a külföldiek munkavállalására vonatkozó rendkívülien szigorú szabályok a státustörvénytôl függetlenül érvényben vannak, tehát a romániai (ezen belül az etnikailag román) munkaerô tömeges betódulásának állítólagos veszedelme: papírtigris."28 Szükségtelen mindehhez bármit is hozzáfûzni, azon kívül, hogy az Orbán-Nastase egyezményt nemcsak az MSZP támadta, hanem más hangsúlyokkal ugyan, de a TGM-hez értelemszerûen közelebb álló SZDSZ is.

Tulajdonképpen ebben a kampányban üt vissza nagyon keményen a Kádár-Aczél-i évtizedes öntudatpusztítás, tételesen az, hogy nemzetellenes és/vagy nemzetsemleges erôk fontos pozíciót töltenek be magyar közéletben. Vannak olyan helyzetek, amikor a nemzeti szolidaritásnak mûködni kellene minden egyéb szempontot megelôzôen. Ez egészséges ösztönnel rendelkezô nemzetek esetében tökéletesen bejáratott mechanizmus. Az ô esetükben létezik egy olyan közös értékalap, mely lehetségessé teszi, hogy az egyébként egymással szembenálló erôk e közösként tisztelt értékek és érdekek érvényesülése végett bizonyos kérdéseket ne használjanak politikai tôkefelhalmozásra, egyszerûbben fogalmazva: bizonyos kérdések kerüljenek ki a lehetséges kampánytémák közül. Ilyen magyar "együttmûködésnek" illett volna mûködni a horvát fegyvereladási ügyben, amivel kapcsolatban így utólag visszatekintve sincs szégyellnivalója az Antall-kormánynak (annál inkább az esetbôl belpolitikai botrányt kavaró ellenzéknek), de ide kellene tartozzon általában mindaz, amit nemzetpolitika címszó alatt szoktunk emlegetni: a magyar öntudati reneszánsz, a határon túli magyarság megtartása, önállósodási törekvéseinek támogatása és bizony hosszútávon az esetleg megvalósuló tényleges magyar integráció lehetôségének fel nem adása. (Erre egyébként nem más, mint a jobboldalinak aligha nevezhetô Méray Tibor figyelmeztette a Horn-Kuncze-kormányt a Népszabadság hasábjain a békés határmódosítás lehetôségét is kizáró alapszerzôdések megkötése elôtt.) S ilyen hallgatólagos nemzeti egyetértésnek kellett volna mûködni az Orbán-Nastase egyezség ügyében is. Hogy ne kényszerítsék rá a kormányt, hogy kimondjon olyan dolgokat, melyek kiválthatják a román fél dacreakcióját, s ezzel veszélybe sodorják az egyezménytôl remélhetô politikai hasznot. (Sokféle mítosz kering a zseniális román diplomáciáról, annak tudatos és következetes érdekérvényesítésérôl, s kevesen látják, mennyire érzelemorientált sok esetben a román politikum. Hogy mást ne mondjak, Románia abban lett volna érdekelt, hogy Szerbiához hasonlóan ne csináljon problémát a státustörvénybôl, melynek disszimilatív hatását úgysem tudja megakadályozni, hanem profitáljon minél többet abból, hogy mind az erdélyi magyarság érdekképviselete, mind pedig a magyar diplomácia alapvetôen együttmûködéscentrikus, konfliktuskerülô politikát folytat román viszonylatban.) Az egyezség nyilvánvaló célja az volt, hogy a magyar kormány idôt nyerjen, hogy a törvényt alkalmazó romániai struktúrák viszonylag békés körülmények között kiépülhessenek, hogy minél rövidebb idô alatt minél többen juthassanak magyar igazolványhoz. Az MSZP ágálása - miként azt az egyre ingerültebb román reakciók jelzik - épp e cél megvalósulását sodorja veszélybe.

Az Orbán-Nastase egyezség és a magyar-román alapszerzôdés

Horn Gyula az Orbán-Nastase egyezség kapcsán képes volt felemlegetni a magyar-román alapszerzôdés ügyét, s konkrétan azt, hogy akkor ôt s kormányát a mai "egyezkedôk" "nemzetárulással" vádolták. Horn Gyula könnyedén megfeledkezik három alapvetô különbségrôl.

Az elsô, hogy 1996 szeptemberében nem volt olyan szempont, mely indokolttá tette volna a dokumentum mielôbbi aláírását. Sôt, akkor kifejezetten bölcsebb lett volna megvárni az 1996-os román választások eredményeit, s az újonnan megalakult kormánnyal új tárgyalásokat indítani. Ezzel szemben most szimbolikus szempontból fontos volt, hogy a státustörvény a tervezett idôpontban, 2002. január 1-én minél zökkenômentesebben lépjen hatályba.

Az alapszerzôdés tartalma magyar szempontból sokkal kedvezôtlenebb volt, mint az a két látszatengedmény, amit most Orbán a román fél számára biztosított. (A munkavállalásról már esett szó, a másik kérdés, a hozzátartozói igazolványok biztosítása a vegyes házasságok román házasfele számára nyilvánvaló módon a románság irányban tett gesztus volt. Ha erre a román fél nem tart igényt, azért aligha kell a magyarságnak bánkódni. Bánkódjon Mészáros Tamás, aki a 168 óra hasábjain azt fejtegeti, hogy ezzel a törvény megalázza a vegyes házasságban élôket, s hogy "ezt a korlátozást semmiképpen sem lett volna szabad elfogadni"29.) Akkor részint olyan alapvetô kérdések, mint a magyar felsôoktatás és az egyházi javak visszaszolgáltatása nem kerültek bele a dokumentumba, belekerült viszont az a lábjegyzet, mely szerint az 1201-es Európa Tanácsi ajánlás nem szolgálhat alapul a kollektív jogok s az autonómiatörekvések számára. Vagyis az alapszerzôdés szintjén ütötte ki a két kormány konszenzusa az erdélyi magyarság mindmáig érvényben levô politikai programjának két elvi alappillérét.

Utoljára hagytam a legfontosabb szempontot. A rendszerváltás óta a magyar politikai életben a szólamok szintjén konszenzus van a tekintetben, hogy nem döntenek a határon túli magyar közösségek ügyében azok feje fölött, az ôket képviselô szervezetek beleegyezése nélkül. Ezt az elvet a Hornék által összehívott magyar.magyar csúcs zárónyilatkozata is rögzítette. A magyar-román alapszerzôdés viszont igencsak beleütközött ebbe az elvbe. Az RMDSZ határozottan ellenezte az alapszerzôdés megkötését abban a formában, amelyben végül is azt aláírták. Sôt, nemcsak az RMDSZ, hanem az összes Kárpát-medencei magyar szervezet elítélte a Horn.Kuncze-kormány ezen lépését. Errôl szólt tulajdonképpen az 1996-os pápai magyar-magyar csúcs, de ezzel foglalkozott az Erdélyi Napló "pactum ante portas" címû száma is.30 Az Orbán-Nastase egyezséget ezzel szemben az RMDSZ nemcsak támogatta, hanem kifejezetten sürgette, katalizálta, sôt létrehozásában is tevékenyen részt vett. S az RMDSZ alatt ezúttal nemcsak annak vezetése értendô, hanem a politikai kérdésekben igen ritkán egységes teljes Szövetség. Sôt, miként a múlt hónapban31 lezajlott találkozó igazolta, ma ismét a Kárpát-medencei magyar szervezetek konszenzusa áll szemben a nemzetellenes baloldallal, akárcsak 1996-ban a magyar-román alapszerzôdés idején. Ez az egyetlen valós egybeesés a két dokumentum kapcsán.

Összegzés

A státustörvény a rendszerváltás utáni magyar nemzetpolitika legfontosabb dokumentuma, mely az addigiakhoz képest minôségileg más, magasabb szintet jelent a magyar-magyar viszonyrendszerben. Státust biztosít az eddig turistaként kezelt határon túli magyarságnak az anyaországban, s mind a bal-, mind a jobboldal markáns képviselôi által azonos módon dekódolt (csak legfeljebb másként értékelt) üzenete az, hogy Magyarország hazája a határon kívül élô magyarságnak is. Ennek megfelelô volt a fogadtatása s utóélete is: a magyar politikum következetesen nemzetellenes pártja, az SZDSZ a kezdet kezdetétôl ellenezte, míg önmagát szociáldemokrata néppártként eladni igyekvô MSZP nem akart lemondani a nemzet érdeke iránt nem közömbös választókról, ezért a törvényt megszavazta, de mihelyt remény mutatkozott arra, hogy e törvény kapcsán politikai tôkére tehessen szert a választási kampányban, szembefordult vele, és ma lényegében a jogszabály alkalmazásának felfüggesztését kéri.

A státustörvénytôl remélt nemzetpolitikai hatásrendszer optimális kihasználása nem független a magyar belpolitika hullámzásától. Egy megújult és letisztult jobboldali (kormány)koalíció gyôzelme esetén a törvényben rejlô magyarságmegtartó potencialitás nagyságrenddel nagyobb mértékben válhat valósággá. Baloldali gyôzelem esetén a jogszabály jelenlegi formájában való alkalmazása is veszélybe kerülhet.

Irodalom

2001. évi LXII törvény a szomszédos államokban élô magyarokról (olvasható többek között a Határon Túli Magyarok Hivatalának honlapján - www.htmh.hu).

Andreescu, Gabriel: A határon túli magyarokról szóló törvény. Provincia, 2001/5.

Benyhe István: Kettôs állampolgárság a Kárpát-medencében? Magyar Kisebbség, 1999/2.3.

Borbély Imre: "Ki tudja meddig? A magyar állampolgárság alanyi jogként való kiterjesztésérôl". Szabadság, 1998. május 20.

Borbély Imre: A magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése minden magyarra. Magyar Kisebbség, 1999/2.3.

Borbély Imre. Külhoni magyarok - Egy nemzetpolitikai szükségmegoldás. Magyar Demokrata, 2000/37.38.39.40.

Borbély Imre: Szerzôdéses magyar nemzet, szerzôdéses magyar nemzetszerkezet, In: Bodó Barna (szerk.): Romániai magyar évkönyv, 2001.

Borbély Zsolt Attila: A józan ész kapitulációja - a román politikum és a státustörvény. Kapu, 2001/8.

Borbély Zsolt Attila: A státustörvény, mint a magyar (re)integráció eszköze. Provincia, 2001/5.

Borbély Zsolt Attila: Túl Trianonon. Magyar Demokrata, 2002/4.5.

Egry Gábor: Státustörvény. Élet és Irodalom, 2002/7.

Harrach Gábor: Különleges státus és nemzetgyarapodás. Demográfiai tendenciák és anyaországi szerep. Magyar Kisebbség, 1999/2.3.

Hushegyi Gábor: Gyarmatok és alattvalók törvénye. Élet és Irodalom, 2001/49.

Kántor Zoltán: A státustörvény és a magyar nemzetpolitika. Provincia, 2001/5.

Kántor Zoltán: A státustörvény: nemzetpolitika vagy a kisebbségvédelem új megközelítése. Magyar Kisebbség, 2002/1.

Márványi Péter: A remény rabjai. Élet és Irodalom, 2002/1.

Molnár Gusztáv: A státustörvény és az erdélyi kontextus. Provincia, 2001/5.

Nagy Boldizsár: A szándékbuborék. Élet és Irodalom, 2002/4.

Pápaffy Endre: A státustörvény színe és fonákja. Kapu, 2002/1.

Papp László Tamás: Puha irredentizmus. Élet és Irodalom, 2002/1.

Salat Levente: Erdély státusa. Élet és Irodalom, 2001/46.

Szentimrei Krisztina: A határon túli magyarok külhoni állampolgársága, mint nemzetstratégiai célkitûzés. Kapu, 2000/1.

Szentimrei Krisztina: Külhoni állampolgárság. Erdélyi Magyarság, 2000/3.

Szentimrei Krisztina: Magyar integráció. Kapu, 2000/4.

Szilágyi N. Sándor: Módosító javaslat a státustörvényhez. Élet és Irodalom, 2001/47.

Sz. Nagy Csaba: A státustörvény és környéke. Élet és Irodalom, 2001/48.

Tamás Gáspár Miklós: A magyar külpolitika csôdje. Népszabadság, 2001. június 30.

Tamás Gáspár Miklós: A státustörvény bukása. Élet és Irodalom, 2002/2.

Törzsök Erika: Látványpolitika. Élet és Irodalom, 2001/50.

Végel László: Bizalomerôsítô válságtörvény. Élet és Irodalom, 2002/2.

Jegyzetek

1 Kántor Zoltán: A státustörvény: nemzetpolitika vagy a kisebbségvédelem új megközelítése. Magyar Kisebbség 2002/1.

2 Nem azt mondom, hogy nem lehetne szôrszálhasogató mûvitát produkálni beleakaszkodva részletkérdésekbe, hanem azt, hogy a szöveg igényessége és koherenciája feleslegessé teszi, hogy a vele való vitatkozásra építse fel a korreferens a hozzászólását. Példaként azért említenék egy pár pontot, melyen vitatkozni is lehetne. Az elsô kérdés, hogy a címbeli vagylagosságot erôltetettnek érzem, hiszen a státustörvény ez is és az is, nemzetpolitika dokumentuma is és egy újfajta kisebbségvédelmi dokumentum. Pontosabban: nemzetpolitikai indíttatásából fakad kisebbségvédelmi funkciója. Egy másik lehetséges vitakérdés, hogy szerzô a "poszt-trianoni" történelmi korszakot 1920 helyett konzekvensen 1918-tól számítja, ami megítélésem szerint indokolatlan módosítása a hagyományos, Trianon-origójú szemléletnek. Háborús körülmények között, a területi kérdések rendezôdése elôtt aligha foglalkozhatott például a magyar országgyûlés azzal, hogy "a határon túli intézmények" és a "szomszédos államokban élô magyarok" kérdését "egyszerre kezelje", hiszen még az sem volt világos, hogy kikre vonatkozhat e hipotetikus jogszabály. (Egy esetben indokolt lehet az 1918-as dátum: amikor a trianoni utódállamok nemzetépítési politikájáról szól a szerzô a "A törvény hatálya alá kerülô személyek köre. Ki a magyar" címû fejezetben. Kétségkívül: a román csapatok bevonulásuk pillanatában megkezdték a "nemzetépítést" a magyar lakosság terrorizálásával, a román államra tett kényszeresküvel. Vagyis sajátjukként kezelték a megszállt területeket már a békeszerzôdés döntése elôtt.) Nem tartom továbbá szerencsésnek a "nacionalizmus" fogalmának (akár deklaráltan) értékmentes használatát: nem lehet eltekinteni attól, hogy mind a politikai publicisztika, mind a közéleti diskurzus a nacionalizmust erôs negatív asszociáció-komplexummal ruházta fel, s tulajdonképpen az etnosovinizmus szinonimájaként használja. Aki - akár explicit módon kifejtve is - kísérletet tesz "tudományos", "deskriptív" használatára, az azt kockáztatja, hogy azt a mentalitást, politikát vagy beállítottságot, amit ezzel jelöl, eleve negatívan, tehát éppenséggel nem értékmentesen fogja kezelni az olvasók meghatározó többsége. Végül érdemesnek láttam volna a külhoni állampolgárság és a kettôs állampolgárság közötti különbséget jobban kiugratni, rámutatni arra, hogy a külhoni állampolgárság elképzelése leszereli a "kettôs állampolgársággal" kapcsolatos aggodalmak zömét, hisz éppen e célból fogalmazták meg.

3 Az állampolitika/nemzetpolitika megkülönböztetésnek értelemszerûen akkor van jelentôsége, amikor egy adott nemzet saját államán kívüli ôshonos nemzetrészeket is integrál. A magyarság ebben a helyzetben van. Lásd errôl részletesebben a "»Kulturális nemzet« versus »politikai nemzet«" alcímet.

4 Bizonyos esetekben, így most is, nehéz megállni, hogy evidenciákat is le ne szögezzük: e megnyilatkozás arról tanúskodik, hogy Békesi soha nem nézte a Duna tévét, melynek mûsorpolitikája éppenséggel a népek közeledését és az egymás mellett kifejlôdött közép-európai kultúrák bemutatását célozza. A Békési-féle nyilatkozat a Kádár-korszak tudatprésének hatását hordozza: ha valaki szóvá teszi a szomszéd államok magyarellenes politikáját, megrontja a békés együttélést, a "jószomszédi viszonyt" s tettének magyarázata a szomszéd népek ellen táplált sovinizmus.

5 A klientúraépítéssel párhuzamosan a Horn-Kuncze-kormány meggyôzôdésem szerint cinkos segítséget is nyújtott az RMDSZ tiszteletbeli elnökének, Tôkés Lászlónak a módszeres befeketítéséhez. A magam részérôl nem tekintem véletlennek a Kossuth rádió ismételt félretájékoztatását Tôkés László múltjával kapcsolatban. Az elsô eset, amikor Tôkés László szájába adták azt az azóta a román átvilágító bizottság által is cáfolt abszurd "beismerést", miszerint a román rendszerváltás elindítója együttmûködött volna a Securitatéval, apropót adott egy mindmáig párját ritkító RMDSZen belüli lejárató kampányra, melyet Nagy Benedek képviselô indított el. A második esetben, midôn az RMDSZ fennállásának ötödik évfordulóját ünneplô jubileumi összejövetelrôl a Kossuth rádió a valóságot egyszerûen meghamisítva arról tudósított, hogy "az RMDSZ kongresszusa Tôkés László múltjával foglalkozik", akkor a cél a rágalom elmélyítése volt.

6 Felvidéken az MKP még a választások elôtt olyan megegyezést kötött a .demokratikus erôkkel., melynek értelmében a közös gyôzelem esetén még tárgyalni sem fognak a magyar közösséget érintô legfontosabb kérdésekrôl, az autonómiáról, a magyar egyetemrôl és a bene.i dekrétumok eltörlésérôl. Az RMDSZ ilyen elôzetes egyezség nélkül sem vetette fel az 1996-os választásokon gyôztes "progresszív" pártokkal való kormánykoalíciós tárgyalásokon az autonómia problémáját. Az RMDSZ programjának lényegét képezô háromszintû autonómia azóta teljesen kikerült az RMDSZ-nek a román féllel folytatott kommunikációjából.

7 A KENF-rôl részletesen szól B. Szabó Péter az MVSZ által 2001. december 1-2-án Révkomáromban megtartott nemzetstratégiai konferenciának szánt írása. (Kézirat, megjelenés elôtt.)

8 Lásd Kántor Zoltán: A státustörvény és a magyar nemzetpolitika. Provincia 2001/5.

9 A konferenciasorozat fontosabb elôadásait gyûjtötte egybe a Magyar Jövôkép c. kiadvány. (Lásd Borbély-Péntek: Magyar jövôkép - egy minôségi magyar paradigma, MVSZ.Vörösmarty társaság kiadványa, 1996, Székesfehérvár).

10 Felelôs kiadó 1996 óta a Világszövetség elnökhelyettese, majd elnöke, Patrubány Miklós.

11 Két hozzászólás (Harrach Gáboré és Benyhe Istváné) már akkor, 1999-ben, a MÁÉRT vonatkozó határozata elôtt a mára megvalósult megoldás irányában mutatott. (Lásd: Irodalom.)

12 Lásd errôl részletesen Borbély Imre tanulmányait (In: Irodalom.)

13 A jogszabály olvasható a Magyarok Világszövetségének honlapján (www.mvsz.hu).

14 A legtisztább és legegyértelmûbb formában ezt Németh Zsolt államtitkártól volt alkalma hallani a 2001-es tusványosi nyári szabadegyetem közönségének, amikor Németh Katona Ádám kérdésére válaszolva (miszerint a státustörvény csak egy lépés-e a végcél, a kettôs állampolgárság felé) expressis verbis leszögezte, hogy a státustörvény nem a kettôs állampolgárságért jött létre, hanem e megoldás helyett.

15 Ezt legfrappánsabban maga Orbán Viktor fogalmazta meg akkoron, midôn az SZDSZ birtokolta az oktatásügyi tárcát: "A nemzet és közösségeinek szétverésére törekvô szabad demokrata dominanciájú kultúrpolitikát abba a sorba illesztem, amelyben már ott található a határon túli magyarok érdekeirôl való lemondás, a családok helyzetének ellehetetlenítése, az oktatás dezorganizálása, a tudományos kutatásokra szánt összegek megkurtítása...az eltelt másfél év meggyôzött arról, hogy összefoglalóan a magyarság szellemi és lelki erejének szándékos gyengítésérôl van szó." - "Mély az árok közöttünk..." interjú Orbán Viktorral. Magyar Hírlap, 1996. február 3.

16 Az SZDSZ-es technikák a nemzet átdefiniálásától (lásd még a "politikai nemzet" fogalmáról szóló fejtegetéseimet), a történelmi múlt átértelmezésén keresztül (lásd például az országot idegen csapatoknak kiszolgáltató Károlyi Mihálynak és társainak történelmi szerepérôl szóló méltatásokat), a nemzeti érdek megfogalmazhatóságának tagadásáig (Eörsi István például Tamás Gáspár Miklóssal vitatkozva azt mondja, hogy annak az igénynek, hogy "a magyarság nyerjen", csak a sportban vagy még ott sincs értelme) igen széles spektrumot fed le.

17 Lásd errôl a parlamentben bemutatott híres Orbán-listát a magyar állam ellen folytatott sajtóbeli propagandáról.

18 1995 végén az SZDSZ saját kezdeményezésbôl beterjesztett egy határozati javaslatot az Liberális Internacionálénak, melyben a kollektív jogok és autonómia problematikájának tárgyalását az akadémiai viták szférájába kívánja áthelyezni, és az "aktuális, gyakorlati és jogos kisebbségi igényekre" való összpontosítást szorgalmazza. (A határozatot egyébként nem is tárgyalta az LI de ez nyilván nem az SZDSZ-en múlt.)

19 Lásd például: "Az új regionalizmus (értsd csak kulturális közösségek vannak, politikai közösségek - nyugati értelemben vett nemzetek - nincsenek), az egyetemes magyarság, Nagy Szerbia, Nagy Románia, össz-Turkesztán, miegyéb, mind a modern nemzetek intézményesült XIX. századi rendje, Kossuth, Eötvös, Apponyi, Tisza liberális rendje ellen irányul" (...) "Föderalizmus, regionalizmus, autonomizmus: ez mind alkotmányos államaink felbontására irányul." Lásd: Tamás Gáspár Miklós: Tûz! HVG, 1992. augusztus 29.

20 Idetartoznak a törvény elfogadása elôtti és utáni megnyilvánulások egyaránt: Bauer Tamás publicisztikái és az általa a párt nevében beterjesztett módosító javaslatok, Tamás Gáspár Miklós publicisztikái (lásd: Irodalom), valamint az Élet és Irodalom által a múlt év végén indított vita s annak legtöbb hozzászólása (lásd: Irodalom). A korrektség kedvéért meg kell legyeznem, hogy az evidens szerkesztôi szándék (a státustörvény nemzetpolitikai és nemzetfilozófiai alapjainak kikezdése) dacára a hozzászólások színvonalban s nemzeti érzékenységben messze nem a homogének. Nem lehet a tárgyilagosságra törekvô vitaindítót (Salat Levente), Szilágyi N. Sándor, Végel László vagy Márványi Péter higgadt fejtegetéseit egy napon emlegetni Sz. Nagy Csaba vagy Papp László Tamás kormányellenes fröcsögésével.

21 Ami nem jelenti azt, hogy például Tamás Gáspár Miklós nem fogalmazott meg sokkal keményebb - s tegyük hozzá sokkal szakmaitlanabb - kritikát a törvénnyel szemben. Kántor Zoltán is kitér vitaindítójában TGM azon érvének cáfolatára, miszerint "A törvény - szemben alkotmányunk szellemével - újradefiniálja a "nemzet" fogalmát, etnicista módon, a szalonképtelen szélsôjobboldal ujjmutatását követve" (Tamás Gáspár Miklós: A magyar külpolitika csôdje, 2001. június 30.). Kántor rámutat, hogy "A törvényben egy szó sincs arról, hogy valaki olyan alapon kérheti az igazolványt, hogy szülei, felmenôi magyarok. Mint ahogy Magyarország alkotmánya, melynek szellemével Tamás állítása szerint a státustörvény ellentétes, nem etnikai, származási alapon határozza meg az állampolgárokat. (...) A sokat idézett 6.3. paragrafus alapján viszont a törvényhozók jelezték, hogy a magyar állam különleges csoportként kezeli a határon túl élô magyarokat. Az alkotmány nem tér ki arra, hogy az a bizonyos felelôsség mire terjed ki, de a speciális viszony jelzése az etnokulturális nemzetfelfogást sugallja. Tehát, a státustörvény nem ellentétes a magyar alkotmány szellemével és a státustörvény nem klasszikus etnicista szemléletû".

22 Bauer Tamás: A hazátlanság tartósítása. Népszabadság, 2001. január 10. A szerzô a beérkezett reakciókra 2001. február 6-án válaszolt "Puha irredentizmus vagy kisebbségi jogok" c. írásában. Az irredentizmus vádja nem új a szerzô publicisztikájában: 1999. december 21-én, nem sokkal a MÁÉRT-nak a státustörvény megalkotására vonatkozó határozatát követôen, "Revízió lélekben" címmel értekezett a Magyar Hírlap hasábjain a tervezett jogszabály vélt vagy valós lelki mögötteseirôl.

23 Gabriel Andreescu: A határon túli magyarokról szóló törvény. Provincia, 2001/5.

24 Molnár Gusztáv: A státustörvény és az erdélyi kontextus. Provincia, 2001/5.

25 Ebbe sajnos a teljes román parlamenti spektrum benne foglaltatik: a kormánypárt magyarellenessége a tavalyi tankönyvkommandók, csángók elleni megfélemlítési akciók, a magyar himnusz és zászló körüli mesterséges hisztériakeltés után aligha szorul külön igazolásra. A Nagyrománia Párt náci idôket idézô retorikája közismert, míg a "demokratikus ellenzék" (Demokrata Párt és Liberális Párt) kormánybírálata különösen a második RMDSZ-SZDP paktum megkötése óta egyértelmûen magyarellenes élt kapott.

26 A közismert emberjogi aktivistát, Gabriel Andreescut vehemens státustörvény-ellenes kirohanása dacára sem kívánom etnosovénként megbélyegezni. Ô sokkal inkább a Tamás Gáspár Miklósféle nemzetállami "republikánus" nacionalizmus híve.

27 Lásd az Országgyûlés 2001. május 29-i jegyzôkönyvét.

28 TGM: A státustörvény bukása. Élet és Irodalom, 2002. január 11.

29 Lásd: Változó státus. 168 óra, 2002. január 3.

30 A határon túli magyar szervezetek, valamint a magyar ellenzék pártjainak prominenseivel az alapszerzôdés ügyében az Erdélyi Napló számára készített interjúcsokor megjelent Németh Tünde A jéghegy magyar-magyar csúcsa címû kötetében is. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1997.

31 A kézirat lezárásának napja: 2002. február 28.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék