magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 3. (25.) SZÁM - CIVIL SZERVEZŐDÉSEK ROMÁNIÁBAN
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Nagy Csongor István

A romániai kisebbségi jog 1945 és 1989 közötti
történetének tendenciái, különös tekintettel
a romániai magyarság történetére (2.)

1. Nyelvi-kulturális jogok története

1.1. Oktatásügy

A kisebbségi élet társadalmi megnyilvánulásának legf ôbb színtere az oktatás. Elsôsorban azért, mert az adott kisebbség tagjává szocializál, átadja az identitástudatot és annak tartalmi összetevôit, ezalatt elsôsorban a helyes és választékos nyelvtudást értve. Másrészt a kisebbségi oktatásügy egy államilag f inanszírozott intézményrendszert biztosít abban a korban, amelyben minden civil kezdeményezést elfojt az államapparátus, és így lehetôvé válik a kisebbség társadalmi és kulturális életének szervezése, nemzetiségi elit fenntartása. Harmadrészt ez a kulturá l is reprodukció termeli ki azokat a szakmai kvalitásokat, amelyekre egy társadalomnak szüksége van, és amely - a magántulajdon megszûnésével - elsôrendû kvalitássá válik. Így ez a tényezô határozza meg a legnagyobb mértékben egy adott kisebbség társadalmi p resztízsét és érdekérvényesítô képességét.

Ez által a három összetevô által válik az anyanyelvi oktatásügy - véleményem szerint - a kisebbségi jog és a kisebbség identitásvédelmének a legfôbb zálogává.

A romániai nemzetiségi oktatásügy története kisebb dis zkrepanciáktól tarkítva ugyan, de egyértelmûen a teljes visszaszorulás irányában mutat, és ezalatt nemcsak az intézményi struktúra leépülését értem, hanem olyan össztársadalmi folyamatokat, tapasztalatokat, amelyek már önmagukban hosszú idôre visszavethet ik bármely konjunktúra kialakulását.

A romániai kisebbségi oktatásügy történetét két szakaszra oszthatjuk. Az elsô szakasz, amely döntôen konjunkturális jegyeket visel magán, a Groza-kormány három éve, amely páratlan fejlôdést tett lehetôvé a magyar oktatásügy területén, a második pedig az azt követô, 1989-ig tartó, alapvetôen degresszív periódus.

A Groza-kormány kisebbségbarát politikájának legfontosabb jogszabálya a Nemzetiségi Statútum 1 volt. A Statútum külön rendelkezik a nemzetiségi közoktatásról, sôt, kinyilvánítja a román állam azon kötelezettségét, hogy biztosítsa "az anyanyelvi oktatást állami elemi, középfokú és felsôfokú iskolák útján mindazoknak az együtt élô nemzetiségeknek, amelyek megfelelô számú tanulóval rendelkeznek..." Sôt, a jogszabály arró l is rendelkezik, hogy "a nem román nyelvû állami iskolák tanítói és tanári állásainak betöltésénél az illetô nemzetiséghez tartozók részesülnek elônyben" 2 .

"A nem román nyelvû állami iskolákban és ezek tagozatain, valamint a nemzetiségek felekezeti iskoláiban a tanulókat azon a nyelven kell vizsgáknak alávetni, beleértve az érettségi vizsgát is, amelyen az illetô tárgyakat elôadták..." (20. §) Bár a Nemzetiségi Statútum nem rendelkezett az önálló magyar tudományegyetemrôl, mégis elôírta, hogy a "hallgatók ne m zetiségi megoszlásának figyelembevétele mellett a kolozsvári tudományegyetem jogtudományi és bölcsészeti karán magyar és német nyelvû tanszékek létesítendôk" (22. §). Ezzel természetesen nem vette figyelembe a realitásokat, hogy Kolozsváron akkoriban még, illetve már mûködött egy magyar egyetem.

Ezeknek a rendelkezéseknek a maradéktalan végrehajtására ugyan sohasem került sor, mégis azt lehet mondani, hogy addig, amíg nem történt meg a fent vázolt, 1948-as kisebbségpolitikai váltás Romániában, addig valóban jótékony hatással volt a nemzetiségi és azon belül a magyar oktatásügyre. Ezt segítette elô a 1945. évi 630. számú, augusztus 6-án megjelent törvény a Nemzetiségi Statútum garanciáiról, amely a Nemzetiségi Statútum rendelkezéseit konkretizálta, illetve a Minisztertanács 1946. szeptember 20-án kiadott 11. és 12. számú szabályrendelete.

A dokumentum további jelentôsége, hogy formailag mind a mai napig hatályban van, bár 1948 után már nem alkalmazták, illetve alkalmazzák. Mindez azonban nemcsak az 1945-1989 közötti román jogrendrôl, hanem az azt követô "romániai jogállamiságról" is szegénységi bizonyítványt állít ki.

A Nemzetiség Statútum rendelkezéseinek következtében a kisebbségi oktatásügy fejlôdésnek indult. Míg Észak-Erdélyben csupán az 1940-1944 között kiépített magyar intézményrendszert és iskolahálózatot kellett megvédeni, esetenként kibôvíteni, addig Dél-Erdélyben - ilyen nem lévén - újra kellett szervezni az Antonescu-rendszer által megsemmisített kisebbségi struktúrát. 3

A Groza-kormány kisebbségbarát politikája nemcsak az általános- és a középiskolai hálózat kiépülését tette lehetôvé, hanem megteremtette az önálló magyar felsôoktatást is. 4 Az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem utódjaként létrehozták a Bolyai Jánosról elnevezett tudományegye temet, majd ebbôl kivált a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Kar, amely késôbb önállósult is. Ugyancsak Kolozsvárott alakult meg a mezôgazdasági szakiskola, a zenekonzervatórium és a képzômûvészeti szakiskola. Kolozsváron megalakult, majd Marosvás á rhelyre költözött a színiakadémia, a tanítóképzô, sôt, 1948-ban, Bakóban a moldvai magyar csángó iskolák számára magyar tanítóképzô létesült. 5

Jelentôs elôrelépés volt a nemzetiségi oktatási jog területén az 1946. március 13-i törvény, 6 melynek értelmében a magyar tannyelvû általános- és középiskolákban a különbözô tantárgyakat magyar nyelven kell elôadni. Kolozsvár és Brassó székhellyel külön magyar fô-tanfelügyelôségeket hoztak létre. 7 Magyar nyelvû tanfelügyelôségek mûködtek Szatmáron, Temesváron, Marosv ásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön. 8 Ezzel - a Groza-kormány megengedô kisebbségpolitikája következtében - törvényileg nem szentesített de facto magyar oktatási autonómia jött létre. 9

Ezt követôen azonban szinte azonnal megkezdôdött a nemzetiségi intézményrendszer és tanári gárda leépítése, mely tendenciát ugyan 1956 és 1958, illetve 1968 és 1972 között rövid ideig lelassították a nemzetközi események által okozott, illetve kikényszerített enyhülési hullámok. Ez a fejlôdési irány a '80-as évekre már azt eredményezte, hogy nemcsak a magyar nyelvû felsô- és középfokú oktatás szûnt meg, hanem a magyar nemzetiségû tanulók, hallgatók részvétele is drasztikusan csökkent ezeken az oktatási szinteken.

Az elsô nagy csapást az egypártrendszer kialaku lásának és az osztályharc fokozódásának közepette mérték a kisebbségi oktatásra. 1948-ban hajtották végre az ún. tanügyi reformot, 10 az iskolák államosítását, amely az oktatási autonómia végét jelentette. 11 Habár ez az intézkedés elsôsorban nem kisebbségellenes célzatú volt, hanem - hasonlóan a többi szocialista államban lezajlott folyamathoz - a társadalmi ellenôrzést akarta kiterjeszteni az oktatás minden szintjére, mégis nagyon érzékenyen érintette a nemzetiségeket. Ez azzal magyarázható, hogy ezidáig a magyar iskolák jelentôs része az egyházak kezén volt, amelyek így, az államosítás révén nem tölthették be a kisebbségi oktatás funkcióját. 12

Távlatait nézve azonban ennek az intézkedésnek a leginkább negatív hatása az volt, hogy az állami politika játéksze révé tette a magyar oktatás alakulását. A tanügyi reform a folyamatos változások korszakát nyitotta meg, ami lehetôvé tette, hogy az iskolák száma a párt érdekeinek megfelelôen módosuljon. Ezután az indítható magyar osztályok számát titokban és informális a n döntötték el és közölték az államigazgatás megfelelô szintjeivel. Ebbôl a célból átszervezték a közoktatási minisztériumot, amelyben a nemzetiségi iskolák fôosztályát megszüntették. 13

Habár az 1948-as Alkotmány 24. §-a kijelentette, hogy "a Román Népközt ársaság biztosítja az együttélô nemzetiségek számára (...) az anyanyelvû oktatás minden fokozatban való megszervezését", és ezt a késôbbi alkotmányok is megismételték, a magyar kisebbség oktatásügyének realitását ez, szankció és konkrét megfogalmazás hián y ában, egyáltalán nem érintette. Ráadásul az 1948-as Alkotmány megfogalmazása még konkrétabb volt, mint az ezt követô alkotmányoké és egyéb jogszabályoké, amelyek megengedô stílusukkal - "létesíthetô", "szervezhetôek", "lebonyolíthatóak" stb. - már nem azt mondták ki, hogy az állam biztosítja az anyanyelvi oktatáshoz való jogot - és itt már rég nem a szakoktatásról vagy a felsôfokú oktatásról van szó, hiszen ezekkel kapcsolatban ez fel sem merül -, hanem azt deklarálták, hogy az anyanyelvi oktatást az állam nem tiltja, sôt, megengedi. 14

A következô nagy csapást a magyar oktatásügyre egy látszólag kedvezô kisebbségpolitikai intézkedés jelentette: 1952-ben megalakult a Magyar Autonóm Tartomány. A tartomány megalakítása utáni kedvezô hangulatot a kormányzat arra használta fel, hogy a magyar kultúrát gettósítsa. Ez azt jelentette, hogy míg a Magyar Autonóm Tartomány területén a magyar iskolák száma kismértékben ugyan, de nôtt, addig a szórványban élô magyarság oktatási rendszerét jelentôsen visszaszorították. Eme l lett több intézményt is áthelyeztek Nagyváradról és Kolozsvárról, s így, míg a marosvásárhelyi magyar szellemi élet egyik fénykorát kezdte élni, addig a határhoz közelebb lévô magyar városok kulturális intézményrendszere és élete lassanként elsorvadt. 15

A nemzetiségi intézményrendszer visszaszorítása 1958-ban újabb lendületet vett. Ez két okkal is magyarázható. Egyrészrôl a szovjet csapatok kivonulásával, másrészrôl a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség látogatásával, pontosabban azzal, h o gy Kállai Gyula, a küldöttség tagja, a látogatás konklúziójaként Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy "a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlôsége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén" 16 .

Ezeknek a kedvezô eseményeknek a hatására 1959-ben újabb lendületet vett az a folyamat, melynek során több magyar oktatási intézményt is összevontak román tannyelvû oktatási intézményekkel. Így egyesült a testvériség és hatékonyságnövelés jegyében a kolozsvári Bolyai Tudomá n yegyetem a román Babes Egyetemmel. Így lett a nagy múltú, hasonlóan kolozsvári Ady középiskolából Ady-Sincai középiskola. Hasonló sorsra jutott az 1954-ben Marosvásárhelyre telepített Szentgyörgyi István Színmûvészeti Fôiskola, amely 1976-ban elôször romá n tagozatot is kapott, majd miután ez kiszorította magyar párját - ugyanis idôvel a felvehetô magyar hallgatók száma 1-3-ra csökkent - az intézmény 1987-ben román rektort kapott. A magyar tanárok egy részét eltávolították, majd 1989-ben megváltoztatták az intézet magyar nevét is. 17 Ezek az intézkedések pontosan feltárják a tervszerû, fokozatosságra épülô román kisebbségpolitika forgatókönyvét ezen a területen, mindazonáltal rávilágítanak a fokozatosságra épülô asszimilációs stratégia lényegére is:

- elôször román tagozatot hoznak létre a magyar tannyelvû intézetben, vagy magyar tannyelvû intézetet egyesítenek egy román tannyelvûvel a kulturális szeparatizmus elleni harcra, a testvériségre, a helyhiányra és a hatékonyság növelésére hivatkozva; 18

- ezt követôen a magyar hallgatók kiszorításával párhuzamosan fokozatosan bôvítik a román tanulók, hallgatók arányát. A két tannyelvûvé vált Babes-Bolyai Tudományegyetemen is "lassú, de szívósan tervszerû volt kiszorulásunk a karok mindegyikérôl, hogy végül a magyar ny e lv és irodalom katedrák egyesítésébôl létrehozott Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéket is elnéptelenítsék. Az 1960-as évek végéig még negyvenes létszámmal indultak az évfolyamok, aztán sorra csökkentek harmincra, huszonötre, húszra, tizenötre. 1988-ban ment ki az utolsó tizenötös létszámú végzôs évfolyam..." 19 1983-ban a Nevelés- és Oktatásügyi Minisztérium a Történelem és Filozófia Karon nem hagyta jóvá azoknak a magyar alcsoportoknak a további mûködését, amelyek taglétszáma nem érte el a hetet. 20 "1988 nyarán hét (7!) hallgatót vehettek fel a magyar nyelv és irodalom szak elsô évfolyamára... Hetes létszámmal mûködik már mind a négy évfolyam, ami összesen 28 diákot jelent. Tizenkettôvel kevesebbet, mint ahányan 1950-ben végeztek azok a tanárok, akik éppen most m ennek nyugdíjba" 21 ;

- az intézmény vezetésével (igazgató, rektor) párthû, román nemzetiségû személyt bíznak meg;

- a magyar oktatói gárdát a román nemzetiségû hallgatók és oktatók arányának növelésével párhuzamosan csökkentik, majd megszüntetik;

- végül for málisan is egynyelvûvé nyilvánítják az intézményt, megváltoztatva a nevét is. Ez a "formális névváltoztatás" a Babes-Bolyai Tudományegyetem esetén oly módon valósult meg, hogy - bár hivatalosan az intézmény nevének a kétnyelvû változatát expressis verbis nem változtatták meg - az egyetem hivatalos levelezésében az "Universitatea din Cluj-Napoca", azaz a "Kolozsvári Egyetem" nevet használta/használja;

- 1984-ben, pártutasításra, az ország két magyar többségû megyéje élérôl (Kovászna és Hargita) eltávolították a magyar tanfelügyelôket 22 .

Az egész folyamat nyomon követését nehezíti, hogy az oktatási minisztérium éveken keresztül nem közölt statisztikai adatokat a nemzetiségi oktatásra, a kisebbségeknek az oktatásban való részvételére vonatkozóan. Az Alkotmány é s az oktatási törvény semmiféle fogódzót nem nyújt a valós helyzettel kapcsolatban, hiszen az oktatás szervezetét - a szintek meghatározásának kivételével - a felvehetô nemzetiségi tanulók, hallgatók létszámának a meghatározásával, a tagozatok indításával kapcsolatban az oktatási minisztérium önkényesen és a nyilvánosságot nélkülözve határozhatta meg. Sôt, olyan intézkedéseket is hozott, amelyek egyértelmûen ellenkeztek a hatályos jogszabályokkal. Az 1969. évi 6-os számú tanügyi törvény kimondja például, h o gy az együttlakó nemzetiségek iskoláiban csak az iskola, illetve a tagozat elôadási nyelvét ismerô tanszemélyzet oktathat. Ennek ellenére a '80-as évek közepétôl a székely megyék túlnyomó többségében olyan tanárokat neveztek ki a magyar tannyelvû osztályo k ba, akik a magyar nyelvet nem ismerték. A törvényi elôírásokkal ellentétben az az informális elv alakult ki, hogy a tanár, függetlenül a tanulók nyelvi ismereteitôl, azon a nyelven tanít, amit a legjobban beszél (sic!). 23

Nem hiányzott azonban a nyíltan di szkriminatív gyakorlat mellôl a hasonló tartalmú jogszabály sem. Az 1973. évi 273. számú törvényerejû rendelet 24 elôírta, hogy azokon a vidékeken, ahol a nemzetiségek mellett románok is élnek, román osztályokat kell létesíteni, függetlenül a tanulók létszá mától. 25 A jogszabály ezen felül úgy rendelkezett, hogy nemzetiségi osztály csak abban az esetben indítható, amennyiben az adott általános iskolába 25, illetve az adott középiskolába 36 tanuló jelentkezik. Így a román hatóságok akár nemzetiségi területen is kikényszeríthették a túlsúlyt, hiszen ott, ahol csupán 1-2 román nemzetiség û gyerek volt, már román osztályt kellett nyitni. 26 "Az olyan településeken, ahol az »odavezényelt« milicistán (rendôrön), orvoson, párttitkáron kívül alig élt más román, a hetvenes években csak 3-4 fôs osztatlan román osztályokat szerveztek." 27

Ez viszont már indokolhatta azt, hogy ne indítsanak másik, párhuzamos nemzetiségi osztályt, hiszen már volt egy, igaz, román nyelvû. Kisebb településeken erre a jogszabályra hivatkozva már akkor is meg lehetett akadályozni nemzetiségi, magyar osztály indítását, ha csupán egyetlen egy gyerek is volt, akit román osztályba írattak.

Ennek a rendelkezésnek a jogpolitikai indoklását Nicolae Ceausescu az RKP KB 1973. június 18-19-i plenáris ülésén a következôképpen fejtette ki: "Már megmondtam más alkalmakkor is: mi nem tud unk külön fizikai, kémiai és más szakú intézeteket létesíteni azoknak a fiataloknak, akik nem ismerik a román nyelvet... A román nyelv nem idegen nyelv egyetlen fiatal számára sem, aki Romániában él! Szocialista társadalmunk nyelve ez, és meg kell tanulnia az összes román állampolgárnak." 28

Hasonlóan szorultak vissza a magyar hallgatók az egyetemi oktatásból is. Els ô lépésként a magyar tannyelvû felsôoktatási intézményeket szüntették meg, pontosabban: kétnyelvûsítették, majd de facto bevezették a kizárólagos román nyelvû felvételiket, annak ellenére, hogy 1956-ban rendelet írta elô, hogy felvételizni a nemzetiségek nyelvén is lehet. Ezután már nemcsak a magyar nyelv, hanem a magyar nemzetiség is kiszorult az univerzitásokról, hiszen míg a magyar etnikum - a hivatalos források szerint - az összlakosság több mint 7%-át tette ki, addig az ország egyetemi hallgatóinak csupán a 2%-a volt magyar. A numerus clausus, s ôt, némely szakokon a numerus nullus érvényesülése egyértelmûen kiderül a statisztikákból. 29

A fentiek tükrében a következôképpen foglalható össze a magyar nyelvû oktatás leépítése, illetve a magyar nemzetiség kirekesztése az oktatás által nyújtott kulturá lis javakból:

A nemzetiségi anyanyelvû oktatás visszaszorításának társadalmi programját, az etatista román állam eszköztárához illôen, egyedi közigazgatási aktusok tömegével hajtották végre. Nem nevezhetôek meg olyan jogszabályok, amelyek ennek a folyamatnak valódi lépcsôi lennének. Az oktatási minisztérium egyediesítve döntött a nemzetiségi oktatásról, annak rendszerérôl, a felvehetô tanulók számáról, és természetesen a témát érintô statisztikai adatok nyilvánosságra hozataláról.

A magyar oktatási intézmén yrendszernek a restriktív stratégia jegyében elôször a fejét vágták le, nevezetesen a felsôoktatás szintjét, amely a Bolyai Tudományegyetem elsorvadásával együtt megszûnt. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel egyidejûleg ne számolták volna fel az ennél alacsony a bb szinten lévô oktatási egységeket, csupán azt, hogy az intézményi struktúra megszüntetése egy pontosan kidolgozott, koherens terv részeként ment végbe, amely számolt az intézkedések szociálpszichológiai hatásával is. Hiszen várható, hogy magyar nyelvû f e lsôoktatás hiányában nincs magyar felvételi, és ha nincs magyar felvételi, akkor a középiskolai tanulmányokat nem lehet másképp, csak románul folytatni, ha az ember felvételt akar nyerni. Ergo: a felsôoktatás egynyelvûsítése jelentôsen csökkenti a nemzeti s égi nyelvû középiskolák iránti igényt. "A kormány alighanem számít a szülôk félelmére és tájékozatlanságára, arra a fontolgatásra, hogy ha nincs többé magyar egyetem, fôiskola, sôt felvételezni sem lehet az egyetemre csak anyanyelven (...), akkor nem lenne- e jobb, ha eleve román középiskolába íratnák a gyermekeiket..." 30 Ha az igények által generált követelô hatás gyengül a nemzetiségi középiskolák iránt, könnyebben lehet ezeket csökkenteni, de pontosan ügyelni kell arra, hogy az elviselhetôség végsô határát ne lépje át a kormányzat. Ez azonban nemcsak az adott nemzetiséghez tartozó személyek képzettségére hat vissza. "Gyermeke érettségije után döbben rá a szülô arra, hogy fia vagy lánya sem megalapozott magyar mûveltséget nem szerzett, sem a fôiskolára nem jut ott be, ellenben félemberré vált egész életére..." 31

Miután az egyetemi képzésbôl és annak függelékeként funkcionáló elméleti líceumi képzés egy részébôl kiszorult a magyar nyelv, következhettek a szakiskolák. Itt is ugyanaz a folyamat játszódott le, mint az egyetem és a középiskola kapcsolatában, mígnem csupán az I-IV. osztály maradt/maradhatott magyar tannyelvû a továbbtanulni vágyók számára. 32 1989 ôszére gyakorlatilag megszûnt a magyar nyelvû szakiskolai képzés: mindössze 125 (!) magyar diák tanulhatott an yanyelvén valamilyen szakmát. 33

Ehhez kapcsolódóan a kormányzat, miközben az erôteljes iparosítás és gazdasági változások által igényelt szaklíceumi hálózatát bôvítette, gondosan ügyelt arra, hogy a nemzetiségi nyelvet csupán az alacsonyabb társadalmi presztízsû szakmákban engedélyezze. Így szorult ki a magyar kisebbség a mûszaki, mérnöki, jogi, közgazdasági és államigazgatási képesítést nyújtó felsô- és középfokú oktatásból. 34

Az egyetemi felvételi során erôteljesen érvényesült a numerus clausus, esetenként pedig a numerus nullus. Ezt az is bizonyítja, hogy a magyarok a felsôoktatásban alulreprezentáltak, azaz a magyar hallgatók aránya össztársadalmi részesedésüknél jelentôsen kisebb, annak ellenére, hogy a középiskolai képzésben jelentôsen felülreprezentá ltak. 35

Ezeknek a jelenségeknek, folyamatoknak a pontos azonosítása a társadalmi tények szintjén, mármint sztochisztikus alapon csupán nagy nehézségek árán lehetséges, mivel nem állnak rendelkezésre a megfelelô statisztikai adatok. A szakirodalom és a töredezett források alapján a következô, spekulatív módon meghatározott táblázatba foglalható össze az I-VIII. osztályba, illetve a líceumok nappali tagozataira járó, magyarul tanuló diákok aránya az összes diákhoz képest. 36 Az 1977-es romániai népszámlálás hiv atalos adatai alapján Románia magyar nemzetiségû, illetve anyanyelvû népessége 7,9-8,0%, bár a szakirodalom becslései ennél sokkal magasabbra teszik a magyar etnikum arányát. 37

Év

I-VIII. osztály

Líceum

1976

5,64

2,97

1980

5,42

2,91

1985

2,66

1,31

1986

2,00

1,31

Ha összevetjük a magyarság össztársadalmi arányát a magyar nyelven tanulók számával, megállapíthatjuk, hogy míg 1976-ban a magyar ifjúság körülbelül 70,5%-a tanult magyarul az I-VIII. osztályban, addig ez 1986-ra, mindössze tíz év alatt, 25%-ra esett vissza. Ugyanez az arány a líceumokban, tehát a IX-XII. osztályokban már csupán 37,125%, illetve 16,375%. Ezek a számítások elnagyoltak, hiszen azt feltételezik, hogy a magyar kisebbségi társadalomban ugyanolyan arányú az iskoláskorúak arány a, mint a többségi társadalomban, s így, ha a magyar kisebbség az össztársadalom 8%-át teszi ki, akkor az iskoláskorú társadalomnak is hozzávetôlegesen ekkora arányát kell képviselnie. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy az eredmények még jelentôs torz u lás esetén is egyértelmûen a magyar nyelvû oktatás hattyúdalát jelzik. A magyar szakiskolások közül 1989-re már csak 0,8% tanulhatott magyar nyelven, a maradék 99,2% csak román nyelven folytathatta tanulmányait. Ez azt jelentette, hogy a társadalmi preszt ízst és egzisztenciát biztosító szakmákból de facto kizárták a magyar nyelvet.

A magyar nyelvû iskolai képzés elsorvasztását segítette elô az égetô tanárhiány. Ennek részben a felsôoktatásban megnyilvánuló diszkrimináció volt az oka. A magyar nyelvet anyanyelvi szinten beszélô tanári gárda megszervezését, illetve fenntartását, az utánpótlás megoldását a képzés visszaszorítása után elsôsorban a frissen végzett tanárok kihelyezésének gyakorlata akadályozta. 38 Romániában a vizsgált idôszakban az egyetem elvégzését követôen a pedagógusokat központilag kihelyezték, amely állásokat kötelezôen be kellett tölteniük. 1985 és 1989 között Hargita megyében például, ahol a magyar anyanyelven tanulók arányszáma 83% volt, a kihelyezett tanároknak csupán 11,3%-a volt magyar , míg 88%-a román. A magyar végzetteket szülôföldjüktôl távoli, elsôsorban homogén román vidékekre helyezték ki.

Az 1985-86-os tanév elején Hargita megyébe kihelyezett 223 frissen végzett tanárból csak 8 volt magyar nemzetiségû. Ekkor 191 magyarul nem tudó román tanárt helyeztek ki a magyar tagozatokhoz. 1985-1989 között összesen 382 magyarul nem beszélô román tanárt helyeztek ki a döntôen magyarok lakta megyébe. "A sajátos kihelyezési gyakorlat következtében a még hivatalosan magyar oktatási nyelvû intézmé n yekben egyre több tantárgyat tanítottak románul a magyarul nem beszélô pedagógusok." 39

Az oktatásnak ez a fejlôdési tendenciája azonban nemcsak a magyar nyelven tanulók számát vetette vissza, hanem a magyar tanulók arányát is jelentôsen csökkentette. Nemcsak arról volt szó, hogy nem lehet magyarul tanulni, hanem arról is, hogy a magyarokat az oktatás során diszkriminálják. Ez az anyanyelvû képzés kiszorításával párhuzamosan is megtörténik, azonban jelen esetben feltételezhetô, hogy mindez egy központilag m e ghatározott numerus clausust is jelent. A vizsgált idôszakban erre vonatkozóan nincsenek adatok, tekintetbe véve, hogy csupán az 1966-os népszámlálás tartalmaz ilyen információkat a nemzetiségek képzettségére vonatkozóan, míg az 1977-es ezt mellôzi. Azonb a n ebbôl az egyedüli forrásból is egyértelmûen kiderül, hogy míg a magyar etnikum az alsó és középfokú oktatás minden szintjén - értve ez alatt az általános és szakiskolát, a technikumot és a líceumokat - felülreprezentált volt mind az össztársadalomhoz, m i nd a román többséghez képest, addig a felsôfokú végzettséggel rendelkezôk aránya itt csupán 1,5%, a többségi társadalom 2,2%-ához képest. 40 "Itt már rég nem arról volt szó, hogy ennyi hallgató végezhette anyanyelvén a tanulmányait, hanem arról, hogy a román egyetemek magyar hallgatóinak a száma csökkent ilyen alacsonyra." 41

1.2. Tömegtájékoztatás

A magyar nyelvû tömegtájékoztatás jellemzô struktúrája az '50-es években alakult ki. Ez a struktúra kisebb-nagyobb változásokkal egészen a '80-as évek közepéig élt, amikor a nemzetiségi, közöttük a magyar írott és audiovizuális média de facto megszûnt létezni.

A tömegtájékoztatás az egypártrendszer kialakulásával állami felügyelet és ellenôrzés alá került. Az 1945 és 1950 közötti idôszakhoz képest korlátozottabb számban ugyan, de több magyar közéleti és napilap megjelenhetett az '50-es évek után is. Hasonlóan alakult a helyzet a rádiózás és a televízió területén. A bukaresti rádióban 1945-tôl bevezették a magyar nyelvû mûsorórát, majd az ötvenes évektôl kezdve a helyi rádiók is sugároztak magyar nyelvû adásokat. Kedvezôen alakult a nemzetiségi, köztük a magyar nyelvû mûsorok sorsa. Ez utóbbiak ideje a kezdeti heti fél óráról késôbb heti öt órára nôtt.

A nemzetiségi tömegtájékoztatást 1984-1985-ben szüntették meg. 19 84-ben papírhiányra hivatkozva minimalizálták a magyar írott sajtó példányszámát és terjedelmét, majd 1985-ben felszámolták a nemzetiségi rádió- és televízió-mûsorokat. 42

1.3. Könyvkiadás, könyvtárak

A háború után Romániában számtalan magyar könyvkiadó m ûködött, amelyek szépirodalmi, társadalomtudományi és egyéb szakkönyvek megjelentetésével képesek voltak átfogni a magyar nyelvû könyvek iránti igények széles spektrumát. A könyvkiadás területén az elsô nagyobb változást - az oktatási intézményrendszerhez hasonlóan - az 1948-as államosítás hozta.

1948-ban létrehozták az Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadót (románul rövidítve: ESPLA) és az Ifjúsági Könyvkiadót. Mindkét kiadó rendelkezett magyar tagozattal. 1969-1970-ben létrehozták a Kriteriont, az elsô romániai nemzetiségi profilú kiadót. Ezzel egy idôben természetesen nem szûnt meg a többi kiadó magyar nyelvû könyvkiadása, azonban a '70-es évek végétôl és a '80-as évektôl a magyar könyvek publikálása szinte teljes egészében a Kriterionra hárult.

A Kriterion megalapítása után átmenetileg, 2-3 évre 25%-kal nôtt a magyar nyelvû könyvek kiadásának volumene, azonban ez 1974-1975-tôl folyamatosan csökkent, és 1986-ra az 1970-es érték 75%-ára esett vissza, oly módon, hogy a Kriterion kiadása hozzávetôleg nem változ o tt, azonban a többi kiadó a minimumra csökkentette magyar nyelvû könyvkiadását. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a magyar olvasói igényeket még az 1970-es szint sem tudta kielégíteni, illetve azóta a magyar könyvek iránti kereslet növekedett, arról nem is besz é lve, hogy a Kriteriont több esetben kötelezték magyarellenes mûvek kiadására (Stefan Pascu, Ilie Ceausescu), amelyek iránt nem volt kereslet, azonban a statisztikát javítják, a kép még súlyosabb. 43 A helyzeten nem tudtak javítani a Magyarország és Románia között létrejött nemzetközi szerzôdések sem (kiadóközi és könyvforgalmazási megállapodás, közös könyvkiadási megállapodás, könyvcsere-egyezmény stb.), amelyek csupán jelképes elôrelépést jelentettek, ráadásul az ezek alapján megvalósított együttmûködés a ' 80-as évekre gyakorlatilag megszûnt. 44

A helyzetet súlyosbította, hogy a könyvkiadás volumenének korlátozásával párhuzamosan szinte teljes mértékben megszûnt a magyar nyelvû, különösen jogi tárgyú szakkönyvek kiadása, amely a romániai magyar kisebbségi kul túra szaknyelvi rétegének teljes elrománosítása irányában mutatott. A jogi terminológia - értve ez alatt a legelemibb állampolgári ismeretek szintjét is - elrománosodása természetesen nem csupán a könyvkiadás, hanem az anyanyelvhasználat egyéb módon történ ô beszûkülésével is magyarázható, azonban nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a szakirodalom hiánya a korszak végére tárgyi és személyi akadálya lett az anyanyelv használatának a hivatalos érintkezésekben.

A könyvkiadás beszûkülésével párhuzamosan romlott a romániai közkönyvtárak ellátottsága és színvonala, ráadásul az utánpótlás hiányában folyamatosan csökkent a magyar, illetve magyarul tudó könyvtárosok száma.

1.4. Levéltárak, múzeumok, mûemlékek

A muzeális, levéltári gyûjtemények sorsát is az 1948-as államosítás pecsételte meg. Különösen súlyos volt a helyzete az egyházi kulturális javaknak és okiratoknak, amelyekre nézve a román állam különleges jogot formált. Ezt a hetvenes években törvények, illetve törvényerejû rendeletek legalizálták, ame l yek módot nyújtottak a Belügyminisztériumnak arra, hogy a Szocialista Mûvelôdési és Nevelési Tanáccsal együttmûködve ellenôrizzék az egyházak, egyéb intézmények vagy akár magánszemélyek tulajdonában levô muzeális értékeket, levéltári dokumentumokat. 45

Az á llamosítást követôen a gyûjtemények még hosszú ideig a tudományos kutatás rendelkezésére álltak. Az 1951. évi 17. számú törvényerejû rendelet azonban az Állami Levéltárakat a Közoktatási Minisztérium hatáskörébôl a Belügyminisztériuméba utalta át, 46 amelyek a '70-es évekre hozzáférhetetlenné váltak.

A kisebbségi emlékek, forrásanyagok elrejtése, megsemmisítése tervszerû módszerességgel folyt. "A bukaresti Történeti Múzeum szervezésének ürügyével Erdély egész területérôl begyûjtötték magánszemélyektôl az erd élyi magyarságra vonatkozó dokumentumokat, tárgyi emlékeket. A múzeum megnyitását többször elhalasztották. Az utolsóként elfogadott kiállítási anyag már nélkülözte a nemzetiségi vonatkozású tárgyakat, ennek ellenére a legtöbb tulajdonos hiába várta jogos tulajdonának visszajuttatását." 47

A kisebbségi emlékhelyek, a jellegzetesen nemzetiségi jelle gû épített környezet fizikai léte, illetve a jellegzetesen magyar, szász stb. települések nemzetiségi jellege is veszélybe került a korszak végére. Régi magyar építészeti, mûvészettörténeti emlékeket, épületeket, kastélyokat semmisítettek meg városrendezé s címén. Azokat az épületeket, amelyek nem kerültek - vagy nagy jelentôségük és hírük miatt, nem kerülhettek - megsemmisítésre, passzívan rombolták le: nem újították fel ôket, illetve megakadályozták felújításukat. A hatóságok azt is meggátolták, hogy ezek e t a kisebbségi emlékhelyeket, mûemlékeket, templomokat közadakozásból tatarozzák. Ha egy épületet sem aktívan, sem passzívan nem tudtak jellegétôl megfosztani, vagy mint román emléket mutatták be, vagy egyszerûen más, monumentálisabb, a kommunista realizm u s stílusában készült, avagy a román nemzet hôsi múltjának egy-egy közjátékát, alakját megjelenítô épületeket, emlékmûveket építettek mellé.

"A temetôkben mindennapos volt a történelmi vagy mûemlék jellegû magyar sírok eltüntetése, felszámolása. 1988 szeptemberében összetörték a brassói evangélikus és római katolikus központi temetô nagyszámú történelmi emlékû sírkövét", majd ezeket építôanyagként felhasználták... 48

1.5. Az anyanyelv használata a közigazgatási és az igazságszolgáltatási
eljárásokban
49

A nye lvi, nyelvhasználati jogok különbözô szféráinak vizsgálata során kiemelten fontos szót ejteni az anyanyelv használatáról az eljárásjogokban. Ennek a kérdéskörnek a jelentôségét növeli, hogy az adott korszakban az anyanyelv hivatalos, a személyi kapcsolato kon kívüli használatának két színtere van: a kulturális élet és az államigazgatási, illetve igazságszolgáltatási szervekkel való érintkezés.

Az anyanyelv használatának joga az egyes eljárásokban egy adott kisebbségi csoport társadalmi érdekérvényesítési képességének az egyik meghatározója is. Ez f ôként a magánszférában történô szerepvállalásra hat ki, hiszen az államilag biztosított érdekérvényesítési lehetôségek beszûkülése egyértelmûen visszahat a társadalmi élet e síkján elfoglalt pozícióra is. Ennek a jelentôsége egy etatista pártdiktatúrában t ermészetesen jelentôsen csökken.

A közigazgatási, illetve igazságszolgáltatási eljárásokban való anyanyelvhasználat lehetôségével kapcsolatban a társadalmi jelenségek három fô körét kell vizsgálni:

- a tételes jogi normákat, jogszabályokat;

- a nyelvhaszná lat konkrét személyi és fizikai feltételeit, lehetôségeit és

- azokat a gyakorlati körülményeket, amelyek az anyanyelvhasználat jogának a beszûküléséhez, mellôzéséhez vezetnek.

A tételes jogszabályok történetével kapcsolatban azt állapíthatjuk meg, hogy az anyanyelv használatának beszûkülése ezen a szinten a legkevésbé feltûnô.

A Nemzetiségi Statútum rendelkezései széleskörû nyelvhasználati jogot biztosítanak mind a közigazgatási, mind az igazságszolgáltatási szervek elôtti eljárások tekintetében. A Statútum egyetlen megszorítása, hogy ezt a tág nyelvhasználati jogot csak azokban a körzetekben teszi lehetôvé, ahol az adott kisebbség a lakosság legalább 30%-át eléri.

A Statútum rendelkezései értelmében "azok a törvényszékek és járásbíróságok, amelyeknek körzetében a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakosság legalább 30%-a nem román ajkú, hanem egy más közös nyelvet beszél, kötelesek:

a) az illetô körzet 30%-át kitevô lakosság tagjai által saját anyanyelvükön kiállított és benyújtott bármilyen beadványt elfogadni anélkül, hogy ezekrôl román nyelvû fordítást követelhetnének;

b) a beadványok felett ugyanazon a nyelven határozni;

c) a felet saját anyanyelvén meghallgatni.

Azok a községi és megyei hatóságok, amelyeknek körzetében a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakosság legalább 30%-a nem román ajkú, hanem egy más közös nyelvet beszél, kötelesek:

a) az illetô körzet 30%-át kitevô lakosság tagjai által saját anyanyelvükön kiállított és benyújtott bármilyen beadványt elfogadni anélkül, hogy ezekrôl román nyelvû fordítást követelhetnének;

b) a beadványok felett ugyanazon a nyelven határozni;

c) a felet saját anyanyelvén meghallgatni;

d) ezekben a körzetekben a 30%-ot kitevô nemzetiségek választott vagy jog szerinti képviselôi a községi vagy megyei tanács okban saját anyanyelvükön szólalhatnak fel" (10. §).

A 12. § értelmében a fentiekben érintett bírói és közigazgatási hatóságok bíráinak és hivatalnokainak ismerniük kell az illetô nemzetiségek nyelvét is.

A Nemzetiségi Statútum rendelkezéseit - mint már em lítettük - az 1948-as Alkotmány hallgatólagosan hatályon kívül helyezte. Az anyanyelv használatára vonatkozóan prima facie sokkal kiterjesztôbb volt, hiszen nem követelte meg a 30%-os küszöböt, azonban ha jobban megvizsgáljuk a vonatkozó szakaszt, azt mon dhatjuk, hogy mindez semmit sem jelent.

"Azokban a körzetekben, ahol nemcsak román, hanem más nemzetiségû lakosság is él, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban az illetô nemzetiség nyelve is használható szóban és írásban, és tisztviselôk nevezendôk ki az illetô nemzetiség soraiból, vagy olyan más nemzetiségek közül, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét." (24. §)

Az Alkotmány megfogalmazásából látható, hogy itt nem az anyanyelv-használati jog általánossá tételérôl van szó, hanem arról, hogy lehetôvé válik a hatóságok számára, hogy - nem lévén más konkrét szabály - saját diszkréciójuk alapján egy adott nemzetiség nyelvét is használják, feltéve, hogy akarják, mivel a norma láthatóan nem kötelezô, hanem megengedô. Ez a megfogalmazásbeli fordulat különösen jelentôs, mivel ezt az 1952-es és az 1965-ös Alkotmányok is átvették.

Az alkotmányok megfogalmazásai két irányból is gátolták az anyanyelv használatának jogát. Egyrészt azáltal, hogy az eljárás nyelve, mind az alkotmány, mind az alsóbb szintû jogszabály ok értelmében, a román. 50 Ez természetesen nem zárja ki bizonyos perbeli cselekmények más nyelven történô lefolytatását, vagy egyes idegen, mármint nem román nyelvû iratok benyújtását, azonban a jegyzôkönyv csak románul készülhet, tehát a tanúvallomást és a perbeszédet a jegyzôkönyvvezetô románul kell hogy lejegyezze, és az iratokat is csak hitelesített román fordításukkal lehet beadni, amelynek költségei a felet terhelik. 51 Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a bíróságok, bár ezt törvény tiltja, egyszerûen nem foglalkoznak a magyar vagy egyáltalán más, idegen nyelven benyújtott keresetekkel. Ebben az esetben a tolmács és fordítás költségei, amelyek igen magasak, ha valaki minden perbeli cselekményt és iratot magyar nyelven akar benyújtani, mind a felet terhelik. Bünte tôügyekben a magyar nyelv használata még korlátozottabb, mivel a nyomozást tartalmazó iratcsomó már eleve román nyelvû, amit az ügyfélnek meg kell ismernie.

Másrészt azáltal korlátozzák az alkotmányok megfogalmazásai az anyanyelv használatának jogát, hogy konkrét, különös szabályok hiányában annak eldöntését, hogy a bíróság vagy a hatóság milyen mértékben enged teret egy nemzetiségi nyelvnek a bíró, illetve a hivatalnok diszkréciójába bocsátja. Ez pedig annál is inkább negatív következményekkel jár, mivel az iratokat, a tanúvallomásokat és minden más egyéb perbeli cselekményt, illetve a jegy zôkönyvet román nyelven kell elkészíteni, tehát a bírónak sokkal kényelmesebb mindent eleve románul lefolytatni. 52

A jogszabályok tehát vagy nem írnak elô semmit, vagy ha elô is írnak valamit, nem teszik azt kötelezôvé.

A hatvanas-hetvenes éveket követôen az anyanyelv használatának nemcsak a jogszabályi alapjai szûntek meg, hanem személyi és fizikai feltételei is. A magyar nyelvû jogi szakoktatás és a megfelelô szakirodalom hiánya odavezetett, hogy még ha lehetôvé vált volna az eljárás egyes részeinek magy a r nyelvû lefolytatása, ez megfelelô személyi feltételek nélkül nem lett volna megvalósítható. Ez vonatkozott a jogi végzettséggel rendelkezô romániai magyar értelmiségre is, hiszen a jogi terminológiát az egyetemen nem tudták magyar nyelven elsajátítani, de vonatkozott különösen a köznyelvi szférára, amelybe minden gát nélkül törtek be a román jogi szakszavak: 53 "approbáltatni kell ezt a papírt a szfáttal", "el kell menni expertizára", 54 "rendezvény a nagyváradi înfrâtireában" 55 stb.

Ha a bíróság vagy a hivatal valamilyen oknál fogva ragaszkodna is ahhoz, hogy magyarul folytatja le az eljárást, és a számára biztosított diszkréciót a nemzetiségi anyanyelv û félre nézve kedvezôen használja fel, felmerülnek bizonyos akadályok ennek megvalósításával kapcsolatban. A magyar nyelv gyakorlati használatának akadályai három csoportba sorolhatóak. 56

- Személyen belüli akadályok: ha az eljáró bíró vagy hivatalnok romá n, akkor nemzetiségi nyelv használata természetesen kizárt. Ha azonban az a szerencsés helyzet áll elô, hogy mindketten magyarok, akkor sem valószínû a magyar nyelv használata, elsôsorban a terminológia hiánya és a magyarul nem tudó, az eljárásban szintén részt vevô kollegák miatt. Tekintettel arra, hogy az '50-es évektôl kezdve a magyarok aránya a közigazgatási és az igazságszolgáltatási apparátusban nagyon alacsony volt, és ez a korszak végére minimálisra csökkent, aligha képzelhetô el olyan eljárás, ame l yben mindenki magyar vagy legalábbis felsôfokon beszél magyarul.

- Személyen kívüli akadályok: Romániában a hivatalok és a bíróságok hivatalos nyelve a román nyelv. Ez azt jelenti, hogy az eljárásban csak tolmács és fordító útján lehet a magyar nyelvet szó ban vagy írásban használni, ami idô- és pénzigényes a félre nézve. A hivatalba vagy a bíróságra beérkezô iratok csak román nyelven vagy román nyelvû hitelesített fordítással nyújthatóak be, míg a hivatalból vagy a bíróságról kimenô iratok csak román nyelvû ek lehetnek. Praktikusan azt mondhatjuk, hogy az anyanyelv használatának joga és az a kijelentés, hogy az eljárás nyelve a román, együttes alkalmazásban azt jelenti, hogy a hivatalban vagy a bíróságon, illetve az azzal való kommunikáción kívül a nemzetiségi nyelvek szabadon és korlátlanul használhatóak.

- Végül bármilyen nyelven folyjék is le az alsóbb fokú eljárás, egy id ô után eljut olyan, regionális vagy országos szintre, ahol már egyáltalán nincs magyar tisztségviselô.

2. Autonómia

Az autonómiának a romániai kisebbségi jog történetében hármas olvasata van. Szûkebb értelemben érthetjük alatta a Magyar Autonóm Tartomány (továbbiakban MAT), majd késôbbi nevén a Maros-Magyar Autonóm Tartomány nevével fémjelzett területi jellegû, az autonómiához közel álló közigazgatási formát. Tágabb értelemben ez alá a fogalom alá vonhatjuk mindazokat a kisebbségi jog terminológiájával élv e személyi vagy kulturális autonómiának nevezett kisebbségi társadalmi struktúrákat - intézményeket, szervezeteket stb. -, amelyek fôként az 1945 és 1948 közötti években létrejöttek, fennmaradtak. Míg a területi autonómia földrajzi alapon épül fel, addig a tágabb olvasat alaplogikája a társadalmi, szervezeti autonómia.

Az autonómia harmadik - jogtörténeten túli - olvasata a romániai kisebbségi társadalomban megfogalmazódott általános autonómia fogalmát jelenti, amelynek lényege egy mind horizontális, területi, mind vertikális, társadalmi szférák szerint tagolódó, a kisebbség önszervez ôdésére épülô autonómia-struktúra, amelyben a kisebbség, az állami keretek megsértése nélkül, illetve azok között, megvalósítja saját önigazgatását.

A jelen fejezetben, tekintettel arra, hogy a szervezeti jellegû autonómiáról és annak beszûkülésérôl a fent iekben már szó volt, csupán a területi autonómiával és ezzel kapcsolatban a közigazgatási beosztás változásával foglalkozom.

A területi autonómiával kapcsolatban - megítélésem szerint - három kérdéskör érdemel vizsgálatot:

- a MAT létrejöttének körülményei és okai;

- a MAT jogállása és státusa;

- a MAT meg szûnésének módja és körülményei.

A Magyar Autonóm Tartományt az 1952-es, A szocializmus építésének alkotmánya hozta létre, amely átalakította a közigazgatási beosztást, és a középszint elemeivé az ún. tartományokat tette, amelyek ún. rajonokból (járások) á lltak. Ebben az alkotmányban jelenik meg elôször a román jogtörténet során autonóm nemzetiségi térség a MAT formájában. Létrejöttében - megítélésem szerint - mind külpolitikai, mind belpolitikai okok közrejátszottak.

Az ezzel kapcsolatban megjelent szakiro dalom elsôsorban a külpolitikai okot említi, azok közül is kiemelve a Szovjetunió befolyását, illetve nyomását. "Az ötvenes évek kezdetén, amikor még lendületesen folyt a Szovjetunió állami és közigazgatási struktúrájának [mármint a közigazgatás tartomány o k szerinti beosztásának - a szerzô] a népszerûsítése, a politikai közhangulat kedvezett az ilyen kezdeményezéseknek, amelyek egyben tüntetôen szemléltethették a szocialista állami berendezkedés demokratizmusát." 57

A Szovjetunió hatása azonban, vélhetôen, n emcsak mint ideológiai befolyás érvényesült, hanem egyfajta sajátos divide et impera politika folytatásaként, amelynek során Sztálin megpróbálta a régió etnikai ellentéteit a maga javára kihasználni. "Titót sarokba lehetett szorítani a jugoszláviai magyarság helyzete miatt. Feltételezhe tôen Rákosi Mátyás vetette fel, zsarolási szándékkal, az SZKP fôtitkárának a biztatására a romániai magyarság helyzetének a rosszabbodását." 58

A Szovjetunió befolyása mellett volt azonban a MAT létrehozásának egy további hozadéka is, amely mind a külpolitikában, mind a belpolitikában éreztette hatását. 59 Az Igazság, a kommunista párt kolozsvári lapja, 1953. január 29-én megjelent számában nyilvánosságra hozta Gheorghe Gheorghiu-Dej bejelentését, miszerint Romániában megoldották a nemzetiségi kérdést. 60

Ez azt jelenti, hogy Románia hosszú éveken keresztül úgy tüntethette fel magát - mind a belföldi, mind a külföldi porondon -, mint aki példásan bánik nemzetiségeivel, mert, lám, még autonómiát is adott nekik, márpedig ennél többet adni nem lehet. Ez a kép azonban a MAT valós státusához képest - mondanom sem kell - természetesen irracionálisan felnagyított volt.

A másik negatív hozadéka a MAT megalakulásának, illetve annak a propagandának, hogy Romániában a kisebbségi kérdést megoldották az volt, hogy ezek után semmilyen további engedményre, kedvez ô intézkedésre nem lehetett számítani, mondván, hogy ez a probléma már megoldott. Bármilyen kedvezônek is hat a területi autonómia fogalma, rá kell döbbenni, hogy a MAT megalakulása nemcsak a már korábban leállt kisebbségpolitikai progresszió végének ideo l ógiai magyarázatát adta, hanem meg is gátolt minden más, a kisebbségekre nézve kedvezô intézkedést, arról nem is beszélve, hogy felemás megoldásával megsemmisítette egy valódi megoldásra irányuló vita lehetôségét.

Harmadrészt a MAT létrehozása - a korábban már említett "kultúrgettósítás" révén - nagy lehetôséget nyújtott a magyar-román határ menti, illetve a Kolozsvár környéki magyarlakta települések meggyengítésére, asszimilálására. 61 A román kisebbségpolitika ezen a téren is komoly taktikai megfontolásoka t mutatott: egy átmeneti engedménnyel ellensúlyozott egy más területen végrehajtott degressziót, majd a provizórikus engedményt - mint majd késôbb erre bôvebben kitérek - fokozatosan visszavonta.

Bár a MAT létrehozása deklaráltan a nemzetiségi szempontok f igyelembevételével történt - "ahol ez a lakosság kompakt tömeget alkot" -, megalakításának, létrehozásának módja azonban két szempontból is sértette azt az elvet, amelyet az Alkotmány bevezetô fejezete 62 manifesztált.

Egyrészrôl nem beszélhetünk nemzetiségi alapú területi autonómiáról, mivel ennek lehetôsége nem terjedt ki az egész romániai magyarságra, mivel a MAT csupán a magyar kisebbség egyharmadát tette ki, míg akkor még több területen is voltak összefüggô, kompakt, magyarok által többségben lakott te rületek. 63

Másrészrôl a közigazgatás beosztása során ügyeltek arra, hogy a magyar többség ne legyen kizárólagos - 80, esetleg 90% feletti. Ennek érdekében kimaradtak a MAT-ból olyan homogén székely területek mint Aranyosszék és a Barcaság, és csupán Udvarhe ly, Csík, Háromszék és Maros megyék kerültek be az új tartományba. 64 Ezt a helyzetet tovább rontották 1960-ban, amikor is a közigazgatás átszervezése ürügyén több színmagyar körzetet elcsatoltak, illetve több színromán körzetet hozzácsatoltak a MAT-hoz, ezáltal a magyarság aránya a kezdeti 77,3%-ról 62%-ra csökkent.

A MAT jogállását az Alkotmány a következ ôképpen szabályozta (19-21. §):

"A Román Népköztársaság Magyar Autonóm Tartományát a kompakt székely magyar lakosság lakta terület alkotja: a Magyar Autonóm Tartománynak autonóm adminisztratív vezetôsége van, amelyet az Autonóm Tartomány lakossága választ (...)

A Magyar Autonóm Tartomány adminisztratív központja Marosvásárhely (Tîrgu Mures) városa.

A Román Népköztársaság törvényei, az állam központi szerveinek határozatai és rendelkezései kötelezôek a Magyar Autonóm Tartomány területén.

A Magyar Autonóm Tarto mány szabályzatát az Autonóm Tartomány néptanácsa dolgozza ki, és jóváhagyás végett a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyûlése elé terjeszti." 65

Az Alkotmány rendelkezéseibôl jól látható, hogy a MAT a sztálini 1936-os alkotmány "demokratikus centralizmusára " épült, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a központi szervek irányítási joga teljes volt az Autonóm Tartományban. Az autonómia vagy a különleges státus egyetlen jele az volt, hogy kezdetben a magyar nyelv használata a közéletben könnyebbé vált, mivel a közigazgatási apparátus személyzete magyar volt. Kés ôbb azonban - miután a tartománynak román nemzetiségû elsô titkára lett Josif Banc személyében - a helyi apparátust is elrománosították, ami a magyar nyelv használatának beszûküléséhez vezetett.

Ez többek között annak is volt az eredménye, hogy a 21. § által ígért külön szabályzat, amely valóban biztosíthatta volna az autonómiát, sohasem készült el. A MAT így csupán nevében különbözött a többi tartománytól, és abban, hogy egy ideig még engedték, hogy a magyar többség a helyi közigazgatási apparátusban is megjelenjen. 66

Az Alkotmány ismertetésekor kijelentették, hogy "a tartományi, rajoni, városi, községi szervek a magyar nyelvet fogják használni (...), a központi államhatalmi és a közigazgatási fel sôbb szervekkel való érintkezés nyelve az állam hivatalos nyelve, a román lesz. A MAT rendeletei, dokumentumai magyar és román nyelven egyaránt megjelentek." 67

A magyar nyelv használatának a lehetôsége és a magyar etnikum részvétele a helyi közigazgatásban kétségtelenül kedvezô volt, azonban két problémát is felvetett. Ezek a jogok csupán egy természetes állapotot fogadtak el, nevezetesen azt, hogy egy többségében magyarok által lakott területen a hatóságok magyarul kell hogy kommunikáljanak a románul nem, vagy csak alig tudó lakossággal. Másrészrôl komoly veszélyforrás volt, hogy míg az Alkotmányban foglalt rendelkezéseknek nem volt jelentôségük, addig a valóban jelentôs, a kisebbségek, legalábbis a tartományban lakó magyar kisebbség helyzetét valóban érin t ô kérdésekrôl semmilyen normatíva nem rendelkezett, azokat a felsôbb szervek csak szóban ismertették vagy hallgatólagosan elfogadták. Így tehát ezeket a valóban fontos jogokat, jogszabályi rendelkezés hiányában, fokozatosan vissza lehetett vonni.

A MAT, mi után betöltötte szerepét a kül- és belpolitikai argumentációban, és megszûnt a Szovjetunió nyomása, illetve erôteljes befolyása a felsô vezetés számára, fölöslegessé vált, és már csak idô kérdése volt, mikor szüntetik meg.

A MAT megszüntetése nagyon szemlé letesen megjeleníti a fokozatosságra épülô kisebbségpolitika módszerét. Az elsô csapást a Nicolae Ceausescu által 1960. december 19-én a Nagy Nemzetgyûlés elé beterjesztett A Román Népköztársaság területi-közigazgatási beosztásának megjavítására vonatkozó törvénytervezet jelentette. Ennek során - "a dolgozók kívánságainak és javaslatainak figyelembevételével" - kisebb módosításokat hajtottak végre a közigazgatási beosztáson. 68

Így a MAT neve Maros-Magyar Autonóm Tartományra változott és a módosítások révén lakossága 759 ezerr ôl 802 ezerre nôtt, míg a magyarok számaránya csökkent. 69

Szintén 1960-ban tartották az RMP III. kongresszusát, amelynek során az ipari termelés hatszorosára emelését határozták el 1975-ig. Ezzel szemben a Maros-Magyar Autonóm Tartományban az ipari fejlesztést csökkentették, ezáltal is fokozva az elvándorlást. 70

A Maros-Magyar Autonóm Tartományt végül az 1968. évi 1. számú törvény számolta fel, amely megszüntette az ország tartományok szerinti beosztását, és bevezette a megyerendszert. Az Autonóm Tartomány területét Kovászna, Hargita és Maros megye között osztották szét. Az etnikai elv érvényesítésének már a leghalványabb jele sem mutatkozott az új közigazgatási beosztásban, hiszen a székely megyékhez színromán területeket csatoltak, minden más éssze rû megfontolás nélkül, míg a vegyes lakosságú területeken is úgy alakították ki a megyéket, hogy a magyarság lokális aránya mindenhol alacsony legyen. 71

A magyar területi autonómiával, illetve annak megszûnésével kapcsolatban fontos kitérni arra, hogy a hivatalos központi propaganda milyen okokkal magyarázta az Autonóm Tartomány megszüntetését, illetve milyen érveket hoztak fel a késôbbiekben egy esetleges területi vagy bármilyen más autonómiával szemben.

Az új közigazgatási felosztás elsôdleges indoka a gazdasági ésszerûség, a város és vidék, a munkásosztály és a parasztság szövetségének elmélyítése stb. volt. Deleanu kolozsvári alkotmányjogász tankönyve például kiemeli a földrajzi körülményekhez való alkalmazkodást, a hatékonyságot, a nép részvételét a he lyi közigazgatásban és természetesen a nemzetiségi viszonyok figyelembevételét. A megvalósított közigazgatási beosztás azonban ezzel ellentétes képet fest. 72

A Maros-Magyar Autonóm Tartomány megszüntetése után a hivatalos propaganda az olyan megszólalásokat, amelyek egyfajta autonómia igényét vetették fel, akár területi, akár más formában, vagy bármely módon a kisebbségi helyzet degressziójára mutattak rá, a "legreakciósabb imperialista, újfasiszta, horthysta körök agitációjának" tartotta, akik meghamisítva a romániai kisebbségi realitásokat, amelyek nem mutatnak mást, mint hogy a kisebbségi kérdést Romániában megoldották, az autonómia trójai falovába burkolják szeparatista szándékaikat, amelyek célja a magyar és román nép barátságának megzavarása, közöttük konfliktusok szítása és vég sô soron Románia, a román nemzet területi egységének, szuverenitásának eltiprása. A kisebbségi realitás meghamisítása természetesen még a kisebbségi kérdés említését is magában foglalja. 73

3. Konklúziók

A romániai kisebbségi jog 1945 és 1989 közötti történetének tendenciái alapján objektív, tudományos és szubjektív, a magyar kisebbség szempontjából kiinduló konklúziókat vonhatunk le.

A tudományos, jogtudományi és szociológiai következtetéseket nem kívánom taglalni, tekintetbe véve, hogy ezekre a fentiekben sor került. Fontosnak tartom azonban megjegyezni, hogy a jogtudomány szempontjából nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a romániai kisebbségi jog sajátos jellemz ôi és társadalmi környezete miatt az európai jogfogalom és jogrendszer-felfogás alapján nem értékelhetô és nem elemezhetô. Másrészrôl a kisebbségi lét, a társadalmi életben egy kisebbségi csoporthoz tartozóként való részvétel lehetôségei oly mértékben bes z ûkültek, olyan társadalmi folyamatokat indítottak meg, amelyek, egyrészt irányukat tekintve a teljes asszimiláció irányában mutatnak, másrészt egyszerû jogalkotói döntésekkel nem állíthatóak meg.

Nem hagyhatók azonban figyelmen kívül azok a rögzült kisebbs égi történelmi tapasztalatok, reflexek sem, amelyek alapvetôen meghatározzák a romániai nemzeti kisebbségek mai jövôképét, követeléseit, illetve azt a közjogi keretet, amelyen belül jövôjüket el tudják képzelni.

Ennek a jövôképnek a kulcsszava az autonómia, társadalmi, személyi értelemben, és az önmagukat autonóm közösségként meghatározó nemzeti kisebbség, amely személyi autonómiáját önszervezôdésével létrehozza. Az RMDSZ Törvény a nemzeti kisebbségekrôl és az autonóm közösségekrôl címû 1993-as tervezetében világosan megfogalmazódik az az elképzelés, hogy a kisebbségek csupán olyan szervezeti keretek között látják biztosítottnak jövôjüket, amelyeket saját maguk határozhatnak meg, építhetnek fel, és amelyek mûködése elkülönülhet a politikai irányváltások kon j unkturális és dekonjunkturális hullámzásától. Ennek az elsô szintje a személyi autonómia, amelynek nincs területi jellege, és amely átalakulhat helyi autonómiává ott, ahol az adott kisebbség helyileg többségben él. Ezek a helyi autonómiák pedig, amennyibe n összefüggô területet alkotnak, regionális autonómia keretében társulhatnak:

"A személyi autonómia keretében a közösséget önigazgatási és végrehajtási jog illeti meg az oktatás, a kultúra, a társadalmi és szociális tevékenység, illetve a tájékoztatás terén . Az autonóm közösség saját testületeit és tisztségviselôit szabad és idôszakos választásokon választja meg. (52. szakasz)

Azok a közigazgatási egységek, ahol valamely nemzeti kisebbség és autonóm közösség a lakosság számához viszonyítva számbeli többségbe n van, a helyi önigazgatási autonómia alapján törvényben szabályozottan sajátos státust kaphatnak, és hivatalos nyelvként az illetô nemzeti kisebbség és autonóm közösség anyanyelvét is használhatják. (54. szakasz)

A sajátos státusú önkormányzatok társulása a helyi önigazgatási autonómia alapján biztosított. (57. szakasz)

A regionális autonómia alapján létrejött önkormányzati társulásokban az autonóm közösség hivatalos nyelvként anyanyelvét is használhatja. (58. szakasz)

A regionális autonómiát gyakorló autonóm közösség maga határozza meg önkormányzatának szervezeti és m ûködési szabályzatát. (59. szakasz)"

 

Jegyzetek

1 1945. február 6-án kelt 86. sz. törvény. Fordítását l.: Magyar Kisebbség 1997. 1-2. sz. 286-291.; lásd továbbá A nemzetiségi politika három éve a demokratikus Romániában. Nemzetiségi Minisztérium, Bukarest, 1948.

2 18. §.

3 Lásd "Délen a magyar középiskolák és elemik jó része bezárva, északon a tanárok, tanítók többsége behívott katonaként vagy menekültként áramlik Nyugat felé." Beke György: Régi erdélyi skólák. Barangolás térben és idôben . Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 361.

4 "Két tanév alatt, nagyjából 1947 ôszére teljes egészében kiépült az erdélyi magyar elemi és középiskolai hálózat. 1918 óta ilyen széles körû oktatási lehetôsége nem volt az erdélyi magyarságnak. Nagyjából találó az a cinikus, keserû szólás, hogy ami akkor két esztendô alatt kiépült, annak elsorvasztásához negyven év sem volt elegendô." Uo. 369.

5 Lásd Barabás Béla - Diószegi László - Enyedi Sándor - Sebôk László - R. Süle Andrea: Hetven év. A romániai magyarság története. 1919-1989. S zerk. Diószegi László - R. Süle Andrea. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990. 76.;
Ara-Kovács Attila - Dávid György - Joó Rudolf - Kôszegi László - Nagy József - Tóth Károly Antal - Vásárhelyi Judit: Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetérôl. I n Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetérôl. (Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia) Szerk.: Miklós Tamás. Medvetánc, Budapest, 1988. 57-120. 88-89.; Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944-1948 között. Magyar Kisebbség 1997. 1-2. sz. 393-412, 407-408.

6 Monitorul Oficial, 1946. március 13. 61. sz.

7 1945. évi 242 675. sz. nemzet-nevelésügyi minisztériumi utasítás. Monitorul Oficial 1945. szeptember 21-i 215. sz.

8 Hetven év 75.

9 A jogilag el nem ismert, azonban 1944 végén de facto létrejött oktatási autonómia 1945-1946 folyamán valósult meg. "El sô lépésként a szociáldemokrata párti Stefan Voitec nemzetnevelési miniszter az 1945. július 12-i, 167 193. sz. rendeletével az Erdély területén mûködô valamennyi magyar tannyelvû elemi és középiskolát a kolozsvári tankerületi fôigazgatóság magyar tagozat á nak hatáskörébe utalta. Ezt követôen a szeptember 21-i 242 675. sz. rendeletével Stefan Voitec miniszter létrehozta a brassói és kolozsvári magyar tankerületi fôigazgatóságot (fôfelügyelôséget), amit azonban magasabb jogi szinten csak egy évvel késôbb - a z 1946. november 23-án megjelent 936. sz. törvénnyel - ismertek el. (A kolozsvári fôigazgatóság élére Hadházy Sándort, a brassói élére pedig Erdélyi Sándort nevezték ki.)" Vincze, i. m. 402.

10 1948. évi 175. sz. törvény, Monitorul Oficial, 1948. augusztus 3. 177. sz.

11 Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944 és 1989 között. II rész: 1948-1965. Magyar Kisebbség 1997. 3-4. sz. 377-401, 377-378.

12 Vö. az 1948-as Alkotmány 27. §-ával: "Egyetlen vallásfelekezet, vallásos társulat vagy közösség sem nyithat vagy tarthat fenn általános jelle gû tanintézetet, csak a vallásgyakorlat személyzetét kiképzô különleges iskolákat; ezek állami ellenôrzés alatt állnak." (A Román Népköztársaság Alkotmánya. Szikra, Budapest, 1949. 10-11.)

13 Hetven év 78.

14 Vö. Az 1966. július 4-én megjelent, a középfokú szakoktatást szabályozó törvény, amint az már az ötvenes évek közepén is történt, elfelejtkezett a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó szakoktatásról rendelkezni. A törvényjavaslat tárgyalása során a Nagy Nemzetgyûlés tanügyi bizottságában föl sem merült a nemzetiségi nyelvû szakoktatás igénye. "1978. december 26-án újabb oktatási és nevelési törvény látott napvilágot. Ennek a nemzeti kisebbségek nyelvén történô oktatással foglalkozó részei a már megszokott »megengedô« stílusban fogalmaztak: »a didaktikai t e vékenységek az együttélô nemzetiségek nyelvén is lebonyolíthatók«; a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban »az oktatási tervben elôírt egyes tantárgyak pedig elôadhatók román nyelven«; a nemzeti kisebbségek által lakott »terület i -közigazgatási egységekben« az azok nyelvén mûködô »oktatási egységeket, tagozatokat, osztályokat vagy csoportokat szerveznek« stb. Pár év múlva azonban a didaktikai tevékenységeket (sem) lehetett »lebonyolítani« a kisebbségek nyelvén..." (Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944 és 1989 között. III rész: 1965-1989. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 289-317. 290, 297-298.)

15 Hetven év 78-79.

16 Uo. 80.

17 Uo. 86.

18 Lásd Beke, i. m. 384.

19 Uo.

20 "A magyar elôadások, illetve tagozatok megszüntetéséhez nagymértékben hozzájárult az 1972-ben kiadott miniszteri rendelkezés. E szerint az ún. alcsoportok csak akkor mûködhetnek, ha bennük a hallgatók létszáma eléri a hetet. Kezdetben a rendelkezést úgy értelmezték, hogy az ún. opcionális kurzusok é s szemináriumok tartására alakult csoportokra vonatkozik, nemsokára azonban a magyar alcsoportokat is ebbe a kategóriába sorolták. Az egyesítési jegyzôkönyv ugyanis nem határozta meg az egyes karokon és évfolyamokon a magyar hallgatók létszámát és a magyar tantestület természetesnek vette, hogy a magyar nyelvû oktatás nem függhet a létszám esetleges ingadozásától." - Bodor András: A Bolyai Tudományegyetem. In 1000 éves a magyar iskola. Az erdélyi magyar felsôoktatás évszázadai . Emlékkönyv. Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, Bolyai Egyetemért Alapítvány, Budapest, 1996. 88-89.

21 Beke, i. m. 384.

22 Hetven év 85.

23 Uo.; Jelentés 89. "Ugorjunk át egy székely faluba, Nagysolymosra, Hargita megyébe... A felsô tagozat tanerôinek száma hét... E hét pedagógusból öt román és csak kettô magyar... Miként boldogulnak a magyarul egyáltalán nem tudó román tanárok magyar diákjaikkal? Nem felel erre senki szívesen. A katalógusok árulkodnak. A felsô tagozaton a 23 tanulóból kettô bukott, ami feltûnô, mivel a romániai oktatásba n elv, hogy a bukott diák a pedagógus képtelenségét bizonyítja, ezért a tanárok végsô esetben buktatnak. A solymosi diákok többségének tanáraik (...) jó közepes jegyeket adnak. Teljesen érdemtelenül. Ugyanis 1985 óta egyetlen solymosi végzett sem jutott be v a lamilyen középfokú iskolában. Ôk lennének a hibásak készületlenségükért? Úgy mondják, hogy Emilian Diaconescu (...) matematikus a legszigorúbb... Önmagával szemben annál kevésbé. Néha hetekig nem jön (...), hogy az óráit megtartsa... Tanügyi értekezleten felelôss égre vonták. »Nincs mit kezdeni ezekkel a magyar diákokkal - felelte hetykén. Nem értenek meg semmit, hülyék mind egy szálig.« Nem értenek meg semmit?" Beke, i. m. 392-394.

24 Buletinul Oficial 1973. május 13-i 67. sz. (Hivatalos magyar fordítása: Románia Szocialista Köztársaság Hivatalos Közlönyének azonos száma alatt.)

25 Tribuna Scolii . 1973. május 19. 703-as dekrétum. Ezt a rendelkezést átvette az 1974. évi 26. sz. törvény II. fejezetének 3. bekezdésében.

26 Lásd Jelentés 89.

27 Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944 és 1989 között. III. rész: 1965-1989. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 289-317. 299.

28 Uo. 295.

29 Hetven év 86.

30 Beke, i. m. 390.

31 Uo. 390.

32 Romániában az oktatás szintjei a következôk voltak az 1965-1966-os tanévben: I-VIII. általános iskola, ezen belül: I-IV. osztály - alsó tagozat, V-VIII. - gimnázium, IX-XII. - líceum. Az 1976-1977-es tanévtôl a IX-X. osztályt az általános iskolához csatolták. (Lásd: Hetven év 81, 85.)

33 Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944 és 1989 között. III. rész: 1965-1989. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 289-317. 305.

34 Jelentés 89.

35 "A hátrányos megkülönböztetés még egyértelmûbbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a magyarok a vizsgált idôszakban általában arányszámuk felett végezték el a középiskolát, míg a románoknál ez az arány fordított. Az egyetemi felvételeknél alkalmazott diszkrimináció nem új jelenség; már 1966-ban a hivatalos statisztikák szerint is kimutatható volt: ekkor a felnôtt román népességben az egyetemi diplomával rendelkezôk aránya 2,2%, míg a magyaroknál 1,5% volt." ( Uo. 90-91.)

36 Jelentés 90-91.

37 Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetébôl. Tanulmányok. Püski Kiadó, Budapest, 1998. 100.

38 "A magyar egyetemi/fôiskolai hallgatók számának leszorítása mellett az értelmiségi utánpótlás - és az erôltetett asszimiláció - másik eszköze a hallgatók egyetem utáni »kihelyezése« volt. Az ezt szabályozó 1975. május 30-i, 54. sz. államtanácsi rendelet szerint a kihelyezés központilag szabályozott és kötelezô. A kihelyezett szakmánként eltérô idôt (legtöbbs zör 3 évet) volt köteles letölteni a kijelölt munkahelyen. Mindazok, akik nem voltak hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek voltak megtéríteni az oktatás költségeit, és a tanügyben sem kaphattak többé állást. Azok pedig, akik letöltötték a három évet és sikeresen letették a véglegesí tô vizsgájukat, csak magas összeköttetéssel, komoly anyagi áldozattal (»csúszópénzzel«) tudták elintézni, hogy valamelyik magyarok által (is) lakott területen kapjanak állást." (Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944 és 1989 között. II I. rész: 1965-1989. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 289-317. 301.)

39 Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944 és 1989 között. III. rész: 1965-1989. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 289-317. 306.

40 Varga, i. m. 279.

41 Hetven év 86.

42 Az írott sajtóra vonatkozóan lásd Jordáky Lajos: A romániai magyar nyel vû sajtó 1971-ben. Korunk 1971. 1. sz. 351-358.; Csorba Csaba: Magyar nyelvû újságok és folyóiratok a szomszédos szocialista országokban. Valóság, 1971. 11. sz. 77-84. Az audiovizuális médiára vonatkozóan lásd A rész gazdagítja az egészet. Beszélgetés Bodo r Pállal, a Román Televízió nemzetiségi adásainak fôszerkesztôjével. Hét, 1971. 7. sz. Volt egyszer... Magyar szó a román tévében. Interjú Bodor Pállal. RTV Újság 1989. 24. sz. 3-4.

43 Hetven év 88-89.; Jelentés 93.

44 Hetven év 92.; Jelentés 93.

45 1971. év i 301. sz. törvényerejû rendelet; A Szocialista Mûvelôdési és Nevelési Tanácsról., Buletinul Oficial 1968. szeptember 21. 108. sz.; 1971. évi 472. sz. törvényerejû rendelet; 1974. évi 63. sz. törvény.

46 Buletinul Oficial 1949. szeptember 77. sz.

47 Hetven év 93.

48 Hetven év 94.; Jelentés 93-96.

49 Az e témában született tanulmányok hiánya miatt kiemelném, hogy a jelen alfejezet megírása során kiemelten támaszkodtam Bíró Gáspárnak A romániai magyarság és a román igazságszolgáltatás (1965-1987) címû kiváló mûvére (Lásd: Bíró Gáspár: A romániai magyarság és a román igazságszolgáltatás (1965-1987). Készült a Bethlen Gábor alapítvány támogatásával a nyolcvanas évek végén. Gépelt kézirat, Teleki László Alapítvány Kézirattára, K-610/88, Budapest, 1988.).

50 Lásd az 1965-ös Alkotmány 109. §: "Románia Szocialista Köztársaságban a bírósági eljárás román nyelven folyik, biztosítva a nem román nemzetiségû lakosság által is lakott közigazgatási-területi egységekben az illetô lakosság anyanyelvének használatát", továbbá az 1968. évi. 58. sz. törvény a bíróságok szervezetérôl (Buletinul Oficial 1968. évi 169. sz.) 8. §, Büntetôeljárási Törvénykönyv 7-8. §, Pp. 142. §. (a Betk.-ra és a Pp.-re vonatkozó utalások az 1989-ban hatályos szövegekre vonatkoznak, ezeket lásd Bíró, i. m. 36-38.)

51 Bíró, i. m. 33.

52 Uo. 36-39.

53 Uo. 15-25.

54 Uo. 32.

55 Fôcím az Elôre 1987. február 18-i számában.

56 Bíró, i. m. 32-34.

57 Demeter János: Nemzetiségi törvényhozás Romániában (1918-1986). Gépelt kézirat, Teleki László Alapítvány Kézirattára, K-700/1988, Budapest, 1988. 196.

58 Lipcsey Ildikó: Erdélyi autonómiák. Történeti tanulmányok. Sokszorosítás. MTA, Budapest, 1990.70-71.

59 Vö. "Így a fiatal népi köztársaság kettôs sikert könyvelhetett el: egyrészt megsemmisítô csapást mért mindkét nemzet sovinisztáira (na, meg persze az imperialista háborús uszítókra), másrészt kiérdemelte a magyar nemzetiségû dolgozók lojalitását, akik ezután még nagyobb lelkesedéssel harcoltak a tartomány gazdasági fejlesztéséért és jó igazgatásáért, a szocializ mus építéséért hazájukban." Zakota Zoltán: Centralizáció és provizorátus. A helyi közigazgatás alakulása modern kori Romániában. Magyar Kisebbség 2000. 2. sz. www.hhrf.org/magyarkisebbseg/0002/m000228.html.

60 Lipcsey, i. m. 72-73. Vö. "Ideológiailag a dolog nem szorult indoklásra, mivelhogy »a dolgozó emberiség nagy géniuszai (Marx, Engels, Lenin, Sztálin)«, valamint a »történelmi tapasztalat arra tanít, hogy a nemzeti kérdés megoldása nélkül nem lehet megvalósítani és biztosítani a szocializmus tel jes gyôzelmét... Ezért a Magyar Autonóm Tartomány megteremtése, akárcsak minden más vívmány a nemzeti kérdés helyes megoldása terén, megfelel a román dolgozó nép alapvetô érdekeinek«. Ugyanakkor »a jogegyenlôség biztosítása még szorosabban, egyetlen egysé g es tömbben egyesíti az egész dolgozó népet«. Ilyen megfontolások alapján a Párt, »amely a népet a szocializmus felé vezeti, a nemzeti kérdés teljes megoldása céljából elôirányozza a magyar lakosság közigazgatási-területi autonómiájának biztosítását a szék e ly rajonokban, ahol ez a lakosság kompakt tömeget alkot«. A dolog szépséghibája csak az, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a többi megyét, ahol a magyarság kvázi-kompakt, vagy jelentôs (40-60%-os) tömeget alkotott." Zakota Zoltán: Centralizáció és prov izorátus. A helyi közigazgatás alakulása modern kori Romániában. Magyar Kisebbség 2000. 2. sz. www.hhrf.org/magyarkisebbseg/0002/m000228.html.

61 Hetven év 66.

62 "A Román Népköztársaság nemzeti kisebbségei teljesen egyenjogúak a román néppel. A Román Népköztársaság adminisztratív-területi autonómiát biztosít a magyar lakosságnak a székely rajonokban, ahol a lakosság kompakt tömeget alkot." Demeter János: Nemzetiségi törvényhozás Romániában (1918-1986). Gépelt kézirat, Teleki László Alapítvány Kézirattára, K-700/1988, Budapest, 1988. 198.

63 Demeter János: Nemzetiségi törvényhozás Romániában (1918-1986). Gépelt kézirat, Teleki László Alapítvány Kézirattára, K-700/1988, Budapest, 1988. 199; Hetven év 66.; Lipcsey: i. m. 72.

64 A MAT rajonjai a következôk voltak: Csík (Ciuc), Székelykeresztúr (Cristuru-Secuiesc), Gyergyószentmiklós (Gheorgheni), Székelyudvarhely (Odorhei), Régen (Reghin), Erdôszentgyörgy (Sîngeorgiu de Padure), Sepsiszentgyörgy (Sf. Gheorghe), Marosvásárhely (Tîrgu Mures), Kézdivásárhely (Tîrgu Secuiesc), Maroshéviz (Toplita).

65 Az RNK Alkotmánya, RMP, Bukarest, 1952. 16-17.

66 Lipcsey i. m. 72.

67 Uo. 72.

68 Demeter, i. m. 207-210.

69 Lásd fentebb.

70 Lipcsey, i. m. 77.

71 Demeter, i. m. 207-210.

72 Deleanu, Ion: Tratat elementar de drept constitutional. Universitatea Babe s-Bolyai, Facultatea de drept, Cluj-Napoca, 1978.

73 Lásd a 35. lábjegyzetet.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék