magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» III. ÉVFOLYAM - 1997. 1-2. (7-8.) SZÁM - Kisebbségi törvények
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Pieter van Dijk

A különbözô nemzeti kisebbségi törvénytervezetek értékelése a témakörre vonatkozó nemzetközi egyezményekkel való megfelelés szempontjából

1. Bevezetô megjegyzések; vonatkoztatási keret

A nemzetközi kisebbségvédelmi normák még mindig kidolgozás vagy fejlesztés alatt állnak. Ritkák különösen a jogilag kötelezô dokumentumok által megszabott határozott elôírások. Ennek ellenére, a témakör rendezésének helyzete kevésbé súlyos, mint ahogy az elsô látásra tûnhetne. Ez a tény elsôsorban annak a fontos szerepnek köszönhetô, amit a nemzetközi jog által kifejlesztett egyenlôség és diszkriminációmentesség elve a kisebbségvédelem terén játszik. Ezzel a kijelentéssel nem szeretném azt a tényt tagadni, hogy különbséget kell tenni egyrészt az állam által minden állampolgár számára biztosított egyenlô bánásmód, másrészt a kisebbségek védelmének kérdése között. Mindezek ellenére, az egyenlôség elve, amennyiben azt dinamikusan értelmezik és alkalmazzák, fontos jogi eszközként is szolgálhat, azok rendelkezésére állva, akik a kisebbségeknek a társadalomban betöltött becsületes és méltó helyéért küzdenek.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye 26. szakaszának döntô szerepe van ebben a vonatkozásban; az egyezmény fontos szerepet játszott és játszik még mindig a hollandiai törvényszékek joggyakorlatában és jogszolgáltatásában. Ez a szakasz kiköti, hogy minden személy egyenlô a törvény elôtt, joga van mindennemû megkülönböztetéstôl mentesen a törvény által mindenki számára egyenlô módon nyújtott védelmet élvezni, míg a törvénynek meg tiltania mindennemû megkülönböztetést és minden állampolgár számára biztosítania kell az egyenlô és hatékony védelmet a bármilyen okon alapuló megkülönböztetés ellen, beleértve, többek között, a társadalmi származást és nemzeti eredetet. Ilyen módon a 26. szakasz kijelenti mint általános szabályt a törvény elôtti egyenlôséget és a megkülönböztetés kötelezô tiltását; ezen túlmenôen, ez a szakasz olyan elôírásokat és kötelezettségeket tartalmaz, melyek az egyezmény tagállamainak törvényhozói testületeihez szólnak. Következésképpen a különbözô román kisebbségi törvénytervezeteknek az Egyezmény 26. szakaszában foglalt egyenlôség és megkülönböztetésmentesség elve szempontjából történô értékelése tulajdonképpen a román állam alkalmazkodási lehetôségeinek a felértékelését jelenti, mint egy olyan alapvetô kötelezettséget, melyet az Egyezményt ratifikáló államként vállalt fel.

Mindannyian tudjuk, hogy a tárgykör nemzetközi jogszolgáltatásának és doktrínájának megfelelôen, az egyenlôség elve nem vonatkozik csupán a formális, hanem a szubsztanciális egyenlôségre is. Ez nem csupán azt jelenti, hogy azok az egyenlô személyek, akik hasonló helyzetben vannak, egyenlô bánásmódban kell részesüljenek, hanem azt is, hogy amilyen mértékben az állapotuk és a helyzetük eltér, olyan mértékben kell nem egyenlô módon kezelni ôket; egy ilyen egyenlôtlen bánásmód éppen egy olyan méltányos eredmény visszaállítását szolgálja, mely figyelembe veszi a helyzet- és állapotbeli különbségeket. Így például az oktatáshoz való egyenlô hozzáférhetôség formális szempontból azáltal valósul meg, hogy egyenlô esélyeket biztosítanak minden gyermeknek arra, hogy állami intézményekben tanulhasson; mégis, ha ezekben az iskolákban az oktatást a többségi nyelven nyújtják, a kisebbséghez tartozó gyermekek valójában csak akkor élvezhetik az oktatáshoz való szabad hozzáférhetôség jogát, ha olyan iskolák állnak a rendelkezésükre, melyek annak a kisebbségnek a nyelvén oktatnak, amely kisebbséghez az illetô gyermekek tartoznak. Ilyen értelmezésben a 26. szakasz sokkal tágabb védelmet ír elô a nemzeti kisebbségek számára, mint a 27. szakasz, mely kifejezetten a kisebbségekkel foglalkozik. Valóban, a 27. szakasz kijelenti, hogy a kisebbségekhez tartozó személyeknek nem kell megtagadni azt a jogot, hogy saját kultúrájukat egyazon kisebbség más tagjaival együtt élvezhessék, hogy saját vallásukat gyakorolják, vagy hogy anyanyelvüket használják. Az aláíró ország hatóságaira ezen elôírások következtében a be nem avatkozási vagy a tartózkodási kötelezettség szerepe vár, miközben a 26. szakasz a fent említett értelmezésben azt a kötelezettséget is tartalmazza, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek javára a pozitív lépéseket tevékenyen kell megtenni, oly módon, hogy tényleges egyenlôség jöjjön létre ezek és a többséghez vagy más nemzeti kisebbséghez tartozó személyek között.

Megjegyzés: A Nemzeti Kisebbségi Tanács által benyújtott törvénytervezetre, melyet az 1993. december 7-én fogadott el, a továbbiakban a "Tanács tervezete" megnevezéssel utalunk. Az RMDSZ által 1993. november 18-án benyújtott javaslatra a szövegben az "RMDSZ tervezete" utalást használjuk, míg a Román Kormánynak a Nemzeti Kisebbségi Tanáccsal történô egyeztetés nyomán kidolgozott 1994-es változatára a "Kormány változata" megnevezéssel utalunk, és csak olyan mértékben lesz a szövegbe foglalva, amilyen mértékben eltér a Nemzeti Kisebbségi Tanács által javasolt törvénytervezettôl.

2. A kisebbségi törvénytervezetek elemzése és a kisebbség fogalmának meghatározása

Mindkét törvénytervezet tartalmazza a "nemzeti kisebbség" meghatározását; ennek keretében a "román állampolgár" fogalmára történik utalás (Tanács tervezete 1. szakasz 2. bekezdés és az RMDSZ tervezete I. fejezet 1. szakasz). A Tanács tervezete ezt érthetôbben fejezi ki, kizárva az olyan "speciális státussal rendelkezô személyeket, mint a menekültek, az emigránsok, a hontalanok és a romániai illetôségû külföldi állampolgárok".

Az Amerikai Ügyvédi Kamara elemzése kijelenti, hogy "Románia jelenlegi helyzetében ez a meghatározás különösen aggasztó, mert úgy tûnik, kizárja a törvény által védett kategóriák közül a roma (vagy cigány) közösség tagjait, akik a történelem folyamán állandó megkülönböztetésnek és erôszaknak a tárgyát képezték." Nehéz tisztázni, mennyire igaz ez. Amennyire én értem, minden vagy a legtöbb roma, aki a jelen pillanatban Romániában él, román állampolgársággal rendelkezik. Ennek ellenére, a Nemzeti Kisebbségi Tanács tervezete 2. szakasza 2. bekezdése által megfogalmazott követelmény, mely egy kisebbséghez való tartozást "a saját hagyományok, anyagi és szellemi javak megôrzésének, fejlesztésének és kifejezésének feltételéhez köti, úgy tûnik, a romákat kedvezôtlen helyzetbe hozza, legalábbis ami a tény bizonyítását illeti.

Habár általában véve a nemzetközi jog nem tiltja egyfelôl az állampolgárokkal, másfelôl az idegenekkel szemben tanúsított megkülönböztetett bánásmódot, magától értetôdik, hogy ilyen esetekben a megkülönböztetett bánásmód csak akkor indokolt, ha olyan jól meghatározott érdeket vagy célkitûzést szolgál, amellyel arányos. Véleményem szerint egy elôírás, mely a nemzeti kisebbségek védelmét határozottan az illetô ország állampolgáraira korlátozza, nem szolgál semmiféle fentebb említett indokkal azon személyek esetében, akik nem rendelkeznek ugyan az illetô állam állampolgárságával, de már több éve ott laknak, ilyen vagy olyan okból kifolyólag nem tudták vagy nem akarták megszerezni az állampolgárságot. Ráadásul egy ilyen törvény védelmét élvezôk kategóriáinak az illetô állam állampolgáraira való korlátozása ellentétben áll az EBEÉ normáival és gyakorlatával, amelyek a kisebbségek terén világosan kiterjesztik a védelmet azokra a személyekre is, akik nem állampolgárai annak az államnak, amelynek a joghatósága alatt állnak.

Következésképpen az elsô ajánlásom az lenne, hogy a kisebbségek meghatározásából az állampolgárság követelményét a megfelelô hosszúságú ottlétre/illetôségre kellene kicserélni, és a tartós és hosszan tartó kapcsolatok bizonyítékát a kisebbségi közösségtôl mint egésztôl kellene kérni és nem azoktól az egyénektôl, akik azt állítják, hogy oda tartoznak. Olyan kollektív jogok esetében, melyek a kisebbségeken kívüli vonatkozással is rendelkeznek (kétnyelvû feliratok, egy kisebbségi közösség nyelvén íródott hivatalos dokumentumok stb.), olyan értelemben lehet korlátozást elôírni, hogy a kisebbség akkor élvezzen ilyen jogokat, ha azokon a területeken a helyi lakosság legalább egy bizonyos százalékát képezi.

3. A javasolt tervezetek és az egyenlôség elve

A Tanács tervezetének 2. szakasza és az RMDSZ tervezetének 17. szakasza a törvény elôtti egyenlôséget és a méltányos bánásmódot veszi kiindulópontnak, de nem utalnak arra, ha ezeket formálisan vagy szubsztanciálisan értelmezik-e. Mégis a Tanács tervezete 5. szakaszának 2. bekezdésében olyan utalást találunk, mely kijelenti, hogy a közhatalom által tett lépések, azokban az esetekben, amelyekben egy kisebbség vagy egy csoport kisebbség méltóságának megôrzése, fejlesztése vagy kifejezése forog veszélyben, vagy amikor a szóban forgó hatalomnak az a célja, hogy konkrétan elôírja az egyenlôséget más etnikai csoportokkal, nem tekintendô úgy, hogy egy kisebbség vagy egy csoport kisebbség javára történnek. Ez a szakasz, úgy tûnik, az egyenlôség elvének szubsztanciális értelmezésére utal azáltal, hogy lehetôségeket teremt a preferenciális bánásmódra az egyenlôség megteremtésének céljából. Mindezek ellenére, a Tanács tervezetének 6. szakasza látszólag ellentmond ennek azáltal, hogy úgy fogalmaz, hogy egy kisebbség javára tett intézkedések nem szabad hogy különbséget tegyenek más etnikai csoportokkal szemben; ez úgy tûnik, kizárja azt a gondolatot, mely azért nyújtott preferenciális bánásmódot egy kisebbségnek, hogy ellensúlyozza ennek más kisebbségekhez viszonyított helyzetét. Következésképpen a Kormány változata 6. szakaszának fogalmazásmódja helyesebbnek tûnik.

A Tanács tervezete 14., 15. és 25.2. szakaszainak a kiadványok támogatására, az adásidô biztosítására és a nemzeti kisebbségek anyanyelvû oktatására vonatkozó kijelentései maguk után vonják egy megerôsítô cselekvés létét. Mi több, a 2. szakasz 3. bekezdése általánosabb elôírásokat tartalmaz, melyek kikötik, hogy az állam évente az állami költségvetésbôl biztosítja azt az anyagi támogatást, melyre a kisebbségeknek szükségük van ahhoz, hogy jogaik gyakorlását egyenlô, reális és hatékony módon élvezhessék. Ezt az elôírást nem építették be a Kormány változatába. Ennek ellenére, mind a Tanács tervezete, mind a Kormány változata tartalmazza a 36. szakaszt, mely elôírja, hogy az állam szervezkedési lehetôségeket biztosít a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára az egyenlôség feltételei mellett, minden megkülönböztetés nélkül, ugyanúgy, mint ahogy pénzügyi és anyagi feltételeket is biztosít az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megôrzése, fejlesztése és kifejezése céljából. Úgy tûnik, ez a dolog arra a tényre utal, hogy a Román Kormány elismeri a megerôsítô cselekvés szükségességét. Ezek ellenére, az itt említett elôírások nem eléggé pontosak azzal kapcsolatosan, hogy milyen mértékben van a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk ahhoz, hogy bizonyos tekintetekben olyan megkülönböztetett bánásmódban részesüljenek, mely egyenlô esélyeket biztosít számukra a társadalom más tagjaival szemben.

Az RMDSZ tervezete azt az eléggé tág és általános elôírást tartalmazza, miszerint: "A kisebbségek közjogi alanyisággal rendelkezô intézményeit az állam anyagilag támogatja." A 24. szakasz pontosabban fogalmaz: "Az állami költségvetés biztosítja a pénzügyi feltételeket a nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek saját országos nevelési, oktatási, kulturális, tudományos intézményhálózatának kialakításához és mûködtetéséhez, valamint mûemlékeinek karbantartásához és azok eredeti állagának megôrzéséhez." A 27. szakasz az anyanyelvû oktatás számára az "igények szerinti" önálló iskola létrehozásának biztosítékát tartalmazza, míg a 34. szakasz a közmûvelôdésben adandó állami támogatással és a 36. szakasz a kisebbségi kiadványoknak és kulturális intézményeknek az állam által nyújtott támogatásával foglalkozik.

Az Emberi Jogok és Szabadságjogok Európai Egyezményének keretén belül, a Strasbourgi Bíróság joggyakorlatában elismerték, hogy az elôbb említett jogok és szabadságjogok nemcsak hogy kérik a hatóságok be nem avatkozását, hanem maguk után vonhatják a pozitív cselekvés kötelezettségét ezek részérôl, amennyiben ezek szükségesek ezen jogok és szabadságjogok tényleges gyakorlásához. Mindkét elemzett tervezetben a román központi és helyi hatóságok szintjén történô megerôsítô cselekvést igénylô elôírások túl általánosak ahhoz, hogy fel lehessen értékelni azt a tényt, hogy ezek megteremtik-e a kisebbségi jogok "valódi gyakorlat"-át. Olyan kijelentések, mint az "igények szerint", ellentétes magyarázatok sorára ad alkalmat, minden egyes specifikus eset kontextusának megfelelôen. Továbbá meg kell említeni, hogy egyik tervezet sem fogalmazza meg az egyenlôség elvét mint általános elvet, hanem kifejezetten az emberi jogokhoz és szabadságjogokhoz kapcsolja, melyek felsorolását majdnem teljesen kimeríti. Ilyen értelemben, úgy tûnik, az Európai Egyezmény 14. szakaszának elôírására esett a választás, ahol az egyenlôségre való jog nem önálló formula, és nem a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye 26. szakaszára. Mégis, mivel Románia aláírta ez utóbbit is, az ebben foglalt tágabb értelmû kötelezettség a román államra is vonatkozik. Ez az elv elismerést nyer az Európai Egyezmény 60. szakaszában is, mely kijelenti, hogy az Egyezmény egyetlen elôírását sem szabad megszorításként/korlátozásként értelmezni, vagy mint ami eltér bármilyen más olyan nemzetközi dokumentumba foglalt jogtól vagy alapvetô szabadságjogtól, melynek az aláíró államok tagjai. Mivel a törvény elôtti egyenlôséget és a megkülönböztetés tiltását alapvetônek fogják fel, a Nemzetközi Egyezmény 26. szakasza uralkodik az Európai Egyezmény 14. szakaszán. Ezt az értelmezést az európai törvényszékek, mint például a hollandiaiak, számtalanszor használták.

Ami azoknak a jogoknak és szabadságjogoknak a listáját illeti, melyekre, bármilyen megkülönböztetéstôl mentes szabad gyakorlás biztosítéka vonatkozik, eltérés található az itt elemzett két törvénytervezet között, miként azt az Amerikai Ügyvédi Kamara elemzôi joggal megállapították. Az RMDSZ tervezete tágabb jogokat ír elô, mint a Kisebbségi Tanácsé, fôleg ami azt az említésre méltó elôírást illeti, mely határozottan leszögezi a kisebbségek azon jogát, hogy csatlakozzanak vagy létrehozzanak vallási felekezeteket és politikai pártokat, a szabad csatlakozási jog alkotórészeként (18. szakasz b. pont).

Az a tény, hogy a törvénytervezetek látszólag a jogok és alapvetô szabadságjogok kimerítô listáját tartalmazzák, azt a nagy hátrányt is magában hordozza, hogy azt a nyilván téves benyomást kelti, hogy Romániában a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek nem lennének már meg az Alkotmány által biztosított összes diszkriminációmentes jogaik és alapvetô szabadságjogaik. Még ha egy ilyen érvelés/okfejtés a contrario helyes is lenne, ami természetesen nem áll fenn, Romániának akkor is nemzetközi szinten vállalt törvényes kötelessége, hogy minden, a román állam joghatósága alatt álló személynek biztosítsa azokat a jogokat és szabadságjogokat, melyeket az Európai Egyezmény 1. szakasza, illetve más, általa aláírt nemzetközi egyezmény megfogalmaz (lásd a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye 2. szakaszát is).

Következésképpen a második ajánlás az lenne, hogy a kisebbségekre vonatkozó törvény végsô változatában a törvény elôtti egyenjogúság és a megkülönböztetés tiltásának elve az egész törvény általános kiindulási pontjaként és vonatkozási kereteként legyen megemlítve, miközben a speciális jogokra történô bármilyen utalást egy teljesen deklaratív hatály jegye alá kell helyezni. A harmadik ajánlás egy olyan elôírás bevétele lenne, mely megjelölné azokat a területeket, ahol a kisebbségekhez tartozó személyek vagy a kisebbségek egészében véve preferenciális bánásmódot élveznek, abban az esetben, ha egy ilyen bánásmód indokolt, figyelembe véve helyzetüket az illetô területen.

4. Az elemzett tervezetek és az egyenlô bánásmód
a magánszektorban

Habár az emberi jogi nemzetközi egyezmények tárgya az egyéneknek és az illetô államok hatóságainak viszonyával foglalkozik, az Emberi Jogok Bírósága tisztázta, hogy az államok által az emberi jogok terén felvállalt nemzetközi kötelezettségek magukban foglalhatják a törvényhozók azon kötelességét, hogy megtiltsanak és kifogásoljanak bizonyos típusú magatartásokat a magánjellegû kapcsolatokban. Hasonló dolog következik például A faji megkülönböztetés minden formájának megszüntetésével foglalkozó nemzetközi egyezmény 2. szakasza 1.d. bekezdésébôl, mely elôírja minden állam azon kötelezettségét, hogy megtiltsa és a legmegfelelôbb lépéseket tegye meg, beleértve a törvénykezésieket is, hogy véget vessenek bármilyen személy, csoport vagy szervezet faji megkülönböztetésének. Az egyenlôség elvének úgynevezett "horizontális effektusa" a Tanács tervezetének 4. szakaszában csak a nemkormányzati szervezetek tekintetében jut kifejezésre. Az a kötelezettség, hogy megtegyenek minden szükséges intézkedést annak érdekében, hogy kedvezô légkört biztosítsanak a kölcsönös megismerésnek, megértésnek és tiszteletnek, az állam összes állampolgára közötti türelemnek, együttmûködésnek és szolidaritásnak, az említett szöveg szerint csak az állami hatóságokra és a nemkormányzati szervezetekre hárul, a széles tömegekre azonban nem. Mi több, ennek a kötelezettségnek a jellege és tartalma, hasonlóan a gyakorlatba ültetésük elôírt módozataihoz, nem világos, és úgy tûnik, szélesre tárja a kapukat a nemkor-mányzati tevékenységekre vonatkozó visszaélések elôtt.

A vitatott tervezet 2. szakaszának 2. bekezdése sem valami világos ezen tekintetben addig, amíg a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek egyenlô jogot biztosít ahhoz, hogy "részt vegyenek az ország politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életében", de nem határozza meg, ki ennek a kötelezettségnek a hordozója, aki gyakorlatba ülteti ezt a biztosítékot. Ebben a kontextusban meghatározónak tûnik számomra az a tény, hogy a 6. szakasz elôírja: az a kötelezettség, hogy egy személy vagy egy szervezet se szenvedjen a megkülönböztetés nyomán, a közigazgatás szerveire hárul, míg a magánszektorra egyáltalán nem; ugyanakkor nem világos, ha ugyanez a kötelezettség vonatkozik-e a törvényhozóra is. Másfelôl az 5. szakasz 1. bekezdése elôírja a közhatalmak azon kötelezettségét, hogy intézkedéseket foganatosítsanak annak érdekében, hogy "bármilyen megkülönböztetést megakadályozzanak", míg a 39. szakasz elôírja egy személy vagy a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok szervezete ellen foganatosított megkülönböztetésnek a törvény által történô büntetését.

Az RMDSZ tervezete csak nagy általánosságban ismeri el a "horizontális effektust". A 3. szakasz kijelenti, hogy "Az állam elismeri és garantálja valamennyi nemzeti kisebbség és autonóm közösség, annak etnikumai és tagjai számára a teljes és sérthetetlen egyenjogúságot, továbbá a nemzeti vagy etnikai identitás szabad kinyilvánításához való jogot és annak szabad gyakorlását a politikai, társadalmi, kulturális, gazdasági élet minden területén." Nem világos, ha ez az elôírás magában foglalja-e a törvényhozó azon kötelezettségét, hogy megtiltsa a diszkriminációt a magánjogi alanyok kapcsolataiban. A 17. szakasz megerôsíti ezt a garanciát az egyének számára azon kijelentésen keresztül, hogy "A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joga van a törvény elôtti egyenlôséghez és az egyenlô bánásmódhoz politikai, gazdasági, szociális és kulturális téren", de elhomályosítja azzal, hogy hozzáteszi: "valamint a közélet minden más területén". Végül a tervezet 10. szakasza kijelenti: "A nemzeti kisebbség és autonóm közösség vagy a hozzá tartozó személyek rágalmazása, megkülönböztetése, valamint az ellenük irányuló gyûlöletre való felbujtás törvény által büntetendô", miközben ugyanannak a szakasznak a harmadik bekezdése megtiltja a munkahelyi vagy egyéb vonatkozású megkülönböztetést.

Az általam javasolt negyedik ajánlás az lenne, hogy a kisebbségi törvény végleges szövege tegye világossá, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek és ezek szervezetei ellen irányuló megkülönböztetés a magánszférára is vonatkozik, és egy ilyen elôírás áthágása törvénysértés. Bizonyos területeken ez a dolog még a magánszférán belüli preferenciális bánásmód elôírásának belefoglalását is jelentheti, annak érdekében, hogy a kisebbségek helyzetét kárpótolja (lakások, munkahelyek stb.) tekintetében.

5. A törvénytervezetek és a lakóhely szabad megválasztása

Az Európai Egyezmény 4. kiegészítô jegyzôkönyve 2. szakasza 1. bekezdése szerint: "Mindazokat, akik jogszerûen tartózkodnak egy állam területén, megilleti a mozgásszabadság és a lakhely szabad megválasztásának joga." A 3. szakasznak megfelelôen "E jogokat kizárólag csak olyan, a törvényekkel összhangban lévô korlátozásoknak lehet alávetni, melyek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság vagy a köz biztonsága érdekében, a közrend fenntartásához, a bûnmegelôzéshez, a közegészség vagy az erkölcsök védelméhez, illetôleg mások jogainak és szabadságjogainak megóvásához szükségesek". A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye 12. szakasza is hasonló elôírásokat tartalmaz.

A kisebbségek olyan célzatú erôszakos újraelosztása, mely a kisebbségi lakosság százalékarányát hivatott csökkenteni egy bizonyos övezetben, ezen jogok megszegését jelenti, azon kevéssé valószínû esetek kivételével, amikor az újraelosztás az érdekelt kisebbségek védelmének érdekében történne. Az RMDSZ tervezetének 10. szakasza tartalmaz egy határozott tiltást arra vonatkozóan, hogy "tilos a nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek által lakott területeken és közigazgatási egységekben az etnikai arányoknak a kisebbségekre nézve hátrányos megváltoztatása". A Tanács tervezetébôl azonban hiányzik egy ilyen elôírás.

Az ötödik ajánlás az lenne, hogy a végsô törvény szövege tartalmazzon egy ilyen elôírást.

6. A törvénytervezetek és a hatékony jogorvoslat igénye

Az Európai Egyezmény 13. szakasza azt kéri, hogy bárki, akinek jogait és szabadságjogait megsértették, a jogsérelem hatékony orvoslását kérhesse országa hatóságai elôtt. Továbbá a 6. szakasz kiköti, hogy ezt a folyamodási eszközt egy független és pártatlan bíróság méltányosan, nyilvános ülés során és ésszerû idôn belül tárgyalja és hozzon határozatot abban az esetben, ha polgári jogokról és kötelezettségekrôl van szó. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye 2. szakasz 2.a. bekezdése, ill. a 14. szakasz 1. bekezdése hasonló elôírásokat tartalmaz. Az RMDSZ tervezete 23.h szakaszában elôírja, hogy a nemzeti kisebbségeknek és az autonóm közösségeknek feljebbvitelhez van joguk annak érdekében, hogy jogorvoslatban részesüljenek saját legitim szervezeteik, állami szervek, ill. nemzetközi szervezetek és intézmények révén, közösségi jogaik bármelyikének megsértése esetén. Ezek ellenére, ez az elôírás annyira tág és általános/nem specifikus, hogy egyáltalán nem világos, ha ez bármilyen hatékony jogorvoslathoz vezethet. A Tanács tervezete nem tartalmaz speciális elôírásokat sem azzal kapcsolatosan, hogy a román törvénykezési rendszeren keresztül hogyan lesznek a kisebbségi jogok teljesítve, sem arra vonatkozóan, hogy a bíróságok milyen mértékben jogosultak a panaszokat meghallgatni, vagy melyek lesznek ezek az illetékes bíróságok, amennyiben ilyen megbízatással ruházzák fel ôket. Mindkét tervezet hiányos ezen a téren. Másfelôl, annak a jognak a határozott elôírása, hogy a rendelkezésre álló nemzetközi szintekhez folyamodhatnak, nem csupán feleslegesnek, hanem ámításnak is tûnik, mivel az illetô nemzetközi instrumentum közvetlenül garantálja ezt és a belsô törvénykezés vagy gyakorlat nem korlátozhatja semmilyen mértékben.

A hatodik ajánlás az lenne, hogy a végsô szöveg mutassa meg azt az eljárást, amelyen keresztül a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek vagy maguknak a kisebbségeknek nyújtandó jogok vagy jogcsoportok gyakorlatba ültethetôk, valamint azokat a folyamodási módozatokat, amelyek olyan esetben állnak rendelkezésre, ha panaszt emelnek be nem tartásuk esetén, beleértve a feljebbvitelt. Mi több, a törvény meg kellene határozza, melyik az a bíróság, amelyik jogosult arra, hogy a törvényes rendelkezéseket és adminisztratív okiratokat a kisebbségi törvénnyel való megfelelés szempontjából elemezze, valamint azt a módot, ahogyan ezek alávetik magukat az Alkotmánynak és más törvényes szabályoknak. Továbbá nagyon fontos, hogy egyáltalán képesek és milyen mértékben képesek a román bíróságok a törvényt elemezni más nemzetközi egyezmény kötelezô elôírásaival való megfelelés szempontjából, beleértve azokat az emberjogi egyezményeket, melyeket Románia aláírt.

7. Végsô észrevételek

Az utolsó megjegyzés zárja a kört: ha a kisebbségi törvény végsô szövegét a román állam által felvállalt kötelezettségeknek való megfelelés szempontjából lehet elemezni és átvizsgálni, fontos, hogy a törvény alkotói teljes figyelmet szenteljenek ezeknek a kötelezettségeknek és azok következményeinek. De még akkor is, ha egy ilyen független jogi elemzés nem lehetséges a román jogban, ezt az eljárást úgyis le fogják folytatni az Európai Emberi Jogi Bizottság és a Strasbourgi Bíróság elôtt. Az idevonatkozó nemzetközi jog, beleértve az Európai Egyezményt és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezményét, abból a perspektívából indul ki, hogy magukra az államokra hárul elsôsorban annak a felelôssége, hogy az egyezményekben szentesített jogokat és szabadságjogokat gyakorlatba ültessék, valamint hogy ôrködjenek betartásuk felett. Csak abban az esetben lehet a nemzetközi mechanizmusokhoz fordulni, ha egy ország nem tart be egy ilyen kötelezettséget. Következésképpen Romániának becsületbeli kérdésként minden szükséges lépést meg kellene tennie annak érdekében, hogy bebiztosítsa magát, hogy eleget tesz ennek az elsôrendû felelôsségnek.

Ilyenformán a végsô ajánlás az, hogy figyelmesen és részleteiben ellenôrizni kell az Emberi Jogok és Szabadságjogok Európai Egyezménye és más nemzetközi dokumentumok, valamint más nemzetközi instrumentumok, mint például az EBEÉ, velejáróit/implikációit. Ez a dolog szükségessé teszi az Európai Bíróság [Emberi Jogok Európai Bírósága] és az Európai Emberi Jogi Bizottság, az Emberi Jogi Bizottság, valamint más nemzetközi felügyeleti mechanizmusok, mint például az Európai Szociális Charta keretén belül mûködô Nemzetközi Munkaügyi Szervezet független szakbizottságai joggyakorlatának figyelmes tanulmányozását. A legtöbb említett nemzetközi szervezet elôirányozza a hatáskörén belüli technikai segítségnyújtás lehetôségét, ami magában foglalja független szakértôk konzultálását.

(Fordította: Walter Klára)


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék