Orosz Ildikó

Esettanulmány
a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola
születésérôl

Bevezetô

Az 1989-tôl eltelt hét év, ami történelmi távlatokból nézve nem nagy idô, alaposan megváltoztatta Ukrajna lakosságának életét, felemás eredményeket hozott a kárpátaljai magyarság számára.

Lehullott a vasfüggöny, ezáltal megoldódott a külföldre utazás kérdése, lehetôvé vált a szabad politizálás, szervezkedés, a nemzeti szimbólumok használata, megnövekedett a magyar iskolák és az abban tanuló diákok száma, megteremtôdtek a feltételek a magyarországi továbbtanulásra és munkavállalásra, új magyar intézmények alapítására nyílt lehetôség: folyóiratok születtek, különbözô szakmai szervezetek alakultak, általános és középiskolák, gimnáziumok nyíltak, létrejött a megye elsô magyar színháza, beindult a magyar fôiskolai képzés.

Mindemellett számos negatív tendencia is jelentkezett, melyek okai elsôsorban a katasztrofális gazdasági helyzetben gyökereznek. A társadalom elszegényedett, már-már általános méreteket ölt a munkanélküliség. Az állam nem tudja megfelelôen finanszírozni közoktatási, közmûvelôdési és közegészségügyi intézményeit. A tanárok, népmûvelôk, egészségügyi dolgozók hónapokig nem kapják meg bérüket, az intézmények többsége képtelen biztosítani a fûtést, gyakran szünetel az áramszolgáltatás. A katasztrofális gazdasági helyzet sokakat késztet emigrációra. Míg a kétkezi munkások csupán idénymunkát vállalnak Magyarországon, addig az értelmiség igyekszik mihamarabb áttelepülni oda. Hogyan sikerül az adott közösségnek az intézményépítés ilyen felemás helyzetben, milyen buktatók, csapdák, gondok merülnek fel a szervezés folyamatában? Milyen az eljárás mechanizmusa, hogyan mûködik a magát szuverén, lojális, demokratikus államnak hirdetô posztkommunista országban a törvények adta lehetôségek érvényesítése?

Ezekre a kérdésekre próbál rávilágítani az esettanulmány a magyar közösség szempontjából az utóbbi évek legnagyobb és legjelentôsebb kezdeményezésének, a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola alapításának leírásával.

A dolgozatot a hozzáférhetô dokumentumok, jegyzôkönyvek, a különbözô szintû tárgyalásokon készült hangfelvételek, a médiában megjelent vélemények, a szervezésben résztvevôkkel és a fôiskolát ellenzôkkel folytatott beszélgetések, valamint – mint egyik kezdeményezô és aktív részese az eseményeknek – a saját tapasztalataim alapján készítettem.

A térség leírása

1945. június 29-én a Szovjetunió és Csehszlovákia egyezményt írt alá a területnek a Szovjetunióhoz történô csatolásáról. A mai Kárpátalja mint geopolitikai egység Zakarpatszkaja oblaszty/Kárpátontúli terület néven a Szovjetunió Legfelsôbb Tanácsa 1946. január 22-én hozott rendelete értelmében lett az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság része. A magyarság körében a terület Kárpátalja néven lett közismert. Eredetileg a Kárpátalja elnevezés a Szerednye- Munkács-Nagyszôlôs vonalában húzódó peremvidék XIX. században kialakult elnevezése. Ez terjedt át az új politikai formáció kialakulásával a Verhovinára, a Tiszahátra és Máramarosra. A régió Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros, illetve részben Szabolcs megyékbôl kikanyarított részekbôl áll. Területe 12800 négyzetkilométer, és nagyjából megegyezik azzal a tájegységgel, amit a magyar földrajztudomány északkeleti felvidéknek nevez. Folyóvölgyekkel tagolt hármas hegyláncsorozat teszi ki a terület négyötöd részét, amihez kapcsolódik a Szatmár-beregi síkság egy része: ugocsai Tiszántúl, ugocsai, beregi, ungi Tiszahát, Szernye-mocsár vidéke. Közigazgatásilag 11 járásra oszlik, Ukrajna egyik legsûrûbben lakott területe. A lakosság lélekszáma az 1989-es népszámlálási adatok alapján 1 245 618 fô, nemzetiségi összetétel szerint (a Szovjetunióban az állampolgárok nemzetiségét feltüntették a személyi igazolványokban, de a népszámláláskor a biztosok megkérdezték, milyen az anyanyelve):

Anyanyelv szerint módosul a statisztika, mivel sokan – félve a megtorlásoktól – más nemzetiségûeknek vallották magukat a szovjet hatóságok elôtt, illetve vallási alapon a görög katolikusok egy részét ukránként anyakönyvezték, nemzetiségét beírták a személyi igazolványba, s változtatni ezen nem vagy csak hosszú utánjárással lehetett. A gyerekek nagykorúságuk elérésekor a szüleik nemzetisége közül választhattak. A fenti okok miatt a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 166 700-an vallották magukat magyar nemzetiségûnek és magyar anyanyelvûnek. A népszámlálás adatai alapján még 4 605 ukrán, 172 orosz, 73 román, 7 973 cigány, 1 890 szlovák, 36 német, 298 zsidó vallotta magát magyar anyanyelvûnek.

A kárpátaljai magyarok zömében egy tömbben az ukrán-magyar, ukrán-szlovák, ukrán-román határ közelében húzódó, nagyobbrészt síkvidéken a beregszászi, ungvári, munkácsi, nagyszôlôsi járásokban, illetve szigetekben (Beregrákos, Visk, Aknaszlatina, Técsô) és szórványokban a Felsô-Tiszavidéken (Rahó, Kôrösmezô, Gyertyánliget, Nagybocskó, Terebesfejérpatak) élnek. A régió magyarsága fôleg falvakban lakik, a városokban már kisebbségbe kerültek mindössze 55 157-en élnek itt. A kárpátaljai magyarság 40%-a beregszászi járásban él. Beregszász az egyetlen városa a területnek, ahol még a 30 157 lakos több mint fele vallja magát magyarnak.

A magyar nyelvû oktatás alakulása és helyzete, elôzmények

A terület soha nem rendelkezett olyan mély kulturális és oktatási hagyományokkal, mint más elcsatolt részei Magyarországnak. A legmagasabb szintû oktatási intézmények a gimnáziumok és tanítóképzôk voltak.

Azokban a járásokban, ahol tömbben éltek magyarok, 1945 után hamarosan folytatódott az oktatás az elemi iskolákban. Ezek zömükben az ungvári, munkácsi, beregszászi járás magyarlakta falvai. Azokon a helyeken, ahol szórványban élnek a magyarok, nem alakult ki semmilyen intézményes anyanyelvû oktatás, még az olyan városokban, falvakban sem, ahol jelentôs volt a magyar lakosság lélekszáma. Nem szerveztek anyanyelvû oktatást a nagyszôlôsi járás görög katolikus falvaiban sem, mivel itt a lakosságot vallási alapon ukránoknak nyilvánították. 1945-ben államosították az iskolákat, és átszervezték a közoktatási rendszert. Az átszervezés a szovjet típusú oktatási intézményhálózat kiépítését jelentette, tehát a négyosztályos elemi, hétosztályos nem teljes középiskolák,valamint a tízosztályos középiskolák létrehozását. E két intézkedés következtében felbomlott az évszázadokon át formálódott és kialakult oktatási szerkezet, hiszen megszûntek a népiskolák, a polgári iskolák, a nagy hagyományokkal rendelkezô gimnáziumok és egyházi intézmények. Könyvtárak értékes anyagai lettek a mindent kisöprô tisztogatás áldozatai. A magyar falvakban az elsô években csak elemi és nem teljes középiskolákat szervezetek. Az elsô magyar tannyelvû középiskolákat 1953-ban nyitották vidékünkön. Ettôl az évtôl kezdve fôleg azokban az iskolákban, melyeket középiskolává szervezetek, orosz és ukrán tannyelvû osztályokat is indítottak a magyar gyerekek számára, hogy jobban elsajátítsák a többségi lakosság nyelvét.

A magyar gyerekek számára szervezett orosz és ukrán tannyelvû osztályok indításánál érvként többször elmondták és leírták, hogy a Szovjetunióban a továbbtanulási lehetôségek korlátlanok, csak esetleges nyelvi nehézségek miatt nem tudnak érvényesülni a nemzetiségek. A „megoldást" abban látták, hogy megfelelô nyelvi közeget hoznak létre a gyerekek számára. A nyelvoktatás reformja és lehetôségei helyett így az oktatás nyelvét változtatták meg, aminek eredményeként a tanulók gondolkodása sablonossá vált, hiszen energiájuk nagy részét nem a tudatos, értelmes tanulás kötötte le, hanem a biflázás. Az orosz és ukrán tannyelvû osztályok szervezésénél nem válogattak a módszerekben: a meggyôzés, propaganda mellett például ezen osztályok tanulói számára privilégiumokat biztosítottak. Két mûszakos oktatás esetén mindig az elsô mûszakban tanulhattak, az iskola legjobb, legképzettebb szakemberei oktathattak ezekben az osztályokban, a szervezett kirándulások és pionírtáborok beutalóinak elosztásakor azokat a gyerekeket részesítették elônyben, akik ilyen osztályba jártak. Ezek a módszerek egyfajta kasztrendszert szültek a magyar-magyar viszonyban az adott iskolán belül. A 60-as évek végére az orosz és ukrán osztályok megerôsödtek, ami a magyar osztályok elsorvadásához vezetett. A városokban ezt fokozták azzal is, hogy az immár kis létszámú magyar iskolákat összevonták egy más tannyelvû iskolával, létrehozva a kor nagy vívmányát:az internacionalista iskolákat. Ezen iskolákban a presztízsnyelv nem a magyar lett. Nem biztosítottak azonos vagy legalább hasonló körülményt a magyar kultúra ápolására és fejlesztésére, így az alárendelt viszonyba került. Kétszeresen alárendelt helyzetbe került az olyan iskolákban, ahol három nyelven folyt az oktatás.

Az anyanyelvû továbbtanulás egyetlen lehetôségét hosszú évekig az elôbb Huszton, majd Munkácson mûködô tanítóképzô szakközépiskola jelentette, bár itt is csak néhány tárgyat tanítottak, tanítanak magyarul. 1950-54 között mûködött Ungváron egy tanárképzô fôiskola, ahol 1953-ban magyar nyelv és irodalom kart nyitottak, majd 1954-ben megszüntették. Az oda felvett hallgatók fakultációként tanulhatták 1959-ig a magyart, de a diplomájukat mint orosz filológusok kapták. Nem folyt magyar nyelvû oktatás az 1946-ban alapított Ungvári Állami Egyetemen sem, míg elôbb az orosz filológusképzés keretében, majd 1963-tól önálló filológiai szakon megindult a magyar nyelv- és irodalomtanárok képzése. Az e szakokon tanulók is csak a szaktantárgyaikat hallgathatják/hallgathatták magyarul, az általános filológiai tárgyakat ukrán és orosz nyelven. Egyetlen tárgyat sem hallgattak magyar nyelven azok a diákok, akik más szakra iratkoztak be, nem vizsgázhattak, írhattak magyarul szakdolgozatot még abban az esetben sem, ha a tanár tudott magyarul. A felsôoktatásba kerülésnek a technikai kommunikációs gátak mellett az elsô években világnézeti és politikai jellegû korlátai is voltak. Évtizedeken keresztül a Szovjetunióban a fôiskolai, egyetemi besorolásnál elsôsorban nem a versenyvizsgák eredménye számított, hanem a jelentkezô világnézeti, politikai meggyôzôdése, szociális származása. Elônyben részesültek teljesítményüktôl függetlenül azok a jelentkezôk, akik a kommunista pártnak, a lenini Komszomolnak voltak a tagjai, a munkások, a kolhozparasztok vagy olyan származásúak. A szociális származás szempontjából, mivel a kárpátaljai magyarság zöme falvakban élt, a pozitív besorolású kategóriákba kerülhetett volna, ha nem éppen az a réteg akarta taníttatni gyerekét, amelyet a rendszer kuláknak nyilvánított, ezáltal kizárva ôket a kolhozparasztság kategóriájából. Ennek a rétegnek a gyerekeit nem, vagy csak nagyon nehezen vették fel a Komszomolba, csökkentve esélyüket a továbbtanulásra. Az otthon maradt csekély számú értelmiség (fôleg papok, falusi tanítók, orvosok gyermekei) eleve osztályidegennek minôsültek, és teherként viselték nemzetiségüket, mint a „magyar fasiszták" kiszolgálóinak leszármazottjai. A magyar és német nemzetiségû fiatalokat szociális származásuk figyelembe vétele nélkül is éveken keresztül nem sorolták be a hadseregbe, mert megbízhatatlanoknak számítottak. A szolgálat helyett „önkéntes" bányamunkára küldték ôket a donbászi szénmedencébe. Ezáltal a hadsereg mint az informális nevelés szintere és a továbbtanulási lehetôségek egyik csatornája szintén nem jöhetett számításba számukra. Az 50-es évektôl kezdve annyiban változott a helyzet, hogy a helyi magyarság azon köztársaságok felé orientálódott továbbtanulása esetén, ahol a lakosság és esetleg a hatóságok szemében a magyarság részben „egzotikumnak" számított, részben történelmi gyökerek kapcsán szívesen látott jelentkezô volt. A legutóbbi évekig így került be sok fiatal Lettország, Litvánia, Észtország és más köztársaságok felsôoktatási intézményeibe.

A magyar szak beindítása az Ungvári Állami Egyetemen új fejezetet és perspektívát nyitott a kárpátaljai magyar fiatalok elôtt. Lendületet vitt a magyar iskolák életébe. Idôközben a korábban más köztársaságokban tanulók közül többen hazatértek, és az Ungvári Állami Egyetem végzôsei között is akadtak magyarok, ugyanis a 60-as évek elején nem legitim módon, de magyarul is felvételizhettek, ha a tanár értette a nyelvet. Az értelmiség egy csoportja változtatni akart az oktatás és a kultúra területén kialakult helyzeten. A csoport lelke Fodó Sándor volt, a tartui egyetem végzôse, az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének tanára.

Ez a csoport 1967-ben, hivatkozva a lenini nemzetiségi politika elveire, a felvételizôk egyenlô esélyeinek megteremtése érdekében levelet írt Brezsnyevnek és Gromikónak, hogy az Ungvári Állami Egyetemre felvételizô magyar tannyelvû iskolások végzôsei számára engedélyezzék minden szakon a kötelezô orosz vagy ukrán írásbeli felvételi vizsga helyett a magyar vizsgát. A levél aláírását és a vele járó konfliktusokat Fodón kívül Polcer András, a Nagyberegi Középiskola tanára vállalta. 1968-tól ezt a lehetôséget biztosították és hivatalosan is beépítették az Ungvári Állami Egyetem felvételi szabályzatába. 1971-ben a vizsga elôtti napon, miután már a magyar felvételi idôpontját mindenki ismerte kicserélték a vizsgarendet, és közölték a jelentkezôkkel, hogy oroszból kell felvételit tenniük. Másnapra azonban megszervezték, hogy a jelentkezôk bojkottálják a felvételit, és táviratban kérték az operatív intézkedést Moszkvától. Ez a vizsga az utolsó vizsga volt mindig, és így fennállt a veszélye annak, hogy aki az elôzô szaktárgyi vizsgáit jó eredménnyel zárta, azért nem nyer felvételt, mert nem jelent meg a vizsgán. Az Egyetem is mindent elkövetett, hogy megtartsa a felvételit oroszból. Azokat, akik jól szerepeltek a korábbi vizsgákon, behívták és megpróbálták rábeszélni ôket, hogy bátran vágjanak neki a váratlan megpróbáltatásnak, számukra biztosítják a pozitív eredményt. A jelentkezôk természetesen tisztában voltak azzal, hogy a tudásszintjük oroszból nem éri/érheti el azt, mint akinek anyanyelve az orosz és ezen a nyelven végezte a középiskolát. Nem jelentek meg a vizsgán. Az ügy azzal ért véget, hogy egy késôbbi idôpontban végül is magyarból felvételiztek.

Újabb fordulatot jelentett az 1972-es év. Ekkor a kárpátaljai értelmiség egy csoportja beadványt készített az Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Legfelsôbb Tanácsa Elnökségének a kisebbségi jogok érvényesítésérôl a kárpátaljai magyarság számára. Többek között kérték, hogy az Ungvári Állami Egyetemet és a terület összes szakközépiskoláját nyilvánítsák kétnyelvûvé, az Egyetemen szervezzék meg a magyar nyelvû tanárképzést a magyar tannyelvû iskolák tanárutánpótlása érdekében. Kérték, hogy míg a fent említett lehetôségek megvalósulnak, elsôsorban az Ungvári Állami Egyetemen biztosítsák a magyar nyelvû felvételizés lehetôségét minden szakon és minden tantárgyból a magyar iskolát végzett jelentkezôk számára. Pár nap alatt ez a csoport az Ungvári Állami Egyetem fôleg magyar szakos hallgatóival közösen több mint kétezer aláírást gyûjtött a beadvány támogatásához, és személyesen vitték Moszkvába, hogy célba érjen az anyag, amit a szervezôk és a magyar szakon tanuló, az akcióban aktívan résztvevôk elleni retorzió követett. A tanárokat elbocsátották, vagy egyéb módon vonták felelôségre, félemlítették meg, a diákokat kizárták vagy megbuktatták (volt olyan eset, hogy az egyik diák még nem ment be a vizsgára, amikor megjelent a folyosón az apja, hogy értesítették, azonnal jelenjen meg az egyetemen, mert gyermekével baj van, megbukott a vizsgán és ki fogják csapni), rövid idôn belül besorozták a szovjet hadseregbe, hogy megfelelô „nevelôi hatások" érjék. A következô években viszont megengedték, a felvételi szabályzatba beiktatták, hogy minden szakon minden tárgyból magyar nyelven felvételizhessenek a magyar tannyelvû iskolák végzôsei külön kérelem alapján és a felvételinél kötelezô tollbamondást vagy fogalmazást is magyarból tegyék. A nyolcvanas évek elején ezt a gyakorlatot 1-2 éven keresztül megszüntették arra hivatkozva, hogy a felvételt nyert diákok nyelvi kommunikációs nehézségekkel küzdenek, ami az oktatás színvonalának romlásához vezetett. Szülôi beadványok hatására azonban a magyar felvételiztetés gyakorlata a mai napig tart, bár évrôl évre bizonytalanságban tartja a rektori tanács a jelentkezôket, az utolsó percig fenntartva azt a jogot, hogy esetleg megvonja ezt a lehetôséget. Nincs megnyugtatóan rögzítve sem az egyetem felvételi szabályzatában, sem magasabb állami szinten.

Napjainkban Kárpátalján 621 iskolában ukrán nyelven, 32-ben oroszul, 90-ben magyarul, 13-ban románul, 1-ben szlovákul folyik az oktatás. A nyolcvanas években bekövetkezett politikai változás hatással volt/van a kárpátaljai oktatási rendszer mindegyik szintjére. A határok átjárhatóbbá tétele révén nôtt a magyarság és a magyar kultúra presztízse. Részben ennek, részben a birodalom haldoklásának, a peresztrojkaként ismert folyamatnak és ezzel együtt az internacionalizmus elvét hirdetô állami ideológia megszûnésének és a magyarországi továbbtanulási lehetôségeknek köszönhetôen növekedett a magyar iskolákba beiratott tanulók száma. Míg az 1989-90-es tanévben a magyar tannyelvû osztályokba járó tanulók száma összkárpátaljai viszonylatban 17 275 volt, ami 8,5 %-át teszi ki a kárpátaljai iskolák tanulóinak, addig az 1993-94-es tanévben ez a mutató 19 074 volt, ami 9,4%-ot tesz ki. Még kedvezôbb a kép, ha megvizsgáljuk 7 évre visszamenôleg az elsô osztályokba beiskolázott tanulók százalékarányát. Az 1987-88-as tanévben az elsô osztályba beiskolázott tanulók 7,2%-a járt magyar nyelvû osztályba, ez a szám az 1993-94-es tanévben 10,91%-ot tesz ki, azaz megközelíti a magyarságnak a legutóbbi népszámlálás idején rögzített 12,5%-os arányát. Ebben a változásban valószínûleg annak a lehetôségnek a felkínálása volt a meghatározó, hogy esetleg az anyaországban folytathatják tanulmányaikat. A nyolcvanas évek végétôl van erre lehetôség. Az elsô években fôleg azon értelmiségiek gyermekei jöttek át tanulni, akiknek korábban magyarországi kapcsolatai voltak, hiszen így szerezhettek tudomást a felvételi eljárás technikai és tartalmi részérôl. Sokan átigazoltak az Ungvári Állami Egyetemrôl valamelyik magyarországi felsôoktatási intézménybe. Míg itthon a nyelvi-kommunikációs problémák okozták a gondot tanulóinknak, úgy az anyaországi felvételi esetén a két ország középfokú képzésének tartalmi különbözôsége és a felvételi eljárás technikai lebonyolításának mássága okozott gondot. Például a határon túli diákok a felvételi eljárás során nem vihették/vihetik magukkal az iskolai teljesítményük alapján szerzett ún. hozott pontokat. A versenyvizsgán elért eredményeiket duplázták, ami általában 10%-os hátrányt jelentett a felvételinél. Számos tantárgy esetében más a tartalmi követelmény. Ezt az állapotot volt hivatott javítani az a lehetôség, amit a Nemzetközi Elôkészítô Intézet ajánlott. A Nemzetközi Elôkészítô Intézet vállalta, hogy egy év alatt korrigálja a két ország érettségije közötti tartalmi különbségeket, felkészítve a jelentkezôket a magyarországi felvételi követelményeknek megfelelôen. A Nemzetközi Elôkészítô Intézetben elvégzett év után a hallgatók záróvizsgát tesznek, amit általában a magyarországi felsôoktatási intézmények az érettségivel egyenértékûnek ismernek el, és az ott szerzett pontszámokat beszámítják a felvételi pontokba. Kárpátalja esetében a Nemzetközi Elôkészítô Intézet azt a funkciót is betöltötte, hogy korrigálta a két ország oktatási rendszere közötti strukturális különbséget: Ukrajnában az állami középiskolák 11 év után érettségiztetnek. A Nemzetközi Elôkészítô Intézet vállalta azt is, hogy a kárpátaljai magyar társadalmi szervezetek által meghatározott és meghirdetett nyílt pályázat alapján felvételt tart a helyszínen. Ez az eljárás lehetôvé tette, hogy bizonyos keretek között a magyarországi felsôoktatási intézményekben való továbbtanulási lehetôség hozzáférhetôvé váljon bárki számára. Fontos volt azért is, mert a diákok túlnyomó többsége az ukrajnai gazdasági helyzet miatt önerôbôl nem tudná fedezni tanulmányainak költségeit, így alapítványi vagy állami ösztöndíjasként vesz részt a képzésben. Az ösztöndíjak odaítélését a kárpátaljai magyarságnak szánt támogatásként könyvelte el az adományozó, ami viszont korábban csak egy bizonyos szociális réteg számára volt hozzáférhetô. Úgy tûnt, hogy sikerült mederbe terelni azt a kaotikus folyamatot, amely a nyolcvanas évek végén kezdôdött a határon túli magyar fiatalok képzésében, s amelynek ekkor két jelmondata volt a felvételi eljárásoknál: „keblemre, magyar véreim", a másik oldalról: „szegény határon túli vagyok, könyörüljetek rajtam".

Napjainkban a Magyar Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium adatai alapján 348-an tanulnak Kárpátaljáról felsôoktatási intézményekben, közülük 157-en fôiskolán, 191-en egyetemen. A felvettek közül 248-an állami, 4-en államközi szerzôdés alapján részesülnek ösztöndíjban, alapítványi ösztöndíjasként 33-an folytatják tanulmányaikat, 63-an semmilyen támogatásban nem részesülnek.

Idôközben kiderült, hogy a Magyarországon tanuló diákoknak nagyon csekély hányada tér vissza szülôföldjére, és egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy gyermekeiket az anyaországba küldjék tanulni. A 90-es évek elején ismét felvetôdött a magyar nyelvû képzés megszervezésének gondolata az Ungvári Állami Egyetemen. Az elsô szabadnak mondott választások után a területi közgyûlésbe sok magyar képviselô került. Nagy részük pedagógus, aki az oktatási és kulturális bizottságban tevékenykedett. Azt a politikai idôszakot élte a terület, amikor Ukrajna a függetlenségéért küzdött, és mint a birodalom egyik tagállama érezte a kisebbségek reális helyzetét, mivel az ukrán kultúra is alárendelt viszonyban volt. A területi tanács oktatási és kulturális bizottsága, melynek elnöke a mai napig Volodimir Szlivka, az Ungvári Állami Egyetem rektora is foglalkozott a kisebbségek helyzetével Kárpátalján. A magyar képviselôk helyzetjelentést készítettek és javasolták, hogy indítsanak magyar csoportokat és alcsoportokat az egyetemen.

Ezekben az években a Gödöllôi Agrártudományi Egyetem is próbálkozott a Nagybaktai Mezôgazdasági Kutatóintézet bázisán egy kihelyezett tagozat létrehozásával, ahol nagyüzemi agrármérnököket képeztek volna, azonban a tervük a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek, és helyi lakosság ellenállásába ütközött, részben amiatt, mert a a kárpátaljai gazdaságoknak és a magyar közösségnek nincs szüksége sok nagyüzemi agrárszakemberre, hiszen a diplomás agrármérnökök sem tudnak elhelyezkedni a csôd szélén álló és mesterségesen fenntartott mezôgazdasági nagyüzemekben, másrészt a nagybaktai intézet területén lévô magyar falvak lakossága félt, hogy az intézmény létrehozása meghosszabbítja az Intézet életét, ami lehetetlenné teszi a földterület privatizálását. A kihelyezett tagozat nem jött létre, viszont az intézmény körüli viták felkorbácsolták a közhangulatot, felgyorsították a felsôoktatásért indult folyamatot.

A magyar nyelvû képzést meghatározó jogi keretek

Az anyanyelvû oktatás fejlôdésére nagy hatással volt/van a nyelvekrôl, az oktatási és a nemzeti kisebbségekrôl szóló törvény.

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság nyelvekrôl szóló törvényét még 1989-ben, a függetlenségi nyilatkozat elôtt fogadták el, így a Szovjetunió tagállamaként – amelynek területén több mint 10 millió orosz él – az ukrán mellett az oroszt részesíti elônyben, bár bizonyos esetekben teret enged a többi nemzeti kisebbség nyelvhasználatának is.

A nyelvtörvény szerint az államnyelv az ukrán, de engedélyezi az orosznak mint a nemzetek közötti érintkezés nyelvének használatát.

Ahol a nemzeti kisebbségek helyi többséget alkotnak, a hivatalos érintkezésben az adott kisebbség nyelve is használható az ukrán mellett. Ez vonatkozik az ügyvitelre, az értekezletekre és a rendezvényekre is. A fórumokon, konferenciákon, értekezleteken a résztvevôknek jogukban áll megválasztaniuk, milyen nyelven tartanak elôadást, a szervezôk kötelesek tolmácsot biztosítani. A törvény oktatásra vonatkozó konkrét rendelkezései szerint az állam garantálja az anyanyelvû képzést minden állampolgára számára. Engedélyezi az anyanyelvû iskolák mûködését és szülôi kérelem alapján más tannyelvû csoportok szervezését az óvodákban és iskolákban. Kötelezôvé teszi az orosz és az ukrán nyelv oktatását minden iskolában. Nem ennyire egyértelmûek a szakképzésben és a felsôoktatásban használatos nyelvrôl szóló cikkelyek. Ezekben az intézményekben az oktatás nyelve az ukrán, de a helyi kisebbség nyelve is lehet. A nemzetiségi szakemberek képzése érdekében az intézményekben e nemzetiségek nyelvén oktatott csoportok hozhatók létre. Nem tisztázza viszont, hogy mit értenek „nemzetiségi szakembereken". Minden felsôoktatási intézményben kötelezô az ukrán nyelv tanítása.

A törvény szabályozza a felvételi vizsgák nyelvhasználatát. Az ukrán nyelvû csoportokba ukránul, az oroszokba oroszul kell felvételizni, és a nemzetiség nyelvén, ha nemzetiségi szakembereket képzô csoportba jelentkezett a diák. Azon tanulókról, akik nem tanulták az ukrán nyelvet (közéjük tartoznak a magyar tannyelvû iskolák végzôsei), nem rendelkezik a törvény, az oktatási minisztérium hatáskörébe utalja a probléma kezelését.

A törvény bevezetésénél a Legfelsôbb Tanács rendelete 5-10 éves türelmi idôt szavazott meg bizonyos cikkelyek érvényesítésére vonatkozólag.A rendelet szerint a törvény életbe léptetése után 5 évvel, tehát 1996-tól kezdve érvényt kell szerezni a felvételikkel kapcsolatos cikkelyeknek.

Az oktatási törvény szintén abban az idôszakban született, amikor Ukrajna a Szovjetunió tagköztársasága volt. Az elfogadását megelôzô társadalmi vitában érzôdött az oroszok lakta vidék és Nyugat-Ukrajna közötti feszültség. Ez jellemzi az elfogadott törvényt is. Egyszerre akar eleget tenni a szovjet-orosz hagyományoknak, a Nyugat-Ukrajnában élôk régi oktatási rendszer utáni nosztalgiájának és az európai törekvéseknek. Az oktatási intézmények három fokozatát különbözteti meg: elemi iskolák, alapiskolák, teljes középiskolák. Mindhárom fokozat mûködhet külön intézményként és egy igazgatás alatt is. A tehetséges gyerekek számára szakosított osztályok, gimnáziumok és líceumok nyitását engedélyezi.

A törvény meghagyja a szovjet 11 éves általános középiskolák rendszerét, és új típusú intézmények alapításának is teret enged. Az állam mellett vállalatok, szervezetek és magánszemélyek is alapíthatnak különbözô típusú és fokozatú oktatási intézményeket (egyetemet és fôiskolát is). Az állami intézmények világi jellegét hangsúlyozza, ami azt jelenti, hogy az egyház közvetlenül nem, csak közvetve (általa fenntartott alapítvány révén) hozhat létre oktatási intézményt.

Ukrajna nemzeti kisebbségekrôl szóló törvényét 1992-ben fogadták el. A törvény az állam összes nemzeti kisebbsége számára biztosítja a kulturális autonómiát: a nemzeti kisebbség anyanyelvének használatát és anyanyelvén folytatott iskolai oktatást, vagy az anyanyelv állami intézményeken belüli, illetve nemzeti kulturális társaságok keretén belüli használatát, a nemzeti kulturális hagyományok fejlesztését, a nemzeti jelképek használatát, a nemzeti ünnepek megtartását, vallásuk gyakorlását, irodalmi, mûvészeti, tömegkommunikációs igényeik kielégítését, nemzeti kulturális és oktatási intézmények létrehozását, valamint bármilyen más, az érvényes törvényhozással nem ellentétes tevékenységet. Az oktatási intézetek hálózata biztosítja a pedagógus és közmûvelôdési, valamint más nemzetiségi szakemberek képzését. Azokon a helyeken, ahol a lakosság többségét egy nemzeti kisebbség alkotja, az állami szervek, társadalmi egyesületek, vállalatok, intézmények és szervezetek az ukrán mellett a nemzeti kisebbség nyelvét is használhatják.

A koncepció

Kárpátalján a magyar tannyelvû oktatási hálózat egy olyan torz bábuhoz hasonlít, amelynek aprók a lábai, többé-kevésbé fejlett a törzse, de hiányzik a feje, pontosabban: helyette egy csonkot találunk. A pedagógusképzés kihatással van az összes többi szintre, hiszen meghatározza azok színvonalát, befolyásolja az intézményhálózat fejlôdését. A kialakult oktatási intézményrendszer szempontjából a magyar szervezetek úgy látták, hogy a legfontosabb feladat továbbra is a hiányzó láncszem, a felsôfokú pedagógusképzés megszervezése. A korábbi éveknek megfelelôen az adott kérdésben az állam hozzáállása nem változott, annak ellenére, hogy a hatályos törvények lehetôséget biztosítanak a kisebbségi oktatás fejlesztésére. A többszöri megkeresések ellenére sem indítottak magyar csoportokat, alcsoportokat az Ungvári Állami Egyetem fakultásain. Figyelembe véve a lehetôségeket és a kialakult helyzetet, a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség, élve a törvényadta jogaikkal, alapítványi fôiskola létrehozása mellett döntöttek. A feladat, amelyet felvállaltak történelmi jelentôségû, hiszen olyan helyen tervezték a magyar nyelvû fôiskola létrehozását, ahol soha nem volt felsôfokú szakemberképzés. Koncepciónk szerint több lépcsôben és egyszerre több szinten kell szervezni. A következô problémák megoldását vázolták fel:

– az intézmény jogi státuszának rendezése,

– az anyagi bázis kialakítása,

– a szellemi háttér biztosítása.

Világosan láttuk, hogy önerôbôl egyik feladatot sem tudják megoldani. A jogi keretek kialakításához a kárpátaljai magyar szervezetek alapítványt hoztak létre, melynek feladata az anyagi bázis megteremtése és a fôiskola létrehozása (alapszabályának kidolgozása, bejegyzése, akkreditációja). Az akkreditáció két lépcsôs Ukrajnában: elôször az intézménynek, mint jogi személynek az oktatásra feljogosító mûködési engedélyt (licenciát) kell megkapnia, majd az elsô évfolyam kibocsátása elôtt az akkreditációt, vagyis az államilag elismert diploma kiadására feljogosító engedélyt.

A mûködéshez szükséges anyagi háttér megteremtésében a következô lehetôségekkel kívánt/kíván élni az alapítvány:

– Az alapok lefektetésekor a magyarországi határon túli magyarok számára szánt anyagi támogatások kárpátaljai keretének e célra történô koncentrálásával.

– Az engedélyeztetés után az ukrán törvényeknek megfelelôen gazdasági tevékenységgel, helyi szponzorok bevonásával fenntartani azt.

– Az ukrán normáknak megfelelô tandíj bevezetésével kiegészíteni a fenntartáshoz szükséges összeget.

– Az ukrán oktatási törvényben elôírt, a nem állami intézményeknek járó normatív támogatás megszerzése. (Ez utóbbit a szervezôk a legkevésbé megvalósítható elképzelésnek tartják, mert az állam az általa fenntartott oktatási intézmények költségét sem tudja fedezni, a tanárok bérét is csak többhavi késéssel fizeti.)

A szellemi háttér megteremtését a legközelebbi, ez ügyben fogadókészséggel rendelkezô, magyarországi felsôoktatási intézmény tanárainak bevonásával képzelték el. Folyamatos önépítkezéssel, a kárpátaljai fiatalok doktori képzésbe való bevonásával önálló tanári gárda kialakítását tervezték.

Az intézmény profiljának kialakításánál a következô szempontok figyelembevételével döntöttek:

– olyan szakokat indítani, melyek nem tanulhatók az Ungvári Állami Egyetemen, illetve más kárpátaljai felsôfokú intézményben (nem csak magyar nyelven)

– szakpárok indítása, mert a kárpátaljai magyar tannyelvû iskolák tanulólétszáma kicsi és így az egyszakos diplomával rendelkezô tanároknak nem tudnak képesítésüknek megfelelô teljes állást biztosítani, ami az oktatás minôségének romlásához is vezet.

A fenti szempontokat figyelembe véve a következô szakok, szakpárok indítását tervezték:

– tanító,

– óvodapedagógia,

– angol-földrajz,

– angol-történelem.

Az elsô két szakot a Munkácsi Tanítóképzôben ugyan tanulhatják anyanyelven (bár csak az alaptantárgyakat oktatják magyarul), de az intézmény csupán középfokú végzettséget és oklevelet ad. Földrajzképzés nincs Kárpátalján, angol és történelem szakon kevés a magyar hallgató, illetve a rendszerváltás és a magyarországi munkalehetôségek miatt katasztrofális helyzet alakult ki e tárgyak oktatása terén.

A hely kiválasztásánál szempontként szerepelt, hogy a humán képzést nyújtó intézmény megfelelô szellemi közegbe kerüljön. Beregszászban több magyar iskola van és itt nyitották a terület egyetlen állami nyolcosztályos magyar tannyelvû gimnáziumát, tehát van lehetôség a gyakorlóiskolák kialakítására. A humánképzés szempontjából fontos, hogy a városban található az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség könyvtára, illetve több könyvtárban van jelentôs magyar nyelvû könyvállomány és itt ôrzik a Kárpátaljai Levéltár anyagainak legnagyobb hányadát.

Az intézmény szintjének meghatározásánál figyelembe véve a kárpátaljai magyarság számarányát, illetve a magyar szellemi potenciált, az egyetemi képzést túlzónak vélték, a fôiskolai képzés mellett döntöttek. Kárpátalján egyébként nincs tanárképzô fôiskola. A benyújtott okmányok szerint III. fokozatú oktatási intézményként kérték az elismertetést.

Az iskola szervezésének története
(1993 – 1996)

1993 ôszén a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség együttes elnökségi ülésén, amelyen jelen volt a beregszászi járás akkori elnöki megbízottja, egy alapítványi tanárképzô fôiskola szervezésérôl döntöttek.

A kezdeményezôk felkérték a Kárpátaljai Református Egyházat, a Római Katolikus Egyházat és a Beregszászi Városi Tanácsot, hogy csatlakozzanak az alapítókhoz. A felkért szervezetek bekapcsolódtak, illetve támogatásukról biztosították a kezdeményezôket. 1993 decemberében megalakult és bejegyezték a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítványt. Az alapítótagok: Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Kárpátaljai Református Egyház, Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség, Beregszászi Városi Tanács. Az Alapítvány kuratóriuma kidolgozta a fôiskola alapszabályát, felkérte a Határon Túli Magyarok Hivatalát, a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskolát, a Mûvelôdési és Közoktatási Minisztériumot, hogy vizsgálják meg egy speciális képzés (jobb híján ezt a nevet adtuk egy olyan képzési formának, amely nem levelezôs oktatás, nem nappali képzés) beindításának a lehetôségét. A Beregszászi Járási Tanács 1994. május 12-én kelt 97. számú rendelete értelmében bejegyezték a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola alapszabályát. 1994. január 20-án a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány aláírta a Megállapodást a speciális képzés szervezésérôl. A megállapodás értelmében a tárgyi feltételeket a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány, a képzés tartalmi részét a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola biztosítja.

A tantervek egyeztetése és az együttmûködési szabályzat kidolgozása után 1994. május 17-én aláírásra került az a háromoldalú megállapodás a Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium, a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány között, melyben rögzítették a felekre háruló feladatokat. Úgy tûnt, minden a legnagyobb rendben megy, de a fôiskola alapszabályának bejegyzése, amit még márciusban benyújtottak a szervezôk, csak májusban történt meg, és idôközben megváltoztak a szabályozók. Korábban a rendeletek értelmében bárki nyithatott oktatási intézményt, ha rendelkezett egy jóváhagyott alapszabállyal és annak akkreditálására az elsô kibocsátás évében került sor. Közben született egy olyan rendelet, melynek értelmében az április után induló felsôoktatási intézményeknek tevékenységük megkezdése elôtt be kell szerezniük az Ukrán Oktatási Minisztérium mellett mûködô Akkreditációs Bizottság engedélyét. 1994 júniusában a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány képviselôi Kijevben megkapták a bejegyzéshez szükséges ûrlapokat és eligazítást. Ennek megfelelôen kidolgozták és benyújtották az Ukrán Oktatási Minisztériumba a dokumentumcsomagot, mely tartalmazta a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány és Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola alapszabályát, a bejegyzésrôl szóló végzést, a fôiskola koncepcióját, az óraterveket, a tanterveket, a tantervek listáját, a potenciális tanári kar listáját, kimutatást a felszerelésrôl, technikai és anyagi eszközökrôl, épületrôl.

A megfelelô okiratokat egyeztettük az erre a feladatra jogosítvánnyal rendelkezô állami szervekkel. A koncepciót láttamozta a Kárpátaljai Területi Közoktatási Fôosztály, a tanterveket és óraterveket az Ukrán Oktatáskutató Intézet és az Oktatási Minisztérium szakemberei véleményezték és hagyták jóvá. Az óraterveket például öt fôelôadó véleményezte és hitelesítette aláírásával. Az Ukrán Oktatási Minisztérium 1994 májusában bizottságot küldött a helyszínre az elôkészületi munkálatok ellenôrzésére. A bizottságban helyt kaptak a minisztériumi alkalmazottak mellett a Kárpátaljai Területi Oktatási Fôosztály munkatársai, az Ungvári Állami Egyetem szakemberei. A bizottság a helyszínen tett látogatás mellett megbeszéléseket folytatott a Határontúli Magyarok Hivatalában, a Mûvelôdési és Közoktatási Minisztériumban, a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskolán. A bizottság jelentésében javasolta a mûködési engedély kiadását és felterjesztette az akkreditációs bizottság elé. Az akkreditációs bizottság két ülésén vizsgálták a fôiskola ügyét. Alapszinten egy szakmai testület bírálta el a kérdést 1995. június elején, majd beterjesztette a végsô döntést kimondó testületnek, amely 1995. június 29-ei ülésén elnapolta az ügyet. A szervezôk tudomására jutott, hogy az Ungvári Állami Egyetem és a Kárpátaljai Területi Közigazgatás egyes vezetôi befolyásukat latba vetve akadályozták a bejegyzést. Az egyik tisztségviselô a minisztériumnak írt levelében Magyarország Ukrajna belügyeibe való beavatkozásnak minôsítette a kezdeményezést.

Az intézmény mûködési engedélyének megadása lassan szakmai kérdésbôl politikaivá vált. A fôiskola kezdeményezését támogatta az ukrán-magyar kisebbségi vegyes bizottság negyedik és ötödik ülése. 1995 nyarán több magas szintû találkozón is napirendre került az ügy. Mint ahogyan arról a sajtó tudósított, a két állam miniszterelnökeinek 1995 májusában Kijevben megtartott találkozóján Horn Gyula és Jevhen Marcsuk, valamint az államfôk 1995. októberi New York-i találkozóján Göncz Árpád és Leonyid Kucsma biztosították egymást pozitív hozzáállásukról a fôiskola mûködésével kapcsolatban. 1995. szeptember 27-én az Ukrán Oktatási Minisztérium Kollégiumának (legfelsôbb irányító testületének) ülésén a mûködési engedély megadásáról döntöttek. A döntésrôl értesítették Tóth Lórántot, az újonnan kinevezett kijevi magyar nagykövetet, aki 1995. október 23-án Kárpátalján tett bemutatkozó látogatásakor informálta errôl a helyi magyarság képviselôit és a sajtót.

Az okmányok kiadására mégsem került sor. A jegyzôkönyvet nem érkezett aláírni az értekezletet vezetô illetékes miniszterhelyettes, mert hirtelen leváltották, így a miniszter nem adott utasítást a licencia kiadására. Az alapítvány képviselôinek véleménye szerint azért nem kapták meg az engedélyt, mert a Kárpátaljai Területi Közoktatási Fôosztály illetékes képviselôi levélben tiltakoztak a bejegyzés ellen, megkérdôjelezve a fôiskola alapításának célszerûségét, és kifogásolták, hogy az Ungvári Állami Egyetem, valamint a Kárpátaljai Területi Oktatási Fôosztály nincs kellôképpen informálva az ügyrôl. Az Alapítvány a mûködési engedély hiányában ismét speciális képzésként indította az új évfolyamot. Erre az ukrán törvények szerint joga volt, hiszen a speciális képzés hallgatói nem kapnak ukrán szabványú okiratot, és a törvényeknek megfelelôen bármelyik jogi személyiséggel rendelkezô társadalmi szervezet tarthat tanfolyamot, folytathat oktatási tevékenységet. A tanévnyitóra meghívták a magyar állam képviselôit. Ebben az idôben Beregszászban tartózkodott a Határontúli Magyarok Hivatalának elnöke, aki a megnyitó napján a városban, sôt ugyanabban az épületben tartózkodott, amelyben az ünnepség folyt, de a területi vezetés nyomatékos kérésére nem tette tiszteletét a megnyitón, ami jelzésértékûnek számított.

Lábody László, a Határontúli Magyarok Fôosztálya és Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökének a területi közigazgatás vezetôivel történt tárgyalásai során a terület vezetôi kifejtették, hogy bár ôk támogatják az intézmény létrejöttét, de Kijevben az ügy erôs ellenállásra talál, ôk pedig nem rendelkeznek kellô információval a fôiskolával kapcsolatban, s ezért javasolták egy, a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola bejegyzését elôsegítô bizottság létrehozását, amely a területi adminisztráció, az Ungvári Állami Egyetem, az intézmény alapítói, a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyûlés képviselôibôl állna. Ôsszel minden elôzetes bejelentés és egyeztetés nélkül a területi oktatási fôosztály és az Ungvári Állami Egyetem képviselôi a kezdeményezôk jelenléte nélkül Beregszászba utaztak a fôiskolára, hogy tájékozódjanak a kialakult helyzetrôl. Ezek után került sor az elsô ülésre 1995. december 27én Ungváron. A jegyzôkönyv szerint a magyarországiak nem képviseltették magukat. Késôbb kiderült, hogy nem kaptak meghívót, és az idôpontot sem egyeztették velük. A kitûzött napot eleve alkalmatlannak találták, lévén a karácsony utáni elsô munkanapról volt szó. A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány kuratóriumának képviselôit is elôzô nap értesítették telefonon. A bizottság jegyzôkönyvébôl egyértelmûen kiderül, hogy a fôiskolával szemben a helyi hatalom képviselôi ellenszenvvel viseltetnek. Az ülésen a következô problémákat vetették fel:

– Nem tisztázott az egyik alapító tagszervezet, a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség státusza. (A Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség 1991 decemberében alakult és 1992 tavaszán jegyezték be. 1994-ben új törvényt fogadtak el az egyesülésekrôl, szervezetekrôl, így minden korábban bejegyzett szervezetnek újra be kellett nyújtania alapszabályát. A Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség alapszabályát, amit korábban bejegyeztek, nem akarták jóváhagyni. Többszöri fellebbezés után, csak 1996 elején jegyezték újra.)

– Célszerû-e egy felsôfokú magyar nyelvû oktatási intézmény szervezése?

– Nem megoldott az intézmény ukrán állampolgárságú tanári gárdájának kialakítása.

– Az intézménynek nincsen stabil helye. (A Beregszászi Városi Tanács 1994. november 25-én kelt 100. rendeletét, melyben a Református Egyháznak visszaadja fôiskola céljaira a poliklinika épületét, a Beregszászi Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága felfüggesztette. Errôl lentebb részletesen.)

– Nem megoldott a könyvtár, diákszálló és a menza kérdése.

– Pontosításra szorul a fôiskola neve.

– Az óratervek és a tantervek nem felelnek meg az ukrán normatíváknak.

– Az oktatási intézmény szintjének meghatározásakor figyelembe kell venni az ott folyó munka tudományos módszertani színvonalát.

– Nincs szerzôdés az Ungvári Állami Egyetem és a Nyíregyházi Tanárképzô Fôiskola között.

– Figyelembe kell venni a magyar iskolák reális káderigényét.

Annak ellenére, hogy a felvetett problémákra a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány kuratóriumának képviselôitôl a helyszínen választ kaptak, az Ukrán Oktatási Minisztériumba negatív kicsengésû feljegyzést küldtek. A jegyzôkönyv szerint az ülést vezetô Prihogykó Volodimir, a területi közgyûlés elnökhelyettese az elhangzottakat a következôképpen összegezte:

– Egy magyar tannyelvû fôiskola létesítése a területen szükséges, amennyiben a Beregszászi Városi Tanács megfelelô épületet tud biztosítani a mûködéséhez.

– A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány sokat tett a fôiskoláért, de nem megoldottak a következô kérdések:

a) a helyi tanári kar kialakítása Beregszászban,

b) az anyagi-mûszaki bázis létrehozása,

c) a megfelelô tudományos-módszertani szint biztosítása,

d) megfelelô vezetés kinevezése az intézmény élére,

e) szoros kapcsolatok kiépítése elsôsorban az Ungvári Állami Egyetemmel, a Munkácsi Tanítóképzôvel, és Magyarország felsôoktatási intézményeivel. Például a mai napig nem született konkrét szerzôdés ebben az ügyben az Ungvári Állami Egyetem és a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola között,

f) hiányoznak a folyamatos képzés biztosításához szükséges reális pénzügyi garanciák.

– Ahhoz, hogy ezeket a problémákat megoldjuk, állami szintre kell emelni az ügyet, vagyis az intézmény ukrán állami, vagy ukrán-magyar vegyes fenntartású intézményként jöjjön létre. Ennek érdekében pedig elsôsorban meg kell kötni a szerzôdést az Ungvári Állami Egyetem és a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola között.

– Meg kell változtatni az intézmény nevét.

1996. február 8-án Beregszászban tartották a következô ülést, ahová meghívták a Határontúli Magyarok Hivatala, a Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium képviselôit, az ungvári fôkonzult, a Beregszászi járás elnöki megbízottját. A jegyzôkönyv tanúsága szerint az Ungvári Állami Egyetem és a területi adminisztráció nyíltan kifejtette azon véleményét, hogy az oktatási rendszer átalakulása miatt az Ungvári Állami Egyetem elveszti monopóliumát a felsôfokú képzés területén és a súrlódások csökkentése érdekében javasolják az intézmény bevonását alapító tagként a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapaítványba. Felmerült az a kérdés is, hogy amennyiben nem fogadják el a javaslatot, az Ungvári Állami Egyetem megkérdôjelezi magyar programjának folytatását. Ez utóbbi kijelentés már a köztudatban volt az értekezlet elôtt a bevált suttogópropaganda, majd a magyar tanszék vezetôjének, Lizanec Petro professzornak a magyar rádióban elhangzott nyilatkozata révén, amit késôbb az ülésen nem vállalt. Az ügyben véleményüket hangoztatók, így például Gortvai Erzsébet, az egyetem nyugalmazott tanárnôje a Kossuth Rádióban elhangzott nyilatkozatában úgy vélte, hogy a fôiskola bejegyzése a magyar oktatás terén elért eddigi eredményeket kockáztatja, és azok szervezôit hibáztatta a kialakult helyzetért. Az ülésen felmerült javaslatok szerint az Ungvári Állami Egyetem és a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola közvetlen szerzôdésben rendezze a magyar nyelvû oktatás kérdését, vagy intellektuális alapítóként (akik anyagi felelôséget nem vállalnak, csak a szellemi irányítást és a szervezést végzik) vegyék fel mindkét intézményt a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítványba, vagy az Ungvári Állami Egyetem, a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány mint három egyenrangú partner kezdeményezze a fôiskolát. Az alapítvány képviselôi az elsô és harmadik javaslatot nem tudták elfogadni, mert úgy vélték, ebben az esetben elôröl kellene kezdeni az egész bejegyzési procedúrát, és az állami intézmények bevonása megnehezítené a kérdés közjogi kezelését.

A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány kompromisszumként ajánlotta, hogy teljes jogú (nem intellektuális) tagként felvegyék az egyetemet, illetve a fôiskolát alpítványukba. A jelen lévô intézmények képviselôi nem voltak felhatalmazva ilyen horderejû döntésre, így a döntést a következô ülésre napolták, egyeztetve addig a megfelelô fórummal.

A maratoni, több mint nyolcórás ülés után a kezdeményezôk is éltek a rendelkezésükre álló nyomásgyakorlási eszközökkel. Az ügy jelentôs visszhangot kapott a sajtóorgánumokban, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség aláírásgyûjtési akciót kezdeményezett, s egy-két hét alatt több mint 22 ezer a Fôiskola ügyét támogató aláírás gyûlt össze.

Ebben az idôben hivatalos látogatásra hívta a Magyar Parlament elnöke a Kárpátaljai Területi Tanács magyar képviselôit. A képviselôi csoport tárgyalt a külügyi bizottsággal, a külügyminisztérium osztályvezetôjével, a parlament alelnökével, a budapesti ukrán nagykövettel. Mindegyik tárgyaláson egyik fô napirendként a fôiskola kérdése szerepelt.

A következô, a Fôiskola bejegyzését „elôsegítô" bizottsági ülésre 1995 májusában Nyíregyházán került sor. Nem történt elôrelépés, és ahogyan azt a bizottság tagja, Egyûd János a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyûlés alelnöke megfogalmazta, amiben megegyeztek, azt mindkét fél másképpen értelmezte. Továbbra is nagy sajtóvisszhangja volt a bejegyzési hercehurcának, bár érzékelhetô volt, hogy a bejegyzést elôsegítô bizottság munkája kezd kifulladni. A kérdés úgy merült fel, hogy tudja-e érvényesíteni a kárpátaljai magyarság törvényadta jogait.

A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány képviselôi újra megpróbáltak Kijevben tájékozódni, és levélben fordultak az ukrán oktatási miniszterhez, majd találkoztak annak helyettesével. A találkozón kiderült, hogy a minisztérium álláspontja szerint az ügyet Kijevben kell rendezni, mert számukra egy területi szintû bizottság véleménye nem kötelezô érvényû. Érezhetôvé vált, hogy Kijev nem nézi jó szemmel, hogy a kérdés kezelését állami szintrôl helyi szintre tornászták le. Közölték, az eltelt idôszak alatt megváltozott az akkreditáció rendje, más az elbírálási eljárás, ennek megfelelôen kell benyújtani az anyagokat.

Május végén a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány képviselôi az új követelményeknek megfelelôen ismét benyújtották a dokumentumcsomagot, amit több újabb szakmai bizottság véleményének kikérése elôzött meg. Idôközben újabb politikai ügy kavarta fel a vidéket: a vereckei emlékmû felállításának és a kárpátaljai millecentenáriumi ünnepségnek az engedélyeztetése.

1996. június 10-11-én tartotta VI. ülését Kijevben az ukrán-magyar kisebbségi vegyes bizottság, ahol napirendre került úgy a fôiskola, mint a vereckei emlékmû kérdése. Néhány nappal késôbb, 1996. június 14-én ülésezett az Állami Akkreditációs Bizottság. Az Alapítvány képviselôi amikor a bizottság ülésére érkeztek, a reggeli lapokból értesültek arról, hogy a Fôiskola engedélyeztetésének kérdése már tulajdonképpen megoldódott. Ezek után már igazán nem volt meglepetés, hogy az Állami Akkreditációs Bizottság különösebb vita nélkül megadta az oktatásra feljogosító mûködési engedélyt, a licenciát. Az egyetlen feltétel az volt, hogy változtassák meg az intézmény nevét, mert a „magyar" szó azt sugallja, hogy magyarországi intézményrôl van szó. Az ukrajnai oktatási törvény szerint minden, az országban mûködô intézmény ukrán, csupán az oktatási nyelve lehet más. (Ezt a feltételt elfogadták az alapítvány képviselôi, és kérték a bejegyzô szervtôl, a Beregszászi Járási Adminisztrációtól a módosítást, amihez újra benyújtották az új névnek – Kárpátaljai Tanárképzô Fôiskola (magyar tannyelvû) – megfelelôen az alapszabályt. A beadványt a Járási Adminisztráció elutasította, arra hivatkozva, hogy a közben megváltozott rendelet értelmében elôbb be kell nyújtani az ukrán oktatási miniszterhez).

A mûködési engedélyrôl döntöttek, de a bizottság csupán egy jegyzôkönyvi kivonatot tudott adni, mert az új formanyomtatvány még nem készült el. A jegyzôkönyvi kivonat olyan körmönfontan volt megfogalmazva, hogy tartalmát alig lehetett értelmezni, hiszen hiányzott belôle az állítmány. Sem a helyi, sem a magyarországi szervek nem akarták elhinni, hogy valóban megkapták a mûködési engedélyt. Hosszas huzavona után az illetékesek 1996. szeptember 16-án kézhez kapták a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola nevére kiállított hivatalos okiratot (valamilyen furcsa oknál fogva, mégsem ragaszkodtak a névváltoztatáshoz). Az ünnepélyes tanévnyitóra szeptember 24-én került sor. A megnyitó ünnepségen részt vett Magyar Bálint, mûvelôdési és közoktatási miniszter, Vitalij Babak, Ukrajna közoktatási miniszterének helyettese, Lábody László a Határontúli Magyarok Hivatala elnöke, Volodimir Prihogyko, a Területi Közigazgatás elnökének helyettese, Tóth Lóránd, a Magyar Köztársaság kijevi nagykövete, a kárpátaljai felsôoktatási intézmények vezetôi, köztük az Ungvári Állami Egyetem rektora. Sok szép és támogató szó hangzott el még azoktól is, akik korábban élesen támadták az intézményt. A magyarországi média, amely számtalan alkalommal tudósított a Fôiskola mûködési engedélyének megadása körül terjengô botránysorozatról, figyelmen kívül hagyta az eseményt, pedig megszületett az elsô határon túli, az adott állam által legitimizált, önálló magyar felsôoktatási intézmény.

A magyar felsôoktatásért folytatott küzdelem elsô része lezárult, a kárpátaljai magyarság rendelkezik egy önálló, alapítványi formában mûködô felsôoktatási intézménnyel, de ez egyúttal rengeteg problémát is jelent. Az Illyés Alapítvány segítségével biztosították a legszükségesebb eszközöket, de még nincs rendezve megnyugtatóan az épület ügye.

A Beregszászi Református Egyházközség tulajdona volt a város szívében álló, 1945 után poliklinikaként mûködô több mint 1200 négyzetméter alapterületû kétszintes épület. Az egyház a hatályos törvényeknek megfelelôen visszaigényelte volt ingatlanát, amit levéltári anyagokkal igazolt. A Beregszászi Városi Tanács 1994. november 25-én kelt 100. számú rendeletében helyet adott a kérésnek, és visszaállította az egyház tulajdonjogát az épületre. 1995. január 5-én az egyház képviselôi és a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítványt létrehozó szervezetek vezetôi szerzôdést kötöttek, melyben a felújítási munkálatok fejében 15 évre használatba adják a fôiskola céljaira az épületet. A Beregszászi Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága a Városi Tanács döntését megvétózta, és 1995. március 15-én kelt 32. számú határozatával felfüggesztette azt, mert az „ellentmond a hatályos törvényeknek" (a határozatban nincs utalás a törvénycikkelyre). Az egyház képviselôinek személyes megkeresésére a Járási Tanács elnöke azzal indokolta a döntést, hogy nincs kellôképpen bizonyítva és okiratokkal alátámasztva az egyébként köztudott tény, hogy az épület az egyház tulajdona volt. Levéltári kutatások után újabb dokumentumokkal alátámasztva kérték a tulajdonjog, pontosabban a Városi Tanács határozatának visszaállítását. Eközben a városban felépült és átadták az új háromszintes orvosi rendelôt, ami Magyarország anyagi segítségével és kivitelezésében épült egy, még a Kádár-korszakban megkötött szerzôdés és akkor elkezdett program keretében. Közben a „megrendelô" megszûnt, az új államnak nincs pénze, nem törlesztette még a kamatokat sem. A régi rendelôintézet második emeletérôl, amit a fôiskolának szántak, kiköltöztek az orvosok, de nem adták vissza az Egyháznak, hanem a Járási Tanács 1995. november 16-án megtartott 8. ülésének határozata alapján átadták az épületben maradt gyermekosztály bôvítésére. Közben megváltozott a közigazgatási rendszer Ukrajnában. Megszüntették a végrehajtó bizottságokat, és az új rendszer szerint a járások élére elnöki megbízottak kerültek, akik hasonló kérdésekben egyszemélyben dönthetnek. Ez a változás nem hozott újat, mert a Járási Tanács korábbi elnöke, Hitman Tibor lett az elnöki megbízott. Az egyház újból felkereste kérésével, aki pótlólagos igazolást kért arról, hogy 1945-ben az intézményt elvették. A bevonuló vörös hadseregre nem volt jellemzô, hogy az elfoglalt és lefoglalt tulajdonokról okiratot állított volna ki, mégis sikerült fellelni azt a határozatot, amely alapján államosították az épületet. A beregszászi levéltár igazgatója a megtalált okiratot nem tudta hitelesíteni, mert a Területi Levéltár fiókjaként nincs saját bélyegzôje, így a dokumentum másolatát felküldte Ungvárra hitelesítésre. Az okirat többszöri kérelem után sem jött vissza Ungvárról, így az egyház felkérte a területi tanács két magyar képviselôjét, hogy járjanak el ügyükben. A képviselôkkel az ungvári fôigazgató közölte, hogy abban az esetben hajlandó kiadni az okiratot, ha a Kárpátaljai Református Egyház püspöke írásban lemond munkácsi épületeinek tulajdonjogáról, és azokat nem igényli viszsza. Egyébként, mivel a beregszászi levéltár átszervezés alatt van, jogában áll visszatartani minden okmányt az átszervezés befejezéséig, tehát két évig. A válasz után a városi egyház presbiterei felutaztak Ungvárra, hogy személyesen kérjék az okmányt. A hivatal vezetôje, aki korábban a feltételeket szabta, betegség miatt nem tartózkodott bent, és a helyettese, nem tudva fônöke feltételeirôl, kiadta az okmányt. Az elnöki megbízott mégsem vonta vissza a vétót, azt a fôiskola mûködési engedélyének a kiadásához kötötte. Az elutasítást még azzal is motiválta, hogy a vallási törvény értelmében csak a kultikus létesítményeket kötelesek visszaadni, és a poliklinika nem tartozik ebbe a kategóriába. A fôiskola mûködési engedélyének kézhezvétele után ahhoz kötötte a vétó visszavonását, hogy az egyház és a kórház szerzôdésben rögzítse, hogy amíg át nem adják a kórház új épületét, ahová beköltözhet a gyermekgyógyászat, addig nem háborgatják az orvosokat, nem kérnek bérleti díjat tôlük. Október 24-én a Beregszászi Református Egyház és a Járási Kórház megkötötte a szerzôdést, melynek értelmében az épület 18% -át átadják az egyháznak, a többi részét pedig a kórház felépítése után. Ezek után az elnöki megbízott 1996. október 3-án kelt 840. számú rendeletében visszavonta korábbi döntését, és rá egy hétre az egyház tulajdonába került az épület. Megkezdôdött a visszakapott rész rekonstrukciója.

A fôiskola anyagi helyzetének megnyugtató rendezése még várat magára. Ez idáig, mivel még nem történt meg a bejegyzés, csak az anyaországi támogatókra számíthattak. Ez a támogatás két részbôl állt/áll: a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola tanárait a Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium által közvetlenül a fôiskolának kiutalt összegbôl fizetik, a tárgyi feltételeket és a kárpátaljai alkalmazottak egy részét az Illyés Alapítványnál megpályázott pénzbôl fedezik. A Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium 1995/96-os tanévben támogatott kihelyezett tagozatainak statisztikai elemzésébôl kitûnik, hogy a megvizsgált kihelyezett tagozatok közül a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola Beregszászi speciális képzése az egy fôre esô összköltség szempontjából az egyik legköltségesebb. A legtöbb pénzt itt fordítják jegyzetellátásra, ami hosszú távú befektetés és csak a teljes ciklus végére térül meg. A középmezônyben vannak az óradíj szempontjából. Nagyon alacsony a hazai és ukrajnai tanárok aránya, a hallgató-oktató arány és ebbôl adódóan, bár az egy fôre esô napidíj csekélynek mondható, összességében jelentôs. A kihelyezett tagozatok közül ez az egyik legkésôbb indított formáció, vagyis a kifutási idô végére az arányok megváltozhatnak. Az oktatott szakok szempontjából ebben az intézményben a legnagyobb a választék és egyúttal az óraszám. Mint speciális képzés, a legközelebb áll a nappali tagozathoz, hiszen minden hétvégén (péntek-szombat-vasárnap) viszonylag magas óraszámban, sûrített tanterv szerint folyik az oktatás.

Az adott képzést Magyarországon sem támogatják egyértelmûen. Ennek egyik jele, hogy a Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium még 1996 tavaszán felkérte az Expansió Humán Tanácsadó testületet, készítse el az intézmény (akkor még a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola speciális képzése) átvilágítását. Az átvilágításra október-novemberben került sor, így teljesebb képet kaphatunk, ha az adott esettanulmányt kiegészíthetjük a független testület véleményével.

Következtetések

1. A Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola mûködési engedélye egy politikai konstelláció és ezen belül megkötött alkuk eredménye, amelyben nagy részegység jut az anyaország politikai, erkölcsi, anyagi támogatásának, az adott területen élô kisebbség konkrét célmegfogalmazásának, kitartásának és terepismeretének. Ez a helyzet viszont elôrevetíti a további teendôket, hiszen csak abban az esetben erôsödhet meg, ha az adott helyzet az együttmûködés és támogatás terén a fôiskola érdekében nem változik lényegesen, mivel az oktatásra feljogosító mûködési engedély (licencia) a folyamat elsô, igaz, lényeges lépcsôfoka a teljes elismerésnek, de hasonló helyzetek adódhatnak az akkreditálási eljárás során is.

2. Az adott folyamat lezárásának óriási a nemzetközi jelentôsége a régióban, hiszen a Magyarország által finanszírozott határon túli kihelyezett tagozatok közül ez az egyetlen olyan intézmény, amelynek esélye van arra, hogy integrálódjon annak az országnak az oktatási rendszerébe, amelynek a területén létrejött, mint önálló egység, és a folyamat végén az általa kiadott diploma az állami diplomával egyenértékû legyen.

3. Jelentôsége a kárpátaljai magyar közösség szempontjából:

– Sikerült érvényt szerezni a hatályos ukrán törvények által garantált jogoknak, ami pozitív kihatással lehet egyéb helyi kezdeményezésekre, perspektívát és lehetôséget jelent az ifjúságnak úgy a továbbtanulás, mint a továbblépés és szakmai fejlôdés szempontjából, lassíthatja az elvándorlást.

– Az ukrán nyelvtörvény bevezetésével kapcsolatos intézkedések érvényesítésével elképzelhetô, hogy a Magyar Tanárképzô Fôiskola és az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos képzése jelenti a közeljövôben a kárpátaljai magyar tannyelvû iskolát végzett tanulók felsôoktatási lehetôségét Ukrajnában.

– Létrejött a kárpátaljai magyar oktatási hálózat legjelentôsebb láncszeme egy olyan helyen, ahol korábban nem volt felsôfokú oktatási intézmény, amely meghatározhatja az összes többi színvonalát és kialakíthatja azok arculatát, hozzásegíthet a teljes kulturális autonómia kiteljesedéséhez.

4. Buktatók:

– Szakmai szempontból fennáll a betokosodás veszélye, mert hosszú távon ezen a kis területen, adott szakokon, szakpárokon ilyen mennyiségû tanerô képzése túlzónak tûnik

– A képzés a statisztikai adatok tükrében költségesnek tûnik, így költségkímélô, valamint megnyugtató stabil finanszírozási lehetôségeket kell keresni.

– Az önállósodás folyamatában a kárpátaljai tanárok bevonása, a funkciók, tevékenységi körök megosztása konfliktusveszélyt rejt magában a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola között.

5. Megoldási lehetôségek:

– Bekapcsolódni a nemzetközi oktatási programokba.

– Költségkímélô megoldásként minél több helyi tanerô bevonása lenne célszerû. Mozgósítani a kárpátaljai anyagi lehetôségeket, végesetben bevezetni a tandíjat.

– A betokosodás elkerülése érdekében célszerû lenne egy szorosabb és koordinált együttmûködés kialakítása a hasonló kárpátaljai és más országokban mûködô határmenti felsôoktatási intézmények között.

– Folyamatos, állandó és konstruktív egyeztetést kialakítani a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola között.

Irodalom

1. A Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium Határon Túli Magyarok Fôosztályának kimutatásai a Magyarországon tanuló diákokról és kihelyezett tagozatokról.

2. A Kárpátaljai Területi Oktatási Fôosztály kimutatásai a kárpátaljai iskolákról.

3. Az Ungvári Állami Egyetem 1993-as, 1994-es felvételi eredményeinek statisztikai kimutatása.

4. A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány jegyzôkönyvei.

5. Az ukrán-magyar nemzeti kisebbségek jogaival foglalkozó vegyes bizottság jegyzôkönyvei.

6. Az Ungvári Állami Egyetem felvételi szabályzata.

7. A Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola bejegyzését elôsegítô bizottság jegyzôkönyvei.

8. A Kárpáti Igaz Szó c. napilap 1994-95. évi számai.

9. A Kárpátaljai Szemle c. folyóirat 1994-95. évi számai.

10. Balla Gyula: Kárpátaljai magyarság 1918-1988. Jelentések a határon túli kisebbségek helyzetérôl (Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia), Medvetánc könyvek, Budapest, 1988.

11. Balla D. Károly: Kisebbségi magyar skizofrénia (Adalékok a kárpátaljai magyarság identitástudatának természetrajzához). Holnap 1990. 1. sz. 33-35.

12. Bottlik József – Dupka György: Ez hát a hon... (Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életérôl.) 1918-1991. Mandátum-Universum, 1991.

13. Bottlik József: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján, Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest,1993.

14. Dupka György – Horváth Sándor – Móricz Kálmán: Sorsközösség, Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1990.

15. Extra Hungariam, A Hatodik Síp antológiája Budapest-Ungvár 1992.

16. Fedinec Csilla: Az iskolai oktatás története Kárpátalján a XX. század 40-60-as éveiben. (A magyar tannyelvû iskolák anyagai alapján). Kandidátusi értekezés, Ungvári Állami Egyetem 1996.

17. Mészáros István: Középszintû iskoláink kronológiája és topográfiája 996-1948. (Általánosan képzô középiskolák.) Akadémia Kiadó, Budapest, 1988.

18. Orosz Ildikó: A magyar nyelvû oktatás esélyei Kárpátalján (Dokumentumgyûjtemény). Intermix, Ungvár-Budapest 1995.

19. S. Benedek András: Kárpátalja története és kultúrtörténete, Bereményi Könyvkiadó.

20. S. Benedek András: A tettenérhetô történelem (Kárpátaljai nemzetiség- és kultúrtörténeti vázlat). Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993.

21. S. Benedek András: A megmaradás esélyei (tanulmányok, esszék, kritikák). Hatodik Síp Alapítvány, Mandátum Kiadó,1996.

22. Ukrajna törvénye a nemzeti kisebbségekrôl.

23. Ukrajna törvénye az oktatásról.

24. Ukrajna nyelvtörvénye.

25. Ukrajna Alkotmánya.