magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 1. (23.) SZÁM - A STÁTUSTÖRVÉNY DILEMMÁI
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Plugor Magor

A státustörvény vitája a Magyar Hírlapban

Vitaindítójában Kántor Zoltán a magyar politika oldaláról is felteszi a kérdést: vajon mi a törvény tulajdonképpeni célja? Mit akar, és mit tud kezdeni a kisebbségekkel a törvényhozás fordulata? Tekinthetjük ezt egyszerûen - ahogy az gyakorta megesik - az elsô közvetlen kísérletnek a határon túli nemzetrészek anyaországgal történô egyesítésére? Vagy ez a politikai lépés a kisebbségek számára, különösen a szórványban élôknek, a gyakorlati kedvezményeken túl lelki-szellemi megerôsítést hozhat, és a törvény jelentôsége fôként szimbolikus? Mindenesetre a központi hatalom végre hajlandó számba venni ôket a szó szorosabb értelmében, és ugyanez a lépés az anyaország szellemi vérkeringését is frissíti, gyakorlati elônye visszafelé is érvényes, hiszen a kiadásoknál jelentékenyebb haszon várható a magasan képzett szakemberek szellemi értékeinek befogásából, az összmagyarság érdekei szerint történô hasznosításából. A kérdés ilyetén leképezése, ha jelentôsek is a következményei, a Magyar Hírlap oldalain kibontakozó vitában nem jelenik meg. A Hírlap fóruma egyrészt kilépett a Kárpát-medence magyar vonatkozásai közül, és hangsúlyosan jelenítette meg az európai normák, különösen a Velencei Bizottság és az uniós országjelentés eszméit, ajánlásait, amelyek mentén ellentmondásokat vélt felfedezni a státustörvény tartalmával és elfogadásával szemben. Másrészt a törvény kihatásait a környezô országokban várható politikai hadjárat szempontjából vizsgálta, ami rossz hatással lehet a kialakult viszonyokra, különösen a román-magyar viszonyra.

Publicisztikai írások sora világít rá a törvény feltételezett anomáliáira. Eörsi Mátyás kiemeli1, hogy a "velencei ítélet" a vitás kérdésekben köztes álláspontot jelent, ugyanakkor a bizottság nem politikai, hanem szakértôi testület, ajánlásai nem kötelezô érvényûek, így az egymással vitatkozó felek között a nézetkülönbséget elmélyítheti, ami éppen a romániai magyarságot érintheti hátrányosan. Éppen azért, mert egyik fél számára sem született egészében kedvezô ajánlás, s a vita erôsödése magyarellenességgel és a már megszerzett jogosítványok elvesztésével járhat Romániában. Eörsi Mátyás figyelmét ugyan nem kerüli el a bizottság azon tétele, amely kimondja, hogy minden országnak jogában áll a határain túl élô nemzetrészekkel törôdni, de ennek nem tulajdonít jelentôséget, mivel, ahogy állítja, ezt nem is vonta kétségbe senki. Ezzel ellentétben vitaindítójában Kántor Zoltán - egyetértésben e tanulmány szerzôjével - éppen e körülménynek tulajdonít döntô fontosságot, hiszen: "kisebbségvédelmi szempontból az igazán lényeges kérdés az, hogy a Velencei Bizottság legitimnek tekinti azt az elvet, mely szerint az anyaország támogatja a határain kívül élô kisebbségeket, és nem tekinti ezt pozitív diszkriminációnak, sem exterritoriális hatályúnak (...) elképzelhetô, hogy egy új fejezet nyílt a kisebbségvédelem területén (...). Nem felejthetjük el, hogy a nemzeti kisebbségekre vonatkozó dokumentumok a nemzeti kisebbségek meghatározásában sehol sem említik az anyaországot."2 Felvetôdik ezzel kapcsolatban, hogy ez az óvatosság korántsem volt véletlen, amint a bizottság az anyaország tevékenységét a határain túl is elismeri, ez a kisebbségvédelemben egyfajta vákuumot okozhat.

Elôfordulhat, hogy bizonyos kérdésekben sem az anyaország, sem azon ország, amelynek területére az adott kisebbségek szorultak, nem óhajt jogosítványokat fenntartani, minthogy mindkét fél a másik anyagi és szellemi áldozatát tartaná megfelelônek. A bizottság jelentése tehát nemcsak fogalmi, meghatározásbeli újdonsággal szolgál, hanem az anyaországok felelôsségét is felveti. A Velencei Bizottság ajánlásainak tükrében a státustörvény már a szükséges törvény képét ölti magára.

Eörsi István3 is a magyar kisebbségeket félti a magyar nemzet határokon átívelô újraegyesítô kísérlete miatt, mivel a kormány törekvéseinek egyes vonatkozásai szélsôségesek, illetve a státustörvénnyel kapcsolatos vita tényleges címzettjei nem is a kisebbségek, hanem a radikális jobboldal szavazótábora. A kormány tevékenységét - véli Eörsi - az a cél vezéreli, hogy belpolitikai csatározásai során a MIÉP szavazóit a saját oldalára állítsa. Eörsi egyúttal tagadja a kormány ôszinte szerepét a Magyar Állandó Értekezlet keretében, illetve kétellyel illeti a határmódosítás nélküli nemzeti egyesítés eszméjét. Ha a kedvezmények a nyelvi és kulturális identitás megôrzésének támogatásán túl terjednek, az ahhoz fog vezetni, hogy Magyarország új kisantantot kovácsol maga köré. Az írás második részét nehéz vitatni, mégis kiegészítésre szorul. Ugyanis a törvénytôl érintett országok (elsôsorban Romániára és Szlovákiára kell gondolnunk) nem csupán passzív felek a területükön élô kisebbségek miatt, hanem maguk is törvényalkotó akarattal jelentkeznek, saját, immár az ô határaikon kívül esô kisebbségek végett. A kérdés tovább bonyolódik, amint megállapítjuk, hogy ezen államok kölcsönösen rendelkeznek egy-egy kisebbséggel saját területükön. Egy új kisantant kiépülése ettôl még valós veszély, de valószínûbb, hogy ez egyetlen államnak sem önérdeke, inkább taktikai, retorikai próbatétel. Más oldalról közelíti meg a kormány diplomáciai ténykedését Szále László4, a kormányfôi megállapodást elôkészítô levélváltás kapcsán a román javaslatokat elemezve pontonként mutatja ki, hogy azok visszaélnek az EU elvi útmutatásával, ami elôírja, hogy az érintett országok kölcsönösen értsenek egyet, fogadják el az egymást érintô törvények szellemét. Adrian Nastase levele alapján nem létezhet olyan Magyarországon összeállított kedvezménytörvény, amelyben a környezô országok ne találnának kifogást, azok kijavítása esetén pedig újabbakat (ez végül nem történt meg). Szále László publicisztikája tehát kiegyensúlyozottabb véleményt alkot az eddigiekhez képest azzal, hogy a román fél felelôsségét is megállapítja a törvényalkotás során. A kérdést a térség érzékenységének összefüggésében láttatva hozzájárul ahhoz, hogy a Magyar Hírlapban kibontakozzék az árnyalt vita a törvény tartalmával és céljaival kapcsolatban. Publicisztikával leggyakrabban Nagy Iván Zsolt jelentkezik.5 Kiemeli a státustörvény elfogadásával összefüggô EU-kifogásokat, ugyanakkor jelzi, hogy az Európai Parlament kimondta: a magyar jogszabály nem ellentétes a társulási szerzôdéssel, amíg az érintett országok nem az unió tagjai. Megismétli azt a vélekedést, hogy a státusvita címzettje a választópolgár, és hogy a kerettörvény feltehetôleg a határon túli közösségeknek többet árthat ottani belpolitikai okokból. Szemére veti a polgári kormánynak a túlzott arroganciát, a regionális magabiztosságot, s összegzésként megállapítja, hogy a törvény nélkül legalább annyira hatékonyan lehetne segíteni a kisebbségben élôket, mint általa. A kritikák sokasodásával igazolódni látja az SZDSZ álláspontját, amely a magyarországi pártok közül egyedüliként nem fogadta el a törvényt. Sértônek tartja a kormány szóhasználatát is, amikor az nemzeti konszenzussal elfogadottnak nevezi a törvényt (93%-os többséggel szavazott a Magyar Országgyûlés - a szerzô), holott az egyik parlamenti párt ellenezte.

Ezzel meghatározhatjuk a törvény elfogadásával, várható hatásaival foglalkozó, a Magyar Hírlapban megjelent kisebb írások eredôjét, amely csaknem egyhangúan azt célozza meg, hogy egyrészt a magyar kormány önmagának tulajdonított gyámolító, újraegyesítô szerepe - vagyis azon elképzelése, hogy a trianoni szerzôdés óta elôször fog érdemben tenni a szülôföldjükön boldogulni kívánó magyar nemzetrészekért, az egyes családok, személyek lelki és anyagi megerôsítéséért, a vállalkozói lehetôségek bôvítéséért, valamint különösen az anyaországban való könnyebb boldogulásukért és megbecsülésükért - belpolitikai okokra vezethetô vissza, és az uniós elvek, elôírások segítségével túlzásai választási fogásokként leleplezhetôk. Másrészt elôre megállapítható, állítják a Magyar Hírlap szerzôi, hogy a törvény gondokat fog okozni a határon túli magyar közösségek számára, mert a státusvita miatt romlani fog az eddig úgy-ahogy elviselhetô magyar-román viszony. A kisebbségek saját bôrükön fogják tapasztalni, hogy pontosan mihez is vezet a kormány régiós önteltsége.

Joggal merülhet fel ezt követôen a Magyar Hírlap olvasójában, hogy a publicisztikákat egy-egy részletes interjú támaszthatja alá. A két fontos kritika kapcsán meg kell szólalnia a két érintettnek: a magyar kormány, illetve a kisebbségi (elsôsorban az erdélyi) magyar közösség képviselôjének. A kormány véleményével azonban nem találkozhatunk ezeken a hasábokon, és részben a másik interjú is elmarad, hiszen az RMDSZ elnökével közölt beszélgetés6 jóval rövidebb a várhatónál, a vitatott részleteket nem tisztázza módszeresen. (Közismert a Magyar Hírlap és a polgári kormány feszélyezett viszonya, de ugyancsak közismert szerkesztôi elkötelezettsége, hogy az újságban igyekeznek egy-egy vitatható, aktuális kérdést más-más oldalról is bemutatni. Az a tény, hogy a többi politikai napilap esetében is hasonló a hatalom ábrázolása, nem mentheti fel az egyoldalú szerkesztôi gyakorlatot.)

De lássuk, mit mond Markó Béla? Vajon várható-e az erdélyi magyar közösségek irányában újabb politikai nyomás, egyes jogosítványok elvesztése? Az RMDSZ elnöke más irányból közelít a kérdéshez. Szerinte a folyamatos nézetkülönbségek megterhelték a magyar-román viszonyt, viszont a törvénnyel és az (interjú elôtt megkötött) kormányfôi megállapodással megteremtôdött a lehetôség arra, hogy a kapcsolatok jó ütemben fejlôdjenek. A törvény szimbolikus jelentôsége mellett több tartalmi változást is hoz. Lényege ennek az, hogy törvényben rögzíti Magyarország és a Magyarországon kívül élô magyarság kapcsolatát. Éppen ezért az RMDSZ kezdettôl fogva a megegyezést sürgette, és ennek érdekében közbenjárt mindkét kormánynál. A rövid beszélgetésben Markó Béla három különbözô helyen is azzal zárta gondolatmenetét, hogy az erdélyi magyarságnak elemi érdeke volt, hogy megszülessen ez a törvény, és azt az útjára bocsátó kormányfôi megállapodás.

Az interjú végén pedig jelezte, ennek megfelelôen ô maga is kiváltja az igazolványt. E vallomás révén megsemmisül a Magyar Hírlap elemzéseinek egyik gyûjtôérve, amely szerint a törvény hatályba lépésétôl a kisebbségek romló helyzete, jogosítványaik fokozatos elvesztése várható. Bár ez a lehetôség továbbra is fennáll, hiszen tartogathatnak az elkövetkezô hónapok, évek ilyen irányú változásokat, de akkor, amikor az esetleges körülményt potenciális elszenvedôik vállalják, ezt a döntést, mint felelôs polgárokra, az érintettekre kell hagyni. Marad tehát a belpolitikai, a választásokhoz kötött magyar-magyar vonatkozású érv. E kérdésrôl - ha a kitüntetetten érintett kormány nem is szólalhatott meg - immár valódi, a publicisztika kereteit meghaladó vita bontakozott ki. Ebben hárman vettek részt: Budapestrôl Bauer Tamás, a Szabaddemokraták Szövetségének országgyûlési képviselôje, illetve Erdélybôl Bíró Béla és Máthé Éva közírók. Mindhárman gyakran kapnak nyilvánosságot a Magyar Hírlap hasábjain. A vitát Bauer Tamás írásai vezetik fel. Nézeteit három különbözô alkalommal ütközteti a státustörvény hátterével, eszmeiségével, illetve a törvénynek szabad végrehajtást adó kormányfôi megállapodással.7 Idôben a harmadik írás nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, mivel abban a korábban kifejtett nézeteit ismétli meg eltérô címzéssel. Az MSZP politikusait azzal vádolja, hogy a státustörvény vitájában képviselt álláspontjukat feladták (az MSZP-nek, jóllehet a törvényt megszavazta, a külügyi bizottság beszámolóját hatalmában állt volna megvétózni, és arra kényszeríteni a kormány képviselôit, hogy nagy nyilvánosság elôtt válaszoljanak az esetleges kritikákra - a szerzô).

A másik két írás azonban kimondottan a törvénnyel foglalkozik, ezért azokat részletesebben kell megvizsgálnunk. Az elsô cikk a magyar státustörvény és az európai normák egymáshoz való viszonyát elemzi. Felidézi az uniós országjelentés, illetve a Velencei Bizottság ajánlásainak azon pontjait, amelyek a magyar kormánynak a törvényben álló megoldásait bírálják. Idézi Ralf Ekeusnak, az EBESZ kisebbségi fôbiztosának és Erik Jürgensnek, az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése emberi jogi bizottsága jelentéstevôjének a felhívását, akik ugyancsak óvatosságra intenek a jog asztalánál, és kifogásolják a törvény elfogadásának módját. Bauer Tamás olvasatában ezek a kritikák - amelyek többnyire nem a törvény passzusait érintik - sokszor élesebben hatnak az idézett helyeknél.

Amikor azt állítja, hogy a Fidesz-kormány "a most - részben az ô kezdeményezésére - újrafogalmazott európai normával ellentétesen jár el: egyoldalúan elfogadtatta a maga törvényét a magyar parlamenttel, és csak azt követôen állt szóba azoknak az országoknak a kormányaival, amely országok állampolgáraira a törvény vonatkozik (...), ez az eljárás szembetûnôen ellentétes azzal a követelménnyel, amelyet jelentésében a Velencei Bizottság megfogalmaz", akkor világos, hogy itt túl szigorúan értelmezi a fennforgó kritikát. Ez ugyanis post festa bölcsesség, hiszen a magyar kedvezménytörvény idôben megelôzte a Velencei Bizottság felállását, mi több, a törvény - mint azt maga Bauer említi - hatással volt a kapcsolódó európai normára. Amikor a Fidesz-kormány a már ismert státustörvények sorában egy egészen új státustörvénnyel lépett elô, a korábbiaktól jelentôsen eltérô jogszabályt alkotott. Vagyis a Velencei Bizottság igyekezett a magyar törvényt a régi normával egybefogni. Mivel azonban a norma maga sem maradhatott érintetlen (az anyaország felelôssége), következik, hogy a régi elvek alapján nem fogalmazható meg átfogó bírálat, a kibôvített norma pedig éppannyira új, amennyire a vizsgált törvény. Összefoglalva ezt a kérdést azt mondhatjuk, hogy Bauer Tamás olvasatában csak az ajánlások elmarasztaló szócikkeit foglalja gyûjteménybe, s bár maga is alkalmazza a törvényre támaszkodó pozitív tartalmú részeket, amilyen az új norma kérdése, azokat Eörsi Mátyáshoz hasonlóan elhanyagolja. Azt azonban frappánsan fogalmazza meg, amit ez a kisebbség-elvi, újító eredmény a magyaroknak az uniós csatlakozással összefüggôen hozhat: "a státustörvény elfogadásával Magyarország messzebbre került az uniós tagságtól, mint ahol a törvény megszületése elôtt volt". De éppen ez juttatja az olvasó eszébe, hogy vajon az milyen reakciókat váltana ki az európai uniós fórumokból, ha Magyarország csendesen kivárná a csatlakozását, s annak beköszöntével próbálna kisebbségvédelmet gyakorolni. Bauer Tamás január 3-án közölt - idôben a második - írása foglalja össze legátfogóbban a gondolatmenetét. Itt az alapszerzôdés tényébôl indul ki, mint olyan szerzôdésbôl, amely az európai normákkal összhangban van mind a nyelvi, az oktatási, mind a közösségszervezôdési kérdésekben. Az alapszerzôdés - folytatódik az érvelés - a romániai magyaroknak többletlehetôségeket adott, ugyanakkor nem vett tôlük el semmit, hiszen az egyetlen ellentétel a határok véglegességének újbóli elismerése volt. Azt Bauer is jelzi, hogy a romániai magyar közösség elégedetlen volt a szerzôdéssel, mivel kollektív jogokat és autonómiát remélt a magyar vállalásért cserébe, de az írás szerint a korábbi állapotokhoz képest ez mindenképpen elôrelépést jelentett (emlékeznünk kell azonban e ponton a státustörvénnyel kapcsolatos Markó-nyilatkozatra, amely ezúttal az erdélyi magyarok elégedettségét közvetítette). Ezt követôen bemutatja a kedvezménytörvény kialakulásának fontosabb állomásait. Jó alkalom adódik arra, hogy megismételje a publicisztikai írásoknál már említett régiós arroganciát: "az Orbán-kormány feltételezte: legsikeresebb átalakuló országként, NATO-tagként megcsinálja a törvényt (...), s a szintén a NATO-ba és az Európai Unióba törekvô szlovákok és románok pedig majd némi háborgás után lenyelik." Bauer emlékeztet az uniós állásfoglalásokra, majd a Velencei Bizottságnak a románokra hátrányos ajánlásait ismerteti, ami a román politika a magyarénál is szûkösebb mozgásterét hivatott ábrázolni: a bizottság egyértelmûen arra késztette a feleket, hogy állapodjanak meg. A román kormány a törvényt fogadta el, a magyar azt az elvet, hogy a munkajog szigorú világában nem biztosíthat önállóan foganatosított kedvezményeket. Ugyancsak a munkafejezettel kapcsolatban kellett megnyitni a vontatottan elôrehaladó magyar egészségügyet. Meglepô az eddigi premisszák tükrében, de Bauer egyik kérdést sem tartja kezelhetetlennek, egy helyütt például így fogalmaz: "az egész ország egészségügyi helyzetéhez képest a néhány ezer további igényjogosult megjelenése marginálisnak tûnhet - azokban azonban, akik nem jutnak hozzá a szükséges gyógyszerekhez vagy nem kerülnek idôben mûtôasztalra, ennek a marginális többletigénynek a befogadása is riadalmat kelt." Ha a gondok nem olyan jelentôsek, akkor érthetetlen, hogy Bauer Tamás és az SZDSZ miért ellenzi hevesen a státustörvényt, miért vitatja annak a határon túli közösségekre gyakorolt döntô fontosságát, miért állítja szembe ôket az anyaországi munkaerôpiac szereplôivel? Talán éppen az SZDSZ vitatkozik választási megfontolásokból? Legalábbis erre utal Máthé Éva, aki korábbi, marosvásárhelyi keltezésû helyzetjelentéseiben azon félelmeknek adott hangot, hogy a státusra vonatkozó nem lesz majd más, mint kirakattörvény. De még ebben az esetben is "egy dolog tagadhatatlan. Igazuk van mindazoknak, akik azt mondják: a magyar nemzetet legalább tudati szinten egyesíteni kell. Nagyon hosszú volt az út a határon túli nemzettestek elidegenítéséig. A folyamat - fôleg Magyarországról nézve - sikeres volt"8. A baloldali ellenzék sorozatos kritikáit olyan távolinak érzi az erdélyi magyarok közfelfogásától, hogy azt mással nem tudja indokolni, csakis a közelgô választásokkal. Szerinte ennél a kampány-ízû érvelésnél szomorúbb, hogy az ellenzék tevékenysége, uszítása miatt magyar és magyar közé fal kezd épülni: "itt és most a határon túli magyaroknak egy olyan státusa körvonalazódik, betonozódik bele az anyaországiak tudatába, amibôl a közeljövôben az következik, hogy a határon túli magyar lesz a további minden rossz forrása." Az erdélyiek hangulatának, érzelmeinek ihletetten hangot adó Máthéírás után9 azt várná az olvasó, hogy a lehangoló következtetésekre már másnap, harmadnap jelentkeznek a hasábokon gyakran szereplô írók, politikai szereplôk, hiszen Máthé Éva azt a második, döntônek vélt érvet cáfolja, hogy a státustörvény igazi célja a radikális szavazók megszólítása a 2002. áprilisi választások elôtt. De a várakozásnak ezúttal sincs kézzelfogható eredménye: egyedül egy olvasói levél érkezik Fencsik Flóra tollából10.

S bár a végére maradt (és a valóságban néhány nappal megelôzi Máthé Éva írását), Bíró Béla Veszedelmes játszma címû sodró erejû elemzése tulajdonképpen lezárja a vitát azzal, hogy Bauer Tamás (aki érdekes módon egyik írásában éppen Bíróra hivatkozott, mint aki helyesen látja a törvény anomáliáit) érvét is megdönti, miszerint a státustörvény az európai normákkal és az uniós jelentéssel szembeáll. Lehetséges ez? Lehetséges-e egyáltalán - kérdezhetnénk, hiszen Bauer pontról pontra mutatta meg, hogy az európai ajánlások és jelentések, kisebbségvédelemmel foglalkozó biztosok a törvény egyoldalúságát jelezték a kormánynak. Bíró Béla ezekhez a kritikai pontokhoz még általánosabban tud közelíteni, bevallva, hogy kiinduló álláspontja neki is az volt, hogy a törvény a romániai magyar kisebbség életére hátrányos következményekkel járhat, amennyiben extraterritoriális gôgje, diszkriminatív hatálya (munkajog) megmarad. Amikor a kormány a törvénynek ezeken a cikkein javított, összhangba hozta azokat az európai törvényekkel és az általános emberi értékekkel, akkor helyzetet teremtett. Helyzetet azok számára, akik komolyan gondolták, hogy a törvénynek elkészíthetô egy helyes változata. Azonban a kijavított törvényt némely közírók és ellenzéki politikusok tovább támadták, ahelyett, hogy ôk maguk is a törvény változásai mentén változtattak volna álláspontjukon, így leleplezték azt, hogy valójában miért is támadták a törvényt. Bíró Béla egyenesen azt állítja, hogy kiábrándult a baloldali vitafélbôl. Aki most a magyarországiakat félti - állítja Bíró - ugyanaz, mint aki korábban fölszólalt a tisztes romániai román polgárok megkülönböztetése ellen, s most ugyanaz, mint aki az erdélyi magyarok ellen beszél: "a bújtatott sugallatok, melyek az átlagember feltételezett idegengyûlöletét célozzák meg, a jobb érzésû magyarokban is könnyen azt a látszatot kelthetik, hogy a sokat hangoztatott románbarátság mögött voltaképpen az erdélyi magyarok iránt érzett ellenszenv húzódik meg, azaz, hogy sok ellenzéki politikus számára a románoknál csak mi, romániai magyarok vagyunk ellenszenvesebbek."11 Bíró Béla sommás ítélete Platón Menexenosz címû dialógusát juttatja eszünkbe. Egyáltalán nem tûnt fel a régebbi kutatóknak, hogy a szöveg emelkedett hangneme (Periklész gyászbeszéde a csatában elhunyt görögök felett) finom iróniával van átfûzve. Platón ezzel a kortársak történetírói gyakorlatát, elsôsorban Iszókratész Pánegürikoszát kritizálta, aki Alkibiadész tetteibôl és a méloszi ütközetbôl is hazafias elbeszélést szerkesztett. Platón Iszókratésszel csak annyiban értett egyet, hogy a görögökre a legnagyobb veszélyt a tengeri hatalmuk hozta, mivel az vezetett pusztító hadjárataikhoz, mértéktévesztésükhöz. Iróniája mégis olyan finom, a jelentôs nézetkülönbség ellenére, hogy alig vehetô észre a dialógus sorai közt. Platón egyik legjelentôsebb kutatója, Taylor12 ezt azzal magyarázza, hogy az egyoldalú bírálat és hízelgés nemcsak eredménytelen, hanem unalmas is. Akik tehát a törvényt és a kormány nemzetrészeket felkaroló kísérletét így bírálják13 vagy magasztalják, akik álláspontjukon képtelenek az elôrehaladás jegyében változtatni, ôk kritikáikkal nem járulnak hozzá ahhoz, hogy az anyaország és a határon túli magyar közösségek céljaiknak megfelelôen egymással szövetkezzenek.

Jegyzetek

1 Magyar Hírlap, XXXIV évfolyam, 249. szám, 11. - 2001. október 25.

2 Kántor Zoltán: A státustörvény - nemzetpolitika vagy a kisebbségvédelem új megközelítése.

Magyar Kisebbség, 2002. 1. szám.

3 Magyar Hírlap, XXXIV évfolyam, 253. szám, 11.

4 Magyar Hírlap, XXXIV évfolyam, 276. szám, 11.

5 Magyar Hírlap, XXXIV évfolyam, 253, 267. számok, XXXV évfolyam 16. szám, 11.

6 Magyar Hírlap, XXXV évfolyam, 1. szám, 4.

7 Magyar Hírlap, XXXIV évfolyam, 268. szám, 10.; XXXV évfolyam, 2. szám, 11.; XXXV évfolyam, 13. szám, 10.

8 Magyar Hírlap, XXXIV évfolyam, 257. szám, 11.

9 Máthé Éva: Szavak, melyek égetnek. Magyar Hírlap, XXXV évfolyam, 15. szám, 11.

10 Magyar Hírlap, XXXV évfolyam, 18. szám, 10.

11 Magyar Hírlap, XXXV évfolyam, 9. szám, 11.

12 A. E. Taylor: Platón. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 71.

13 A kézirat leadását követôen a Magyar Hírlapban végre megjelent egy, a státustörvényt geopolitikai szempontból méltató írás Csekô Árpád tollából (vö.: Magyar Hírlap XXXV évfolyam 32. szám, 11.) Ebben azonban nincs utalás a korábbi kritikákra.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék