magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2003. 1. (27.) SZÁM - REGIONÁLIS POLITIKA ÉS TERÜLETFEJLESZTÉS ROMÁNIÁBAN
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Magyar Kisebbseg

Pálné Kovács Ilona

Gondolatok Horváth Réka és Veress Emôd
Regionális politika és területfejlesztés Romániában
c. tanulmánya ürügyén

A tanulmány megközelítése

A szerzôk témaválasztásának aktualitása nem szorul különösebb bizonyításra. A hatalom területi felosztása, a decentralizáció, regionalizmus olyan államtudományi, politikatudományi témakörök, amelyeknek irodalma az utóbbi évtizedben óriásira gyarapodott. Az sem véletlen, hogy a szerzôk a témakörhöz a területfejlesztés szempontjából közelítenek, hiszen tény, hogy az európai regionalizmus egyik fontos, ugyan nem kizárólagos, mozgató rugója, ösztönzôje az európai integráció és speciálisan az Unió struktúra-, illetve kohéziós politikája. Területfejlesztés, regionális politika és a regionális közigazgatás szoros összefüggése tehát nyilvánvaló, ennek ellenére, illetve éppen ezért fontos, hogy a terminológiákat pontosan használjuk. Regionális politikának lényegében a tágabb értelemben vett területfejlesztés minôsül a magyar szóhasználatban, amelytôl fogalmilag meg kell különböztetni a regionalizmus közigazgatási-politikai összefüggéseit.

A két kérdéskör együttes vizsgálata, egymásra vetítése - miközben szinte szükségszerű - kétségtelen, hogy hordoz magában veszélyeket. Regionális politika és regionalizmus nem ugyanaz, a regionalizmus összefüggésrendszere sokkal szélesebb. Gyakran fordul elô, hogy a regionális közigazgatás a nagyobb régiók létrehozásának elônyeit kizárólag a regionális politika, területfejlesztés szükségleteivel köti össze. Az Európai Unió Strukturális Alapjainak felhasználása kereteként használt ún. NUTS2 régiók és a tagállamok területi közigazgatási szerkezetének összevetésébôl kiderül azonban, hogy a teljes megfeleltetés egyáltalán nem általános. Sok esetben a regionális politika akcióterei is eltérnek a NUTS2-es beosztástól. Azt mondhatjuk tehát, hogy a regionális politika és a közigazgatás összefüggésrendszerét valamiféle sematikus strukturális megfeleltetéssel nem lehet feltárni, a méretek, földrajzi léptékek mellett nagyon sok olyan dimenzió van, amely elemzésre szorul, annak érdekében, hogy a regionális politika irányítása, szervezése optimális legyen. A másik oldalról a regionális hatalommegosztás kérdésköre sem szűkíthetô le a területfejlesztés szempontrendszerére. Pusztán a regionális politika irányítási szükségletei nem alapoznak meg totális területi reformokat.

A szerzôk témafelvetése tehát fontos, de nem kizárólagos kontextus a regionális közigazgatás esélyeinek, szükségességének mérlegelése során. Ezt azért szerettem volna észrevételeim sorában elsôként megemlíteni, mert bátorítani szeretném a szerzôket arra, hogy a regionális közigazgatás kérdéskörét minél szélesebb horizonton elemezzék a jövôben, hasonlóan jó színvonalon, mint ahogy ezt említett tanulmányukban tették.

Ha a területfejlesztéssel szemben támasztott európai követelményeket tárgyaljuk, akkor is szem elôtt kell tartani, hogy a megfeleltetés messze nem érhetô el pusztán szervezeti reformokkal. Az Unió hatékony irányítás, "sound management" iránti elvárása sokkal inkább a rugalmas, átlátható működési módszerek, a professzionális személyzet, a partnerség érvényesítésével teljesíthetô. Ezért is javaslom, hogy amikor az egyes nemzeti megoldásokat tanulmányozzuk, akkor a vizsgálódás ne szűküljön le a jogi szabályozásra, a szerkezetre, földrajzi sajátosságokra, mert az a tapasztalat, hogy néha teljesen eltérô nemzeti megoldások képesek ugyanazt az eredményt produkálni, illetve a látszólag egyforma struktúrák teljesítménye lehet nagyon különbözô. Maguk a szerzôk is jelzik ezt, amikor például Olaszország értékelésénél inkább Putnam elemzéseit fogadják el, amelyek a regionális intézmények társadalmi kontextusának jelentôségét igazolják. Abban is igazat adok a szerzôknek, hogy egy ország közigazgatásának tanulmányozásakor nem szabad eltekinteni a történelmi hagyományoktól, de ugyanakkor ezek nem feltétlenül akadályai a modernizációnak, mint ahogy Franciaország példája mutatja.

A szerzôk korrekt módon mutatják be a romániai területfejlesztési rendszert, bár elsôsorban leíró módszerrel, amelybôl legfeljebb az állapítható meg, hogy formailag a román területfejlesztési irányítás megfelel az európai követelményeknek. Arról viszont nem sokat tudunk meg, hogyan működik a gyakorlatban, s a működési sajátosságok, a sikerek és kudarcok mennyiben magyarázhatóak a menedzsment, irányítás szerkezeti, szabályozási sajátosságaival, s mennyiben a gazdaság teljesítményével, a politikai körülményekkel, a szakmai tudással stb.

Sokkal többet kell tehát foglalkozni a rendszer működésével ahhoz, hogy a továbbfejlesztés irányait meg lehessen határozni. Nem elég néhány ország szabályozási-szervezeti rendjének bemutatása és összevetése a hazai megoldással ahhoz, hogy a teendôkkel tisztában legyünk. Igaz ez a magyar regionális politika és regionalizmus jövôjére is.

Magyarországi párhuzamok

A magyarországi regionalizmus alapvetô dilemmája nem a területszervezés oldaláról közelítendô meg elsôsorban, hanem a centralizáció-decentralizáció arányainak alakulása szempontjából. A fô kérdés nem a régió vagy megye választása, hanem az, hogy tizenkét évvel a rendszerváltás után megindul-e a középszintű hatalomgyakorlás demokratizálása. Nyugat-Európában és többnyire mindenütt a világon a 20. század közepétôl a hetvenes évek végéig a decentralizáció kedvezményezettjei a helyi-települési szintek voltak, a bázisdemokrácia jegyében. Az utóbbi évtizedek uralkodó trendje azonban a regionalizáció abban az értelemben, hogy az irányítás középszintjei, illetve a kormányzat alatti területi szintek váltak a felülrôl érkezô hatáskörök és források címzettjeivé. Ennek oka az állami, közösségi feladatvállalás tartalmának átrendezôdése, illetve olyan új feladatok megjelenése (területfejlesztés, gazdaságtámogatás, környezetvédelem), amelyek ellátása nem képzelhetô el sem kizárólag központi, sem települési szinten. A regionalizálódás felgyorsulásához nyilvánvalóan a globalizáció is hozzájárult, a termelési, szolgáltatási rendszerek intézményi, szervezeti méreteinek változása, növekedése, a mindent átszövô hálózatosodás szakracionális követelményei, amelyek nem kezelhetôek a hagyományos igazgatási, bürokratikus logikával. A területi decentralizáció melletti politikai elkötelezettség nem helyettesíthetô a területi beosztás, a földrajzi konfigurációk, a szintek száma és mérete körüli hezitálással. Erre különösen a kelet-közép-európai régióban, a rendszerváltó országokban szükséges felhívni a figyelmet, ahol az utóbbi évek eseményei arra mutatnak rá, hogy a regionalizálás, az állami területbeosztás reformja nemcsak a decentralizációt, hanem a centralizációt is szolgálhatja.

A régiók kiépítése politikai kérdés:

- Ha a centralizáció célját szolgálja, akkor a régió a központi államé lesz.

- Ha a decentralizációt szolgálja, akkor a helyi szereplôké.

Ehhez képest szinte másodlagos kérdés, hogy a régió mekkora. A hatáskör telepítés nyelvére lefordítva a kérdést: nem mindegy, hogy a jövôben az önkormányzati és egyéb autonóm struktúrák vagy az állam bürokratikus igazgatási szervei kerülnek domináns pozícióba.

Ha eldôl, hogy a területi hatalomgyakorlás rendjének politikai, alkotmányos modelljei közül a "demokratikusat" választjuk, akkor tisztázható, hogy ezt az alkotmányos modellt milyen térbeli struktúrák szolgálhatják optimálisan. Ennek eldöntése feltétlenül igényli a közösségi feladatok ellátásának, az ellátási rendszerek intézményi struktúrájának, tartalmi, minôségi követelményeinek, az ügyfélforgalomnak, a kapacitás kihasználtságnak, a szakember-szükségletnek, a földrajzi elérhetôségi viszonyoknak, a finanszírozásnak s egyéb objektív jellemzôknek az alapos elemzését. Csak ezen információk feldolgozása, összerendezése, modellezése alapján alakítható ki a feladatellátás szervezeti modellje.

A csatlakozás lázában égve természetesen számba kell venni az uniós elvárásokat is. Ezek tekintetében azonban fontos kiemelni, hogy eddig minden tagországnak sikerült nemzeti közigazgatását saját tradíciói és feltételei szerint megôrizni, illetve formálni. A leggyakrabban hangoztatott igazodási kényszert az uniós regionális politika regionalizálódása jelenti. Tény azonban, hogy a fejlesztési régiók jelentôs része az Unióban nem kompatibilis a területi közigazgatási egységekkel.

Ha a magyar sajátosságok figyelmen kívül hagyásával "európai földrajzi standardokat" szolgai módon követünk, ha a regionalizálást hatalmi harcok eszközévé tesszük, akkor a siker, tehát az adekvát modell választása erôsen kétséges. A működôképes modell pedig nem az, amelyik a tudomány steril laboratóriumaiban születik, hanem amelyik a legszélesebb támogatottságot élvezi.

Fontos azonban szem elôtt tartani, hogy a magyar közigazgatás fejlôdési irányait nem kizárólag a szintek száma, mérete, tartalma befolyásolja, sôt. A szervezeti-hatalmi struktúra alakulása, formálása nem terelheti el a figyelmet a működés egyéb feltételeirôl, a személyzet képzettségérôl, a közigazgatás infrastrukturális állapotáról, és különösen arról, hogy a közigazgatás fejlôdésére elsôsorban a külsô feltételek hatnak: a megoldandó feladatok mennyisége és minôsége. Ma már a világban, és nálunk is az elmúlt években alkalmazott sokféle technikák, módszerek, újítások elegendô tapasztalattal szolgálhatnak ahhoz, hogy a feladatok, a döntési kompetenciák telepítését ne pusztán logikai, normatív modellek mentén végezzük el.

Konklúzió

A fenti, a magyarországi megfontolások és tapasztalatok miatt értek egyet a szerzôkkel, amikor lényegében az esélyek latolgatásánál az evolutív "A" forgatókönyvet támogatják. Azt gondolják, hogy politikai felfordulás nélkül is lehet a régiók gazdaságfejlesztési aktivitásának erôsítésével a romániai magyarlakta térségek gondjain enyhíteni. Sokkal fontosabb, hogy a területfejlesztés valóban hatékonyan működjön, hogy az intézményrendszer kellô önállóságot és forrásokat kapjon, mint az, hogy a régiók határait rajzolják újra, vagy politikai, önkormányzati tartalmat vindikáljanak máris. A sikeres gazdaságfejlesztési programok, a határ menti együttműködések és az uniós csatlakozásra való higgadt készülés sokkal jobban elômozdíthatja az erdélyi magyarság érdekeit, mint a hatalom térbeli újrafelosztását forszírozó "regionalizmus".


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék