magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» III. ÉVFOLYAM - 1997. 3-4. (9-10.) SZÁM - Magyar felsôoktatás Erdélyben
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Mirnics Károly

A vajdasági magyarok politikai önszervezôdése
és a magyar politikai pártok egymás közti harca
a VMDK megalakulásától 1996-ig*

Háttéresemények

A történelmi Magyarország feldarabolása után a magyarságnak az a része, amely a délvidéki térségben élt, Jugoszlávia fennhatósága alá került, és három Jugoszláviában folytatta az életét mint magyar nemzeti kisebbség.

Az elsô Jugoszlávia, amely 1918-tól 1941-ig létezett, iparilag fejletlen és gazdasági viszonyaiban félfeudális ország volt. Állami berendezése és politikai rendszere tekintetében monarchofasiszta ország volt, amely a hatalom gyakorlásában a katonaságra és a nagyszerb (csetnik) eszmeiséggel áthatott katonai vezetésre, valamint a paramilitáris (félkatonai) alakulatok megfélemlítô erejére támaszkodott. Jogrendszere mindenekelôtt a nagyszámú nemzeti – így a magyar – kisebbséggel szemben diszkriminatív, megkülönböztetôen jogfosztó és minden tekintetben elnyomó volt. Szétesésének okait elsôsorban ebben kell keresni.

A második Jugoszlávia 1945-tôl 1992-ig létezett, a kommunista párt hozta létre 1943. november 29-30-ai határozatával Jajcéban. A helyét a nemzetközi életben csak 1945 után foglalta el, mint Európa tizedik legnagyobb országa. Nagysága 255804 négyzetkilométert tett ki, népességének a száma pedig 1991-ben 23 millió 809000 fô volt, ebbôl a magyar nemzeti hovatartozású és magyar anyanyelvû mintegy 400000-420000 volt. Fennállása alatt hatalmas külföldi kölcsönöket élvezett, fejletlen, majd iparilag fejlôdô ország volt. Politikai rendszere és államberendezése föderatív (szövetségi) elveken alapult, tulajdonviszonyaiban kommunista munkás-önigazgatású és társadalmi igazgatású állam volt. Jogrendszere a kisebbségeknek jelentôs jogokat biztosított. Az 1974-es alkotmánya szerint a nemzetiségek (nemzeti kisebbségek) államalkotók voltak.

A harmadik Jugoszláviát, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot 1992. április 27-én hirdették ki. Területe 102173 négyzetkilométert tesz ki, (benne Szerbia nagysága 88361 négyzetkilométer, Montenegróé pedig 13812 négyzetkilométer). Lakosainak száma 10 millió 524 ezer fô. (Ebbôl Szerbiában 9880000 él, Montenegróban pedig 644000). Szerbia 9880000 lakosából 2052000 a Vajdaságban él, Kosovóban pedig 1939000. A JSZK még nem foglalta el helyét a nemzetközi szervezetekben és testületekben, így az ENSZ-ben sem.

A volt Jugoszlávia szétesése után tehát a magyarok Vajdaságban élô része ismét Jugoszláviához került, Baranyában élô része a Horvát Köztársasághoz, a muraközi része pedig a Szlovén Köztársasághoz.

A JSZK gazdasága a délszláv népek 1990 óta dúló etnikai belháborúja következtében teljesen tönkrement. A JSZK ebben a háborúban úgy vesz részt, hogy a nemzetközi jog szabályait formálisan betartja. A JSZK gazdasága talpra állításához a hivatalos becslések is legalább 20 évet terveznek. Az ipari termelés ágazatonként a háború elôttinek az egyharmadára/ egy negyedére zuhant vissza. Az ország évi nemzeti jövedelme, nemzetközi becslések szerint 1996-ban nem érte el a 10 milliárd dollárt, illetve az egy fôre esô nemzeti jövedelem 900 dollár körül lehetett. Az ország a nemzetközi közösség büntetô intézkedése alatt volt egészen 1996-ig. A büntetô intézkedéseknek a "külsô fala" azonban 1996 után is érvényben maradt.

Alkotmánya szerint a JSZK a "polgárok állama", ezt azonban sem politikai gyakorlata, sem a jogrendszere nem támaszt alá.

A vajdasági magyarok jogi-politikai helyzete
az 1994-es jugoszláv, szerb és vajdasági
alkotmányok szerint

A Jugoszláviában élô magyarok, mint nemzetiségi közösség az 1974-es jugoszláv, szerb és vajdasági alkotmányok szerint olyan kollektív jogokat élveztek, amelyek államalkotói meghatározottságukból eredtek. A JSZSZK e tekintetben nagyon különbözött a többi szocialista országoktól. A magyaroknak mint közösségnek az államalkotói meghatározottsága és kollektív jogai rögzítettek és pontosan megállapíthatók:

– a JSZSZK 1974-ben elfogadott alkotmányának a preambuluma 1. és 5. szakaszában, az általános elvek I-VII. részében, valamint az 1, 4, 154, 170, 171, 245, 246, 247 és 248. paragrafusokban;

– Szerbia Szocialista Köztársaság Alkotmánya preambulumában, valamint az 1, 2, 145, 146, 147, 148, 178, 194, 233, 240, 291, 293, 294 és 295. paragrafusaiban;

– még részletesebben a Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány Alkotmánya 1. paragrafusában, a 2. paragrafus 1. bekezdésében, a 4, 5, 177, 189. paragrafusokban, a 192. paragrafus 4, 5, és 6. bekezdéseiben, a 192. paragrafusban, a 197. paragrafus 1. bekezdésében, a 233. paragrafus 1. és 2. bekezdésében, a 237. paragrafus 1, 2 és 3. bekezdéseiben és a 271. paragrafusban.

A nemzetközi jogban 1988-ig elfogadott valamennyi nemzetközi kisebbségvédelmi konvenciót a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elfogadta és ratifikálta. A JSZSZK említett alkotmányának alapján szerteágazó kisebbségvédelmi jogrendszer alakult ki: az állam számos törvényt fogadott el az életnek szinte valamennyi területén. A kisebbségvédelem helyet kapott nemcsak a törvényekben, de a közigazgatási szervek, közhatóságok jogalkotásában is, a kisebbségvédelem jelen volt az önigazgatási aktusok meghozatalában. Minden közintézmény és közvállalat a maga jogalkotásában is helyet adott a kisebbségvédelemnek. A JSZSZK nemzetközi szintéren is igen gyakran kezdeményezôje volt a kisebbségvédelmi jogrendszer továbbfejlesztésének. A JSZSZK-t, mint a kisebbségi jogok példaképét emlegették mind a nyugati, mind a keleti országok.

A fentiekbôl látható, hogy alkotmányjogilag és a törvényalkotásban a magyar nemzetiségnek politikai képviselete volt az államban. Széles körû jogegyenlôséget biztosítottak számára az államigazgatás minden szintjén és minden területén, kivéve a hadügyet, külpolitikát és gazdaságpolitikát.

A magyarok a szövetségi, köztársasági és tartományi képviselôházakban és a községi képviselôtestületekben mindenütt számuknak megfelelô arányos képviseletet élveztek. Választásuk alkalmával erre kötelezôen ügyeltek a politikai gyakorlatban is. A képviselôházak és a képviselôtestületek kinevezett végrehajtó szerveiben és magukban a közigazgatási szervekben, közhatóságú intézményekben, intézményekben és közvállalatokban is igyekeztek a proporciókat betartani. A tisztviselôi összetétel javítására kampányszerûen ezt a célt szolgálták a pályázatok is.

Az államot kollektív testületek irányították, a képviselôházak élén is kollektív vezetôségek voltak. Itt is érvényesítették a nemzetiségi proporció és rotáció elvét, úgyhogy minden nemzetiségbôl kikerülhettek magas rangú állami vezetôk és tisztviselôk. Ezt az elvet alkalmazták Jugoszlávia Kommunista Szövetségében is és utasítására szinte mindenütt, kivéve a katonaságot. Ennek a jogrendszernek és még inkább politikai gyakorlatnak megvoltak a jogi abszurdumai, következményei és felemás megoldásai. Bár államalkotó tényezônek ismerték el a nagyobb számú nemzetiségeket, így a magyart is: 1. a megválasztott és kinevezett magyar nemzetiségû vezetôket rendszerint nem magyarok választották, hanem olyan helyen választották meg ôket, ahol nem is éltek magyarok; vagyis a teljes választótestület választotta meg ôket és annak tartoztak felelôsséggel; 2. eltérôen a délszláv államalkotó népek állami vezetôitôl, akik mindig élhettek vétójogukkal, a megválasztott nemzetiségi eredetû állami vezetôk semmilyen szinten nem élhettek a vétó jogával (még a magyarság életét közvetlenül befolyásoló kérdések megvitatásában vagy megoldásában sem); 3. a nemzetiségi vezetôk a döntéshozatalban mindig majorizáltak voltak a szerb többség által (még akkor is, amikor csak a magyarokat érintô kérdésekrôl döntöttek); 4. a deklarált nemzetiségi jogoknak ellentmondott az általános emberi jogok kodifikálásának a hiánya: a nemzetiségeknek mint államalkotó tényezôknek kollektív jogaik deklaratív elismerése nem érvényesülhetett semmilyen formában, mert az említett kommunista rendszer nem ismerte el: a) a nemzetiségi alapon történô szabad gyülekezés és szervezkedés jogát; b) a korlátlan szólásszabadságot; 5. nem utolsósorban csak az lehetett a nemzetiséghez tartozók közül a politikai elit tagja, aki a Kommunista Szövetség tagja volt vagy annak az eszmeiségnek maradéktalanul, a gyanú árnyéka nélkül behódolt; 6. a párt a magyar politikai elit tagjai megválasztásánál általában ideológiájával ellentétes mércéket alkalmazott. A magyar vezetôk kiválasztásánál kimutathatóan mindenütt figyelembe vette azt, hogy vegyes házasságban legyenek, gyermekeiket szerb nyelvû iskolákba írassák és szórványvidékekrôl származzanak; a szerb társaságoknak állandó és befogadott tagjai legyenek és szoros kapcsolatokkal fûzôdjenek az ilyen társaságokhoz. Általában elvárták tôlük azt is, hogy ne legyen anyaországi rokoni és baráti kapcsolatuk. Ezek a mércék teljesen ellentétesek voltak a proletár internacionalizmus elvével, mégis ezek voltak a döntôk a vezetôk kiválogatásánál. A kommunista ideológián belül meghúzódó és egyre erôsödô államnemzeti, illetve szerb nemzetállam mércék voltak a döntôk, amelyek szerint azok a magyarok a legjobb magyarok, akik jugoszlávvá vagy szerbbé akartak válni és nem csak közönséges állampolgárok voltak. A jugoszlávnak ilyen értelmezése mögött egyre erôsödött a nagyszerb ideológia.

A rendszer mindent elkövetett az önigazgatású szocializmussal és a munkás-önigazgatással azonosuló, a jugoszláv térséget egységesen betöltô azonosságtudat kialakításáért. Ez azonban nem adott semmilyen eredményt. Szerbiában és annak keretén belül a Vajdaságban sem, mert mögötte állandóan elôtérbe került a hegemonizáló és majorizáló nagyszerb törekvés. Ebbôl kifolyólag igen hamar megjelent a nemzeti kisebbségben a veszélyeztetett nemzetiségi érzés. A veszélyeztetettségnek azonban még az egyedi és szórványos említésére és megnyilvánulására is azonnal mûködésbe lépett a párt teljes ideológiai apparátusa, amely a proletár internacionalizmus eszmeiségére hivatkozott a "testvériség-egység formájában". Azokkal a nemzetiséghez tartozó egyénekkel, akik beszélni mertek, vagy írtak arról, hogy a magyar nemzetiség veszélyeztetett, a párt könyörtelenül leszámolt mindenütt, bizonygatva a "munkás-önigazgatáshoz" kötôdô azonosságtudat egyedüli létjogosultságát, egyszersmind elkendôzve a többségi nemzet részérôl erôsödô nacionalizmust.

Mint ismeretes, 1968-1972 között teljesen leszámoltak minden magyar kezdeményezéssel, amely a "vertikális önszervezôdés" minimális lehetôségét követelte akár a Dolgozó Nép Szocialista Szövetségén belül is. Ezután még csak költôi metafora formájában sem engedték és tûrték meg a hasonló követeléseket, illetve az erre való utalásokat. Az ilyen alkotások zúzdába kerültek. A magyar nyelvû kiadványokat és szépirodalmi alkotásokat e tekintetben szigorúan cenzúrázták.

A magyarság lelkiállapotát hasonlóképpen súlyosan terhelték az ellene 1944-45-ben elkövetett megtorló intézkedések, amelyek során a mai napig ismeretlen számú, de becslés szerint legalább húszezer magyart végeztek ki, minden ítélkezés nélkül, csak azért, mert magyarok voltak és a bosszúnak eleget akartak tenni. Ezeket a megtorlásokat a pártban és a hadseregben megbúvó szerb nacionalista erôk szervezték és hajtották végre. Ezekre az eseményekre még csak utalni sem volt szabad kötetlen beszélgetésben, mert a munkahely biztos elvesztésével, rendôrségi-állambiztonsági meghurcolással vagy bebörtönzéssel járt.

A vajdasági magyarság ilyen módon megbélyegzett múltját csak részben enyhítette az, hogy igen nagy számú magyar vett részt az antifasiszta harcban (a Petôfi-brigádban és a vajdasági hadtestekben a II. világháború végén), és ezt nem lehetett sem eltitkolni, sem elhallgatni. Mint ahogyan azt sem lehetett kisebbíteni, hogy a magyarság a két háború között rendkívül erôs szakszervezeti életet élt, és erôs baloldali kötôdése volt. Viszont a polgári hagyományainak az említése és feldolgozása tiltott volt.

A vajdasági magyarok politikai helyzete
közvetlenül a VMDK megalakulása elôtt

Tito halála után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a felemás alkotmányjogi és törvényalkotási megoldások és a JKSZ következetlenségei elégtelennek bizonyultak a nemzetiségi kérdés további rendezése szempontjából. Az alkotmányos jogban és a törvényalkotásban hiányoztak azok a garanciális jogszabályok és megoldások, amelyek szavatolták volna az állítólag mások számára is útmutató elvek megvalósulását. A garanciális jogszabály és megoldások nélkül az elvek általában elvek maradtak Tito halála után. A Kommunista Szövetség tevékenysége e területen egyre hatástalanabbnak és eredménytelenebbnek bizonyult. Végül teljesen megszûnt, és helyette a nagyszerb eszmei erôk léptek a színtérre, még a Kommunista Szövetségben is.

Az 1980 (Tito halála) és 1986 közötti idôszakban Jugoszlávia minden tekintetben állandóan fokozódó válságba került. Külföldi adósságai ellenôrizetlenül növekedtek, az infláció állandóan növekvô irányt mutatott és megállíthatatlanná vált, a munkanélküliség katasztrofális méretûre duzzadt, a vállalatok veszteségei állandóan növekedtek, a nemzeti jövedelem rohamosan csökkent. A Kommunista Szövetségnek nem volt megoldása a gazdasági helyzet romlásának megállítására. Ez elmélyítette a politikai válságot. Az országban egyre jobban helyet kapott az irracionális köztudat és eszmei zûrzavar, a tanácstalanság.

A Szerb Tudományos és Mûvészeti Akadémia 1986-ban Memorandumot bocsátott közre. Ebben a szerb nép veszélyeztetettségérôl, állami jogainak megcsorbításáról és a többi délszláv nép részérôl történô kizsákmányoltságáról történtek megállapítások. A szerb értelmiség Szerbiának ezért az állítólagos helyzetéért az 1974-es jugoszláv, szerb és tartományi alkotmányt tette felelôssé. A Kosovo-Metohija tartományban kialakult helyzet sürgôs politikai megoldást követelt, azzal a céllal, hogy útját állják a szerbek elköltözésének és a további albán túlsúly erôsödésének. A szerbek helyzetét és szerepét kilátástalannak és mellôzöttnek látták Horvátországban és Boszina-Hercegovinában is. A szerb nép államalkotó jogainak, politikai és kulturális jogainak a semmibevételérôl beszéltek és intézkedéseket követeltek.

A politikai zsargonban mindennapossá és általános használatúvá vált, hogy a többi délszláv nép és nem délszláv nemzetiségek genocídiumot követnek el vagy készülnek elkövetni a szerb népen. A szerb pravoszláv (ortodox) egyház védelmébe vette a szerb népet. Nap mint nap kleronacionalista események követték egymást. A szerb egyház a szerb nép létérdekeinek megvédésére szólított fel Kosovo-Metohijában, a Vajdaságban, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Macedóniában is.

Szerbia Kommunista Szövetsége 1987-1989. között már csak látszat-erôfeszítéseket tett a szerb nacionalizmus visszaszorítására. Valójában zöld fényt adott terjedésének. A szerbiai állami és pártvezetés kiélezte viszonyait a vajdasági állami és pártvezetéssel, hogy meghátrálásra és behódolásra kényszerítse. Az azonban határozott ellenállást tanúsított, és továbbra is a jugoszláv államnemzet pozícióin maradt. Egyidejûleg elkeseredetten védte Vajdaság államisági jellegét. Szerbia állami és pártvezetôi többször is felszólították Vajdaság állami és pártvezetôit, hogy ne tanúsítsanak ellenállást az egységes Szerbia létrehozásával szemben. A tartományt államnak minôsítették a szerb állam keretén belül azáltal, hogy Vajdaság a szövetség államalkotó elemét képezi. Követelték, hogy szüntessék meg Szerbia konföderalizálását. Szerbia alkotmánymódosítást követelt úgy, hogy alkotmányjogi státusa kiegyenlítôdjön a többi jugoszláv tagköztársaságéval és az egész területén érvényesítse államiságát. Szerbia követelte a többi tagköztársaság képviseletének a megreformálását a szövetségi államban és az "egy polgár – egy szavazat" elvének az érvényesítését. Eszerint ha Jugoszlávia polgári állammá akar változni, ezt az egyetlen demokratikus elvet kell hogy érvényesítse: az "egy polgár – egy szavazat" elvét. Szándékosan elkendôzték azt a tényt, hogy ez az elv egymagában alkalmazva a legszámottevôbb szerb nemzet hegemóniáját és dominanciáját hivatott biztosítani. Szerbia követelte a konszenzus elvének és a paritás gyakorlatának a megszüntetését, mindenekelôtt a tartományok államalkotó hatáskörének a megszüntetését a Szövetségben és a szövetségi államszervek olyan átszervezését, amelyekben azok ne szervizei legyenek a köztársaságoknak, hanem azoktól teljesen függetlenül fejtsék ki államigazgatói hatáskörüket. Szerbia ezáltal követelte a tagköztársaságok szuverenitásának megszüntetését szinte a teljes államigazgatás területén. A szerbiai állami és pártvezetés megelégelte a vajdasági állami és pártvezetôk ellenállását, és 1988 októberében megindította az úgynevezett antibürokratikus forradalmat, amelyet utólag a vajdasági polgári ellenzék "joghurt-forradalom" csúfnévvel illetett. Vajdaság-szerte hatalmas tüntetéseket szerveztek és rendeztek, amelyeken a vajdasági állami és pártvezetés lemondását és Vajdaság egyesülését követelték Szerbiával. A hatalmas méretû és jól megszervezett tüntetések 1988. október 6-án elsöpörték Vajdaság "államiságát", és hatásukra lemondott az állami és pártvezetôség is.

A vajdasági nagygyûléseken elôször lehetett hallani magyarellenes kirohanásokat és nagyszerb területi követeléseket Magyarország kárára. A kisebbségi jogok és kisebbségvédelmi rendszer megszüntetését követelték a tüntetôk tartományszerte. A tüntetéseket követôen Vajdaság-szerte többezer vezetôt vagy vezetôségi tagot távolítottak el. Mindenkit eltávolítottak a közéletbôl, ha fennállt annak a gyanúja, hogy "autonomista".

1989. június 28-án Slobodan Milosevic, Szerbia elnöke a rigómezei ütközet hatszázadik évfordulójára az ütközet színhelyére érkezett (Gazimestan), és nagygyûlést tartott mintegy egymillió szerb részvételével. Még ugyanabban az évben egy még nagyobb nagygyûlést szervezett Belgrádban, a Duna és a Száva torkolatánál. Ezeken jelezte Szerbia politikai vezetôsége eltökéltségét, hogy helyreállítja a "szerb egységet", és ezzel voltaképpen utalt arra, hogy meg fogja vonni a tartományoktól az államiság minden jelét és egyesíteni fogja ôket egy egységes, központosított államhatalmú köztársaságban. A szerb állami és pártvezetés ekkor már teljes egészében elfogadta a nagyszerb nacionalista ellenzék követeléseit, és elkezdte azok megvalósítását, mint a sajátját, a gyakorlatban.

Kosovo-Metohija Tartományban 1989. január 24-én nagyméretû zavargások történtek, amelyek eltartottak egészen februárig. Az albán lakosság követelte, hogy hirdessék ki az albán kosovói köztársaságot. (1990. július 1-én az albánok ki is hirdették függetlenségüket, és létrehozták parlamentjüket és kormányukat). Nem sokkal késôbb, 1989. február 20-ától március 1-jéig az albán bányászok általános sztrájkba léptek. A többi délszláv tagköztársaság támogatta az albán munkások követeléseit, és ezt nyílt kihívásnak minôsítette a szerbiai állami és pártvezetés. Ekkor a szerbiai állam és pártvezetés elérkezettnek látta az idôt ahhoz, hogy teljesen megváltoztassa az erôviszonyokat Szerbián belül. Szerbia képviselôháza 1990. június 5-én feloszlatta a kosovói képviselôházat, majd az egész tartományt elözönlötték a különleges rendfenntartó, katonai és félkatonai alakulatok. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan megindult annak a Kommunista Szövetségnek a széthullása és tagságának a demoralizálódása, amely évtizedeken keresztül viszonylagos védettséget és legalább formális jogegyenlôséget és egyenrangúságot biztosított a nemzetiségeknek mint közösségeknek; amely védte a nemzeti kisebbségek formális kollektív jogait.

Jugoszlávia Kommunista Szövetség XIV. kongresszusát, amelyet 1990. január 20-ára hívtak össze, nem tudta befejezni, mert a köztársasági küldöttek között éles összetûzésre került sor. Ezután a szlovén küldöttség elhagyta a kongresszust. A kongresszus zárónapján 1990. január 26-án már nem volt ott a horvát küldöttség sem.

Ugyanebben az évben, 1990. július 16-án Szerbia Kommunista Szövetsége átalakult Szerbia Szocialista Párttá, amelynek elnökévé 1228 szavazattal (az 1294-bôl) megválasztották Slobodan Milosevicet, akit a szerb nép az egy évvel korábbi szavazáson, 1989. november 12-én a szavazatok 65,3 százalékával már megválasztott Szerbia köztársasági elnökévé is (Vuk Draskovic a szavazatok 16,4 százalékát kapta). A Jugoszláv Szövetségi Szocialista Köztársaság Képviselôháza 1990. augusztus 8-án alkotmánymódosítást fogadott el, amely lehetôvé tette a többpárti rendszer bevezetését Jugoszláviában, illetve valamennyi tagköztársaságában. Ezt követôen 1990. július 1-jén Szerbia referendumot tartott az új alkotmánya meghozataláról és a többpárti választások lebonyolításáról. A szavazatok 96,8 százaléka megerôsítette azt a szándékot, hogy Szerbia többé ne álljon három részbôl, hanem legyen egységes, erôsen központosított állam. A referendum megtartása után, 1990. július 20-án Szerbia is törvényt alkotott a többpárti rendszer bevezetésére.

Szerbia Képviselôháza 1990. szeptember 28-án elfogadta Szerbia köztársasági alkotmányát, amely Szerbiát mint többpárti rendszerû polgári államot határozza meg. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Alkotmányát jóval késôbb 1992. április 27-én fogadták el, ebben az alkotmányban a szövetségi államot Szerbia és Montenegro alkotja, a polgárok és a két köztársaság jogegyenlôségének az alapján. Ez az alkotmány is azonban konföderalizálta az államot. Az alkotmányban számos konföderatív jogi meghatározás van, amely a két tagköztársaságot külön határozza meg. A vajdasági magyarság gazdasági és társadalmi helyzetét a legsúlyosabban azonban Szerbia Legfelsôbb Bíróságának határozata befolyásolta, amelyet 1990-ben hozott meg. A legfelsôbb bíróság ezzel a döntésével törvénytelennek minôsítette azt az addig a valóságban jól begyökerezett gyakorlatot, hogy a szabad munkahelyekre a felvételi pályázatokat kötelezôen a nemzetek és nemzetiségek nyelvén kell meghirdetni, illetve megjelentetni. Ezzel törvénytelennek minôsítette azt a gyakorlatot is, hogy a közvállalatok és közintézmények foglalkoztatási gyakorlatában kötelezôen érvényesíteni kell az illetô helység népességi arányainak a betartását (a "nemzetiségi kulcsok" jogi elvének a betartását). Ezáltal gyakorlatilag lehetetlenné tették a közép- és felsôfokú nemzetiségi káderek elhelyezkedését a közintézményekben és közvállalatokban. A magyar nemzetiség is ezáltal a szerb nacionalista állami és vállalati vezetôk közprédájává vált. Mindenütt tömegesen kezdték elbocsátani a magyarokat. A munkaerô-fölösleg megállapítását mindig a nemzetiségieknél kezdték és hajtották végre. Nemcsak az erôszakos mozgósítás késôbbi gyakorlata, de már az azt jóval megelôzô, etnikai tisztogatással felérô munkaerôfölösleg-megállapítás is a magyarságot szülôföldjének tömeges elhagyására kényszerítette, mivel megvonták tôle a megélhetést. Az etnikai tisztogatásnak ez a formája a magyar közösség minden társadalmi rétegét egyaránt érintette. Ezt egészítette ki az addig létezô nemzetiségû oktatási-mûvelôdési és tájékoztatási intézmények pénzügyi támogatásának a jelképessé tétele. Mindez együttvéve szinte értelmetlenné tette a megmaradást a szülôföldön.

Szerbia Köztársaság 1990-ben elfogadott alkotmánya Szerbiát mint a polgárok államát határozta meg. Az alkotmány nem ismeri el a nemzeti kisebbségeket mint közösségeket, sem ezek kollektív jogait. A nemzetiségi jogokat mint egyedi polgári-emberi jogokat kezeli. Ez jól látható az új alkotmány preambulumából, majd az 1, 6, 8. paragrafusokból, a 9. paragrafus 1. bekezdésébôl, a 13. paragrafusból, a 32. paragrafus 3. bekezdésébôl, a 41-es és 49-es paragrafusokból, a 108. paragrafus 1. és 2. bekezdésébôl, a 109. paragrafusból, a 110. paragrafus 1. bekezdésébôl és a 112. paragrafusból.

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság késôbb, 1992-ben elfogadott Alkotmánya szintén egyedi jogokként kezeli a nemzetiségi jogokat a preambulumában, majd az 1, 2, 11, 15, 20, 42, 45, 46, 47, 48, 49 és 50. paragrafusban.

Jugoszlávia és Szerbia Alkotmánya megvonta a tartományoktól az alkotmányozás és törvényalkotás jogát. A tartományoknak csak a véleményezési jogot hagyta meg. Megszüntette a tartományok önálló pénzforrásait és a tartományok és községek önálló költségvetéseit. Ezzel összhangban megszüntetett minden tartományi jellegû alapítványt vagy érdekközösséget. Vajdaság névleg továbbra is megmaradt autonóm tartománynak, valójában azonban földrajzi fogalommá vált, mivelhogy az erôsen központosított köztársasági hatalom minden prerogatívát a maga hatáskörébe vont, a végrehajtás jogát pedig rábízta az újonnan kialakított körzetekre, amelyek élére kormányzókat nevezett ki. A tartományi képviselôház, akárcsak a községi képviselôtestületek is minimális jogalkotási lehetôséggel is jogkörrel bírnak. Látszólag minden jogalkotás a köztársasági parlament hatáskörében van. Valójában azonban minden hatalom a köztársasági elnök kezében összpontosul.

Vajdaság Autonóm Tartomány 1991-ben elfogadott alapszabálya 1. paragrafusának 1. bekezdése, majd a 4, 6, 13 és 15. paragrafusok érintik a nemzeti kisebbségek jogait mint egyedi emberi, illetve polgári jogokat. Ilyen értelemben az önszervezôdô polgári csoportok kaphatnak támogatást tevékenységükhöz, amelyet maguk pénzelnek. Ugyanakkor mind a jugoszláv, mind a szerb alkotmány elismeri a szabad gyülekezési és szervezkedési jogot, illetve a szólásszabadság jogát is mint az általános emberi és polgári jogok elidegeníthetetlen részét.

Bár az új Jugoszlávia elismerte az elôzô Jugoszlávia által becikkelyezett nemzetközi szerzôdéseket, konvenciókat, deklarációkat stb. a saját jogrendszere részeként, a valóságban azonban sem Jugoszlávia, sem Szerbia jogrendszere nincs összeegyeztetve az Európai Unió, az Európai Parlament, az Európa Tanács, az EBESZ, sôt még az ENSZ ide vonatkozó jogi ajánlásaival sem.

Mint láttuk, a korábbi Jugoszláviában élô nemzetiségeknek mint közösségeknek, illetve kollektivitásoknak a második Jugoszláviában megvoltak a formális kollektív jogaik, de nem volt meg a szervezkedési és szabad gyülekezési emberi joguk; nem volt semmilyen lehetôségük az önszervezôdéshez. A harmadik Jugoszláviában a nemzeti kisebbségek megkapták az önszervezôdés és szabad gyülekezés jogát, mint az egyetemes emberi jogok elidegeníthetetlen részét, de elvesztették formális kollektív jogaikat. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, illetve Szerbia mint tagköztársasága tartományai területén, így a Vajdaságban is helyet adott a kisebbségi önszervezôdésnek. Ezzel párhuzamosan azonban megszervezte, megengedte, segítette és bátorította azokat a többségi néphez kötôdô önszervezôdési és gyülekezési formákat, amelyek a gyakorlatban kezdettôl fogva megfélemlítették, terrorizálták vagy teljesen lehetetlenné tették, elnyomták vagy visszaszorították a kisebbségben élô etnikai csoportokhoz tartozók önszervezôdését. Látszólag a demokrácia jogszabályaival összhangban, a gyakorlatban azonban a modern demokráciától elütôen, a szerb nemzeti állam hagyta, hogy a mindennapi életet kitöltse a gyûlölet légköre a más nemzetiségûekkel szemben. Helyet kapott az elvakult szélsôséges nacionalizmus, sovinizmus és végül a fasizmus is. Eluralkodott a nemzeti türelmetlenség és a gyûlölet minden formában -- így a magyarokkal szemben is. A szerb nyelvû médiákban, sôt a tudósok és mûvészek nyilatkozataiban is helyet kapott a magyarok múltjának gyalázása, a magyaroktól mint kisebbségtôl való megszabadulás tömeges igénye, mondhatni hisztériája, sôt a Magyarországgal szembeni területi igény is. A demokratikus egalitarizmus és állami liberalizmus eszmeiségének az örve alatt voltaképpen hivatalosan, államilag is engedélyezett, ha nem támogatott lett a szerb nacionalizmus, sovinizmus és fasizmus ideológiája. A II. világháború után teljesen ismeretlen az, hogy egyetlenegy állam is államilag biztatta, sôt buzdította volna a szélsôséges és agresszív nacionalizmust. Ez azonban helyet kapott a szerb állam gyakorlatában.

A kisebbségek megfélemlítésének valamennyi fellelhetô módszerét igénybe vették az állami tárházból. A szerb tömegeket ismét bosszúra ingerelték a múltban rajtuk elkövetett igazságtalanságok miatt. A szerb hivatalos politikai körök egyetlenegy esetben sem ítélték el a magyarok elleni nacionalista kirohanásokat. Nem ítélték el a szerb nyelvû médiák, tudósok és mûvészek és a szerb pravoszláv egyház sem. Mindez nagyon nehéz közhangulatot teremtett a vajdasági magyarság mindennapi életében. A sovinizmust és fasizmust „intézményesített és nem intézményesített" formában egyaránt szították. A különbözô csetnik ideológiák terjedése és szabad hangoztatása különösen megfélemlítôen hatott a vajdasági magyarokra. Mivel a vajdasági magyarok 1918. után is erôs szakszervezeti és baloldali mozgalmakba tömörültek, értetlenül álltak a Kommunista Szövetség magatartásával szemben, amely szintén nacionalista és soviniszta szervezetté vált. Szerbia politikai vezetôsége, amely teljes egészében a szocialista pártból került ki, egy szóval sem vette védelmébe a nemzeti kisebbségeket. A nacionalizmus, sovinizmus és fasizmus terjedésével szemben nem volt semmilyen szervezett vagy spontán ellenzék 1990-ben még a Vajdaságban sem. A médiákban ha lett is volna valakinek a szerb értelmiségbôl bátorsága szót emelni a kisebbség védelmére, nem kapott volna helyet. Szerbiában és Vajdaságban 1990-tôl kezdve eluralkodott a törvénytelenség gyakorlata a nemzeti kisebbségekkel szemben, és ez csak kismértékben változott meg 1996-ig.

Megszûnt minden szintû párbeszéd az állam és a területén élô nemzeti kisebbség képviselôi között. Megszûnt minden párbeszéd a magyar és a szerb nemzetiség között is. A nemzeti kisebbségek nyílt és megoldatlan helyzete Jugoszláviában, Szerbiában és még konkrétabban Vajdaságban tartóssá vált. Ez nélkülözhetetlenné tette a politikai önszervezôdést a magyarok részérôl.

A VMDK megalakulása

A volt JSZSZK parlamentje 1990. augusztus 8-ai alkotmánymódosítása lehetôvé tette az országban a többpárti rendszer bevezetését. Ez szolgált alapjául a magyar önszervezôdésnek is, mivelhogy azt nem tiltotta meg. Az önszervezôdést elsôsorban a nemzeti-nemzetiségi viszonyok teljes elhidegülése tette szükségessé; az, hogy az országban eluralkodott az agresszív kisebbségellenes közhangulat és militáns magatartás vele szemben. Ez kezdte áthatni a társadalmi élet minden területét. A társadalmi folyamatok alakulásának a teljes ellenôrizetlensége és a nemzetiségi viszonyokban eluralkodó diszkrimináció szükségessé tette az önszervezôdést. 1987. után az egységes Jugoszláv Kommunista Szövetség és ennek keretén belül a Vajdasági Kommunista Szövetség nemzetiségi politikája dogmatikussá vált és teljesen elerôtlenedett, többé nem volt képes eredményt felmutatni. Szerbia Kommunista Szövetsége 1987-ben megtartott VIII. plénuma és a hatalomra került új politikai elit Slobodan Miloseviccsal az élen azt sejtette, hogy a nemzeti-nemzetiségi villongások hamarosan nyílt ellenségeskedésbe fognak átcsapni. A nagyszerb töltetû populista mozgalmi megnyilvánulások mind gyakrabban követelték a kisebbségvédelem felszámolását. A magyarságot megfélemlítô szerb tömegtüntetések szerte a Vajdaságban – bár atrocitásokra nem került sor – teljesen spontán cselekvésre késztették a magyarságot. Néhány értelmiségi kapcsolatba lépett egymással, és petíciót kezdeményezett a kisebbségek számára kedvezôtlen új köztársasági oktatási törvénytervezetek módosítására. A petíció kezdeményezôi mindenekelôtt a vajdasági magyarok szerzett jogaira hivatkoztak, amelyeket szavatolt az elôzô tartományi törvény az oktatás minden területén. A petíciót több mint 17000 magyar írta alá. A szerzett jogok elvesztésének a tudatos megnyirbálása és ennek a hatása 1988-tól kezdve egészen 1996-ig állandóan befolyásolni fogja a magyar nemzeti önszervezôdés és politikai szervezôdés legkülönbözôbb formáit, valamint a késôbbi politikai szervezetek tevékenységét még akkor is, amikor új jogok új politikai rendszerbe foglalásának az igényével álltak elô.

Az egységes államiságra hivatkozó szerb állam éles reagálással vetette el a petíciót, de nem alkalmazott retorziót vagy repressziót. Ez felbátorított néhány olyan értelmiségit, akik addig jól ismerték a jogrendszer adta lehetôségeket és az új politikai erôviszonyokat. Ágoston András, aki az elôzô politikai rendszerben igen magas állami és párt tisztségeket töltött be a Vajdaságban, 1989. december 18-án egy 11 tagú kezdeményezô bizottságnak a nevében benyújtotta a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (a továbbiakban VMDK) a megalakulására vonatkozó kezdeményezést.

A VMDK kezdeményezô bizottságának a programja realitásként kezeli Vajdaság autonómiájának az erôszakos (alkotmányellenes) úton történô megszüntetését mint az antibürokratikus forradalom következményét a Vajdaságban. Megállapítja, hogy Szerbiának joga van megôrizni területi egységét állama területén és joga van egész területén érvényesíteni a szuverenitását is. Hangsúlyozza, hogy ezentúl a vajdasági magyarok az egységes államiságú Szerbia politikai tényezôitôl és jogrendszerének keretén belül fogják követelni a kollektív jogaikat.

Ez a megállapítás a VMDK teljes eddigi politikai tevékenységét és vonalvezetését meghatározó kitételnek bizonyult a mai napig. A VMDK politikai tevékenységét és vonalvezetését élesen megkülönbözteti és elválasztja a többi vajdasági jellegû politikai párttól, amelyek küzdenek azért, hogy Vajdaság kapja vissza ha nem is a teljes állami jellegét, de törvényalkotó szerepét, decentralizált közigazgatási jogkörét, gazdasági önállóságát és a gazdasági együttmûködés akadálytalan fejlesztését a szélesebb régióban a környezô országokkal; az önálló gazdasági és társadalmi fejlôdéshez szükséges erôforrásait, adópolitikáját, önálló állami és közületi alapítványai létrehozásának a jogát stb.; amelyek követelik Vajdaság „kizsákmányolásának" a megszüntetését; hogy legyen modern tartomány, illetve modern régió stb. Szerbia és Jugoszlávia keretén belül. A VMDK néha szóban és ígéretekben el is fogadta, de a gyakorlatban mindvégig és következetesen mereven elutasította a vajdasági pártokkal való politikai együttmûködést minden téren; sôt a kapcsolattartást is. A VMDK-nak ez nem csak taktikai, de stratégiai álláspontja lett és maradt.

A Kezdeményezô Bizottság 1990. január 2-án határozatot hozott a támogató aláírások gyûjtésének megkezdésérôl. Elôször a mûszaki értelmiséghez tartozók csatlakoztak a kezdeményezéshez, megindult a terepjárók segítségével a kezdeményezés tömegesítése. A Kezdeményezô Bizottsága háromtagú küldöttsége 1990. január 26-27-én létrehozta kapcsolatait a magyarországi állami szervekkel. Nem sokkal ezután, 1990. február 15-én a Kezdeményezô Bizottság levélben kérte az illetékes szerb állami miniszterelnöktôl, hogy a vajdasági magyarok számára hét önálló magyar tannyelvû gimnáziumban szervezzék meg a teljes magyar tannyelvû oktatást, és tegyék lehetôvé az egyetemi tanulmányok Magyarországon történô korlátozás nélküli folytatását. A VMDK alakuló közgyûlésére 1990. március 31-én került sor Doroszlón. A következô éjjel Zomborban "ismeretlen tettesek" ledöntötték Kiss Ernô szobrát; a VMDK késôbbi rendezvényeit is rendszeresen nyugtalanították, incidenseket provokáltak, igazoltatások elôzték meg vagy kísérték a rendezvényeit. Az alakuló közgyûlésén elfogadott alapszabály kimondja, hogy a VMDK a vajdasági magyarok politikai mozgalma, amely küzd a magyarok nemzeti egyenjogúságáért.

————————————

* Ez a tanulmány A magyar nemzeti kisebbségek Kelet-Közép-Európában c. kötetéhez készült.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék