magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» III. ÉVFOLYAM - 1997. 3-4. (9-10.) SZÁM - Magyar felsôoktatás Erdélyben
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Demény Lajos*

Természetes nemzetiségi és anyanyelvi
adottságunkból fakadó feladat

Mindjárt az elején leszögezem, hogy az önálló magyar anyanyelvû felsôoktatási hálózat híve vagyok. Szerintem az eddigi vitában mindazok, akik ezen véleményt osztják, alapos érveket sorakoztattak fel mind a közelmúlt tapasztalataiból, mind a nemzeti önazonosság megôrzése távlatában.

Azokkal szemben, akik a szakma nevében tagadják, vagy szükségtelennek tartják az önálló felsôoktatási intézményeink hálózatát, szeretnék én is néhány dolgot szóvá tenni. Elhangzott a vitában a vád, hogy a saját intézményi hálózat hívei kizárólag "etnikai dimenzióban" gondolkoznak, a "magunkba zárkózást" követik és akarva-akaratlanul lemaradásunkat, az európai integrációból való (ön)kizárásunkat segítik elô. Nem hiányoznak az olyan vádak sem, hogy az "etnikai tisztaság" terminusaiban cselekszünk, sôt az "etnikai felsôbbrendûség újrabizonyításának" politikáját folytatjuk. Szerintem ez mind belemagyarázás, és nagyon közel áll a szélsôséges román nacionalizmus részérôl az egész erdélyi-romániai, sôt az összmagyarság ellen évek óta lépten-nyomon felhánytorgatott vádakhoz, ahhoz a beolvasztó, elrománosító politikához, amelynek a romániai magyarság 1918 után szenvedô alanya volt, amelyet a legdurvább változatában a Ceausescu-rendszer léptetett életbe, és amelyet bizonyos politikai körök folytatni akarnak.

Az erdélyi magyarság a kisebbségi lét állapotába akaratán kívül az elsô világháború utáni békeszerzôdésekbôl fakadóan került. Ám távolról sem jelentette és jelenti ma sem, hogy ezzel megszûnt volna nemzeti közösség lenni, mégpedig egy olyan nemzeti közösség, amely nyelvénél, mûvelôdésénél és történelmi örökségénél fogva a magyar nemzet része. A határok megváltoztatása nem járt a nemzeti önazonosság felcserélésével. Egyszóval Romániához való tartózásából nem következett, hogy a román nemzet részévé vált volna. Megôrizte természetadta állapotát, s ennek tagadása éppen annyira ésszerûtlen, mint ahogy a tények tagadását jelentené, ha valaki a román nemzet létét vonná kétségbe. Természetes állapot tehát, hogy ez esetben két különálló nemzeti közösségrôl van szó.

Természetes állapot az is, hogy a két nemzeti közösség anyanyelve különbözô. Az egyiké román, a másiké magyar, még akkor is, ha a romániai magyarság jól felfogott érdeke az államnyelv, ez esetben a román nyelv elsajátítása, minél alaposabb ismerete.

Következik ebbôl a természet adta objektív valóságból, hogy abszurdum szeparatizmusról, bezárkózásról beszélni, illetve a szeparatizmust, bezárkózást valamelyik félnek, ez esetben a romániai magyar közösségnek felróni. Képtelenség azért, mert ezzel veleszületett állapotától fosztanák meg. A képtelenséget azok követik el, akik erôszakos asszimilálásra törnek. Természetes állapotánál fogva a román nem magyar, sem a magyar nem román nyelv. Egyik sem tehet róla, hogy a természet ôket egymástól elválasztotta, szeparálta – hogy az egyesek által annyira kedvelt kifejezést használjam. Mindezekbôl fakadóan a szeparatizmus, pontosabban az egyediség miért lenne csak az egyik fél bûne, s a másiknak kétségbevonhatatlan erénye? S Istenem, miért lenne akármelyik nemzeti közösség bûne, vétke, ha úgy tetszik, átka, ha anyanyelvét minden más nemzeti közösség anyanyelvével egyenlônek tartva, annak pallérozására törekszik, korunk tudományos vívmányainak megfelelôen fejleszteni akarja.

Tudott dolog viszont, hogy eme törekvésében célját csak a teljes anyanyelvû oktatás (beleérve az egyetemi oktatást is) és tudományos kutatás keretében érheti el. Életképes nemzeti kisebbség – s nincs okom rá, hogy feltételezzem ezen valóság tagadását bárki részérôl a romániai magyarság esetében – igenis teljes oktatási hálózat keretében akarja anyanyelvét ápolni, pallérozni.

Megemlítem továbbá azt a puszta tényt is, hogy az emberi fejlôdés nem ismer eddig hibrid nyelvi állapotot, nem létezik példának okáért sem román-magyar, sem magyar-román, sem német-francia, sem francia-német kevert nyelv, annak ellenére, hogy az egyének szintjén a két- vagy többnyelvûség teret hódít.

Tudjuk, milyen torzszüleményeket képzett az erôszakos beolvasztás politikája. Figyelmeztetésképpen helyénvaló mégis megemlíteni ezeket. A volt Szovjetunióban Brezsnyev idején a sztálini sugallatú szovjet nemzet fogalmát próbálták elméletileg megalapozni. Új nemzeti közösségként akarták ráerôszakolni a volt birodalom mintegy 200 etnikai, nemzeti közösségére. Ezek fokozatos egybeolvadásáról beszéltek, az "új szovjet nép" sziklaszilárd és megbonthatatlan egységérôl. Ha valaki feltette az egyszerû kérdést, hogy melyik az anyanyelve az új nemzeti közösséget megtestesítô szovjet népnek, a tételesen vagy áttételesen megfogalmazott válaszból kiderült, hogy természetesen csakis az orosz nyelvrôl lehet szó, mert úgymond ez a nyelv a legfejlettebb és az összes szovjetunió-beli népek, etnikai közösségek által önként elfogadott. Nyilvánvalóvá vált ebbôl a törekvés a beolvasztásra és eloroszításra. Az érdekes csak az volt, hogy amikor a legtöbbet beszéltek a szovjet néprôl, mint a fejlôdés "elôremutató", "jövôbe nézô" és természetesen "haladó" jelenségérôl, a valóságban már észlelni lehetett a nemzeti feszültségek terhe alatt kibontakozó konfliktusokat. Láttuk, mi lett a szovjet nép sziklaszilárd egységébôl.

De vegyük a másik példát. Bár Tito egyeduralmi törekvésében szembehelyezkedett Sztálin Szovjetuniójával, mégis modellként hirdette meg a "jugoszláv szocialista nemzet" kialakulását mint olyat, amely szintén az új nemzeti közösség képletét vetítette a többnemzetiségû Jugoszláviára. Hogy az új és ugyancsak jövôbe tekintô egységes jugoszláv nemzet fogalma a nagyszerb sovinizmus sugallatára született meg, az szintén nem volt titok. A jugoszláv szocialista nemzet anyanyelve ezúttal természetesen csak a többségi és "fejlettebb" szerb nyelv lehetett. Megint csak a szemünk elôtt bizonyosodott be, hogy mennyire volt életképes a kiagyalt jugoszláv szocialista nép-nemzet közössége. A kegyetlen polgárháború, a népirtás választékos eszközei, százezrek hontalansága, tízezrek lemészárlása zárta le, ha egyáltalán lezárta, a kísérlet kegyetlen következményeit, megmérgezve néhány nemzedékre menôen a volt jugoszláviai népek közötti viszonyt, az egymás elleni gyûlöletet halmozva. Lesznek – tudjuk – történészek, akik majd a másik fél kegyetlenségeit, atrocitásait fogják hánytorgatni.

A torzszülemények csaknem minden volt szocialista államban lábrakaptak. Hadd emlékeztessek a felsôbbrendû nemzeti közösségnek nyilvántartott "homogén szocialista nemzet" fogalmára. Amikor tájainkon ez megfogalmazódott és sor került az új nemzeti közösség anyanyelvének meghatározására, ne feledjük a "gépek, munkaeszközök" nyelvét, melyet a megdicsôült diktátor oly nagy buzgósággal hirdetett. A romániai magyarság jogos követeléseivel szemben a "gépek közös nyelvét" hozta fel érvnek, vádolta magyarságunkat nyelvi, nemzeti szeparatizmussal. Hogy a gépek nyelve természetes állapotában csupán a román nyelv lehetett, mert sem a gépek, sem a munkaeszközök beszélni nem tudtak, mindez tehát nem zavarta a torzszülemény rögeszméjébe kapaszkodó ravaszkodó hátsó gondolatát, hogy sovén, erôszakosan románosító politikájában a nemzeti kisebbségeket felszámolja.

Nincs okunk rá, hogy elhallgassuk a nemzeti homogenizálásban elért sikereit. Hogy ezt elsôsorban a romániai zsidók és németek kivándorlásával, kiárusításával érte el és nem a gépek nyelvének politikai eszközeivel, az már más lapra tartozik. Hogy a magyar közvélemény csak a zsidók és a németek kérdését tartja számon és mit sem tud a romániai görögök, örmények, tatárok, törökök és bolgárok elvándorlásáról, kitelepítésükrôl, az csak tájékozatlanságunkra vall, de ne feledjük végül, hogy a nyolcvanas évek második felében az erdélyi magyarság is veszélyben forgott.

Mindezt eléggé hosszan pusztán csak okulásra hoztam fel, hogy hova vezethet bármikor a nemzeti-nemzetiségi viszonyokban az önkényesség, a természetes adottságok és állapotok mesterséges megkerülése. Sokszor hangzott el a vád, hogy a nemzeti kisebbségek törekvése önazonosságuk megôrzésére a minôség rovására megy, fôleg ha a nyelvmûvelés legmagasabb szintjérôl van szó, ahova a felsôoktatás és a tudományos kutatás tartozik. Miért éppen minden esetben csak a többségi (ha úgy tetszik, az uralkodó) nemzet nyelve garantálja a minôséget, miért lenne az felsôbbrendû más, számbelileg kisebbségben élô nemzeti közösségek anyanyelvével szemben? Ha ugyanis tágabb környezetbe vetítjük ki, akkor miért ne lenne egyedül üdvözítô már mostantól valamelyik világnyelvre gondolni ugyanannak a minôségnek a jegyében? Csak itten már beleütközünk a gondot okozó kérdésbe: melyik legyen az a világnyelv: az angol, a német, a francia, netán a spanyol, az orosz, vagy miért ne a kínai, amelyet a Földgömb lakosságának egyhatoda beszéli.

A megideologizált torzszülemények sorra csôdöt mondottak, miután nem kis részük volt az etnikai-nemzeti feszültségek felerôsödésében, a fegyveres konfliktusok kirobbantásában. Ezek után jogos a kérdés: vajon nem egyszerûbb és üdvösebb a természetes állapotok elfogadása a nemzeti-nemzetiségi, ha úgy tetszik, többségi-kisebbségi viszonyok tekintetében is? Nem egyszerûbb az uralkodó-alárendelt stratégiáról lemondani? Melyik az a nemzeti közösség, amely jószántából hajlandó lenne elfogadni az alárendeltség állapotát? Hol van az, amely halálra ítélésébe ellenállás nélkül beleegyezne, önként lemondana az örökkévalósághoz való jogáról? Az örökkévalóság ugyanis egyformán illet meg minden nemzeti közösséget számarányától függetlenül.

Természetes állapot a nemzeti közösségek és önnön anyanyelvük léte. A történelem logikája vagy logikátlansága, ha úgy tetszik, a világteremtés isteni akarata alkotta olyanná az emberi társadalmat, hogy nemzeti mivoltukban és nyelvükben a közösségek különbözzenek, egyediek legyenek, szeparálódjanak.

Ez a valóság, amellyel szembe kell nézni! Csakis ebbôl az állapotból kiindulva képzelhetô el a nemzeti-nemzetiségi, többségi-kisebbségi viszonyok rendezése, mert csupán ez épül az egyenlôség elvére. Vele szemben a fölé- és alárendeltség már eleve magában foglalja az egyenlôtlenséget.

Megint csak a természet ésszerûségébôl vagy a véletlenbôl, ha úgy tetszik, az isteni rendeltetésbôl fakad, hogy az egyén akaratától függetlenül beleszületik egy bizonyos nemzeti-nyelvi közösségbe, környezetbe. A magát demokratikusnak tartó társadalomban ez nem járhat sem kiváltsággal, sem jogtalansággal. Persze jelenthet elônyt vagy hátrányt attól függôen, ki miként éli meg. A család, a nagykorú egyén joga vállalni vagy megtagadni a beleszületett hovatartozást. A dilemma elsôsorban a vegyes házasságok fogas kérdése. A válasz lehet konfliktus szülô vagy feloldó, a külsô hatásokból és belsô indíttatásokból fakadó, de lehet a tudatos számítás velejárója is, annak minden következményével.

Mindezzel csupán jelezni akarom, hogy egyfelôl az egyén és család, másfelôl a nemzeti-nyelvi közösség egymáshoz való viszonya nem egyszintû tényezô.

A fentiek vázlatos elôrebocsátása után kanyarodok vissza a felsôfokú anyanyelvû oktatásunk sorsdöntô kérdéséhez. Anélkül, hogy lebecsülném az elemi és középfokú oktatásunk égetô problémáit, mégis azok véleményét osztom, akik szerint ma az önálló magyar anyanyelvû felsôoktatási intézményeink hálózatának a megteremtése a legsürgôsebb. Ismétlem ezt az elôrebocsátottak után, mert a nemzeti, nyelvi és általában mûveltségi önazonosságunk megtestesítése ebben jut kifejezésre. Az intézmények rendszere, a civil társadalmi önszervezôdés biztosítja számunkra is az identitás megôrzését, minthogy ez a biztosíték minden nemzeti közösség számára. Ehhez való jogunk nem kiváltság, hanem a már annyiszor ismételt természetes állapot egyenes következménye.

Hozzáadom még ehhez, hogy az oktatási intézmény nem csupán az ismeretek továbbítását szolgálja, nem a csavargyártás kombinátja, mint ahogy azt a letûnt totalitarizmus rendszere ránk kényszerítette, persze ezt sem minden hátsó gondolat nélkül, hanem a nemzeti homogenizálás jegyében. Az oktatási intézmény, túl azon, hogy a nevelés és önnevelés intézménye, természetes kerete és záloga a közösségi életnek. Ne feledjük, hogy mind a múltban, mind pedig napjainkban azok az oktatási intézmények mutattak fel látványos eredményeket, amelyek a rájuk jellemzô közösségi élettel megteremtették az eredményes munka és nevelés légkörét. Ezek tudták kizárni, legalábbis az oktatásban, az elidegenedés káros hatását. Hírnévre tettek szert, és igyekeztek az elismerést öregbíteni. Az oktató és az oktatott meghitt, de egyben igényes viszonya, a közösségi élet íratlan szabályai, az önszervezôdés változatos szintjei és formái, a közös érdek és érdeklôdésben való csoportosulás, a közös célkitûzések a kutatói munkában, a jó értelemben vett csapatszellem, egyszóval mindaz, ami a minôségi mutatókat helyezi elôtérbe, közvetlenebbül és könnyebben érhetô el, ha maga az intézmény alkalmazkodik a nemzeti s kiemeltképpen a természet adta nyelvi adottsághoz. Ez hatványosan érvényes ma, miután a nemzeti-nemzetiségi, többségi-kisebbségi viszonyokat annyira megmérgezte a nemegyszer (mesterségesen) gyûlöletig felkorbácsolt gyanakvás légköre.

Valljuk be, hogy a kéttagozatú oktatási intézmények a közelmúltban sokban járultak hozzá mind az elidegenedés, mind pedig a kölcsönös bizalmatlanság fokoz(ód)ásához, s megôrzésük csak meghosszabbítja ezen áldatlan állapotot.

Mondjuk ki nyíltan azt is, hogy a kéttagúságból mindig a kisebbségi oktatás, a román és magyar kettôs tagozatú intézmények romániai adottságaiból a magyar anyanyelvû oktatás húzta s húzza mai napig a rövidebbet. Ez senki ellen nem vád, ez pusztán a tények rögzítése, amit megtoldanék még azzal, hogy így van akkor is, amikor a sanda szándék kizárt. Mivel magyar-román hibrid nyelv nem létezik, a mi szerencsénk és elônyünk a román nyelv ismerete. A román kollégák között még a kölcsönös megbecsülés környezetében is kevesen, nagyon kevesen ismerik a magyar nyelvet. Következik belôle, hogy akár a legközönségesebb eszmecserében is románra fordul a szó. Saját tapasztalatomból állíthatom, történt és történik mindez a magam részérôl minden külsô kényszer nélkül. S különösen áll ez szûkebb román barátaim körére. Beáll tehát részemrôl az anyanyelvtôl való elidegenedés, annak visszaszorulása, részleges vagy teljes kiszorulása a közös kutatási szférából. A szakmai anyanyelv fejlôdésén csorba esik. Nincs értelme ezt tagadni, ami különben érvényes a kéttagozatú oktatás bármelyik intézményére. Következésképpen képtelenség a Magyari-Vincze Enikô javaslata, miszerint éppen a romániai magyar oktatók és kutatók feladata lenne "kivonni az egyetemrôl való gondolkodást és az egyetemépítési gyakorlatot a nemzeti terminusokban és az etnikai párhuzamosságokban meghatározandó diskurzusok és cselekvések terébôl". (A Hét. 1997. 28. szám, 9.). Képtelenség, mert ez a hozzászólásunk kezdetén vázolt természetes állapotokból fakad. A romániai magyar felsôoktatás nem légüres térben leledzik, hanem az adott nemzeti-nemzetiségi viszonyokban, ezen viszonyok határozzák meg sorsát az elmúlt csaknem nyolc évtizedben, s ezen viszonyok alakulásától függ ma is. A javaslat természetes, nemzeti, de kiváltképpen nyelvi önazonosságunk feladásához vezet, annak útját egyengeti akarva-akaratlanul. Szerintem is éppen az ellenkezô stratégiát kell követnünk, mert ez van összhangban nem román, hanem magyar természet adta nemzeti és nyelvi állapotunkkal. Ezen stratégia nem irányul a román nemzeti önazonosság ellen, nem követi a román felsôoktatás csorbítását, nem sérti annak jól felfogott nemzeti érdekeit. Ellenkezôleg, a román felsôoktatás demokratizálásának útját egyengeti, ha megszabadul a másik feletti fölényes atyáskodástól, mert ez nem csupán antidemokratikus, hanem gúzsba kötô állapotot konzervál. Amíg a román felsôoktatás atyáskodása fenntartatik, mindaddig a sanda beolvasztási törekvés gyanújától nem szabadulhat. Állandóan magyarázkodnia kell, keresni a modernség leple alatt a hangzatosnál hangzatosabb, de ettôl mégsem valósághû jelszavakat. Nem lenne egyszerûbb a román felsôoktatás érdekében mindettôl megszabadulni, minden energiáját saját modernizálására, demokratizálására fordítani, ahelyett hogy az önnön fenntartotta feszültségek állapotával állandóan küszködjön? Persze a kérdést a román felsôoktatás szakembereinek kell feltenniük.

A mi feladatunk egészen más. Anélkül, hogy a romániai felsôoktatás valóságától elrugaszkodnánk, annak keretében szembe kell néznünk a magyar anyanyelvû felsôoktatásunk sokkal súlyosabb problémáival.

Rövid és hosszú távon is szerintem a megoldást az önálló intézményteremtés útján kell keresnünk, arra kell minden erkölcsi, szellemi és anyagi erônket összpontosítani. Minél hamarabb szabadulni kell a kéttagozatú gúzsbakötöttség állapotától. A kéttagozatú állapot döntéseinket a román fél akaratához, szándékaihoz és célkitûzéseihez köti, azoktól teszi függôvé. Benne az induló tárgyalások, egyeztetések idô- és energiapazarló állapotot kényszerítenek ránk, ahelyett hogy az oktatás tartalmi, minôségi kérdéseire összpontosítanánk.

Az önállósulás szerintem az együttmûködést is elôsegítené. A minden gyanakvástól megszabadult két egyenlô fél, ebben az esetben a román és a magyar felsôoktatási két intézmény egyenlô partnerként léphet fel, és minden szorongástól mentesen keresheti az együttmûködés legkedvezôbb módozatait.

Számolni kell azzal is, hogy a romániai magyar felsôfokú szakemberképzés gondjai lényegesen különböznek a román szakemberképzés idôszerû kérdéseitôl. A romániai magyarság sok olyan területen szenved szakemberek hiányában, ahol a román társadalomban a "túltermelés" lett és lesz a gond. Azonkívül a román és magyar kéttagozatú intézményekben a magyar anyanyelven folyó kutatás ritka, mint a fehér holló, a magyar nyelv és irodalom területét kivéve errôl Romániában nem is beszélhetünk. Márpedig a hatékony felsôoktatást a kutatói munka teszi élôvé, állandóan megújulóvá, az teremti meg akadémiai rangját, teszi lehetôvé a szakmailag jól felkészült oktatók képzését, képesítését. Ma még teljesen hiányzik az ilyen tevékenység. Hadd hozzak fel egy példát. Bár semmilyen törvény Romániában tételesen sem tiltja, hogy a doktori disszertációt valaki magyar anyanyelvén írja és védje meg, de – megint csak a magyar anyanyelvet és irodalmat kivéve – mindez román nyelvem folyik. Tudtommal jó két évtizeddel ezelôtt volt az utolsó eset, amikor a Bukaresti Tudományegyetem Filozófia Karán Tóth Sándor Gaál Gáborról írt doktori értekezését megvédhette. Ismételten kérdem: miért ez a természetellenes, abszurd állapot? Miért kell anyanyelvünket a felsôfokú szakemberképzésben megcsonkítani, a magánélet szférájára korlátozni.

A kéttagozatú felsôoktatás hívei a kutatást hozták fel véleményük alátámasztására, de arról már szerényen hallgatnak, hogy ez a munka hivatali keretekben kizárólag csak románul folyik. Nincs kifogásom az ellen, hogy valaki román kutatókkal együttmûködve románul írja és adja ki dolgozatait, hiszen négy évtizeden át román kutatóintézetben jómagam is románul írtam és közöltem nyolc monográfiát és tanulmánykötetet, több mint száz tanulmányt és tudományos közleményt. Ám ez nem képezheti a romániai magyar felsôoktatási intézmények sajátosságát, mert hivatásuk – az alkotó munka mellett – magyar anyanyelvünk elsajátítása és mûvelése hivatali, hogy úgy mondjam, állami keretben. A román felsôoktatási intézetekhez hasonlóan, a létrehozandó önálló magyar anyanyelvû fôiskolai intézményeinkre hárul az a feladat, hogy kutatóközpontokat állítsanak fel, szakmai folyóiratokat, kiadványokat jelentessenek meg. Hogy ehhez még idô kell, az nem változtathatja meg célkitûzéseinket.

Anyanyelvû felsôoktatási intézményeink hálózatának létrehozásában döntô szerep hárul az önálló Bolyai Tudományegyetemre. Ez marad a romániai demokrácia próbaköve, de egyben próbaköve saját hozzáállásunknak, nemzeti önazonosságunk megôrzésére való törekvésünknek. A feladat megoldásában, anélkül hogy a külsô támogatást lekicsinyelném, elsôsorban a saját erônkre kell támaszkodnunk mind anyagiakban, mind erkölcsiekben és szellemiekben. Kihívás ez a javából: képesek leszünk-e összefogni minden erônket? Lesz-e bátorságunk, kitartásunk erre, merjük-e vállalni az áldozatot a súlyos gazdasági helyzetben és erkölcsi meghasonlottságainkban? Elég erôs-e a romániai magyarság, hogy a roppant horderejû feladatot magára vállalja s ezzel megmaradása mellett bizonyságot tegyen? Személy szerint én bízom ebben. Bízom abban, hogy talpra tudunk állni, csak a széthúzást és az erôforrások önös érdekekbôl fakadó szétforgácsolását kell megzaboláznunk a magunk soraiban. Ez pedig nagyon kemény próba, igazi férfimunka.

Szerintem még most elérhetô a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának önállósítása. Elsô lépésnek tartanám a magyar tagozat önálló szenátusának felállítását. Ennek az egyetemi autonómia keretében ugyanazzal a hatáskörrel kell rendelkeznie, amellyel a román Tanügyi Törvény felruházza a romániai tudományegyetemek szenátusait. A magyar szenátus válassza meg a tagozat rektorát, míg a román tagozat szenátusa a román rektort. A Babes-Bolyai Tudományegyetem közös szenátusa számunkra azért elfogadhatatlan, mert számbeli fölényénél fogva a román tagozat atyáskodó magatartását konzerválja. Döntéseiben – érthetô módon – a saját érdekeit fogja szem elôtt tartani még akkor is, ha messzemenô jóindulattal viszonyulna a magyar anyanyelvû felsôoktatásunk égetô kérdéseihez. Javaslatom természetesen átmeneti megoldás, de számol azzal, hogy a mai súlyos gazdasági helyzetben a jövô, 1997/1998-as tanév kezdetéig a költségvetés terhére a teljes szétválás, az önálló Bolyai Tudományegyetem visszaállítása komoly nehézségekbe ütközik. A magyar tagozat önálló szenátusának felállítása nem jár különös anyagi befektetésekkel. A román és a magyar tagozat két önálló szenátusa egyenlô félként, paritásos alapon elôkészítheti a békés szétválást, rendezheti az épületek felhasználását, a szétválással járó kérdések tisztességes megoldását.

Bár nincsenek vérmes reményeim az elkobzott közösségi, felekezeti és intézményi javak visszaadását illetôen, de meg vagyok gyôzôdve, hogy Romániának is rendeznie kell a kérdést, ha az európai felzárkózást komolyan veszi. Márpedig szerintem ez elemi és jól felfogott érdeke. Azt viszont nem kétlem, hogy történelmi egyházaink a visszakapott javakból és középületekbôl felsôfokú oktatásunk intézményhálózatát fogják elônyben részesíteni.

Egyetértek dr. Kötô József javaslatával, hogy az önálló Bolyai Tudományegyetem mellett egyenrangú fontosságú, hogy már az 1997/1998-as tanévtôl kezdôdôen rendezzék a magyar tagozatok státusát "valamennyi olyan intézetben, ahol igény van az anyanyelvi tanításra".

Semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül a nagyváradi Sulyok István Református Fôiskola kérdése, mert minden nehézség ellenére mûködik, komoly erôfeszítések történtek a kellô háttér megteremtésére. Szerintem a kézenfekvô megoldás – legalábbis rövid távon – az lehet, hogy a visszaállított önálló Bolyai Tudományegyetem kihelyezett karaként folytathassa munkáját.

Elemi érdekünk továbbá, hogy az egész kiépítendô felsôoktatási hálózatunk keretében biztosítsuk a román szaknyelv kellô elsajátítását. Megfontolandó az olyan román tanszék felállítása minden egyes felsôoktatási intézményünkben, amely tanszék minden szakmában ezt messzemenôen megvalósítja. A tanrend összeállításában is gondoskodni kell róla, hogy a roppant horderejû kérdés megoldást nyerjen.

Abból kiindulva, hogy önálló felsôoktatási intézményeink hálózatának kiépítése ma az egész romániai magyarság elsôrangú kérdése, gondoskodni kell szerintem arról, hogy az építô munkából adottságaihoz képest mindenki kivehesse és kivegye a részét, történelmi egyházainktól a civil társadalmi szervezeteinken keresztül az RMDSZ-ig. Számolni kell az állami költségvetés szûkmarkúságával. Éppen ezért még a nyár folyamán jól szervezett gyûjtést kell beindítani idehaza és külföldön, az anyagi háttér elôteremtésére kell összpontosítani az adott pályázati lehetôségek kihasználását. Országos mozgalom beindítása kívántatik. Szerintem üdvös lenne, ha egyházaink vezetôi, az RMDSZ elnöksége, tudományos és mûvelôdési életünk kimagasló egyéniségei felhívással fordulnának a romániai magyarsághoz és mindazokhoz külföldön, akik készek áldozatot vállalni . Üdvös lenne a Romániai Magyar Felsôoktatásért nevû alapítványt már most beindítani.

A sürgôs feladatok közé sorolnám a magunkra szabott ösztöndíjrendszer kidolgozását, s vele egyidejûleg a tehetségkutatást. Szerintem az arra rászoruló tehetséges ifjak támogatásában az ösztöndíjak ilyen rendszerében minden alapítvány, egyházközség, önkormányzati szerv, civil társadalmi szervezet megtalálná a maga helyét.

Elérkezett szerintem a cselekvés ideje. Az elvi viták és párbeszéd folytatása mellett ma éppen annyira fontos, sôt a társadalmi összefogás érdekében talán még fontosabb is, a pragmatikus gondolkodás, gondoskodás serkentése.

—————————————

* Gratulálunk a szerzônek abból az alkalomból, hogy a közelmúltban tüntették ki a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék