magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» III. ÉVFOLYAM - 1997. 3-4. (9-10.) SZÁM - Magyar felsôoktatás Erdélyben
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


 

Mák Ferenc

Magyarok Horvátországban*

Az 1910-es népszámlálási adatok szerint Horvátországban 119874 magyar élt, a lakosság 5 százaléka, ebbôl Baranyában a 20313 fô az összlakosság 40,0 százalékát jelentette. Tragikusan megváltozott a magyarság aránya a trianoni békeszerzôdést követôen. Az 1921-es népszámlálási adatok bizonysága szerint a történelmi sorsforduló majdnem egyharmadával csökkentette a magyar lakosság számát. A 76346 magát magyarnak valló személy az „új ország" lakosságának már csak 2,3 százalékát jelentette, Baranya 16638 magyarja is a történelmi vidék népességének 33,8 százalékát adta. Pedig a szomorú megfogyatkozásnak ez csupán a kezdete volt, az utolsó - egyébként hivatalosan soha nem publikált - 1991-es jugoszláviai összeíráskor a horvátországi 22355 magyar már csak 0,5 százalékot tett ki, Baranya pedig 8956 lelket, a lakosság 16,5 százalékát vallhatta magáénak. (Nyigri, 1941; Kocsis, 1992; Sebôk, 1992; Horvát, 1995) Hasonló arányú megfogyatkozás egyetlen elcsatolt terület magyar közösségének soraiban sem tapasztalható, s ha a teljes felmorzsolódás réme eddig legfeljebb a herderi jóslathoz hasonló, sötét látomások formájában fenyegette a megmaradásukért küzdôket, akkor ma elegendô a háború dúlta Dráva-szög és Kelet-Szlavónia magyarságára figyelni, hogy a végpusztulás közelsége a maga teljes valóságában mutatkozzon meg. A horvátországi magyar közösséget ötödik éve a történelem talán legvéresebb háborúja pusztítja. (Botlik, 1995; Székely, 1994)

A Dráva-szög és Kelet-Szlavónia magyarsága az 1991 májusában tartott népszavazás alkalmával az önálló és független Horvátország mellett döntött, s ez elegendô volt ahhoz, hogy a június 26-án függetlenségét kikiáltó horvát állam egyik, a szerbek által legfenyegetettebb térségévé váljon. Az 1991. augusztusában bekövetkezett agresszió (a kórógyiaknak 25-én rövid idô alatt kellett elhagyniuk falujukat) a lakosság tízezreit üldözte el szülôföldjérôl. (Kell, 1994)

A Botond törzs nemzetségeinek kései ivadékai a XXI. század küszöbén szétszóródtak a nagyvilágban. Szülôföldjükön, a Dráva-szögben és Kelet-Szlavóniában mérhetetlen kiszolgáltatottságban már alig 5000 magyar várja a felszabadulást. (Gyurok, 1994) A vidéken, ahol egykor a pannón napsütésben elôször fogott gyökeret az Itáliából kisugárzó reneszánsz - innen indulva új otthona, Mátyás budavári palotája felé -, s ahol a táj szülöttje, Sztárai Mihály prédikációkba foglalt új tanításaival szállást teremtett a reformáció frissítô szellemiségének, ma már alig maradt hagyományait vállalni tudó, történelmi múltjára és nemzeti örökségére büszke utód. (Más kérdés, hogy akik viszont reménykednek a megmaradásban, éppen e hagyományokból merítenek erôt - bizonyság erre Baranyai Schneider Júlia szép és gazdag életmûve is.) Úgy tûnik, hogy „a magyar lakosság sorvadása, életének lassú beszáradása", amely a török hódoltság idején kezdôdött, de csak a XX. század elején öltött tragikus méreteket, napjainkra végképp beteljesedet. (Baranyai, 1977; Lábadi, 1993; 1994., Haas 1845)

A pusztulás utolsó nagy felvonása tehát 1920. június 4-én, a trianoni békeszerzôdés aláírásakor vette kezdetét s félô, hogy 1991. augusztus 25-én - Kórógy és környéke elpusztításával - a beteljesedéséhez érkezett. „Szellemem egyre dicsôbb s általa híres e föld!" - írta a XV. században a táj nagy szülöttje, Csezmiczei János, ama fényes emlékû Pannóniai. Ma már alig van, aki erre emlékezne. (Kocsis, 1992; Nyigri. 1941.)

Mégis, azt kell mondani, 1991-ig, a szerb agresszió pillanatáig a horvátországi tömbmagyarságnak a Dráva-szögben és Eszék környékén rendezett társadalmi, politikai, oktatási-mûvelôdési és egyházi élete volt, jól mûködtek intézményei is. (Vukobratoviæ, 1981) Lábadi Károly, a Dráva-szög lelkes kutatója, Baranyai Júlia munkásságának folytatója egyik tanulmányában megállapítja: „Az 1991-ben kitört háború az elsôk között éppen ezt a létfontosságú intézményi rendszert zúzta szét a megszállt területen. Megszûntek vagy elsorvadtak, esetleg lecsökkent tevékenységi körük azoknak az említett intézményeknek, amelyek döntô szerepet játszhatnának a magyarság szellemi életének fennmaradásában és fejlôdésében: lehetetlenné vált a HMSZ tevékenysége, a tájékoztatás akadozik, az oktatási rendszer széthullott, az egyházak csak nehezen fejthetik ki tevékenységüket." De mindezzel együtt megszûnt mindennemû gazdasági tevékenység is. Ennek következtében számvetéskor minden, az elmúlt több mint fél évtizedre vonatkozó adat - biztos források hiányában - többnyire csak becslésen alapszik, ezért inkább csak helyzetjelentés-értéke van. (Lábadi, l994)

POLITIKAI ÉLET

A lélek, a szellem, az értékek fogyatkozása tehát általános érvényû, a közösségi létezés lehatároltsága az idôk során egyre könyörtelenebbé vált. A horvátországi Baranya ma a pusztuló magyarság beteljesülô tragédiájának színtere.

Bár a trianoni békeszerzôdést 1920. június 4-én írták alá, 1918. december 1-én már kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Az új „szövetségi" állam Alkotmányozó Nemzetgyûlése 1920. december 12-én ülésezett, ezt követôen az ország elsô kormányát a Szerb Radikális Párt vezetôje, Stojan Protity alakította meg 1918. december 20-án. Az újonnan létrejött országot elsô pillanattól kezdve a horvát-szerb szembenállás okozta politikai instabilitás jellemezte, amely elhúzódott egészen 1941 áprilisáig, a Jugoszláv Királyság összeomlásáig. 1918-ban a Magyarországtól elcsatolt terület - Bácska, Bánát és Baranya - Vajdaság néven belgrádi központi irányítású, egységes közigazgatási területnek számított, míg Szerémség Szlavóniával egységesen Horvátországhoz tartozott. Így a ma horvátországi magyarságként emlegetett etnikai közösség két - nem egyforma nagyságú, de szigorúan elkülönített - területre oszlott. A Jugoszláviához csatolt Baranya a Duna és a Dráva folyók alkotta szegletben az egykori Baranya vármegye három járásának töredékébôl, a baranyavári, a mohácsi és a siklósi járásból kialakított terület volt, amely 34 községet foglalt magában. Ezek közül 14-ben a magyarok többséget alkottak, e községekben lakott a magyarság 72,2 százaléka.

Gyakorlatilag ezt a közigazgatási állapotot erôsítették meg az 1929. január 6-án bevezetett királyi diktatúra intézkedései is, melyek október 3-án az SZHSZ Királyságot Jugoszláv Királyságra keresztelték át, s a helyi önkormányzatokat feloszlatva kilenc bánságra osztották fel az országot. Bácska-Bánát-Baranya területe ekkor - az etnikai arányok szerb szempontú „javítása" céljából - Észak-Szerbia jelentôs területeivel bôvült ki. Így született meg a Duna-bánság. Szerémség és Szlavónia magyarlakta területe a horvátországi Száva-bánsághoz tartozott. (Szilágyi I., 1994)

A Vajdaság - s Baranya - magyarsága csak lassan ocsúdott fel a történelmi változások okozta kábulatból, s többszöri kísérlet után - nemegyszer a szerb államvédelmi rendôrség és a szélsôséges politikai erôk terrorjának is kiszolgáltatva - 1922. szeptember 17-én Zentán alakította meg politikai érdekképviseleti szervezetét, az Országos Magyar Pártot. Az alakuló közgyûlésen megválasztott elnökségben a baranyai magyarságot a zombori területi szervezet megbízottjai, Falcione Árpád, a Magyar Párt társelnöke és Dr. Deák Leó, a Magyar Párt titkára képviselte. Az 1924 decembere és 1925 januárja során összeállított kerületi választólistákon a zombori körzetben a batinai járás jelöltje Varga János csúzai kisgazda volt. A választási sikertelenség azonban lehetetlenné tette az aktív érdekképviseletet. Ennek újbóli lehetôsége csak az 1927. január 23-i tartománygyûlési választásokat követôen merült fel, amikor az Országos Magyar Párt a Szerb Radikális Párttal koalícióban tizenkét képviselôi helyet szerzett meg. (További négy magyar képviselô más pártok színeiben jutott mandátumhoz.) Az akkor kialakított két - belgrádi, illetve zombori - tartományi gyûlés azonban magyar szempontból érdemi munkát nem végezhetett. Az 1927. szeptember 12-én megtartott nemzetgyûlési választások során a belgrádi szkupstinába két szenátor - Dr. Váradi Imre becskereki és Dr. Strelitzky Dénes szabadkai képviselô - került. A fokozódó - és a királyi diktatúra bevezetését közvetlenül elôidézô - szerb-horvát ellentét úgyszólván teljesen ellehetetlenítette a parlamenti munkát. Az 1929. január 6-án kiadott királyi rendelet azonnali hatállyal feloszlatta a szkupstinát. A vidovdáni alkotmány semmissé nyilvánításával egyidôben valamennyi jugoszláv párt - így az Országos Magyar Párt is - megszûnt. Egyesek késôbb - eredeti programjuk lényeges jegyeit megôrizve - újjászervezôdtek, a magyarság számára azonban már lehetetlenné vált a talpra állás. (Csuka, 1995)

A második világháború fegyveres küzdelmeinek befejezése elôtt, 1943. november 29-én és 30-án Jajce boszniai városban megtartott AVNOJ-értekezleten (Antifašistièko veæe narodnog oslobodjenja Jugoslavije - Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) fektették le az új Jugoszlávia alkotmányos alapjait. A föderatív formában szervezôdô - akkor még csak öt - köztársaság alkotta egységes államon belül a magyarok által lakott területek is új közigazgatási egységbe szervezôdtek: a Horvát Köztársaság határa a Duna vonaláig terjedt, magába foglalva a baranyai háromszöget is, míg - elsôsorban stratégiai szempontokat szem elôtt tartva - a Szerbiához tartozó Vajdaság megkapta a Szlavóniából leválasztott Szerémséget. A magyarság etnikai aránya ezzel újból jelentôsen megváltozott.

A testvériség-egység magasztos ideológiájának szellemében (mely a politikában csupán hangzatos jelszóként élt) a titói Jugoszlávia valamennyi szövetségi, köztársasági és tartományi alkotmánya szavatolta a nemzetiségek jogait, bár azokat köztársaságonként igen eltérôen értelmezték. Amíg a Vajdaságban az 1948-ban megalakult s rövid életû Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség felszámolását követôen nem volt lehetôség a nemzeti kisebbségek társadalmi és politikai érdekképviseleti szervezeteinek létrehozására, addig Horvátországban már 1949. november 29-én megalakult a Horvátországi Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség, mely 1967. június 4-én a ma is mûködô Horvátországi Magyarok Szövetsége nevet vette fel. A szövetség elsôsorban az oktatás, a mûvelôdés és a tájékoztatás intézményes megszervezése terén játszott vezetô szerepet. (Grubar, 1986-1987; Vukobratoviæ 1981; Csörgits, 1989-1992.)

1990-ben a Jugoszláviában is tapasztalható politikai oldódás légkörének köszönhetôen a HMSZ akkori elnöke, Csörgits József kezdeményezte a Horvátországi Magyar Néppárt megalakítását, ugyanis az általános közösségi érdekképviseletet vállaló szövetség a politikai érdekképviseletet nem tölthette be. 1990. március 5-én, a vörösmarti mûvelôdési otthon olvasótermében 117 baranyai és szlavóniai küldött jelenlétében megalakult a HMNP, mely néhány nappal késôbb, március 23-án alakuló közgyûlését is megtartotta. (Csörgits, 1989-1992)

Már a háborús viszonyok közepette, 1993. április 6-án Zágrábban alakult meg a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK), amelyet törvényesen május 17-én jegyeztek be. Elnöke Pasza Árpád, alelnökei pedig Jakab Sándor és Horváth László. A HMDK Faragó Ferenc személyében képviseltette magát a horvát száborban. Az 1995. szeptember 29-én megtartott, elôrehozott választásokat követôen helyébe Jakab Sándor képviselô került.

A HMDK az elmúlt néhány év során határozott arculatú politikai szervezetté nôtt, s ma már mintegy 2000 egyéni tagot tudhat a soraiban. Tizenkét regionális tagszervezete révén lehetôvé vált, hogy a Horvátországban élô tömb- és szórványmagyarság érdekeit egyaránt képviselje.

A HMSZ - amely közel négy évtizeden át igen hatékonyan képviselte a magyar közösség oktatási és mûvelôdési érdekeit - jelentôsen veszített korábbi szerepébôl, s ma már csak az eszék-baranyai regionális szinten fejt ki jobbára mûvelôdés-szervezô tevékenységet. Taglétszámát nem lehet kimutatni, mivel maguk a kultúregyesületek alkotják.

FELEKEZETI VISZONYOK ÉS VALLÁSGYAKORLÁS

Baranya és „Szlavónország" a XVI. századtól a reformáció hazájának számított, olyan jeles prédikátorok fejtették ki tevékenységüket ezen a vidéken, mint az Újlakon bibliát fordító Tamás és Bálint, majd késôbb Veresmarti Mihály hitszónok vagy Kákonyi Péter, hercegszôllôsi jeles énekszerzô. Laskó büszkén vallhatja magáénak Sztárai Mihály neves református prédikátort, Laskai Csókás Pétert, a tíznyelvû Calepinis-szótár magyar részének szerkesztôjét, valamint Laskai Jánost, az Ezûpus-mesék fordítóját. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukását követô tizenkét éves számûzetésbôl hazatérve, Laskón lelt menedékre Ács Gedeon, Kossuth papja, neves naplóíró-krónikása is. Nem meglepô tehát, hogy a Dráva-szög és Szlavónia a reformáció otthonaként szerepel a magyar történelemben, felekezeti életében is mindvégig a reformáció jelenléte volt a meghatározó. (Lábadi, 1985; Baranyai, 1977)

Az 1910-ben magyar többségû községek vallási megoszlása

1880-1941


1880 1910 1941
Bellye rk.+ref. rk. (60,8) rk. (71,1)
Csúza ref. (78,9) ref. (62,2) rk. (58,2)
Hercegszôllôs rk.+ref.+gk rk.+ref.+gk. rk. (56,9)
Karancs ref.+rk. rk. (58,8) rk. (64,7)
Kiskôszeg rk. (98,6) rk. (98,0) rk. (97,3)
Kopács ref. (89,8) ref. (72,9) ref. (63,6)
ref. (82,9) ref. (70,7) ref.+gk.+rk.
Laskó ref. (84,8) ref. (54,9) rk. (51,0)
Nagybodolya rk. (97,7) rk. (95,7) rk. (98,8)
Sepse ref. (67,3) ref. (51,4) rk. (55,8)
Újbezdán rk. (98,1) rk. (96,5) rk. (98,8)
Várdaróc ref. (84,1) ref. (66,7) ref. (55,7)
Vörösmart rk. (54,7) rk. (68,8) rk. (78,0)

Megjegyzés: rk.=római katolikus, ref. = református, gk. = görögkeleti (Lábadi, 1996)

A bácskai és baranyai egységes református egyházközösség 1918 elôtt a Dunamelléki Református Egyházkerülethez tartozott. Az 1941-ben készült kimutatás szerint a református felekezetû hívôk száma a következôképpen alakult:

Egyházközség lélekszám lelkészek
Baranya megyében
Bellye 262 1
Csúza 572 1
Hercegszôllôs 376 1
Karancs 408 1
167 -
Kopács 689 1
Laskó 855 1
Sepse 430 -
Várdaróc 581 1
Vörösmart 458 -
Szerém megye
Kórógy 870 1
Maradék 369 1
Nikince 181 -
Verôcemegye
Haraszti 495 1
Szentlászló 795 1
Rétfalu 1106 1
Pozsega megye
Brekinyszka 463 1
Daruvár 963 1
Belovár-Kôrös megye
Nagypiszanica 637 1
Zágráb 171 -
Összesen
Baranyában 4812 7
Horvátország egyéb területein 6050 8

(Ágoston, 1941; Nyigri, 1941; Kósa, 1994)

1945-tôl a szocialista Jugoszlávián belül a Baranya-szlavóniai Református Egyházkerület a feketicsi református püspökséghez került, külön baranyai esperességgel. A kommunizmus több mint négy évtizedes története során a hívek száma egyre fogyatkozott. 1969-ben a Dráva-szögben 3022, Szlavóniában 3102, 1991 elôtt a Dráva-szögben 2463, 1993-ban pedig ugyanott már csak 1513 református hívôt tartottak számon.

Az 1991-es szerb megszállást követôen Baranyában és Kelet-Szlavóniában a hitélet gyakorlása is majdnem teljesen megbénult. A bevonuló szabadcsapatok elsôként a templomokat, a parókiákat és egyházi intézményeket rombolták le. Az 1994. október 11-i zsinati jelentés szerint a Baranyai-szlavóniai Református Egyházkerületben tizenegy településen (Vörösmarton, Csúzán, Hercegszôllôsön, Sepsén, Kôn, Monostoron, Karancson, Laskón, Várdarócon, Kopácson és Bellyén) összesen 1455 református hívô maradt. Az új, szerb közigazgatási beosztás szerint újabban ide tartozik még a kelet-szlavóniai Szentlászló, Kórógy és Tordinci község is. Az egyházkerületben Hájek János esperes, valamint Csáti Szabó Lajos és Csáti Szabó Aranka lelkipásztorok végzik a lelkészi teendôket. (Református Évkönyv 1995)

A baranyai templomokban a következô pusztítást végezte a háború: 1992. augusztus 20-án teljesen leégett a bellyei, 1993. január 12-én kiégett a laskói templom. A lángok martalékává vált a régi orgona is. Kôben és Sepsén teljesen kifosztották a templomokat, Harasztiban szétlôtték a templomtornyot és a tetôt.

A szerémségi és a szlavóniai katolikusok 1920 után a Gyakovón székelô bosznia-szerémségi püspökséghez tartoztak. Az 1940-ben készült jelentés szerint mérhetetlen volt a fogyatkozás. Katolikus magyar istentiszteletet ekkor már csak négy faluban, Eszék-Felsôvárosban, Berákon, Ürögön és Ójankovácon tartottak. Ehhez az egyházmegyéhez csatolták Baranyát is, ahol Kiskôszegen, Baranyakisfaludon, Darázson, Bellyén, Dárdán, Hercegszôllôsön és Vörösmarton tartottak magyar nyelvû hitszónoklatot. Az egyházmegye jelentôs lelkészhiánnyal küszködött. Statisztikai kimutatások nem születtek, lévén hogy a magyar és a horvát anyanyelvû katolikus hívôk közössége egybemosódott. Axamovic nacionalizmustól túlfûtött püspöksége alatt az adminisztráció is a legtöbb esetben horvát nyelven folyt.

Az egyházközösségek mai megoszlása:
26 katolikus
16 református
7 pravoszláv (ortodox)
9 egyéb

Igehirdetés a katolikus templomokban 1993-ban csak hat településen folyt magyarul, a többi 18-ban horvát nyelven, kettôben pedig két nyelven. Ezzel szemben a háború elôtt, 1991-ben a katolikus hívôk száma a következôképpen alakult: Almás 320, Újbezdán 350, Bellye 600, Laskó 300, Kopács 30, Hercegszôllôs 900, Karancs 300, Sepse 150, Kô 100, Vörösmart 1.200, Csúza 300, Pélmonostor 600, Nagybodolya 350, Darázs 200, Ójankovác 800, Csákovác 430, Apáti 150, Marinca 250, Kórógy 150. 1993-ban, a háború harmadik évében a megszállt Baranya területén 164 egyházi temetés volt. „Ennek a számnak megközelítôleg egyharmada református és evangélikus, kétharmada pedig katolikus és elvétve pravoszláv" - olvasható Hájek János esperes zsinati jelentésében. (Lábadi, 1996; Református Évkönyv 1995)

OKTATÁS

1904 márciusában gróf Széchenyi Béla elnök és gróf Klebersberg Kunó miniszterelnökségi segédtitkár, ügyvezetô igazgató - késôbb kultuszminiszter - vezetésével megalakult a Julián Egyesület, mely a szórványban élô magyarság védelmét, oktatási, mûvelôdési és felekezeti életének felkarolását és megerôsítését tûzte ki céljául. Horvát-Szlavóniában, az elsô felméréseket követôen, az 1905-1906-os tanévben már 8 új falusi és 5 pusztai iskola kezdte meg mûködését. Az 1907-1908-as iskolaévben már 23-ra, 1913-1914-re pedig 65-re emelkedett a julián iskolák száma. Az egyesület a felnôttoktatást ugyancsak a falvakban, a középfokú oktatást pedig Magyarországon szervezte meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszûnésével az oktatásnak ezt a módját a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén is rövid idô alatt felszámolták, a tanítókat pedig kiutasították az országból. 1918-1919-es tanévben még 790 állami és 1047, többnyire felekezeti magyar tanító közül 1929-1930-ban már alig 250 dolgozott. A megmaradt pedagógusok munkáját adminisztratív intézkedésekkel - nyelvvizsgákkal, államelméleti szakvizsgákkal, hûségnyilatkozati kötelezettségekkel - folyamatosan megnehezítették. A magyar kisebbségi tanulók anyanyelven történô tanulását ugyanakkor a Pribièeviæ-féle névelemzéssel ellehetetlenítették, melynek következtében a szláv eredetûnek vélt vezetéknévvel rendelkezôk csak szerb osztályba iratkozhattak. (Merki, 1979; Faragó, 1986-1987; Lábadi, 1993)

1945-ben Horvátországban a horvát nyelvû iskolákkal egy idôben megindult az oktatás a magyar tannyelvû négy és hat osztályos általános iskolákban is. A tovább tanulni vágyó fiatalok azonban már vajdasági oktatási intézményekbe kényszerültek. 1949-tôl Horvátországban egyetlen hétosztályos iskola, egy algimnázium mûködött Vörösmarton. 1952-ben engedélyezték ugyan a felsô gimnázium elsô osztályának a megnyitását is, de a tanulói létszámhiány miatt a második osztály már nem indulhatott meg. (Merki, 1980)

A hatvanas években Jugoszlávia-szerte - a meghirdetett „ésszerûsítés" keretében - központosították az általános iskolákat, ennek következtében a kis létszámú horvátországi magyar iskolák igen hátrányos helyzetbe kerültek. A tagozatok és a tanulók létszáma fokozatosan csökkent, a vegyes lakosságú falvakban a magyar nyelvû oktatás meg is szûnt (Hercegszôllôs, Kô, Rétfalu, Bellye, Haraszti, Nagypiszanica). A helyzet a hatvanas évek végéig folyamatosan romlott. 1969-ben a Horvát Köztársaság Oktatási és Mûvelôdési Titkársága szakbizottságot nevezett ki, melynek a helyzetfelmérésen túl feladata volt a még megmaradt és mûködô iskolák újbóli felfejlesztése is. Még ugyanabban az évben Pélmonostoron került sor a magyar és a kétnyelvû középiskolai oktatás bevezetésére, ugyanakkor egymást követôen több általános iskolában is újból megszervezték az anyanyelvi képzést. (Faragó, 1986-1987; Tóth, 1979)

Az oktatási intézmények száma


1967-68 1977-78 1989-90
óvodák 4 6 10
nyolcosztályos iskolák 5 7 7
hatosztályos iskolák 1 - -
négyosztályos iskolák 7 7 4
anyanyelvápoló iskolák 2 25 19
középiskolák - 1 1
összesen 19 46 41

A tanulók száma


1967-68 1977-78 1989-90
óvodások 142 156 234
általános iskolások 1106 859 661
középiskolások - 158 149
anyanyelvápoló iskolások 42 1167 1008
összesen 1290 2352 2052

A horvátországi magyar pedagógusok jelentôs része a Vajdaságban - Újvidéken vagy Szabadkán - szerezte meg a diplomát. (1935-ben létrejött ugyan Belgrádban a Tanítóképzô Intézet, amelyen azonban csak egy évfolyam végzett 1941-ben.) A nyolcvanas évek elején, rövid ideig az Eszéki Egyetem Pedagógiai Karán is folyt magyar pedagógusképzés, ennek megszûntével azonban maradt továbbra is a két vajdasági központ, illetve egyre többen jelentkeztek a magyarországi egyetemekre és fôiskolákra is.

Közép- és fôiskolát végzett pedagógusok száma
az 1979-1980-as tanévben

Iskola tanárok száma egyetemi
hallgató

középiskola fôiskola összesen
Batina 5 9 14 -
Hercegszôllôs 4 8 12 5
Vörösmart 7 12 19 3
Laskó 13 10 23 1
Dályhegy 4 - 4 4
Szentlászló 2 - 2 1
Kórógy 5 3 8 -
Összesen 40 42 82 14

Az 1991. évi szerb agressziót követôen a horvátországi magyar anyanyelvû oktatás úgyszólván teljesen megszûnt. A megszállt területen a krajinai hatalom a szerbiai tanterv szerint, szerb nyelven, kötelezô cirill betûs adminisztráció keretében folyik. Az otthonukból elüldözöttek az1992-93-as iskolaévben Magyarországon létrehozták az úgynevezett "menekültiskolákat".

A menekültiskolák tanulóinak száma

1-8. osztályig magyar nyelvû tagozatokon 46 tanuló
1-8. osztályig horvát nyelvû tagozatokon 100 tanuló
Magyarország különbözô általános iskoláiban

a magyar gyerekek száma

120 tanuló

Horvátország kilenc településén, illetve városában 25 iskolában 729 tanuló részesül anyanyelvápolásban, közülük csak mintegy 300 magyar anyanyelvû. (Horváth, 1995)

KULTURÁLIS INTÉZMÉNYEK, BELSÔ NYILVÁNOSSÁG ÉS CIVIL TÁRSADALMI SZERVEZÔDÉSEK

A Horvátország területén élô magyarság életében jelentôs esemény volt az 1949. november 29-én Eszéken létrehozott Horvát Köztársasági Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség, amelynek 174 küldöttje lelkesen - politikai nyilatkozat formájában - üdvözölte az elsôsorban oktatási és mûvelôdési érdekképviseleti szerepet vállaló szövetség megalakulását. Fontos pillanata volt ez a titói kirakatpolitikának, hiszen az 1948-ban lezajlott szovjet-jugoszláv informbürós konfliktust követôen Jugoszlávia a lehetô „legdemokratikusabb" arcát igyekezett mutatni a világ felé, beleértve a kisebbségi jogok szavatolását is. Ezért ellenszolgáltatásként cserébe feltétlen lojalitást követelt az ország „testvéri népeitôl és nemzetiségeitôl". 1967. június 4-én a szövetség a Horvátországi Magyarok Szövetsége nevet vette fel. A titkári teendôket Vörös László, Pápa József, Pappé János és Tausz Imre végezte. A HMSZ feladatának tekintette a hivatásos és mûkedvelô színházak és társulatok vendégszereplésének megszervezését, de kiállítások. irodalmi találkozók megrendezését is. (Csörgits, 1989-1992)

1945. november 1-én jelent meg a Zágrábi Magyar Újság címû hetilap, mely azonban igen rövid életûnek bizonyult. Mindössze öt száma jelent meg, fôszerkesztôjét Walter Emilt "reakciós" és „Népfront-ellenes" vádakkal letartóztatták és húsz év kényszermunkára ítélték. (Tomán, 1991)

A Horvátországi Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség megalakulását a Magyar Néplap címû újság megjelentetésével ünnepelte. A havonta két alkalommal, négy oldalon, 5000 példányban megjelenô lapot Kartalija Mária szerkesztette. Az Üdvözöljük a Horvát népköztársasági magyarokat címmel közzétett vezércikk hangsúlyozta: „A Magyar Néplap állandóan foglalkozni kíván a magyar kisebbségeket érintô ügyekkel, úgy kulturális, mint gazdasági kérdéseink megvitatásával és e téren kivívott eredményeinket kívánjuk visszatükrözni." A lap azonban igen rövid életûnek bizonyult, utolsó, 24. száma 1950. december 30-án jelent meg. (Lábadi, 1980)

Helyébe a Magyar Képes Újság lépett, melynek elsô száma 1952. március 15-én jelent meg Zágrábban Kiss Flórián (Malusev Cvetko) fôszerkesztésében. Az ugyancsak kéthetente megjelenô újság átlagosan 4500-5000 példányban jutott el az olvasókhoz. A lap szerkesztôsége és kiadója idôvel átkerült Eszékre, a nyolcvanas években Tausz Imre fôszerkesztésével átalakult hetilappá. Ôt Csörgits József követte a lap élén. 1991-tôl, a háború kitörésének pillanatától bizonytalanná vált a lap megjelenése, s ellehetetlenült a szerkesztôi munka is. A Magyar Képes Újság többnyire csak utánközlésekre szorítkozott, ennélfogva nem töltötte be a vele szemben támasztott tájékoztatási követelményeket. 1996 áprilisától Új Magyar Képes Újság címen jelenik meg Kalapis Rókus fôszerkesztô irányításával. (Malusev, 1986-1987)

A színvonalasabb, tudományos igényû tájékoztatás szükségességét szem elôtt tartva, a HMDK 1994 januárjától rendszeresen megjelenteti a Horvátországi Magyarság címû folyóiratát. A Lábadi Károly szerkesztette lap - az irodalom mellett - történelmi, helytörténeti, szociográfiai és népismereti tanulmányok közlésével serkenti a horvátországi magyar tudományos kutatásokat. Dráva-szögi Rovátkák címmel 1993-tól rendszeresen megjelenik a HMDK évkönyve is, ugyancsak Lábadi Károly szerkesztésében.

Az Eszéki Rádió megalakulásának elsô napján, 1945. április 15-én már szolgáltatott magyar híreket. Folyamatos magyar mûsor, igaz, csak késôbb indult meg, akkor is változó rendszerességgel, Borenich Hugó szerkesztôi irányításával. 1954-tôl már napi 15 perces hírmûsort sugároztak magyar nyelven. (Kovács 1980; Magyar Szó, 1990)

Zágrábban még 1932. június 19-én 64 alapító tag jelenlétében megalakult a Zágrábi Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesülete, amely a horvát fôvárosban tanuló, túlnyomórészt vajdasági magyar egyetemisták anyagi gondjain és szociális helyzetén kívánt javítani. 1940-ig a rendes tagok száma 100-130 között mozgott, míg a pártolók száma az 1933. évi 210-rôl 940-re nôtt. Az egyesület 1932-1940 között végzett munkájáról Számot adunk címmel könyvet jelentettek meg. A háborút követôen, 1946. január 20-án Zágrábi Magyar Kultúr Kör néven az egyesület újra megalakult, 1954. április 4-én pedig az Ady Endre Magyar Kultúrkör - Zágráb nevet vette fel. Az egyesület fénykorát a hetvenes években élte, akkor tagjai létszáma elérte a 100-120-at. (Tóth, 1983; Csuka, 1995)

A horvátországi magyarság másik legjelentôsebb kultúregyesülete, a Magyar Népkör 1946. március 15-én alakult meg Eszék-Rétfalun. A mintegy 100 tagot számláló egyesület - Sajerman István, Unger Jakab és Húber Jenô vezetésével - ugyancsak a mûkedvelôi munka terén nyújtott támogatást az érdeklôdôknek, emellett ünnepi mûsorok megrendezésére s nyelvtanfolyamok megszervezésére is vállalkoztak. A Magyar Népkörnek nagy szerepe volt az 1951. június 3-a és 17-e között megrendezett Horvátországi Magyarok Szemléje elnevezésû, igen sokszínû seregszemle megszervezésében. (Tausz, 1989-1992)

1979. május 18-án - Baranyai Schneider Júlia hosszú idôn át dédelgetett álmának beteljesüléseként - Vörösmarton megnyílt a Tájmúzeum, amely a falu három nagy szülöttjének, Veresmarti Mihálynak, Veresmarti Illésnek és Veresmarti Ipolynak állított emléket.

GAZDASÁGI HELYZET

Az 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt terület magyar lakosságát legsúlyosabban az úgynevezett jugoszláv „földreform" sújtotta. Kétszeresen is kisemmizte ez a magyar földtulajdonosokat. Elôször mert elvette birtokaikat és az új ország elmaradott területeirôl betelepülô dobrovoljacoknak adta, akik - mivel nem tudtak bánni a földdel - mégiscsak a magyar napszámosokkal mûveltették meg, vagy kiadták bérbe korábbi tulajdonosaiknak. Másodszor a korábban földnélküli magyarokat is sújtotta a földreform, hiszen elveszítették a munkalehetôséget, legtöbbjük számára ezek után a kivándorlás, vagy a nagyobb ipari körzetekbe történô áttelepülés maradt az egyetlen megoldás. Egyre-másra alakultak a telepes falvak, miközben a magyar lakosság elveszítette megélhetési forrásait. „A szerb telepesek szép házakat kaptak és kitûnô anyagi viszonyok közé kerültek. Ennek ellenére jelentôs részük néhány esztendô alatt elszegényedett. Földjeiket elhanyagolták. A földbôl kiszorított magyarság pedig, munkás verejtékkel gyûjtve a pénzt, sokszor forgalmi áron visszavásárolta a dobrovoljac földeket" - áll egy 1940-ben készült összefoglalóban. (Nyigri, 1941; Csuka, 1995)

A korabeli kimutatások nem minden esetben különítik el Bácska, Bánát és Baranya demográfiai, kataszteri és egyéb adatait, ezért sokszor nehéz világos képet kapni a valós helyzetrôl. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy a délvidéki svábokhoz hasonlóan nem készült magyar kisebbségi kataszter, mely magában foglalta volna a kisebbségi közösség legfontosabb társadalmi, gazdasági és szociális helyzetére vonatkozó adatokat és mutatókat. Ezért az esetek túlnyomó többségében csak leíró források állnak a rendelkezésünkre.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt bácskai rész 1492129 katasztrális holdat, a baranyai 201703 katasztrális holdat jelentett. A magyarság rovására végrehajtott "agrárreform" során az eltulajdonított 192000 katasztrális hold földbôl 53165 katasztrális holdat telepes falvak létesítésére használták fel. A kormány Bácskában 55, Baranyában 7, összesen 62 dobrovoljac települést létesített. Baranyában 2476 katasztrális holdon építették fel a telepesfalvakat a Szerbiából, Líkából, Boszniából és Montenegróból betelepülô mintegy 250 család számára. (Szlavóniában további négy telepesfalu jött létre.) Az 1931-es szerb népszámlálási adatok kimutatása szerint a Duna-bánságban 107264 földmûvescsaládnak nem volt saját földje, ami azt jelenti, hogy Vajdaság lakosságának 38,3 százaléka földnélküli szegény, életét mezôgazdasági alkalmi munkából tengetô napszámos vagy béres volt. Bácskában az 57631 földnélküli családnak majdnem a fele, 23863 magyar volt (a többi: 13701 szerb, 626 bunyevác, 3144 szlovák és 10475 német család). Kedvezôtlenebb években elôfordult, hogy a mezôgazdasági napszámosok mindössze 75-76 napot dolgozhattak átlagosan napi 22-27 dinárért.

Az elszegényedés, a korábbi földterületek elvesztése következtében a húszas években mérhetetlenül megnôtt a kivándorlás Észak- és Dél-Amerikába, Kanadába, Ausztráliába és a nyugat-európai országokba. A kivándorlás 1927-ben érte el a csúcsát, ekkor 21976 ember hagyta el az országot. (Jugoszláviából 1926-1936 között 113341 fô távozott, és csak 53219 tért vissza. A magyar kitelepülôkre vonatkozó adatok nem állnak a rendelkezésünkre.) „Mivel a magyar népcsoport tagjai voltak viszonylag a legrosszabb helyzetben, kétségtelen, hogy megfelelt a valóságnak az a magánforrásokra támaszkodó állítás: Jugoszlávia kivándorlói között az ország lakosságában elfoglalt számarányukat messze maghaladó módon voltak a magyarok" - olvasható a már idézett tanulmányban. (Nyigri, 1941)

Az országban maradók egy része is szülôföldjétôl távol, az ipari központokban - Belgrádban, Zágrábban, Szarajevóban és más nagyvárosokban - nézett megélhetés után. Az esetek többségében idény- vagy alkalmi munkára szegôdtek, így történhetett meg, hogy a harmincas években Belgrádban 25-30000 magyart tartottak számon. 1931-ben a jugoszláv városokban 1939735 lakos élt, ebbôl 148408 magyar, a kisebbségek közül a legszámottevôbb részarányt képviselve. A Dráva-bánságban ekkor mindössze 124 magyart tartottak nyilván, a Száva-bánságban ezzel szemben 10045-öt. Zágrábban 2210, Eszéken 2839, Károlyvárosban 121, Susákon 50, Varasdon 124 magyar lakott.

A mezôgazdasági és ipari termelékenységre és ezen belül a magyarság termelte javak mértékére vonatkozóan nincsenek megbízható adatok. Születtek viszont szociográfiai felmérések az idénymunkát vállalókról, így közismert, hogy a temerini kubikusok mindvégig jelen voltak Belgrád és Pancsova új városrészeinek felépítésénél, de eljutottak dél-szerbiai területekre is.

A második világháború eseményei, a titói Jugoszlávia konszolidálódása, valamint a szocializmus diktálta új gazdasági rendszer alapjaiban forgatta fel a vajdasági, baranyai és szlavóniai magyarság életét is. A szocialista tervgazdálkodás - fôleg a kezdeti szakaszában - a meghirdetett kollektivitás keretében újra kiforgatta megmaradt vagyonából a magyarokat. Kisajátították a kisüzemeket, a 2-3, esetleg 10-12 fôt alkalmazó magánvállalatokat, valamint a földbirtokot. A helyzet csak késôbb, a Szovjetunióval történt 1948-as szakítást követôen, az ötvenes évek közepétôl kezdve javult némiképp.

„A Dráva-szög jellegzetesen mezôgazdaságból, szôlészetbôl, kertészetbôl, halászatból, erdészetbôl élô aprófalvas település" - írja Lábadi Károly Istenek hajlékai a Dráva-szögben címû könyvében. Az ötvenes évek közepén sebtében leállított szövetkezetesítést követôen Jugoszláviában aránylag szabadon mûködhettek a magángazdaságok, a kisüzemek és a háziipar. A 10 hektárnyi „földmaximum" - amit egy háztartás birtokolhatott - lehetôvé tett bizonyos gazdálkodási önállóságot, fôleg ha figyelembe vesszük, hogy a földbérletekre nem vonatkozott semmiféle korlátozás. Ezen túlmenôen lehetôség nyílt a mezôgazdasági termékek háztáji feldolgozására is. Bortermô vidékeken - s e tekintetben a Dráva-szög és Szlavónia egyaránt élen járt - a bor házi palackozása és forgalmazása mindenkor a legjövedelmezôbb vállalkozásnak számított. (Lábadi, 1994)

A dráva-szögi magyarság életében évszázadok óta jelentôs szerepet játszott a bellyei uradalom (késôbb, 1945-tôl mezôgazdasági szövetkezet). A török kor után, a terület felszabadulását követôen, a hódoltsági területen létrejött uradalom elsô tulajdonosa Savoyai Jenô volt, aki a birtokot - és a vele együtt járó 27 falut - hadi érdemeiért kapta, illetve „azon 25000 Rajnai forintért, mellyel neki a kamara tartozik". Savoyai Jenô 1736-ban bekövetkezett halála után az uradalom mindenestôl visszakerült a kamara tulajdonába, ezt követôen pedig a Habsburgok birtokolták. Ekkor kezdôdött meg az idôközben 28-ra bôvült falvak újbóli betelepítése, s ez lényegesen megváltoztatta a lakosság etnikai összetételét. A korábban úgyszólván homogén magyar terület soknemzetiségû régióvá vált: 8 község horvát, 4 német, 2 szerb többségûként, 7 község vegyes lakosságúként szerepelt a nyilvántartásokban, és mindössze 7 falu maradt meg magyarnak. „Ezek az utóbbiak a Duna és a Dráva árterén a török kort és harcokat átvészelt lakosság zárt tömböt alkotó települései voltak." (Kiss Mária Magdolna, 1996)

A bellyei uradalom a térség XX. századi történelmében nagy szerepet játszott, mindenkor megélhetési lehetôséget biztosított a lakosságnak, sok száz, sok ezer zsellér és napszámos család számára az egyetlen pénzszerzési lehetôséget jelentette. A századforduló táján 109010 katasztrális hold és 740 négyszögöl nagyságú területen folyt a gazdálkodás. 1945-tôl, a kollektivizálás során kialakított Bellyei Mezôgazdasági Kombinát igazi mintagazdaságként mûködött, egyike volt az ország legnagyobb gabonatermelô és élelmiszer-feldolgozó ipari létesítményeinek. „1984-ben a mezôgazdasági-ipari kombinát 38404 hektár földön gazdálkodott, azaz a Duna és a Dráva összeszögelésében elterülô összes földterület 62 százaléka felett rendelkezett." (Lábadi, 1996) S bár a dráva-szögi magyarság számára munkalehetôséget biztosított, ugyanakkor messzi vidékekrôl is felszippantotta a munkaerôt, ami az etnikai arányok további romlását eredményezte.

A korszerû, magas színvonalat biztosító mezôgazdasági és ipari kombinát jelentette az urbanizálódás lehetôségét a térségben, vele egy idôben létezett, virágzott a sok évszázados múltra és gazdag hagyományokra visszatekintô drávai, dunai és kopácsi halászat. A halászó életforma, s a vele együtt járó vízgazdálkodás (az árterület kihasználása, a nád és a gyékénytermelés), az erdészet és a kendertermelés az archaikus társadalmi viszonyok kései továbbélését is biztosította, olyannyira, hogy sikerült megôrizni a hagyományos népélet legôsibb elemeit is. (Lábadi, 1984; 1994)

A TÖBBSÉGI HATALOM VISZONYA A KISEBBSÉGI KÉRDÉSHEZ

A titói Jugoszlávián belül - a Mura vidéki magyarság mellett - a horvátországi magyarok éltek a körülményekhez képest „szabadabban", létrehozhatták mûvelôdési érdekképviseleti szervezetüket, a Horvátországi Magyarok Szövetségét, mely érdekérvényesítési szerepet is vállalhatott. (A horvát vezetés ugyanis kevésbé tartott a "vertikális szervezôdés" veszélyétôl, bár az ôshonos dráva-szögi és szlavóniai magyarság szinte semmilyen kapcsolatot nem tartott a tengermelléki-fennsíki szórványmagyarsággal.) Érthetô volt tehát az 1991 májusában megtartott népszavazás nyomán megszületett döntés: a magyar közösség a fûggetlen Horvátország részévé vált. (Grubar, 1986-1987) Pár hónappal késôbb ez szolgált ürügyként a szerb reguláris hadsereg és a szabadcsapatok támadásához, a lakosság elüldözéséhez.

Az 1990-es új horvát alkotmány kimondja: a Horvát Köztársaság a Horvátország területén élô népek állama, s mint ilyen biztosítja az ország területén élô kisebbségek legszélesebb állampolgári jogait is, ugyanakkor nem sorolja fel és nem nevezi meg ezen kisebbségeket. Látni kell azonban, hogy a horvát-szerb háború, a Szerb Krajinai Köztársaság egyoldalú kikiáltása és annak majdnem négy évig tartó háborús gócpontként történô létezése politikai szempontból is lehetetlenné tette a kisebbségi kérdésnek az alkotmányban biztosított demokratikus megoldását. Nehéz lett volna kisebbségi jogokról beszélni akkor, amikor a közel 24000 fôs magyar közösség kétharmada szülôföldje elhagyására kényszerült.

1991. december 4-én a Horvát Köztársaság Szábora elfogadta Az emberi jogokról és szabadságjogokról és az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól szóló Alkotmányos Törvényt, amely - anélkül, hogy felsorolná az érintett kisebbségi közösségeket - általánosan a következôket fogalmazza meg:

3. szakasz

A Horvát Köztársaság védi az etnikai és nemzeti közösségek (kisebbségek) egyenjogúságát és serkenti ezek sokoldalú fejlôdését.

4. szakasz

A Horvát Köztársaság elôsegíti az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek kapcsolatának fejlôdését az anyaország népével, a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlôdésének elôbbrevitele érdekében. Az etnikai és nemzeti közösségeknek vagy kisebbségeknek joguk van az önálló szervezkedésre és társulásra, összhangban az Alkotmánnyal és ezzel a törvénnyel.

A Törvény harmadik fejezete részeletesen szól az etnikai és nemzeti közösségek önkormányzati és kulturális jogairól, biztosítva számukra - a Horvát Köztársaság Alkotmányának 15. szakaszával egybehangzóan - a kulturális önkormányzat létrehozásához való jogot, valamint az anyanyelv és a nemzeti szimbólumok szabad használatát is. Emellett figyelmet érdemel a:

14. szakasz

Az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek tagjainak oktatását és nevelését a Horvát Köztársaságban az óvodákban és iskolákban anyanyelvükön és írásmódjukon végzik, külön tanmenet szerint, amely történelmüket, kultúrájukat és tudományos életüket is megfelelô mértékben tartalmazza.

Az Alkotmányos Törvény teljes érvényû alkalmazása a horvátországi magyar közösség számára csak a Dráva-szög és Kelet-Szlavónia végleges felszabadítását, és Horvátországhoz történô teljes érvényû reintegrálását követôen válik lehetségessé.

Ezt igyekszik elôsegíteni az a tizennégy pontos egyezmény, amelyet a horvát és a szerb fél - valamint a nemzetközi erôk képviselôi - 1995 novemberében Erdôdön írtak alá, s amely egyebek között kimondja: mindenkinek joga van visszatérni a térségben lévô állandó lakhelyére, és joga van korábbi tulajdona visszaszerzésére. Az egyezménybe foglaltak megvalósítására öttagú - ideiglenes kormányként mûködô - biottság felügyel, melynek Kel József személyében magyar tagja is van.

Az elüldözöttek száma a következôképpen alakult:

Település

1991 elüldözött

összesen magyar
Baranya
Batina 1449 688 436
Pélmonostor 10146 865 740
Bellye 3571 422 370
Dárda 6751 626 510
Darázs 840 212 158
Karancs 1466 289 200
Hercegszôllôs 2127 382 230
Kopács 805 610 400
Sepse 460 416 100
Laskó 1036 834 240
Újbezdán 376 329 150
Nagybodolya 282 178 83
Csúza 792 664 150
Várdaróc 782 536 330
Vörösmart 1235 888 250

Kelet-Szlavónia

Dályhegy 5515 314 285
Erdôd 1459 162 148
Haraszti 393 175 nem megszállt terület
Szentlászló 1298 580 580
Eszék 104761 1344 nem megszállt terület
Kórógy 748 603 603
Marinci 969 247 229
Ójankovác 2063 358 315
Vinkovci 35347 260 nem megszállt terület
Csákovci 749 256 210
Újlak 6775 105 56
Opatovac 550 116 87
Vukovár 44639 694 694

A megszállt területrôl összesen 8424 magyart üldöztek el. Horvátország területén 4530-an leltek ideiglenes menedékre, Magyarországon pedig 2548 menekültet tartanak nyilván.

A magyar nemzeti kisebbség szerepe
a magyarországi kormányzatok
szomszédságpolitikájában

A Horvát Köztársaság 1991. december 15-én csatlakozott a Magyar-Ukrán Kisebbségvédelmi Nyilatkozathoz, ezzel egy idôben született meg a horvátországi kisebbségvédelmi törvény is. (Mindez elôfeltétele volt a független horvát állam elismerésének.) 1992. december 16-án aláírták a Magyar-Horvát Alapszerzôdést, melynek 17. pontja kimondja: „A Horvát Köztársaságban élô magyar nemzetiségnek és a Magyar Köztársaságban élô horvát nemzetiségnek joga van ahhoz, hogy egyénileg vagy közösségük más tagjaival szabadon kifejezésre juttassák, megôrizzék és továbbfejlesszék etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat anélkül, hogy ôket bárki akaratuk ellenére asszimilációra kényszerítené. Joguk van ahhoz, hogy anyanyelvüket a magánéletben és a nyilvánosság elôtt szabadon használják [...]. Joguk van ahhoz, hogy emberi jogaikat és alapvetô szabadságjogaikat teljes mértékben és hatékonyan, mindenfajta diszkriminációtól mentesen és a törvény elôtt teljes egyenlôségben gyakorolják."

1995. április 5-én Eszéken aláírták a Magyar-Horvát Kisebbségvédelmi Egyezményt, ezt követôen ugyanazon év októberében megalakult a Magyar-Horvát Kisebbségi Vegyes Bizottság. A Kisebbségvédelmi Egyezmény 1. pontja leszögezi: „A Szerzôdô Felek biztosítják a kisebbségek számára a kultúra, a nyelv, a vallás és a magyar, illetve a horvát identitás megôrzését. Ennek érdekében a kétoldalú gazdasági együttmûködés, a regionális fejlesztés, a kisebbségi képviselet, az oktatás, a kultúra, a tömegtájékoztatás, a kiadó- és tudományos-kutatási tevékenység, a jogalkotás, valamint a közmûvelôdés egyéb területein olyan megfelelô intézkedéseket és mechanizmusokat hoznak létre és valósítanak meg, amelyek elôsegítik a kisebbségek sokoldalú fejlôdését." A Kisebbségi Vegyes Bizottság évente egyszer ülésezik, feladata figyelemmel kísérni a magyar illetve a horvát kisebbség sorsának alakulását.

Megrendítô látvány a dráva-szögi és a szlavóniai magyarság pusztulása. Mindaz, amit Penavin Olga A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon), címû könyvében - valamint a háromkötetes szlavóniai tájszótárában - leírt, a hagyományaihoz, ôsei földjéhez, örökségéhez ragaszkodó, hajdani szokásait és íratlan törvényeit ôrzô közösség - sok évszázados küzdelmekben megedzôdve - egészen tegnapig ápolt, mindennapjaiba beépítve továbbhagyományozott, az utolsó háború pusztításai folytán, mára úgyszólván megszûnt. Félô, hogy a dráva-szögi és szlavóniai tisztaszobák és parasztudvarok romjai ugyanúgy történelmi emlékek lesznek,. mint ahogyan a múltat idézik a református tempolomok romjai is. Lehet, hogy már csak annyi idô van, amennyire a lélek erejébôl futja.

Irodalom

A kulturális autonómia Horvátországban. Interjú Bela Tonkoviætyal, a VHDSZ elnökével. Horvátországi Magyarság 1994. augusztus, 8. szám.

Alkotmányos Törvény az emberi jogokról és szabadságjogokról és az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól a Horvát Köztársaságban. Zágráb, 1991. december 4. (Kézirat)

Arday Lajos: A horvátországi magyarok története. = Fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl. Szerkesztette: Arday Lajos. Közép-Európai Intézet - Teleki László Alapítvány, Budapest 1994.

Arday Lajos: Az északnyugat-horvátországi szórványokról. = Fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl.

Ágoston Sándor: A délvidéki református keresztények öröme, hálája és szomorúsága. = A visszatért Délvidék. Szerkesztette: Csuka Zoltán. Halász Irodalmi és Könyvkiadóvállalat, Budapest 1941.

A tizennégy pontos egyezmény. Magyar Szó, Újvidék, 1995. november 14.

Az úrbéres viszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. kötet: Dunántúl. Szerkesztette Felhô Ibolya. Akadémia Kiadó, Budapest 1970.

Baranyai Júlia: Vízbe veszô nyomokon = Fejezetek a Dráva-szög történetébôl. Forum, Újvidék, 1977.

Bognár András: A baranyai lakosság etnikai összetételének változása. = Fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl.

Botlik József: Végveszélyben a Dráva-szögi magyarság. Erdélyi Magyarság, Budapest (1992), 12. szám.

Csörgits József: Negyvenéves a Horvátországi Magyarok Szövetsége. HMSZ Évkönyv 11-14. Eszék 1989-1992.

Csörgits József: Biztonságot, egyenjogúságot, életet! - A Horvátországi Magyar Néppárt. HMSZ Évkönyv 11-14. Eszék, 1989-1992.

Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918-1941. Püski, Budapest 1995.

Egy kis darab éter - Az Eszéki Rádió magyar nyelvû mûsoráról. Magyar Szó. Újvidék, 1990. február 22.

Éger György: Régió, etnikum, vallás - Demográfiai és településtörténeti tanulmányok. Anonymus. Budapest 1993.

Faragó Ferenc: Magyar nyelvû oktatás a Horvát Szocialista Köztársaság területén. HMSZ Évkönyv 8-9. Eszék 1986-1987.

Grubar, Adam: A nemzetiségi szövetségek szerepe az alkotmányos egyenjogúság megvalósításában és az anyanemzetekkel való kulturális kapcsolatokban. HMSZ Évkönyv 8-9. Eszék 1986-1987.

Gyurok János: Jugoszláviai menekültek Magyarországon. Régió 1994. 4. szám.50-65.

Haas Mihály: Baranya földrajzi, statisticai és történeti tekintetben. Pécsett 1845.

Herceg János: Magyarok Szlavóniában. Világszövetség 1993. február 2.

Horváth László: Érvek és adatok a horvátországi magyarok képviseléséhez. Horvátországi Magyarság 1995. október, 10. szám.

Kiss Mária Magdolna: A bellyei uradalom jobbágyainak élete a Mária Terézia-féle országos úrbérrendezés elôtt. Rovátkák 1995. - Zágráb 1996.

Kisebbségvédelmi Egyezmény. Horvátországi Magyarság 1995. április, 4. szám.

Kocsis Károly - Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl - A Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest 1992.

Kocsis Károly: A határmenti fekvés hatása a magyarországi és a horvátországi Baranya kisebbségi településeire. Régió 1992. 1. szám, 153-174.

Kórógy. Összeállította Kell József. HMDK, Zágráb 1994.

Kósa László: A szlavóniai magyar reformátusok egyházi és társadalmi állapota 1885-ben. = fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl.

Kovács Irén: Az Eszéki Rádió jubileumára. HMSZ Évkönyv 2. Eszék 1980.

Lábadi Károly: Kopácsi vízi élet. Forum, Újvidék 1987.

Lábadi Károly: Kopács, a víz melletti falu. Budapest 1994.

Lábadi Károly: Dráva-szögi ábécé - Néprajzi és folklór tájlexikon (kézirat), 1996.

Lábadi Károly: Istenek hajlékai a Dráva-szögben. Budapest 1994.

Lábadi Károly: Oskolák a régi Dráva-szögben. Pannónia Könyvek, Pécs 1993.

Lábadi Károly: A Magyar Néplap. HMSZ Évkönyv 2. Eszék 1980.

Lábadi Károly: Magyarlakta települések Horvátországban. = Fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl.

Lábadi Károly: Laskaiak. Laskó 1983.

Madar Ilona: A szlavóniai magyar református falvakról. Horvátországi Magyarság 1995. július, 7. szám.

P. Madar Ilona: Adatok a Szlavóniában élô magyar reformátusok templomi szokásaihoz, különös tekintettel az ülésrendre, Horvátországi Magyarság 1994. szeptember, 9. szám.

Makkai Béla: Református magyar iskola és szeretetház - Vukovár (1904-1919). = Fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl.

Makkai Béla - Makkai Várkonyi Ildikó: A "Szlavóniai magyar újság" és a horvátországi magyarság (1909-1918). = Fejezetek a horvátországi magyarság történetébôl.

Makkai Béla: A magyar kormányzat „Bosniai actio"-ja (1909-1919). Századok, 1996. 2. szám, 341-381.

Merki Ferenc: A Horvát Szocialista Köztársaság magyar nemzetiségi iskolahálózatának fejlôdése 1968-1984. HMSZ Évkönyv 6. Eszék 1984.

Merki Ferenc: Magyar tannyelvû oktatási intézmények a Horvát Szocialista Köztársaságban. HMSZ Évkönyv 2. Eszék 1980.

Molnár István: A visszatért baranyai háromszög. = A visszatért Délvidék. Szerkesztette: Csuka Zoltán. Halász Irodalmi és Könyvkiadóvállalat, Budapest 1941.

Nyigri Imre: A visszatért Délvidék nemzetiségi képe. Statisztikai tanulmány. = A visszatért Délvidék.

Penavin Olga: A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon). Forum Könyvkiadó - A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék 1981.

Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár I-III. Forum, Újvidék. - I. kötet é.n. (1965), II. kötet 1975, III. kötet 1978.

Dr. Ranogajec - Komor Mária: Megalakult a Horvátországi Magyar Tudományos és Mûvészeti Társaság. Horvátországi Magyarság 1996. február, 2. szám.

Református évkönyv 1995. Újvidék.

Sebôk László: A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. Régió 1992. 3. szám, 118-134.

Sebôk László: A katolikus egyházszervezet változásai Trianon óta. Régió 1991. 3. szám, 65-88.

Sokcsevits D. - Szilágyi I. - Szilágyi K.: Déli szomszédaink. Bereményi Könyvkiadó, Budapest 1994.

Székely András Bertalan: Szétszóratásban - Horvátországi magyar sors a 90-es években. Horvátországi Magyarság 1994. augusztus-november, 8-11. szám (négy folytatásban).

Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914. Kaposvár 1995.

Svetozar, Malušev: A Magyar Képes Újság 35. évfordulójára. HMSZ Évkönyv 8-9. Eszék 1986-1987.

Tausz Imre: A HMSZ történetébôl. HMSZ Évkönyv 1. Eszék 1979.

Tausz Imre: A Népkör. A magyar mûvelôdés szolgálatában Eszék-Rétfalu. HMSZ Évkönyv 11-14. Eszék 1989-1992.

Dr. Tóth Lajos: Oktatásunk évszázadai. HMSZ Évkönyv 1. Eszék 1979.

Dr. Tóth Lajos: Kopácsi tanítóskodásom emlékei. Horvátországi Magyarság 1995. március-június, 3-6. szám (négy folytatásban).

Tomán László: Volt egyszer egy Zágrábi Magyar Újság. Magyar Szó, Újvidék,1991. február 28. - március 18. (tizenkilenc folytatás).

Tóth Tibor: A zágrábi Ady Endre Magyar Kultúrkör ötvenedik születésnapjára. HMSZ Évkönyv 5. Eszék 1983.

Ustav Republike Hrvatske. Informator, Zagreb 1990.

Várady Ferencz: Baranya múltja és jelenje, térképpel, arczképekkel és képekkel. I-II. kötet. Pécsett 1896.

Vukobratoviæ, Bozo: Néhány kérdés a Horvát Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek alkotmányjogi és politikai helyzetére vonatkozólag. HMSZ Évkönyv 3. Eszék 1981.

 

*Ez a tanulmány A magyar nemzeti kisebbségek Kelet-Közép-Európában c. kötethez készült.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék