magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 1. (23.) SZÁM - A STÁTUSTÖRVÉNY DILEMMÁI
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


John Hutchinson

Etnicitás és modern nemzetek*

A nemzetek kialakulásának domináns modernista modelljei fölöttébb hiányosak. Hajlamosak összemosni a nemzetet a nemzetállammal, a nemzeteket homogén társadalmaknak tekinteni, és mindkettôjüket egy lineáris racionalizációs folyamat eredményeként értelmezni. Ezzel szemben a nemzetek a modernitást strukturáló, dinamikus történelmi közösségek. John Armstrong és Anthony Smith meglátásaira építve jelen tanulmány a modern nemzet etnikai jellegét hangsúlyozza, kimutatva, hogy a nemzetek fel-felújuló - a társadalmi változások követelésének repertoárját szolgáltató - kulturális konfliktusok eredményei, valamint hogy a nemzeti identitások társadalmi és politikai súlya jelentôsen változott. Ennélfogva a tanulmány megkísérli túlhaladni a nacionalizmus modernista elméleteinek gyengeségeit, és megvilágítani a nemzeti identitás és globalizáció viszonyának sokat vitatott kérdéseit.

A modernista paradigma és hiányosságai

Amint azt számos elemzô kimutatta, a nemzetek Janus-arcúak: egyrészt az ôsi (gyakran imaginárius) etnikai múlt felé fordulnak; másrészt a jövôre irányulva a kollektív autonómia és a haladás jegyében mozgósítják a néptömegeket (Nairn 1975). Az elfogadott értelmezések többsége az ôsi (etnikai) közösségekkel való kontinuitás nacionalista állításait, azokat mitikusaknak tekintve utasítja el (Kedourie 1960; Gellner 1964, 1983; Hobsbawm 1990; Breuilly 1996). A nemzetek - állítják - alapvetôen különböznek az etnikai csoportoktól, melyek kvázi-családi, a közös eredet mítoszai, a közös történelemtudat és egy megkülönböztethetô kultúra által összetartott csoportok. A nemzetek mindenekfölött "racionális" politikai szervezetek, és, bár szelektív módon használhatnak etnikai szimbólumokat, ezek inkább díszítôelemeknek és nem valamilyen lényeg kifejezésének tekintendôk (vö. Hutchinson 1994, 1. fej.)

A modernista perspektívából nézve a nemzetek a modernizáció vagy racionalizáció folyományai, csakúgy, mint a bürokratikus állam, az ipari gazdaság vagy az ember autonómiájának szekuláris elgondolásai. A nyelvi és kulturális sokféleséggel, a változó vagy nem összefüggô területi kötelékekkel, a tartós társadalmi és területi rétegzôdéssel jellemezhetô heterogén, dinasztikus és vallási elvek által legitimált politikai alakulatok (birodalmak, városállamok, teokráciák) premodern világa állítólag átadja helyét a nemzetállamok modern világának. Ezek az interpretációk a nemzetek négy fô jellemzôjét hangsúlyozzák. A nemzetek

    • az önálló, univerzális állampolgársági jogok által összetartott - népszuverenitáseszmékkel átitatott - állam létrehozásában megvalósulásra törekvô szekuláris politikai egységek (Gellner 1964, 1983; Breuilly 1982; Anderson 1893; Hobsbawm 1990);
    • konszolidált területek, melyeknek határait egy központi, a terület lakossága fölötti erôszak-monopóliummal rendelkezô állam ellenôrzi (Gellner 1964; Hobsbawm 1990);
    • a korábbi társadalmi formációkhoz képest kulturálisan homogének, s ez az általában sztenderd nemzeti nyelvû és nyomtatott kultúra (print-culture) alapul szolgál egy idegenekbôl álló, mobilis, kiterjedt és szociálisan differenciált ipari társadalom számára (Gellner 1964, 1983; Anderson 1983; Calhoun 1994);
    • egy olyan, noha szakaszaiban különbözô, lineáris folyamat eredményei, amely a tizenkilencedik század folyamán fokozatosan egységes állami és piaci társadalmakba integrálta a különbözô régiókat és társadalmi rétegeket (Gellner 1964, 1983; Hroch 1985; Hobsbawm 1990).

A modernista elméletek szerint a nemzeti modell Nyugat-Európa sajátosságaiból adódóan keletkezett, a kormánypolitikák, a kereskedelmi fejlôdés és a nyelvi különbségek a késôközépkortól a korai modern korig tartó interakciójának szándékolatlan melléktermékeként. Dinasztikus burkából az amerikai és francia politikai, illetve az angol ipari forradalommal tör ki, hogy a modern politikai közösségek ideológiai keretévé váljon. Noha Gellner szerint globális elterjedése egyetemes modernizációs folyamatok eredménye, mások ezt nyugat-európai, imperialista hódítással vagy annak fenyegetésével kiváltott kényszer eredményének tekintik (Tilly 1975; McNeill 1986).

Az ilyen interpretációk általában globalizációs nézôpontokkal társulnak, melyek a nemzetet a hagyományos lokálizmus és globális összefüggések közötti átmeneti formának tekintik. Az etnicitást mint az "egyszerûbb", "pre-politikai" társadalmak vagy a létezô államok általi asszimilációra ítélt marginális csoportok jellemzôjét utasítják el. Hobsbawm (1990, 6. fej.) például elismeri a jelenkori etnikai ébredések létét, de ezeket a romboló társadalmi változásokra adott irracionális és idôleges reakciókként értelmezi, melyek nem képesek a jövô kihívásaira válaszolni. A politikai, katonai, gazdasági és kulturális integráció léptékének további növekedésével, valamint a tömeges belsô migrációkkal a nemzeti szuverenitás a múlté lett, és a jövô a regionális és globális intézményeké, mint az Európai Unió vagy az ENSZ (Tilly 1975; McNeill 1986; Hobsbawm 1990).

Ezeket az értelmezéseket nem lehet könnyedén elutasítani. Elôdeikhez képest a tizennyolcadik század utáni nemzetek kétségtelenül megkülönböztetô társadalmi, gazdasági és politikai jegyekkel rendelkeznek. A központosító államok valóban nagy szerepet játszanak kialakulásukban és fennmaradásukban; az államközi rendszer, ahogyan az globálisan kialakult, ugyancsak konstitutív tényezô, mely egyszerre helyezi nyomás alá a kisebbségi populációkat, és készteti ôket arra, hogy saját állami keretet keressenek maguknak. Ám a nemzetek újszerûségére és a "modern" szervezési formák létrejöttükben játszott szerepére helyezett hangsúly számos ponton gyengíti az elméletet, amelyek együttesen a magyarázat belsô elégtelenségeit sejtetik.

Elôször is a nemzet állami jellegének hangsúlyozása nem képes megmagyarázni az etnikai mozgalmak erejét, melyet azok az állam - gyakran háborús vereségek utáni - válságai idején tanúsítanak, újjászervezve a politikai közösséget, újradefiniálva annak területi határait, kulturális jellegét és állampolgárság-felfogását. Mivel ezek a mozgalmak mind a domináns nemzetiségek (pl. oroszok), mind a kisebbségek (pl. baszk vagy katalán) körében jelentkezhetnek, az etnicitást nem lehet mint reziduális vagy reakciós magyarázó elvet lefokozni. Az etnicitás lényeges szervezôelv a jelenkori politikában, mely nem önmagában a hatalomra irányul, hanem annak a közösségnek a kötelékeire és morális tartalmára, melyek fölött a hatalmat gyakorolják. A modernista politika szintén foglalkozik az identitás kérdésével, ám ezt az egyetemes egyenlôség, valamint az önmagát a "racionális" intézményeken és a "tudományos állam" (scientific state) által biztosított elvont szabadságokon keresztül megvalósító ember felvilágosodás kori normái szerint gondolja el.

Az etnicitás központi szerepet tulajdonít az eredet, az emlékezet és egy, a jelen problémái számára megoldásokat kínáló "használható múlt" visszaszerzése kérdésének. A nacionalista mozgalmak gyakori következménye a premodern intézmények és értékek megerôsítése, különösképpen a vallásiaké, melyek újradefiniálják a modern államot és az állampolgárság-meghatározásokat. A kora huszadik századi gael ébredés Írországban például egy konzervatív, rurális katolikus ethosz, egy független nemzetállamban való intézményesüléséhez vezetett, és hosszú idôre biztosította az írországi társadalompolitika sajátos jellegét, hatékonyan megtiltva a válást, fogamzásgátlást és abortuszt (Hutchinson 1987, 9. fej.)

Az etnikai ébredési mozgalmak elemeit képezik a korábbi, premodern ébredési mozgalmakra és az azokat kiváltó válságokra való hivatkozások. A párhuzamosságok és hasonlóságok tagadása helyett a kutatóknak meg kellene vizsgálniuk, hogy vannak-e a történelemben visszatérô, a premodern-modern választóvonalán átnyúló, etnikai mozgalmakat kiváltó tényezôk. A középkorral foglalkozó történészek az állandó angol támadásokkal szembeszegezett skót állításra hivatkoztak, mely szerint külön történelmi eredetüket és politikai függetlenségüket az 1320-as Arbroadthi Nyilatkozat biztosítja (Reynolds 1997, 273-75.)

Másodsorban, noha a modernisták tudatában vannak a regionális és egyéb különbözôségeknek, a kulturális homogenitásra összpontosítva nem tudják alátámasztani azon állításukat, miszerint a legtöbb nemzetet az egymással versengô szimbolikus rendszereket és politikai projekteket eredményezô inherens kulturális különbözôségek mozgatják. Jól is mertek az egymással rivalizáló, kora tizenkilencedik századi oroszországi nyugatos és szlavofil, a francia forradalom utáni republikánus és kleriko-legitimista, vagy a tizenkilencedik századi norvég Landsmal és Riksmal mozgalmak. Ezek a különbözôségek gyakran vissza-visszatérô konfliktusokhoz vezetnek, melyek során megkísérik újradefiniálni a modern nemzet örökségét, domináns régióit, nyelveit, társadalmi berendezkedéseit és külpolitikáját. Oroszországban a szlavofilok elutasították Nagy Péter állami bürokráciájának örökségét és fôvárosát, Szentpétervárt, és helyette a paraszti közösséget, a cári rendszert és az ortodox egyházat eszményítették, míg ellenfeleik, kétségekkel tekintve országuk erôforrásaira, hagyományos intézményeiket a fejlett nyugati ipari középosztály társadalmi intézményeivel szerették volna helyettesíteni. (Thaden 1964.)

Harmadsorban, a nemzet kialakulásának végsô pontját egy szuverén, egységes és homogén társadalom létrejöttében meghatározó modernista álláspont fölöttébb problematikus. Nem foglalkozik az "érett" nemzetállamoknak a kifejezetten nemzeti normák által irányított társadalmi szférák területén mutatott különbözôségeivel (l. az angolok [és britek] által felvállalt liberális gazdaságot, illetve List nézeteinek népszerûségét a tizenkilencedik századvégi Németországban). Nem veszi figyelembe a nemzeti és birodalmi, regionális, vallási és osztályidentitások közötti, az egész modern kort jellemzô ingadozásokat (Connor 1990). Eugene Weber (1976) elemzése az 1870-es évek regionalizmusának erôsségérôl a francia nacionalizmus erejének a forradalmi háborúk óta tartó hanyatlását sugallja. Végül ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja az egyedi nemzetállamok hatalmának változásait a nemzetközi szövetségekkel és piacokkal szemben a tizenkilencedik és huszadik század folyamán. Nagy Britannia szinte az egész tizenkilencedik században világhatalom tudott maradni, részben az európai szubkontinens domináns nagyhatalmával szembeni koalíciók létrehozásában mutatott ügyességének köszönhetôen.

Az elôbbiekben ismertetett gyengeségeknek tulajdoníthatóan ezek az elméletek nem tudják kielégítôen megmagyarázni a világ nagy részén végigsöprô mai nemzeti ébredési mozgalmakat. Sôt, mivel ez a nemzeti differenciálódás a népek állítólagos globális homogenizálódásával párhuzamosam zajlik, a nemzeti és nemzetfölötti szervezetek lehetséges formái összehangolásának egy árnyaltabb megközelítésére van szükségünk annál, amely a nemzet meghaladását tételezi.

Ennélfogva meg kellene vizsgálnunk a nemzetek kialakulásának egy alternatív modelljét, amely a nemzetet egy, az államhoz csak lazán kötôdô kvázi-rokonsági csoportként tételezi, és amely az államnak a lakosságot ellenôrzô hatalmát korlátozottnak és változónak tekinti. Ennek a modellnek kifejezetten foglalkoznia kell a nacionalizmus epizodikus jellegével, és azzal a képességével, hogy szenvedélyes államellenes vagy államot támogató identifikációkra késztessen, egy olyan közös történelmi identitástudatra alapozva, mely képessé teszi a lakosságot a végzet legyôzésére. Emellett a nemzetek etnikai alapjaira koncentrálva figyelembe vehetjük Fredrik Barth meglátását (1969), miszerint a belsô változatosság összefér a stabil etnikai identitással, és megvizsgálhatjuk a visszatérô kulturális konfliktusok funkcióit. Végül megérthetjük az etnikai-nemzeti lojalitások és egyéb kötôdések összeférhetôségét.

Felújuló nemzeti ébredések

Modernista nézôpontból a nacionalizmus valójában a "modernitással", valamint az univerzalista tudományos normákat, a népszuverenitás, egyetemes állampolgárság és gazdasági fejlôdés elveit magáévá tevô politikai társadalmak kialakításával összefüggô mozgalom. A kultúrnacionalisták érdeklôdése az aranykorok és a korábbi generációkkal való kontinuitás fenntartása iránt maradiként és puszta szentimentalizmusként tûnik fel. Ahogy Ernest Gellner (1996) mondaná, a nemzeteknek nincsenek az ôsidôkkel összekötô köldökzsinórjaik.

Viszont a kollektív identitás kérdései igen jelentôsek. A kultúrnacionalista értelmiség - történészek, mûvészek, filológusok, oktatók, újságírók, vallási és társadalmi reformerek - "újjáteremtette" és elterjesztette a német, ír, lengyel, finn, cseh, zsidó nemzeti identitást az ellenséges államok asszimilációs törekvése ellenére. Elsôrendû feladatuknak a nemzet egyedi karakterének térben és idôben való meghatározását és egy morális és szociális újjászületés elindítását tekintik. Támadják a társadalmi és politikai elitet, akik "cserbenhagyták" a nemzetet. Noha általában kevesen vannak, válságos idôkben a kollektív identitás olyan sémáit szolgáltatják, amelyek szélesebb társadalmi mozgósításra alkalmasak (Hutchinson 1987).

A nacionalizmus kutatói igen gyakran túlbecsülték az állam eleve adottságát, illetve azt a képességét, hogy célokat határozzon meg lakosságának, és uralkodni tudjon fölötte. Ezen interpretációk egyik tévedése az úgynevezett modernizációs folyamat túlzottan koherens értelmezésében jelölhetô meg. E modell szerint a népességek mindinkább mozgósítva vannak a (létezô vagy megvalósítandó) nemzetállam támogatására, és amint az megvalósult, a nemzetállam egységes társadalomként mûködik, a központból irányítva a fejlôdést. Miként arra Michael Mann (1986, 1. fej.) rámutat, vissza kell utasítanunk a társadalmak ilyenszerû egységes modelljeit: a történelem során a népességek egymást átfedô és versenyben levô, különbözô kötôdésekkel és intézményekkel rendelkezô, illetve eltérô ütemben, elôreláthatatlan módokon fejlôdô, politikai, katonai, gazdasági erôk és ideológiai tényezôk szövevényében élnek.

A modernkor államait, régi birodalmakat és tényleges nemzetállamokat egyaránt, idôrôl idôre elôreláthatatlan események rázták meg, vagy éppen számolták fel: háborúk, gazdasági válságok, migrációk és demográfiai változások, környezeti átalakulások és ideológiai kihívások. Ilyen körülmények között a kultúrnacionalizmus, a közösségi önsegélyezés és a társadalmi-politikai intézmények újjáteremtésének alulról jövô eszméi visszhangra találtak, különösen a tanult fiatalság körében, akik gyakran váltak az új rend élcsapatává.

A hagyományos és hidegháborúk államok felemelkedéséhez és bukásához, új geopolitikai térbe való áthelyezôdéséhez, domináns és nem-domináns csoportok nemzeti kisebbségekké, illetve nemzetté válásához, egyszersmind nagyméretû népességmozgásokhoz vezettek. Ez a földrajzi, demográfiai és státus-mobilitás a politikai közösségek egymáshoz viszonyított folyamatos újradefiniálását követelte. Az elsô világháborút követôen, miután Lengyelország a 18. századi felszámolása után "visszanyerte" államiságát, keleti határai több mint 150 mérfölddel, nyugati határai pedig 70 mérfölddel nyugatabbra kerültek, elveszítve így a korábban kulturális központokként mûködô Lwow és Vilnius városokat Ukrajna, illetve Litvánia javára, ám egy német kisebbséggel "gazdagodva" (Pfaff 1993, 22.). Az egykori domináns kisebbségek - az új államokba, például a Csehszlovákiába és Lengyelországba került németek, illetve az egyszeriben nemzetállamuk határain kívülre, Románia, Csehszlovákia és Ukrajna területére kerülô és a nemzet egyharmadát képezô magyarok - ellenérzése húsz év múlva végzetes következményekkel járt.

A transznacionális gazdasági forradalmak hullámai szintén átalakították a nemzetállamokon belüli régiók és osztályok státusát, és a nemzeti lakosságok közötti erôviszonyokat. Az 1870-es évek gazdasági válságai, a kialakuló agrár-világpiac általi fenyegetés a hagyományos európai földbirtokos-rendre nézve, egy jelentôs, a militáns szocialista pártokhoz vonzódó, átpolitizált, képzetlen munkásréteg kialakulása a gyorsan fejlôdô városokban, valamint a széleskörû zsidó migrációk radikalizálták az európai politikát. A demokratizálódást és a szocializmust birodalmi terjeszkedéssel kivédeni próbáló konzervatív faji nacionalizmus Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában és Oroszországban elôkészítette a terepet az elsô világháború kitöréséhez.

A felvilágosodás örökségébôl és az ennek elhárítására törekvô vallásos kihívásokból megszületô nagy ideológiai mozgalmak elsöpörték az államhatárokat. Ezek a nemzetfölötti intézmények, mint például egyházak, forradalmi internacionálék, diaszpórák, nyomtatott és késôbb mûholdas médiák által terjesztett új szemléletek népességek és szomszédos államok közötti kulturális konfliktusokhoz vezettek. A bolsevik forradalom kitörése, valamint lehetséges hatása a munkaerô-piacra belépô nagyszámú leszerelt katonákra az elsô világháború után konzervatív nacionalista pánikot keltett Nyugat és Közép-Európa nagy részén. Hasonlóképpen a nyugati szekularizmus ellen fellépô iszlám újjáébredés, mely az iráni forradalomban csúcsosodott ki, nem csupán a muzulmán többséggel rendelkezô államok politikáját alakította át (Juergensmeyer 1993), de széleskörû etnocentrikus reakciót szított az európai nemzetállamokban a muzulmán bevándorlók ellen, beleértve Franciaországot, ahol a jobb- és baloldali politikusok egyaránt a világi republikánus tradícióknak a militáns iszlám általi erodálásától való félelmüket fejezték ki.

Végül a váratlan természeti változások - betegségek, éhínségek, ökológiai rendellenességek, a termékenységi mutatók változásai - is bomlasztóan hatottak a népességek egymás közötti viszonyára. A 19. század közepén a brit kormánynak az írországi éhínség megelôzésében megmutatkozó tehetetlensége tartósan elidegenítette a római katolikus íreket a Nagy Britanniával való uniótól, és a fertôzéshordozó emigránsok ezreinek amerikai és brit városokba való vándorlása nativista reakciót robbantott ki. Hasonlóképpen a 1988-as pusztító örményországi földrengés felerôsítette az örményeknek a szovjet állammal szembeni csalódottságát. A "szignifikáns másokhoz" viszonyított születési mutatók a nemzet jövôje iránti félelmeket keltettek, és a rivális államok (pl. Franciaország és Németország), illetve az államokon belüli etnikai csoportok közötti feszültségeket (mint például a volt Szovjetunió orosz és közép-ázsiai népei között) felerôsítették. Számítani lehet rá, hogy az éghajlati változások, beleértve az üvegházhatás által okozottakat, növelni fogják a feszültséget az olyan természeti erôforrások fölötti vitában álló államok között, mint a víz, ami központi helyet foglal el Izrael és Jordánia, illetve India és Banglades közötti konfliktusokban.

A modernkor megrázkódtatásai idôszakonként aláásták a nemzeti identitás más identitásokkal szembeni autoritását, és az autonómia, illetve egy stabil és egyedi kollektív identitás visszaállítására törô nacionalista mozgalmakat váltottak ki. A felújuló történelmi ébredéseket a bizonytalanság legyôzésének, valamint olyan konkrét modellek fellelésének igénye vezérli, melyekkel újra meghatározhatók a közösségi célok és sorsmítoszok, illetve amelyek egyesíthetik és mozgósíthatják a népességet az újjászületés érdekében.

A nemzetiség, különösen egy megkülönböztetô közösségi vallással összefonódva, részesül a szentségbôl, "ôsiként", halhatatlanként és életadóként jellemezi azt a közösséget, amely a szülôföld apa- illetve anyaföldként való reprezentációiban és a föld termékenységének ünneplésében nyilvánul meg (Grosby 1995). A nemzethez való tartozás az egyén mulandó életének értelmét ígéri, egy "örökkévaló" nemzet történetében való részvétele által. Hívei szemében a nemzetiség elôbbre való az államnál (mely pusztán egy emberi artifaktum). Az egyén elsôsorban a nemzetnek tartozik hûséggel, és az állam megszûnése nem számolhatja azt fel. Sôt, mivel a nemzeti ébredések hívei a nemzetet, mint történelmének alanyát határozzák meg, mely megélt már válságos idôket, vereséget és szolgaságot, a nacionalizmus a közösségeknek a külsô csapásokon egy belsô szellemi világ ereje általi felülemelkedésre való képességét hangsúlyozza. A dán államot ért 1864-es nemzeti szerencsétlenség után, mikor Poroszország elfoglalta a déli Holstein és Schleswig tartományokat, a dánok "amit külsôleg elveszítettünk, azt határainkon belül nyerjük vissza" felkiáltással egy népi kulturális újjászületési mozgalmat indítottak, és nekiláttak pusztáik és mocsaraik megmûvelésének (Yahil 1992, 100-101.). A történelem tanulsága szerint, állítják a nacionalisták, a hagyományaihoz hû nemzet sohasem vész el. Ezek a meggyôzôdések a nemzeti közösség minden körülmények közötti megmaradását szolgálják, ahogyan a szovjet iga alatti lengyelek esetében, akik arra emlékeztetnek, hogy noha kétszáz évig hatalmas birodalmak között osztották fel ôket, nemzetük megmaradt és feltámadt.

A kulturális nacionalizmus lappangó erejét semmi sem illusztrálta jobban, mint a világ második szuperhatalma, a Szovjetunió szétesése a már létrejött és a jövôben alakuló nemzetállamokra, melyeknek programját föld alatt szervezkedô nacionalista értelmiségi csoportok dolgozták ki, nem is remélve, hogy azok még életük során megvalósulhatnak. Az Egyesült Államokkal való versengésbôl származó katonai nyomás, a gazdasági hanyatlás, a kommunizmus örökségébôl való morális kiábrándulás és a gyakran etnikai kiválasztottág-tudattal is járó vallási érzések feltámadásának összjátéka szolgált a nemzeti felkelés melegágyául. Ám a hôsi erôt és az önfeláldozás képességét a nacionalista "klérus" által oly féltékenyen ôrzött mítoszok, szimbólumok és emlékek táplálták. A modern világban az ôsi emlékeket idézô nemzeti érzés az elôreláthatatlan elleni menedéket szolgáltató hagyomány tudatát nyújtja. Egy sor, egymástól különbözô fontos funkciót lát el, melyekre a népességeknek igényük van, de amelyeknek a felvilágosodás szekuláris, a "hûvös" észre, egyetemes normákra és hasznosságelvre alapozó doktrínái nem tudnak megfelelni.

Természetesen az etnonacionális ébredések e kiváltó okai - háborúk, bevándorlás, vallási és kulturális versengés és váratlan gazdasági válságok - nem szûkíthetôk csak a modern korra, de fellelhetôk az egész történelem folyamán. A közösségi lét e "belsô" vagy morális dimenziójának fontosságát a zsidóknál jobban talán egyetlen csoport sem példázza. A zsidó állam végsô szétzúzása (Kr. u. 70) és a nép szétszóródása után a rabbik a héber nyelvre alapozva újraépítettek egy zsidó identitást, és az irodalmi-vallási "újjászületés" központjában a Midrash és a Mishna (késôbb a Talmud) állt. Moshe és David Aberbach (2000) elemzik azt, ahogyan a katasztrófával szembesülve a rabbik felvállalták egy megtört nép vezetését, vallási fogalmakkal adva értelmet a traumának, és kidolgozva a morális és rituális szabályok formáit, melyek az üldöztetések ellenére két évezredig megtartották a zsidó diaszpórát.

A Kr. u. 66-70-es zsidó felkelést és következményeit vizsgáló tanulmány különös érdeme, hogy azonosítja és mélyrehatóan elemzi a kulturális nacionalizmus egy ókori esetét, és számos eddig tárgyalt tényezô mûködésére hoz példát. A szóban forgó esetben a központi tényezôt a szerzôk egyrészt a Római Birodalom sokrétûségének egységesítését célzó közös szokások (a császár imádata) bevezetésében látják, másrészt a rómaiaknak az ellenálló csoportokkal szembeni gyanakvásában, különösen a perzsa riválishoz közeli stratégiailag fontos területeken. Ehhez kapcsolódik a kozmopolita hellének és zsidók közötti, demográfiai nyomások által is élesebbé tett ideológiai háború a birodalom "lelke" fölött, amelynek egy antiszemita tradíció kialakulása és a rabbinikus judaizmus kidolgozása és kikristályosodása (Aberbach & Aberbach 2000, Elsô rész, 3. és 4. fejezet) lett a következménye.

A tanulmány e korai kulturális nacionalizmus innovatív és radikális jellemzôit hangsúlyozza, beleértve a közösség egy alternatív vízióját mint a fennálló hatalom bírálatát, egy új, rabbinikus vallási és közösségi vezetés létrejöttét, és a nemzeti eszme terjesztését szolgáló új kulturális formák és stratégiák kialakulását (i. m. Második rész, 3. és 4. fej.) Ezen elképzelés kialakulásának felvázolásában a tanulmány elemzi a zsidóságon belüli osztály- és státuskülönbségeket, különös tekintettel a hellenizáló és kollaboracionista felsô és a radikálisabb "alsó" papságra (i. m. Elsô rész, 3. fej.). Júdea hagyományos monarchikus intézményeinek összeomlásával és a Templom fôpapjainak hitelvesztésével a rabbiknak, akár a bibliai prófétáknak, össze kellett békíteniük egy traumatizált közösség kiválasztottság-tudatát az ôket ért szerencsétlenségekkel. A tanulmány a Haggada paradox és helyenként enigmatikus szövegeivel illusztrálja e zavarodottság-érzést; a korábban a szóbeliségben létezô tudás lejegyzésének radikális következményeit; a közösség stabilizálására és megtartására a vallási törvény kidolgozására és kodifikálására tett kísérletét; valamint a történelem által talán elsôként feljegyzett, minden osztályra kiterjedô oktatási rendszer felállítását (i. m. Második rész, 4, 5, 8. fej.)

Itt ismét párhuzamokat találhatunk számos modern nemzeti ébredési mozgalommal, amelyekben az alsó, a néphez közel lévô papság fontos intellektuális és mozgósító szerepet játszott, szemben az "idegen" hatalommal megbékélt vagy egyenesen megelégedett, és ezáltal bemocskolódott egyházi feljebbvalóikkal. A modern Görögországban ez a vallási réteg támogatta, szemben az Ortodox Patriarchátus ökumenikusabb szellemiségével, a törökök elleni függetlenségi harcot. A késô tizenkilencedik századi Írországban az ír katolikus papok helyi és országos szinten egyaránt aktívan részt vettek a gael nemzeti mozgalomban, melynek egyik célpontját épp az egyháznak az ír társadalom angolosításában való részvétele képezte. Ez csak két példa a sok közül, melyek magukban foglalják az alsó papság Bernacina mozgalmát a késô tizennyolcadik századi szlovák területeken, a lutheránus papok Grundtvig-mozgalmát a tizenkilencedik századi Dániában, és a tizenkilencedik századi indiai Arya Samajt (Hutchinson 1999.) Mindezek a mozgalmak a vallási és nemzeti megújulást tûzték ki célul; vezetôik magasan képzett, meritokrata teljesítmény-központú egyének voltak; és egy képzett, mûvelt és önfenntartó világi közösség megteremtését célozták. Ám meg kell jegyeznünk, hogy jóval a nyomtatás elterjedése elôtt, ami Benedict Anderson (1983) szerint elôfeltétele a nemzet elgondolása lehetôségének, az ókori zsidók kialakítottak egy intellektuális arisztokráciát, egy nyomtatott kultúrát (culture of the book) és a közösség számára való hozzáférhetôsége tekintetében alapjában véve demokratikus oktatási rendszert. Az általuk újjáteremtett zsidó identitás túlélt kétezer évet, méghozzá egy gyakran egymástól elkülönült diaszpórákban élô és üldözött, ôsi szülôföldjérôl számûzött közösség identitásaként is.

A Róma elleni zsidó felkelésnek ez az alapos elemzése rá kell hogy ébresszen annak lehetségességére, hogy a tizennyolcadik század utáni nacionalizmusok az etnikai felemelkedések és hanyatlások az egyetemes történelem jóval régebbi ciklusainak modern manifesztációi. John Armstrong (1982) és Anthony Smith (1986) két mélyreható tanulmányban egy olyan etnoszimbolikus modellt dolgozott ki, mely a longue durée tartamában értelmezi a nemzetet és a nacionalizmust. Ellentétben a modernistákkal, az etnicitás és nemzetiség magjának mitikus, szimbolikus és kulturális jellemzôire összpontosítanak. Az etnikai és nemzeti mozgalmak elsôrendû feladatuknak tekintik a célok és jelentések újratermelését, és az általuk kialakított mítoszszimbólum-komplexumok központi jelentôségûek az etnikai közösségek századokon keresztüli kontinuitásának biztosítása szempontjából.

A tanulmányok által tárgyalt tényezôket nem érinti a premodern és modern korok közötti választóvonal. Az államközi háborúk megerôsítették a közösségek szignifikáns "mások"-kal szembeni különbözôség-érzetét. A fôvárosok alapítása, az állam központosításának részeként, építészetük által tartós kollektív jelentéseket meghatározó és terjesztô szimbolikus központok létrehozását jelentette. A népességeken belüli különbözô vallások kikristályosodása etnikai kiválasztottság-tudatokat szült, és a különbözô népi irodalmi nyelvek kialakulása hozzájárult a közösségi emlékezetek intézményesítéséhez. A gyarmatosítások vagy a szülôföldrôl való nagymértékû szétszóródások a szeretett szülôföld által ihletett etnonacionális geneziseket és etnikai ébredéseket szültek.

Természetesen a premodern és modern nemzeti ébredések különbségeitôl nem tekinthetünk el. A modern világban a nacionalizmus kétségkívül világi: fô képviselôi humanista értelmiségiek; világnézetét még a vallási reformerek céljait és elgondolásait is meghatározó romantikus historicizmus hatja át; fô támogatói és vezéralakjai a professzionális értelmiségbôl kerülnek ki; és kérdésfelvetése teljesen evilági. A cionista nacionalizmus jellegét jelentôs vallási erôk határozták meg, ám egy Ahad Ha-am vagy Bialik kultúrnacionalizmusa, noha a múltra alapozott, teljesen más jellegû volt, mint annak ôsi formái. A modern cionistáknak szakítaniuk kellett a zsidó közösség korábbi, vallásos felfogásával, melyhez az európai gettók képzete társult. A nacionalistáknak az állampolitikához kell folyamodniuk, hogy etnikai érzéseket ébresszenek, hogy a mindennapi élet lényeges szféráiban intézményesítsék azt, és hogy kiépítsék a külsô vetélytársakkal szembeni védôbástyákat.

Mindazonáltal az elemzés azt sugallja, hogy a premodern és modern társadalmak lényeges különbségei ellenére a hagyományos kulturális repertoárokat (mítoszokat, szimbólumokat és emlékezetet) erôs intézmények "viszik át" a modern korba (államok, egyházak, hadseregek), és azért élednek újra vagy fejlôdnek tovább, mert a népesség fizikai és szimbolikus létét idôrôl idôre hasonló fenyegetések érik. A szomszédos hatalmakkal folytatott ismétlôdô háborúk, különösképpen a határvidékek (németek, lengyelek), a nagy kereskedelmi útvonalak által átszelt területek vagy a birodalmak ütközôzónái lakosságai esetében az áldozatiság nyelvezetét alakítják ki késôbbi harcos nemzedékek ösztönzésére. Az ír, orosz és görög nacionalisták saját egyediségüket bizonyítani kívánó törekvéseik részeként a szomszédos népességekkel való hosszú távú vallási versengés által eredményezett vallási szimbólumokkal, szakrális központokkal és kollektív küldetéstudattal azonosultak. A kortárs angol nacionalisták, az Európai Unióba való betagolódásuk elleni harcukban, a közjogi tradíciókban megtestesülô angolszász szabadságjogok nyelvét használják, akárcsak az európai abszolutisztikus modellek ellen a helyi parlamentáris hagyományok nevében fellépô Stuart-kori jogászok.

Sok kérdés vár még rendszeres tisztázásra e téren. Mennyire fontos az ilyen mítoszok tartalma az illetô csoport jellegét meghatározó, határképzô funkcióján túl (vö. Connor 1992.)? Hogyan és mekkora idôtartam alatt épülnek fel a nemzeti identitások magjai? Milyen mértékben szabják meg a domináns régiók meghatározását? Mennyiben alakítják ezek a "mag"-identitások a nemzetek és nemzetállamok modern politikáit, még akkor is, amikor a már eltûnt csoportok értékeire épülnek? Adottak lévén a modern nemzetek és a korábbi közösségek közötti (gazdasági, ideológiai, politikai, területi) diszkontinuitások, szükségesnek tartjuk annak a kérdésnek az alapos megvitatását, hogy hogyan és milyen mértékben lehet és kell etnicizálni a modern államokat és társadalmakat. Hogyan viszonyulnak az etnikai értékek az állampolgáriakhoz?

Szemléleti konfliktusok

Amennyiben az etnicitás ôsi eredetet feltételez, minden etnikai közösségben a leszármazás, hiteles történelem, kultúra és terület konkurens értelmezései élnek. Ezek a viták nem azonosak a viszonylag új nemzeti projektek átmeneti problémáival, mert számos "hagyományos" nemzetet rivális szimbolikus és politikai elképzeléseket szülô kulturális különbözôségek osztanak meg. A területek, kulturális szimbólumok és gazdasági erôforrások fölötti újraéledô "külsô" harcok, valamint a "belsô" viták a nemzetek kialakulásának meghatározó jellemzôi. A nemzetek ugyanis földrajzilag mobilisak (lásd pl. a lengyeleket), és a régiók, egyházi és világi intézmények, osztályok és státuscsoportok egyensúlya állandóan felborul. Egy homogenizálódási folyamatot feltételezni annyit jelent, mint figyelmen kívül hagyni a kulturális harcok jelentôségét a nemzetek kialakulásában.

Számos országban lehetünk tanúi rivális nemzetfelfogások kialakulásának és kidolgozásának (l. Smith 1984; Hosking és Shöpflin 1997.). Oroszországban az ország sajátos ortodox hagyományait védelmezô szlavofilok és a nyugat-európai modelleket követô nyugatosok tizenkilencedik században kezdôdött versengése máig tart. Franciaországban a republikánusok és kleriko-legitimisták vitája a francia forradalom óta különbözô formákban tér vissza, leglátványosabban Le Pen Nemzeti Frontjának az Ötödik Köztársaság elleni kampányaiban. Norvégiában a Landsmal norvégot támogató vidéki "nyugat" és az Oslo-dominálta, Riksmal norvéggal azonosuló kelet nyelvi ellentéte a tizenkilencedik század közepétôl máig húzódik.

Jelentôs kérdések vetôdnek itt fel. Hogyan magyarázhatók meg az ilyen mélyen gyökerezô és tartós konfliktusok, és milyen kérdések képesek polarizálni a különbözô társadalmakat? Milyen következményekkel járnak ezek a konfliktusok: alternatívákat biztosítanak a társadalom számára, vagy leszûkítik a választási lehetôségek számát a csoportok polarizálásával? És mi akadályozza meg, hogy a társadalom összeomlásához és polgárháborúkhoz vezessenek?

Meg lehet kísérelni reduktívan megmagyarázni a kulturális különbségeket, az új csoportok hatalmi harcának hegemonikus stratégiáihoz kapcsolva az új szimbolikus repertoárok kialakulását (Hobsbawm 1983). Ám a kulturális megoszlások gyakran megelôzik a modern kort, és egy sor osztályalapú csoportok mátrixaként szolgálnak. A francia republikánusok neoklasszikus eszméi a frank arisztokrácia által szolgasorba hajtott római-gall nép régebbi eszméire hivatkoztak, valamint a republikanizmus a liberális, szocialista és kommunista elgondolásokat ihlette. Az oroszországi szlavofil és nyugatos viták korábbi megoszlásokra vezethetôk vissza. Noha a tizenkilencedik századi viták a nemesség körében robbantak ki, mindkét álláspont tovább árnyalódott, annak érdekében, hogy más társadalmi csoportok támogatását is megnyerje. Valójában ezek szolgáltak a szocializmus rivális elgondolásainak alapjául: az egyik (a marxi) a nyugat-európai urbánus iparosodásra összpontosított, míg a másik (a népi forradalmi) egy, a vidéki kommün intézményeire alapozó egyedi orosz út lehetségességét hangsúlyozta.

A rivális pozíciók radikálisan különbözô nézeteket vallanak a politikum szerkezetérôl, a társadalmi csoportok státusáról, a régiók, a vidék és a város egymáshoz való viszonyáról, a gazdaság-, a társadalom- és a külpolitikáról. Ezek az elgondolások gyakran a régiók örökségéhez és világnézetéhez való mély kötôdést tükröznek, mint például Görögországban, Kínában vagy Ukrajnában. Ukrajnában mély kulturális szakadék választja el az ukrán nyelvet, európai orientációt és Oroszországgal való radikális szembenállást propagáló nyugati részt az Oroszországgal közös eurázsiai ortodox örökségét vállaló keleti résztôl (Smith et al. 1998, 2. fej.). Kínában a nemzet vidéki, paraszti, xenofób, autarchikus és mandarin nyelvjárásban artikulált felfogásával egy déli, decentralizált, demokratikus-liberális elgondolás áll szemben. Utóbbi, a tengerparti kereskedô-tartományokra és azok sajátos nyelveire és kultúráira alapozva, a kínai diaszpóra és egy globális gazdaság felé orientálódik (Friedman 1995). A korai görög, szekuláris és republikánus nacionalizmus Athénban látta egy újjáteremtett Hellász fôvárosát, és a legerôsebben a nyugat-európai filohellenizmus által befolyásolt kereskedô-diaszpórában hódított. Az égei régió parasztságát, papságát és kiválóságait azonban az ortodox álom ragadta meg: Konstantinápoly visszafoglalása az Oszmán Birodalomtól és a Bizánci Birodalom újjáteremtése (Herzfeld 1982, 1. fej.).

Ám a versengô elképzelések nem pusztán regionális alapúak: olyan népességek különbözô örökségeit tükrözik, melyeket geopolitikai elhelyezkedésük továbbra is több irányból jövô, elôreláthatatlan változásoknak tesz ki. A modern Oroszország Nyugat- és Közép-Európa, valamint Bizánc és az ázsiai sztyeppék kölcsönhatásában formálódott, és mind a szlavofilek, mind a nyugatosok elismerték a másik nézeteinek érvényességét. A nyugatos Alexander Herzen, akit - különösen az 1848-as kudarc után - aggasztott az európai eszmék nagybani importálása, azt állította, hogy a nyugatosok és a nép közötti távolság mindaddig megmarad, amíg eltekintenek a szlavofilek által felvetett kérdésektôl (Neumann 1996, 170.). Hasonlóképpen Dosztojevszkij, Oroszország ortodox küldetésének és keleti sorsának hirdetôje, rámutat a neo-szlavofil nézetek ambivalenciájára, és arra, ahogyan a nyugatiak állításait sajátjukként beépítik: "Európában ázsiaiak voltunk, míg Ázsiában túl európaiak vagyunk... Ázsiába uralkodóként megyünk" (Neumann 1996, 64.). E nézetek változó befolyással bírtak mind az állam, mind a mûvelt társadalmi rétegek körében, a néha álláspontot váltó csoportokat részben a nemzeti terület helyének és biztonságának tudata befolyásolta.

Melyek az ilyen megosztottságok következményei? Az egyik lehetôség nyilvánvalóan az erôszak és polgárháború, amint azt Kedourie hangsúlyozza (1960, 6. fej.). Milyen mértékben vezetnek az ilyen konfliktusok kulturális pluralizmus helyett kóros viszálykodáshoz, mely véglegesen meggyengíti a nemzeti közösséget? McDaniel szerint (1996) az orosz messianizmus és az állam által irányított modernizáció kultuszának kombinációja szolipszisztikus szélsôségességet termelt, amely megakadályozta, hogy Oroszország egy sajátos és életképes "modern" társadalommá váljon. Franciaország esetében elképzelhetô, hogy az egységes és oszthatatlan köztársaság, és a régiókat támogató kleriko-legitimista reakció közötti szakadék mélysége vezetett a francia társadalom egyenetlen fejlôdéséhez, egy hangsúlyos szerepû Párizzsal és gyenge helyi önkormányzatokkal (l. Gilde 1994, 4. fej.). A kettô közötti torzsalkodás gyengítette a német ellenséggel szembeni szolidaritást, különösképpen a második világháborúban.

Ám vajon e két társadalom extremista konfliktusai a nacionalizmus vagy inkább régebbi társadalmi és politikai hagyományok számlájára írhatók-e? A társadalmi alternatívák kipróbálását megakadályozó orosz állami despotizmus hagyományai a társadalomtudományi gondolkodás utópisztikus vonulatát erôsítették, és Franciaország idegen invázióknak való kitettsége egy túlcentralizált állam létrehozásához vezetett, amely vonakodik autonómiákat elismerni, különösképpen a Párizs túlzó követeléseivel hagyományosan szembeszegülô határvidékekét. A kulturális konfliktusok a nemzeti területek, történelmek, kulturális gyakorlatok és népességek feltérképezésének egymással versengô kísérleteihez vezetnek (Argyle 1976). E viták eredménye egy nemzeti identitás meghatározása, kidolgozása és internalizálódása. A mély megosztottság ellenére válságos idôkben az egyének és csoportok mindkét tábor nézeteibôl válogatnak, egyiktôl a másik irányában mozdulnak ki, elismerve a nemzeti örökség pluralitását. Nézeteltéréseik tárgyaivá gyakran válnak történelmi figurák és események, mint például Franciaországban Jeanne d'Arc. Ez feltételezi annak belátását a csoportok részérôl, hogy ugyanannak a közös etnikai örökségnek a produktumai, ám ennek az örökségnek nincs egyetlen érvényes definíciója.

Idônként a társadalmak valóban etnikai polgárháborúkban vagy etnikai szakadásban bomlanak fel, ám talán ritkábban, mint gondolnánk. Az ír polgárháború (1922-23) egy olyan kontextusban tört ki, amelyben az 1916-os húsvéti forradalmi felkelés sikere megfosztotta hitelétôl az alkotmányos politikát, amelyben az 1918-as fegyveres elitek társadalmi ellenôrzés és felelôsség nélküli függetlenségi gerillaháborúba kezdtek, és amelyben nem létezett egy intézményes nemzetállam. Ennek ellenére meg kell vizsgálnunk, mi akadályozza meg a kulturális konfliktusok társadalmi összeomlásba és polgárháborúba való torkollását, milyen hosszú távú következményekkel járnak, és milyen szerepet játszanak a közösségi szimbólumok az egység visszaállításában.

A nemzeti identitások változatossága

A nemzetet, mint homogén lojalitást feltételezô tömeget, társadalmi osztályok és csoporttudatok fokozatos integrációja eredményét meghatározó modernista modellek (l. Hroch 1995) teleologikus elôfeltevéseit egyre több kritika éri. A nemzet elemeire bontottabb megközelítését követelve a posztmodernek a rokonsági, vallási, osztály-, nemi és regionális identitások számos más formájának továbbélésére mutattak rá (Chatterjee 1993). Az iszlám fundamentalizmus mai újjáéledése a Közel-Keleten csakugyan azt sugallja, hogy a nemzetre ható folyamatok más csoporttudatok kihívásainak vannak kitéve, ily módon alakulásuk iránya megváltoztatható. Ugyanakkor (néhány kivétellel) elfogadhatatlan a nemzeteket Brubaker (1996) módján esetleges alakulatokként vagy végsô, minden más kollektív lojalitás kudarca utáni csoporttudatként meghatározó nézet. Lehetséges, hogy a palesztin nemzet az Oszmán Birodalom összeomlásának, a palesztin terület fölötti brit uralomnak, valamint az egyre erôteljesebb cionista nyomásgyakorlásnak az esetleges és ideiglenes eredménye (Gershoni és Janowski 1997, Bevezetô). Ám ugyanez nehezen állítható az írekrôl vagy lengyelekrôl, akik évszázadokig megôriztek egy sajátos identitást. Hastings szerint, amint egy népesség létrehozza egy, a népi irodalmi nyelv írott változatát és egy sajátos írott kultúrát, elért egy bizonyos, a fennmaradáshoz szükséges küszöböt (Hastings 1997, 11.)

Ugyanakkor az is világos, hogy a nacionalizmus hordereje országonként eltérô, és az országokon belüli nacionalizmusok intenzitása is idôben változik. Kevés kísérlet történt eddig ennek a változékonyságnak a kielégítô magyarázatára. Egy etnikai modell sikeresebben kombinálhatja a nemzeti lojalitások fennmaradásának és erejének magyarázatát azok társadalmi osztályok és intézmények szerinti változó fontosságával. Tanulságosak lehetnek e téren Frederik Barth (1969) és Michael Banton (1994) etnikai csoportokra vonatkozó antropológiai tanulmányai, amelyek rámutatnak arra, hogy ezek a szabályozni kívánt társadalmi területenként változnak, ugyanakkor az etnikai identitások az egyénekre gyakorolt befolyásukat illetôen is eltéréseket mutatnak. Ám ezeknek a tanulmányoknak is vannak bizonyos gyenge pontjaik.

Barth maga is korlátozottan alkalmazhatónak látja ôket a nemzetek tanulmányozásában. Míg a premodern társadalmak viszonylagos változatlansága lehetôvé tette a különbözô etnikai csoportok kölcsönös függôségben levô társadalmi csoportokká való specializálódását, a modern világ változékonysága ezt megakadályozza. A nemzeteknek, állítja, az élet minden területét szabályozni próbáló társadalmaknak kell lenniük. Tulajdonképpen a nemzetépítô államok hajlandósága a szuverenitás katonai szövetségeken keresztüli megvalósítására, a liberális internacionalisták nézeteinek a beismerten gazdasági nacionalistákkal (azaz protekcionistákkal) szembeni felvállalására vagy a regionalizmus támogatására, az egész modern kor folyamán változó. Egyéni vonatkozásban egy kora huszadik századi kairói értelmiségi egyiptomi, pánarab és muzulmán lojalitások között ingadozhatott. Ez azonban nem jelent semmit a nemzeti identitások önmagában vett erejére nézve. Banton (1994) azt fejtegeti, hogy például egy nyíltan nemzetirôl egy nemzetközi csoporttudatra való átváltás (mondjuk egy azonos nemzetiségû munkaadó ellen az idegen munkások védelmében való fellépés esetén) nem jelzésértékû a nemzeti lojalitásoknak való értéktulajdonításokra nézve. Inkább arra utalhat, milyen viszonyokat kell a nemzeti normáknak szabályozniuk. A nemzettel való identifikációnak a viselkedés látszólagos változásai ellenére állandónak kell maradnia.

Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a vallási, regionális és osztályidentitások viszonya a nemzetihez ingadozásokat mutatott a liberális és kommunista forradalmi idôszakok, iszlám ébredések és tömeges migrációk utóbbi két évszázadában. Két probléma vetôdik fel, melyeket nem szabad összemosnunk: miért hoznak stratégiai döntéseket a nemzeti csoportok a szabályozni kívánt szerepek kérdésében, és miért mutat ingadozásokat a nemzeti lojalitás vonzereje. A kettô közötti különbségtétel összetett lehet, ám az ilyen jelentôs váltásokat általában nyílt igazolási kísérletek és viták kísérik. Okaikat strukturális tényezôkben kell keresnünk.

Egyesekre közülük már történt utalás. Egy természeti katasztrófa idôlegesen alááshatja a szülôföldhöz való "ôsi" kötôdés tudatát, és külsô vagy belsô vallásos magábaforduláshoz vezethet. A tizenkilencedik század közepi, kétségbeeséshez és hisztérikus kivándorláshoz vezetô éhínség sújtotta Írországban maga a föld is átkozottnak tûnt, noha az éhínség késôbbi, brit összeesküvésként való magyarázata újjáélesztette az ír nacionalizmust (Beckett 1996, 344.). A háború általában erôsíti a nemzeti elkötelezettséget, noha a "jogtalan" háborúkra (különösen a népirtással és háborús bûnökkel járókra) ez nem áll, különösen az olyan országokban, mint Németország, amelynek nemzeti identitása katonai gyôzelemben kovácsolódott. Elképzelhetô, hogy a második világháború utáni Japánt és Németországot a szégyen pusztán a nemzeti energiáknak a politikai és katonai szférából a gazdaságiba való átirányítására vezette. Ám Németországot kétségkívül egy tágabb "európai" identitás keresésére is sarkallta, noha a kérdést árnyaltabbá teszi az állampolgárság etnikai alapjai megreformálásának a közelmúltig való visszautasítása. A gazdasági összeomlások vagy traumatikus kudarcok a nemzetállam forradalmi (rasszista és kommunista) alternatíváinak kereséséhez vezettek. Napjainkban a gazdasági modernizáció kudarcának az arab államok fölötti izraeli gyôzelemmel befejezôdô hatnapos háborúban megnyilvánuló összjátéka a szekuláris nacionalizmus elleni iszlamista újjászületési mozgalmat váltotta ki Közel-Keleten. A nemzeti identitások az etnikai érzésekkel összhangba kerülni próbáló vallási, faji és osztályidentitásokkal együtt éledtek újjá, ám a nemzet látszólagos kisajátítottságának mértéke a magukat kiszorítottnak érzô régiók vagy csoportok elidegenedéséhez vezethet.

Következtetések

Mit mondhatunk tehát a szuverén nemzetállam és az etnicitás jövôjérôl általában? A nemzet eltûnését jövendölô posztmodern próféciák általában egy mitikus ellentéten alapulnak: a múltnak, mint a szuverén és egységes nemzetállamok idejének, és a jelennek, mint a példa nélküli globális kölcsönös függôségek korának ellentétén. Mindkét feltevés helyessége kétséges, és a történelmi rálátás hiányáról tanúskodik. Amint azt kifejtettem, a nemzetek (és nemzetállamok) autoritását a múltban is belsô és külsô tényezôk árnyalták, míg a jelenben, regionális intézmények kialakulása ellenére, nem csökkennek a nemzetek törekvései a létfontosságúnak érzett területek fölötti szuverenitás kiharcolására. Törökország - európai és amerikai NATO szövetségesei nyomásának ellenállva - leverte a kurd felkelést; ugyanakkor a németek arra irányuló törekvése, hogy jó európaiak legyenek, nem csökkentette - az Európai Közösség vezetôinek aggodalmaskodása ellenére - az 1990-es újjáegyesítés iránti nemzeti akaratot.

Hasonlóképpen különbözô szemléletû történészek cáfolták a globalizáció újszerûségét. Janet Abu-Lughod (1989) és W. H. McNeill (1990) bizonyítja, hogy a Római és Han birodalmak óta újra és újra kialakulnak gazdasági világrendek, míg Adshead (1993) a globális társadalom kialakulását nyolc intézmény és rendszer összefonódásával magyarázza (információk és mikrobák rendszere, vallási, pénzügyi stb. intézmények), melyek közül az elsô a tizenharmadik században alakul ki a Mongol Birodalommal. Vitathatóságuk ellenére ezek a nézetek rámutatnak, hogy a globalizációt magát, bárhogy is határoznánk meg, longue durée folyamatnak és nacionalizmust megelôzônek kell tekintenünk. Tulajdonképpen, feltéve hogy elfogadjuk Adshead értelmezését, nemcsak a nemzetek (Smith 1986), hanem a globalizáció etnikai gyökereirôl kellene beszélnünk!

Ilyen messzire nem szükséges elmennünk. Amit állíthatunk az az, hogy nemzetek kezdeteiktôl fogva transznacionális egységek és hálózatok szövevényében léteztek. A jövô lehetôségeinek meghatározására a nemzeti és transznacionális (birodalmi, vallási, szekuláris-ideológiai, piaci) intézmények változatos múltbeli interakciói módjának és okainak vizsgálatára van szükség. Amint Mann (1993) állítja, noha a pénzügyi kapitalizmus globálissá vált, a termelés nagy része nemzeti piacokhoz kötôdik. A nemzetek és nemzetállamok funkciói változók lehetnek, ám mikor ezen funkcióik egy részét átengedik helyi vagy transznacionális ágenseknek, más funkcióik felerôsödnek (Smith 1995). Az Egyesült Államok technika által lehetôvé tett globális katonai erejét számos állam szívesen látja, Európában és Ázsiában egyaránt, mert az jelentôs ellensúlyként szolgál az autonómiájukat közvetlenebbül fenyegetô erôs régióbeli szomszédokkal (pl. Oroszországgal vagy Kínával) szemben. Meglehet, hogy a mûholdas technológia és más médiák fejlôdése leépíti a nemzetállam kulturális kontrollját. Ez esetben azonban meg is erôsíti az etnikai diaszpórák ellenálló képességét, amelyek egyre látványosabb nemzetközi szereplôk (Sheffer 1896). Ez is jelzi, mennyire problematikusak a nemzetek mint politikai vagy kulturális egységek meghaladásának próféciái. Az itt felhozott érvek súlya ezzel szemben a nemzet mint a jövô bizonytalanságaival szembeni mozgósító tényezô életképességének folyamatosságát bizonyítja.

Fordította: Vincze Hanna Orsolya

Irodalom

Aberbach, M.-Aberbach, D.: The Roman Jewish Wars and Hebrew Cultural Nationalism. Macmillan, London, 2000.

Abu-Lughod, J.: Before European Hegemony. Oxford University Press, Oxford, 1989.

Adshead, C. M.: Central Asia in World History. Macmillan, London, 1993.

Anderson, B.: Imagined Communities. Verso, London, 1983.

Armstrong, J.: Nations before Nationalism. University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1982.

Argyle, W. J.: Size and Scale as Factors in the Development of Nationalist Movements. In Nationalist Movements. A. D. Smith (ed.), Macmillan, London, 1976.

Banton, M.: Modelling Ethnic and National Relations. Ethnic and Racial Studies, vol. 17, no. 1, 1994, pp. 1-29.

Barth, F. (ed.): Ethnic Groups and Boundaries. Little Brown and Co, Boston, 1969.

Beckett, J. C.: The Making of Modern Ireland, 1603-1923. Faber, London, 1966.

Billig, M.: Banal Nationalism. Sage, London, 1995.

Breuilly, J.: Nationalism and the State. Manchester University Press, Manchester, 1982.

Breuilly, J.: Approaches to Nationalism. In G. Balakrsihnan (ed.) Mapping the Nation. Verso, London, 1996, pp. 146-174.

Brubaker, R.: Nationalism Reframed. Cambridge University Press, Cambridge, 1996.

Calhoun, C.: National Traditions: Created or Primordial? In Oystein Sorensen (ed.) Nastonal Identitet - Kunstproduct? Norges Forksningsrad, Oslo, 1994, pp. 9-30.

Chatterjee, P.: The Nation and Its Fragments. Princeton University Press, Princeton, 1993.

Connor, W.: When Is a nation? Ethnic and Racial Studies, vol. 13, no. 1, 1990, pp. 92-103.

Connor, W.: The Nation and Its Myth. In A. D. Smith (ed.) Ethnicity and Nationalism. E. J. Brill,

Leiden, 1992, pp. 48-57.

Friedman, E.: National Identity and Democratic Prospects in Socialist China. M. E. Sharpe, New York, 1995.

Gellner, E.: Thought and Change. Weidenfeld and Nicolson, London, 1964.

Gellner, E.: Nations and Nationalism. Blackwell, Oxford, 1983.

Gellner, E.: Do Not Have Navels. Nations and Nationalism, vol. 2, no. 3, 1996, pp. 366-370.

Gildea, R.: The Past in French History. Yale University Press, Yale, 1994.

Grosby, S.: Territoriality: the Transcendental, Primordial Feature of Modern Societies. Nations and Nationalism, vol. 1, no. 2, 1995, pp. 143-162.

Hastings, A.: The Construction of Nationhood: Ethnicity, Religion and Nationalism. Cambridge University Press, Cambridge, 1997.

Herzfeld, M.: Ours Once More: Folclore, Ideology and the Making of Modern Greece. Texas University Press, Austin, 1982.

Hobsbawm, E. J.: Introduction Inventing Traditions. In E. J. Hobsbawm.T. Ranger (eds.) The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983.

Hobsbawm, E. J.: Nations and Nationalism since 1780. Cambridge University Press, Cambridge, 1990.

Hroch, M.: The Social Preconditions of National Revivals in Europe. Cambridge University Press, Cambridge, 1985.

Hosking, G..Schöplin G.: Myths and Nationhood. Hurst and Co, London, 1997.

Hutchinson, J.: The Dynamics of Cultural Nationalism: the Gaelic Revival and the Creation of the Irish Nation State. Allen and Unwin, London, 1987.

Hutchinson, J.: Modern Nationalism. Fontana Press, London, 1994.

Hutchinson, J.: Re-interpreting Cultural Nationalism. Australian Journal of Politics and History, vol. 45, no. 3, 1999, pp. 393-407.

Jankowski, J..Gershoni, I. (eds.): Rethinking Nationalism in the Arab Middle East. Columbia University Press, New York, 1997.

Juergensmeyer, M.: The New Cold War? University of California Press, Berkeley, 1993.

Kedourie, E.: Nationalism. Hutchinson, London, 1960.

Mann, M.: The Sources of Social Power. Vol. 1, Cambridge University Press, Cambridge, 1986.

Mann, M.: Nation-states in Europe and other Continents: Diversifying, Developing, not Dying. In Daedalus, vol. 122. no. 3, 1993, pp. 115-140.

McDaniel, T.: The Agony of the Russian Idea. Princeton, NJ, 1996.

McNeill, W. H.: Polyethnicity and National Unity in World History. Toronto University Press, Toronto, 1986.

McNeill, W. H.: The Rise of the West after Twenty-five Years. Journal of World History, vol. 1, no. 1, 1990, pp. 1-21.

Nairn, T.: The Break-up of Britain. New Left Books, London, 1975.

Neumann, I. B.: Russia and the Idea of Europe. Routledge, London, 1996.

Pfaff, W.: The Wrath of Nations. Simon and Schuster, New York, 1993.

Reynolds, S.: Kingdoms and Communities in Western Europe 900.1300. (revd. edn.) Oxford University Press, Oxford, 1997.

Sheffer, G. (ed.): Diasporas in International Politics. Croom Helm, London, 1986.

Smith, A. D.: National Identity and Myths of Ethnic Descent. Research in Social Movements, Conflict, Change, vol. 7, 1984, pp. 95-130.

Smith, A. D.: The Ethnic Origins of Nations. Blackwell, Oxford, 1986.

Smith, A. D.: Nations and Nationalism in a Global Era. Polity, Cambridge, 1995.

Smith, A. D. et al.: Nation-building in the Post-Soviet Borderlands. Cambridge University Press, Cambridge, 1998.

Thaden, E.: Conservative Nationalism in Nineteenth Century Russia. University of Washington Press, Seattle, 1964.

Tilly, C. (ed.): The Formation of National States in Western Europe. Princeton University Press, Princeton, 1975.

Weber, E.: Peasants into Frenchmen: the Modernization of Rural France (1870.1914). Stanford University Press, Stanford, 1976.

Yahil, L.: National Pride and Defeat: a Comparison of Danish and German Nationalism. In J. Reinharz.G. Mosse (eds.) The Impact of Western Nationalism. Sage, London, 1992.

* Ethnicity and Modern Nations. Ethnic and Racial Studies Volume, 23 Number, 4 July 2000, pp. 651-669

Jegyzet

Az eredetiben theocratic territories.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék