magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 1. (11.) SZÁM - Az erdélyi kérdés
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Bakk Miklós

Románia és Közép-Európa – két kiegyezés

I.

1991-ben, amikor még ünnepelni is lehetett a nagy rendszerek "kihalását", egy neves amerikai politológus, Kenneth Jowitt a kialakult világpolitikai helyzetet a Teremtés Könyvében leírtakhoz hasonlította. Olyan világhoz, amelyben új politikai identitások jelennek meg, miközben a létezô határok nagy része megkérdôjelezôdik s egy részük meg is változik – amely tehát olyan kötelességet is ki fog róni, mint amilyen a Jahvéé volt a Genezisben: "nevet adni" és "elhatárolni".1 A politikai történések szintjén mindez az 1990 novemberében elfogadott Párizsi Charta szellemének felel meg: annak az illúziónak, hogy a Nyugat egy Urálig terjedô Nagy-Európa megvalósítását is felvállalhatja, úgy, hogy az a Szovjetuniót – s annak ázsiai köztársaságait is – magában foglalja. Persze tervezetek formájában befolyásos nyugati politikusok soha nem írtak le ilyesmit, de megnyilatkozásaik enyhe eufóriája világosan jelzi a demokratikus világ – Európa – akkori "határtalanságait". Jowitt szerint a helyzetet egy ideig zûrzavar fogja jellemezni, s a meglevô határok és azonosságtudatok eltûnése alapvetôen új életformák megjelenését fogja eredményezni. Az új életformák pedig új ideológiát és új politikai szótárat jelentenek, amely új társadalmi alapot hoz létre a maga számára, majd egy földrajzi és intézményi "magot" is megteremt, amely biztosítani tudja az új életforma kialakításához szükséges forrásokat.

Huntington 1993-ban Civilizációk ütközése (The Clash of Civilizations) címmel megjelentetett tanulmánya már valamiféle választ is ad e zûrzavar alakulásának a kérdésére. Válaszával tulajdonképpen egy új paradigmát alkotott, amely szerint a konfliktusok alapvetôen nem ideológiai vagy gazdasági természetûek, hanem "különbözô civilizációkhoz tartozó csoportokat és nemzeteket állítanak szembe".2 Valójában e civilizációk közötti törésvonalak azok, amelyek megmagyarázzák a konfliktus- és elhúzódó válságzónák kialakulását és fennmaradását. Egyben e civilizációk közötti határvonalak határozzák meg jelenleg a nyugati kultúra mozgásterét is.

Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés címû vitaindító tanulmányának egyik sarktétele Közép-Kelet-Európának a huntingtoni paradigma alapján értelmezett megosztottsága. Huntington 1993-ban nagyon világosan fogalmaz: 1989-et követôen "az Európát elválasztó ideológiai vasfüggönyt kulturális bársonyfüggöny váltotta fel".3 Azaz: az a törésvonal, amely lényegében 1500 táján rögzült mint a nyugati kereszténység keleti határvonala, ma is meghatározó a földrajzi Európán belül kialakuló tartós konfliktusok vonatkozásában. Ehhez Molnár Gusztáv lényegében még csak egyetlen tételt tesz hozzá: "Európának a nyugati kereszténységgel való azonosítása világos kritériumokkal szolgál az új tagok nyugati szervezetekbe történô felvételéhez". A probléma számára csupán az, hogy mi történik azokkal a történeti régiókkal – ahogyan ô nevezi: "közép-európai fragmentumokkal" –, amelyek hagyományaik révén részben vagy egészben a nyugati kereszténység örökösei, azonban azok az országok, amelyekhez tartoznak, a keleti kereszténységbôl kinövô politikai kultúrával és orientációs készséggel viszonyulnak a Bonn–Párizs–Brüsszel háromszögben kidolgozott Európa-projekthez.

Erdély kérdésének ilyen összefüggésbe helyezése ezért a következô kérdések vizsgálatát teszi szükségessé: 1. Mit és hogyan határol el a huntingtoni törésvonal? 2. Milyen politikai-stratégiai alternatívák elé került a román politikai elit? 3. Melyek az erdélyi magyarság elôtt álló alternatívák s ezzel összefüggôen: mekkora az a külpolitikai mozgástér, amelyben Magyarország képviselni tudja az Erdélyhez fûzôdô érdekeit?

II.

Az elmúlt hét év közép-kelet-európai történései kényelmesen, sôt, szellemi komfortunkat is kielégítô módon illeszthetôk bele a huntingtoni paradigmába. Mindazonáltal nem lehet érdektelen azoknak a kritikai szempontoknak az áttekintése, amelyek a Huntingtonnal szemben megfogalmazott bírálatokban megjelentek. A bírálók általában azzal vádolják Huntingtont, hogy egy olyan geostratégiát fogalmazott meg, amely feljogosítja a Nyugatot arra, hogy a világot a saját normái szerint rendezze el ("The West against the rest"). Tény, hogy maga Huntington is úgy látja, a legjelentôsebb nemzetközi szervezetek – ENSZ Biztonsági Tanácsa, Nemzetközi Valutaalap stb. – valójában a Nyugat érdekeit érvényesítik. Ugyanakkor kritikusai arra is figyelmeztetnek, hogy apokaliptikusan hangzó kifejezései – mint például: "a következô világháború, ha lesz, kultúrák háborúja lesz" – túlzóak. Szerintük a "kultúrharc" e látványa, ha figyelmesebb szemrevételezésbe kezdünk, magától szertefoszlik. Josef Joffe három olyan érvet is felhoz, amelyet elfogadva a tetszetôs huntingtoni séma helyébe egy másik, bonyolultabb – de egyébként sem újnak, sem egyértelmûnek nem mondható – kép kerül.4 Elôször is: a civilizációs konfliktusok legalább olyan régtôl fogva vannak, mint maga a történetírás (pl. a zsidók harca Róma ellen). Másodszor: néhány, Huntington által civilizációsnak nevezett konfliktus valójában nem az (így például a Kína, Japán és Észak-Korea között fennálló ellentét igazi okai közé inkább Kína csendes-óceáni fegyverexportját s az észak-koreai atombombát kell sorolnunk). Harmadszor: a "kultúrák közötti harc" perspektívája nem fedheti el ama tényt, hogy az egyes kultúrkörökön belül sokszor jóval nagyobb konfliktusok dúlnak (erre fôleg az arab világban találni számtalan példát). Egy másik bírálója, Heinz-Jürgen Axt azt rója fel Huntingtonnak, hogy civilizációelméletével Európát a latin hagyományú Nyugatra szûkíti le, holott része Európának az ortodox Kelet, valamint az intermediális iszlám is, s Európa identitását valójában épp e kultúrkörök különbözôsége adja. Az identitás ugyanis nem harmóniát jelent, hanem jóval inkább többszólamúságot s disszonanciát, amelyek – sokszor épp a belsô háborúkat követôen – épültek be Európa közös szellemi örökségébe. Következésképpen "Európának eme feszültségei közepette kell beigazolódnia – írja Axt – , hogy egyrészt többféle kultúrkörbôl tevôdik össze, másrészt a latin-nyugati kultúra értékei egyetemes érvényre tarthatnak igényt. Európa nyílt projektum. Határai nincsenek földrajzilag meghúzva".5

Huntington kultúrkör-tételének bírálóira figyelve tehát azt is mondhatnánk, hogy két Európa-koncepció van, amelyek egyetlen kérdés alapján választhatók el egymástól, éspedig annak megválaszolásával, hogy a demokrácia "univerzális normái" – amelyek történetileg kétségtelenül a latin Nyugaton, a "kisebbik Európában" alakultak ki – terjednek-e és terjeszthetôk-e kultúrasemleges normarendszerként Európa többi részén (a "nagyobbik Európában"). Minthogy e kérdésre nem adható egyértelmû válasz, Huntington elmélete sem igazolható vagy cáfolható egyetemes érvénnyel. Nem tudhatjuk, hogy Európában a balkáni-ortodox régió országainak "demokráciára való restsége" milyen mértékben vezethetô vissza olyan tényezôkre, mint: (1) az állam ortodox hagyományból eredeztethetô túlsúlya, vagyis az, hogy a társadalom nem emancipálódott az állammal szemben (Huntington tétele), (2) az európai peremhelyzetbôl adódó elmaradottság (történeti meghatározottság), (3) Nyugat meghasonlása önmagával a közép-kelet-európai térség válságának kezelése folyamán (geopolitikai reflexek6). Molnár Gusztáv ugyan egyértelmû választ ad: a Nyugatot olyan megkülönböztetô jegyek tették Nyugattá, mint a nyugati kereszténység (elôször a katolicizmus, majd a protestantizmus), az egyházi és világi hatalom szétválasztása, a törvény uralma (jogállam), a társadalmi pluralizmus és civil társadalom, a képviseleti testületek hagyománya és a XVII. századra uralkodóvá vált individualizmus. S hozzáteszi azt is (Huntington nyomán), hogy e tényezôket egyenként vizsgálva, külön-külön szinte mindegyiket megtaláljuk a többi kultúrkör karakterjegyei között is, de e tényezôk páratlan kombinációja csak a Nyugat megkülönböztetô sajátossága. Viszont azt is észre kell vennünk, hogy a keleti kereszténység kultúrköre nem úgy különbözik a Nyugattól, mint a többi, Huntington által felsorolt és civilizációs egységként kezelt kultúrkör. A keleti kereszténység része volt az univerzális kereszténységnek, s ma már kétségbevonhatatlan – írja Fehér Ferenc –, hogy "az egyetlen idôszak, amelyben az a kontinens, amelyet mi ma visszatekintôleg Európának keresztelünk, egységes szellemi szubsztanciával rendelkezett, az a periódus volt, amelyet az univerzális kereszténység uralt. Aligha tévedünk, amikor az »európai« hajlamot univerzáliák elôállítására és elterjesztésére az univerzális kereszténység hagyatékához kötjük".7 Ezért a demokrácia univerzális normái nem azzal a kulturális agresszivitással jelennek meg Európa ortodox felén, mint ahogy azt Huntington tételezi a többi kultúrkör esetében.

III.

Az ortodox-katolikus civilizációs határvonalon elhelyezkedô Románia helyzetét az határozza meg, hogy bár ortodox többségû állam, mely területének nagyobb részével egyértelmûen a balkáni-kelet-európai régióhoz tartozik, Erdély révén mégis nyitott tud lenni a már most aktuálisan jelen levô közép-európai integrációs folyamatok felé. Molnár Gusztáv nagyon radikálisan fogalmazza meg Erdély kérdését: "Románia vagy képes lesz Erdélyhez felemelkedni, vagy – Erdélyt is magával rántva – belesodródik a sikertelen vagy inkább sikerületlen fél- és másfél államok (failed states) Montenegrótól Szibériáig húzódó válságövezetébe."8 Az alapvetô kérdés szerinte tehát az, hogy e felemelkedés lehetséges-e devolucionista vagy föderalista megoldás nélkül. Kizáró feltétele-e ez az Európai Unióba való belépésnek, avagy adott egy kvázi-nemzetállami integrálódás esélye is? Molnár Gusztáv úgy véli, hogy "a Nyugat expanziós lendülete kifulladóban van", a bôvítés történelmi esélyei nem sokáig adottak, s ezért Romániának hosszas kísérletezés nélkül kell megtalálnia azt az utat, amely a belsô és külsô integráció feladatát egyetlen sikeres megoldásban kapcsolja össze, ami nem más, mint az ország föderatív alapokon való átszervezése, de legalábbis a devolúció lehetôségének a felkínálása az azt igénylô országrészek számára.

Ezzel a markáns állásponttal szemben azonban nem érdektelen megvizsgálnunk mindazokat az érveket, amelyeket Románia "nemzetállami európaiságának" projektje mellett szokás felhozni. Mindenekelôtt egy olyan tradícióról van szó, amely legalább 1848-ig vezethetô vissza. A románság számára – írja Lucian Boia – a nyugatiasodás és modernizáció jelentette a XIX. század nagy kihívását.9 A politikai modernizáció a XIX. század szintjén sikeres is volt: egy nyugati értékek iránt elkötelezett elit megteremtette a demokrácia és a parlamentarizmus intézményrendszerét, de ugyanakkor ideológiailag megalapozta a nemzetállam eszméjének paroxizmusig fokozódó – viszont az akkori Európában egyáltalán nem egyedülálló – szeretetét. A máig fennmaradó kettôsségek akkor jelentek meg, amikor – egyrészt – nyilvánvalóvá vált, hogy a román társadalom nem tudta birtokába venni ezeket az intézményeket (következésképpen magát az államot sem – ez a "tartalom nélküli formák" maiorescui kérdése), másrészt pedig a nemzeteszme elszakadt az ortodox hagyományrétegtôl. A román demokrácia ezért egy klientelizmusba oltott elitdemokrácia formáját vette fel, a nemzeti kérdés pedig orientációs válságba torkollt. Amikor ugyanis – írja Lucian Boia – a nemzeti eszme került az elôtérbe – az ortodox hagyományok elé –, radikális fordulat következett be: a románok arra ébredtek, hogy ôk egy "latin szigetet" alkotnak a "szláv tengerben". Minthogy közvetlen, szomszédi kapcsolataik révén nem tudtak kitörni ebbôl az ideologikusan megfogalmazott helyzetbôl (a magyar nemességgel az erdélyi helyzet okán ez nem volt lehetséges), a demokrácia és a latinitás eszméje a franciák felé fordulásban kapcsolódott össze. Az ortodox identitás ezzel megkettôzôdött: egyrészt továbbra is "ôsi hagyomány" maradt, másrészt viszont már Románia bekebelezésének a veszélyét is megjelenítette (amint azt Besszarábia kapcsán a mûvelt román köztudat meg is fogalmazta a maga számára).10 Ma, a román kulturális és politikai nacionalizmus sajátos viszonyát vizsgálva, e megkettôzôdéssel kell szembenéznünk.

A kulturális és politikai nacionalizmus megkülönböztetése a szakirodalomban elfogadottá vált.11 A kulturális nacionalizmus számára a nemzet olyan "képzelt közösség", amelynek határai szellemiek, s azokon belül fogalmazódnak meg a "nemzeti valóság" témái és értékei. E témák és értékek olyan narratívákban jelennek meg, amelyek személyesen átélhetôk, és a másodlagos (képzelt) közösség létét személyesen is átélhetôvé teszik. Ôstípusa: a Volksgeist, a herderi nyelvi nemzet. A politikai nacionalizmus által elképzelt nemzet határai viszont földrajzilag is leírhatók és megadhatók, és az e határokon belül megkonstruált nemzeti valóság témái, értékei és viszonyai jogi és politikai narratívákban jelennek meg. Rousseau volt az, aki e narratívák elsô s mindmáig legéletképesebb toposzaihoz az ideológiai sémát – a független politikai közösség, valamint a közakaratban testet öltô szuverenitás fikcióit – kidolgozta, s ô azoknak a közösségeknek jósolt egyenlôséget és morális szabadságon alapuló politikai jövôt, amelyeknek tagjai állhatatos hûséget tanúsítanak saját közösségük iránt – amit egyébként nem tennének meg, ha erkölcseik és értékeik jelentôsen eltérnének.

E két nacionalizmust két történeti típusként szokás megkülönböztetni, de Közép- és Kelet-Európában inkább fáziskülönbségrôl van szó. A román nacionalizmus esetében e fáziskülönbség a nacionalizmus két gyökere mentén figyelhetô meg. A politikai nacionalizmus a dákoromanizmus ideológiájából nôtt ki, s a latinitás és ôshonosság eszméjét kapcsolta össze a nacionalizmus XIX. századra oly jellemzô mintái szerint. E kezdetben inkább kulturálisnak nevezhetô nacionalizmus 1848-at követôen már egyértelmûen politikai nacionalizmusba ment át. Maga a kulturális nacionalizmus ezt követôen az ortodox hagyományréteghez visszanyúlva fogalmazta újra önmagát (az ortodox paraszti világ és a mioritikus tér eszméi révén), de ezzel tulajdonképpen egy "kelet-európai" nyitottsággal és kétértelmûséggel terhelte meg a politikai nacionalizmus révén kiteljesedô román nemzetállami projektet. Ez fôleg a posztszocialista korszakban vált világosabbá, amikor a poltikai és kulturális nacionalizmus élesebben elvált egymástól. Ugyanis, amint azt éles szemmel veszi észre Csepeli György, bármennyire is hasonlítsanak a mai kelet-európai nacionalizmusok fogalomkészleteik révén a két világháború közötti korszakra, nem egy régebbi kor újjáéledésérôl, nem valamiféle kelet-európai tribalizmusról van szó. Minden korábbi korszakra utaló hasonlóság ellenére – írja – nem a kulturális nacionalizmus éledt újjá, hanem "a politikai nacionalizmus elônyomulásának vagyunk tanúi, amelynek a célja a jogállamiság megteremtése, a civil társadalmon, a piacgazdaságon és az állampolgári státuson nyugvó Gesellschaft típusú politikai nemzeti közösség kiépítése".12 Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a szovjet tömb több országa a nemzet "szocialista tartalmát" egy államnacionalizmussal egészítette ki, amely viszont a létezô határokat fetisizálta. Ez a fetisizmus túlélte a "béketábor" összeomlását, s a posztszovjet térségben a XIX. századi államnacionalizmus szerepébe került. Romániában ma még épphogy csak kivehetô a két nacionalista irányzat szétválása. Az egyik irányzat, a politikai nacionalizmusé, elfogadja a területi realitásokat, és az államnemzet jogállami kiteljesítését tûzi célul. A másik viszont – az ortodoxia értékeire inkább alapozva – "nemzetpedagógiai" fundamentalizmusba hajló könyörtelenséggel s a határok folyamatos megkérdôjelezésével folytatja a XIX. század kulturális nacionalizmusát. Mindez egybevág Sorin Antohi megállapításaival is, aki szerint "a nemzetet megilletô szimbolikus tér átalakítását" célzó törekvések mindig két irányzatba rendezôdtek: egy autochtonistának s egy nyugatiasnak nevezhetôbe.13 Az államnacionalizmus pozitív, modernista oldalának az elôtérbe kerülése azt eredményezte, hogy a nyugatias elit az univerzalizmus iránti sóvárgását (Antohi ezt "geokulturális bovarizmusnak" nevezte) most már konkrét programokra válthatja át, az autochtonisták pedig csak a tradicionalista (kulturális) nacionalizmus jegyében tiltakozhatnak ez ellen, amellyel viszont nem tudják elhárítani a Kelet-Európa felé való (ortodox, szlavofil, "szürkezónás" stb.) nyitottság vádját.

Összefoglalva eddigi gondolatmenetünket: a huntingtoni törésvonal mint Románia területét metszô határvonal valójában csak egy kettôs határhelyzetként értelmezhetô. Az egyik kétségtelenül területi-földrajzi vonatkozású is: Erdély történelmileg megalapozottabb polgári hagyományaira vonatkozik. A másik határvonal azonban tisztán kulturális és szociológiai jellegû, s egy – a nyugati értékek iránt elkötelezett – elit, valamint egy modernizációs potenciál nélküli, kelet-európai karakterjegyekkel rendelkezô román társadalom között áll fenn. A posztszocialista román államnacionalizmus pedig az elôtt a kihívás elôtt áll, hogy sikerül-e egyesítenie e két belsô törésvonal "európai" oldalát Románia minél gyorsabb euroatlanti integrációja érdekében.

IV.

Milyen alternatívák elé kerültek tehát Románia politikai elitjei?

Paradox módon, a kelet-európai "határfetisizmusok" kölcsönös biztosításának az igénye vezetett az alapszerzôdések elfogadásához. Azonban e szerzôdések aláírásának és ratifikációjának formális aktusa még nem jelenti automatikusan azt, hogy ezek az országok saját környezetükkel, szomszédságukkal azonnal úgy lépnek a megbékélés útjára, hogy egyben "a belsô és külsô integráció labirintusából"14 is kikeverednek. A Románia euroatlanti integrációját célként megfogalmazó román politikai gondolkodásnak több irányzata is van, amelyek épp a belsô és külsô integrációt összekapcsoló lehetôségek és eszközök eltérô értelmezésében különböznek egymástól. A hagyományos polgári (a nemzetállami projekt kulturális megalapozását is felvállaló) nacionalizmus ma képtelen ezt az összekapcsolást elvégezni, s ez abban mutatkozik meg, hogy csak konjunkturálisan fogadta el az alapszerzôdéseket (a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tûnik leginkább idesorolhatónak, de a Nemzeti Liberális Párt és a Polgári Szövetség Pártja is leginkább ezen irányzaton belül nyilatkozott), s kisebbségpolitikáját sem tudja a környezô államokban élô románság jogainak képviseletével azonos elvi alapokra helyezni.15

Az államnemzeti integráció gondolatát következetesen elôször Gabriel Andreescu és köre gondolta végig 1994-ben: véleményük szerint a román alkotmány jelen formájában is elégséges keret a kisebbségi kérdés rendezésére, csupán az alkotmányba foglalt nemzetfogalomnak kell más – honpolgári és nem etnikai – értelmet adni. Ennek az "értelemadásnak" a legcélravezetôbb módja az, hogy az identitáshoz való jogot – következésképpen a kisebbségvédelmet is – az emberi jogok rendszerének részévé tesszük. Az RMDSZ-szel folytatott kisebbségjogi vitában16 egy olyan állammodell képét rajzolták meg, amely a következô tételen alapszik: Románia számára a kitûzhetô cél egy olyan vertikális, homogén jogállami szerkezet megteremtése, amely lehetôvé teszi a kisebbségek identitásának a védelmét is azáltal, hogy az identitáshoz való jogot az emberi jogok rendszerébe illeszti. E modell az identitások közötti konfliktusok kezelését – mint emberjogi kérdéseket – a jogviták és az igazságszolgáltatás klasszikus terepére utalja. Tehát egy zárt, monolitikus állammodellrôl van szó, amelynek kitüntetettsége azonban – akár tisztában vannak ezzel megfogalmazói, akár nem – nem független a román államiság történetétôl.17 S itt legalább két megjegyzést kell tennünk: 1. A vázolt felfogás logikailag és történetileg is az elsô változat örököse. Logikailag úgy kapcsolódik a klasszikus román nemzetállami koncepcióhoz, hogy miközben az identitás problematikájának elismerésével azt rögtön a jog- és igazságszolgáltatás ketrecébe zárja, máris azt bizonyítja, hogy szükségtelen minden, egyfajta "természetjogi egységeken" alapuló (etnikai, regionális) autonómia. Történetileg viszont ez azt jelenti, hogy a modell tartalmazza, sôt továbbélteti a klasszikus nemzetállami reflexeket, melyek szerint gyanús, sôt az állammal szemben ellenséges minden olyan önkormányzatiságra való törekvés, mely közösségi lojalitásokon alapul, ugyanis minden, az államhoz való lojalitással szemben megjelenô, kompetitív lojalitásforma közvetlenül is érinti "a román állam kohézióját".18 2. Az Andreescu-csoport szerint a román nemzetállam elveszti "etnikai tartalmát", ha polgárait az identitáshoz való jog jogintézményeivel is kellôen megtámogatjuk. Azonban ma ez már egy letûnt liberális illúzió, s itt elegendô lesz, ha Kis Jánosra utalunk, aki tulajdonképpen a liberalizmus nevében jelentette be, hogy félre kell tennünk az "etnikailag semleges állam gondolatát", s helyette a nemzetállam másik alternatíváját, a "társnemzeti államét" kell szem elôtt tartanunk.19 Mind Kis János, mind a lényegileg hasonló álláspontra helyezkedô Kende Péter20 érvei alapján megalapozottnak tûnik a következtetés, miszerint a román nemzetállami projekt nem vezérelhetô át – amint azt Andreescuék gondolják – az etnikailag semleges állam projektjébe.21 Ha ugyanis az állam igényt tart arra, hogy a polgárok magukénak tekintsék és egymással politikai közösséget alkossanak – s erre éppen stabilitása szempontjából van szüksége –, akkor nem tekinthet el a szolidaritásnak attól a formájától s fenntartásának azon eszközeitôl, amelyek egy több mint százéves nemzetállami fejlôdés során sikeresnek bizonyultak, azaz: az állam nem tud fennmaradni sem történelmi emlékezet, sem hivatalos rangra emelt, kanonizált hagyományok nélkül.

Késôbb Andreescu álláspontja módosulni látszik: 1995 júniusában már arról ír, hogy annak a hathatós stratégiának, amely Romániát a jövô Európájához köti, két alapeleme van: a Magyarországgal közös határ átjárhatósága és Erdély bevonása – a belsô gazdasági liberalizáció révén – egy regionális dinamikába.22 Nyilván ez már több, mint az "identitáshoz való emberi jog" biztosítása – egy régió, Erdély, multikulturális örökségének, "a régi Mitteleuropa civilizatorikus erejének" állampolitikai hasznosítását jelenti, amelyrôl helyesen jegyzi meg Molnár Gusztáv, hogy nem válhat politikai projektté alkotmányjogi konzekvenciák nélkül. Mindazonáltal e radikálisan végig nem gondolt gondolat is már annak a harmadik irányzatnak a markáns jele, amely kulturálisan a szinte teljesen elfeledett, román "közép-európai erdélyiségig" vezethetô vissza. E közép-európaiság napjainkig már csak néhány író (Virgil Nemoianu, Ion Negoitescu) munkássága révén maradt fenn, de újrafelfedezésének perspektívái adottaknak látszanak. Egyrészt megjelent az Erdély Nagy-Románia elôtti multikulturális létének újrafelfedezése iránti igény – Cistelecan nevezetes esszéjét23 mindenképpen ide kell sorolnunk –, másrészt határozott törekvés észlelhetô a lengyel, magyar és cseh – ma már klasszikusnak számító – "közép-európa-irodalom" (Milosz, Kundera, Havel, Konrád mûvei) toposzainak elsajátítására.24 Csak éppen hiányzik az aktuális kihívásokra is válaszolni tudó politikai képzelôerô. Az erdélyiségre ráhangolódó politikusok még nem tartanak ott, ahol Cistelecan, aki egy kérdést meglehetôs határozottsággal fogalmazott meg: "Mi akadályozza az erdélyieket abban, hogy központtá alakítsák a provinciát?"25

A vázolt három irányzat világos megkülönböztetése azért fontos számunkra, mert egyben három Európa-kép is tartozik hozzájuk. Az "Európa-projektet" még a hagyományos nemzetállami attitûd sem tagadja, de azt valójában már egy megvalósult kulturális (és esetleg morális) egységként gondolja el, semmiképp sem egy olyan egységesülési folyamatként, amely belpolitikailag is elkötelezi Romániát, és amelynek strukturális konzekvenciái is vannak az országra nézve. Az 1995–96-os esztendô – s minden bizonnyal: a kilencvenes évek – egyik legizgalmasabb értelmiségi vitája, az Andreescu–Paler vita lényegében ennek az Európa-képnek a vitája volt.26 E vitában Gabriel Andreescu határozottan kifejtette vitapartnerével, Octavian Palerrel szemben (aki mellett Alexandru Paleologu is megszólalt27), hogy a jelenlegi európai egységesülési folyamatban a románok számára most sokkal fontosabb az, hogy elôtérbe került az emberi jogok kérdése – s ennek révén az emberi létnek az az univerzális dimenziója, amelynek tekintetbevétele nélkül nem tudunk bekapcsolódni a modern folyamatokba –, mint az, hogy e folyamat milyen mértékben érinti a román kultúrát.28 A csupán kulturális értékeink védelmére korlátozódó diszkurzus – írja Andreescu –, az, amit Paler "mérsékelt nacionalizmusnak" nevez, valójában az izolacionizmust szolgálja, s ugyanúgy aláássa az alapvetô emberi jogokat és szabadságjogokat, mint a xenofób ideológiák. Ezenkívül a hagyományos kulturális klisékbôl építkezô diszkurzusok ma már nem alkalmasak arra, hogy a modern jogállam kiépítéséhez kapcsolódó problematikát hatékonyan megragadják és megjelenítsék.

A Paler-féle nacionalizmus tehát Romániát elitdemokráciaként próbálja integrálni egy XIX. század végi – XX. század eleji Európába.29 Az államnacionalizmus honpolgári nacionalizmusként való értelmezésén alapuló Andreescu-koncepció ennek meghaladását az Európai Unió jogrendjének, az acquis communautaire-nek a befogadására való felkészüléssel kívánja elérni, úgy is mondhatnánk: ennek a felkészülésnek az ideológiája. Azonban az Európai Unió több ennél: a formális szerkezetét alkotó jogszabályok és intézmények mellett létezik egy informális hatalmi egyensúlya is, amelyhez mindegyik új tagállamnak saját regionális hivatása megtalálásával kell igazodnia. Románia közép-európaiságának felfedezése – mely a román politikai gondolkodásnak még egy alig kitapintható, harmadik irányzata – elsô lépés az új hatalmi egyensúlyi rendszerbe való beilleszkedés útján, s az máris nyilvánvaló, hogy e külsô integráció nem valósulhat meg anélkül, hogy ne hasson ki az ország belsô történelmi tájegységei közötti egyensúlyra.

Az Európai Uniót mai formájában megalapozó maastrichti szerzôdés 0. cikkelye szerint: "Minden európai állam igényelheti, hogy az Unió tagjává váljon." A cikkely kimondja ugyan, kinek áll jogában igényét bejelenteni, de diszkréten hallgat arról, hogy milyen feltételek teljesülése esetén elégítik ki ezt az igényt. Az igénybenyújtásra jogosultak körét a földrajzi értelemben vett "nagyobbik" Európa jelöli ki, a belépés kritériumait azonban a "kisebbik" Európa (a tulajdonképpeni Nyugat) szabja meg. A "huntingtonizmus"30 tulajdonképpen e helyzet kulturális percepciójaként is értelmezhetô, azonban e viszony a változó "hatalmi hivatások" szerint is elemezendô, úgy, ahogy azok az Unió történetébôl kiolvashatók.

A háború utáni Európa elôször a francia–német közös uralom jegyében szervezôdött. Ez egy mindkét fél számára kényelmes megállapodást jelentett: a németek birtokolták a gazdasági eszközöket, a franciák pedig megtartották politikai kezdeményezô szerepüket. Azonban – amint Tony Judt felfigyelt rá – Franciaország hegemóniája egy olyan nukleáris fegyverzeten alapult, amelyet az ország nem használhatott, egy olyan hadseregen, amelyet magán a kontinensen nem vethetett be, és egy olyan nemzetközi pozíción, amely a világháború utáni három gyôztes hatalom "háború végi önzô nagylelkûségén alapult".31 Így ez az egyensúly Németország gazdasági megerôsödésével hamar felborult, majd – 1990 után – egy alapvetôen más helyzetbe ment át: Németország ismét Európa nagyhatalma lett, miközben Franciaország regionális hatalom maradt a kontinens nyugati szegélyén. Németországnak viszont még nincs igazi expanziós stratégiája a közép-európai térségre nézve: a Hitler utáni, majd újra egy államban egyesült németség ma még saját európai identitásának kikovácsolásával van elfoglalva. Az új identitás keresésének következménye, hogy Németország igyekszik a "katolikus-germán" Mitteleuropa emlékét meghaladó módon viszonyulni a közép-európai térséghez. Ez a stratégiailag destabilizáló hatású identitáskeresés vetül rá az Unió strukturális dilemmáira: az integráció elmélyítése általában a bôvítéssel ellentétes célként jelenik meg, a bôvítés pedig a belsô, intézményi reformok (az elmélyítés) akadályának tûnik.32 Vannak államok, melyek az elmélyítést és a kibôvítést akarják, de olyanok is, amelyek csupán az elsôt akarják mindenképpen, a másodikat már kevésbé. Fôleg a kisebb államok között vannak olyanok, amelyek az elmélyítés meggyôzôdéses híveiként nem szeretnék azt, hogy a nagyok által privilegizáltnak nevezett helyzetük megszûnjön. Még inkább az elmélyítés hívei Nyugat-Európa gazdag régiói (Baden-Württemberg, a francia Rajna–Alpok régió, Lombardia, Katalónia), amelyek felfedezték, hogy érdekeiket szolgálja az, ha közvetlenül az európai intézményeken keresztül tudnak szövetkezni egymással. Tulajdonképpen ôk Európa gyôztesei, a vesztesek pedig a szegényebb peremrégiók, "a déliek", azok, akik – mint szintén Tony Judt írta – "nem élnek aranyháromszögekben, eltûnt határok mentén".33 Számukra viszont egyetlen eszköz maradt csupán: a nemzetállam. Ôk sem fordulnak szembe teljesen az Unióval, de az integráció "nemzetállamibb" formáit fogják elônyben részesíteni.

Romániának ebben a tagolatlan térben kell megtalálnia saját regionális hivatását, azaz felismernie az európai országok közti szereposztás változásait, s ez nyilván több – nem feltétlenül egyidejû – felismerésbôl fog összetevôdni. Miután Magyarország – Németország megváltozott hatalmi súlyának köszönhetôen is – átveszi azt a "nyugati" közvetítô szerepet, amelyet korábban Ausztria látott el Európa keleti és nyugati fele között, Romániára hárulhat az a "keleti" közvetítô szerep, amely korábban Magyarországé volt, s amelyre a már integrált Közép-Európa, valamint a várományos Délkelet-Európa (a Balkán) között lesz szükség. S ha Magyarország hivatása (és elônye) az lesz, hogy "Közép-Európa közepévé"34 válik, akkor szükség lesz egy másik közvetítôi szerepre is a közép-európai térség és a Fekete-tenger övezete között. Az alapvetô kérdés csupán az, hogy Románia milyen pozícióból vállalhatja fel e közvetítôi hivatást.

A december 12–13-i luxemburgi döntés látszólag a bôvítés pártjának egyértelmû gyôzelmét hozta meg. Eldôlt, hogy az Unió nem mond le a Közép- és Kelet-Európa felé való nyitásról, viszont nem dôlt el, hogy milyen strukturális következmények mellett vállalja fel azt. Az a ki nem mondott feltevés, hogy Oroszország marad az egyetlen jelentôs katonai veszély az Unióra nézve, folyamatosan fenntartja az európai államoknak azt az elképzelését, hogy "pufferállamokkal" válasszák el magukat Oroszországtól. Az Unió strukturális alapkérdése marad, hogy e "pufferövezet" az Unión belül vagy azon kívül helyezkedjék el. S a választól függ, hogy Románia integrálódhat-e nemzetállamként az Unió peremövezetébe (amennyiben a bôvítésre tényleg sor kerül), vagy nemzetállamként kiszorul abból. A román politikai elit tehát nem "találhatja ki" Románia regionális hivatását anélkül, hogy ne vessen számot Románia nemzetállamiságával, azonban döntése – a nemzetállamiság melletti "kitartás" vagy a devolúció felvállalása – nem lesz független attól, hogy Európa keleti pereme milyen strukturális feltételek mellett kerül be vagy marad ki az Unióból.

V.

Következtetésünk tehát az, hogy Románia kiegyezése Közép-Európával két módon is bekövetkezhet. Az egyik a föderalizmus vagy a devolúció fokozatossága, amellyel – mint Molnár Gusztáv írja – "Románia politikai modernizációjának és belsô integrációjának egymással szorosan összefüggô folyamatai egyszerre jutnának nyugvópontra"35. A másik: a nemzetállami integráció útja. Az Európai Unióba nemzetállamként belépô Románia ekkor a Molnár Gusztáv által is említett defenzív nemzetállamiság keleti periferiáját stabilizálja. Ennek a kiegyezésnek, a defenzív nemzetállamiság stabilizációjának is van ára: a "korlátozott nemzetállam" fenntartásában érdekelt román politikai elitnek a (valószínûleg Székelyföldre korlátozódó) területi autonómia biztosításával kell kompromisszumot kötnie az erdélyi magyarság politikai képviselôivel.

Ha e két kiegyezésrôl mint két stratégiáról beszélünk, akkor nyilván a föderalizmus vagy a devolúció stratégiája az, amely határozottan az Unió felé tereli Romániát. A nemzetállami stratégia azt a bizonytalanságot tartja fenn, amely a "pufferövezet" még el nem döntött státusából (külsô vagy belsô) következik. Ez a döntéshelyzet viszont az Unió alapvetôen politikai jellegébôl következik: bármennyire is a gazdaság és a jogharmonizáció kérdései azok, amelyek a felvétel és bôvítés kérdései kapcsán az elôtérbe kerülnek, az Unió mégis – és nem csupán Maastricht óta, hanem már a Montánunió 1951-es megalapítása óta – egy gazdasági kooperáción túlmutató, biztonságpolitikai vállalkozás.36

Nem mindegy tehát az sem, hogy a defenzív nemzetállamiság az Unió külsô vagy belsô peremén jut szerephez. A területi autonómiára vonatkozó kiegyezés valószínûleg csak az Unió belsô peremén valósulhat meg, ezzel azonban Románia belsô integrációja csak részlegesen megy végbe, hiszen a részlegesen nyugvópontra juttatott román–magyar ellentét mellett a történelmi országrészek eltérô gazdasági fejlettsége továbbra is komoly belsô feszültségek forrása marad. Az Unió külsô peremén a stabilizáció nyilván csak alacsonyabb szinten valósulhat meg: a román–magyar kiegyezés kérdése itt valószínûleg a körvonalazódó román államnemzeti szervezet multikulturális bôvítményeinek37 keretei közé szorul. Úgy tûnik, hogy a Constantinescu és Ciorbea nevével fémjelzett új román politika is csak ezt a kiegyezésmodellt tudja felajánlani az erdélyi magyarságnak és Magyarországnak, azonban az máris világos, hogy ennek stabilizáló hatása a román–magyar viszonyra csupán konjunkturális jellegû. A tanügyi törvény körüli bonyodalmakat kommentálva nemrégiben nagyon kritikusan jegyezte meg Alina Mungiu, hogy a román politikai elitnek globálisan kellene szembenéznie a "magyar kérdéssel", és nem olyan egyezkedések sorozatával, amelyek kiragadott részproblémákban vezetnek eredményhez. Ugyanis az egyes kérdésekben elért, "pontszerû" eredmények mellett fennmarad az a bizalmatlanság, amelyet a másik fél végsô céljainak nem ismerete gerjeszt.

A devolúció stratégiáját Molnár Gusztáv már korábban az RMDSZ figyelmébe ajánlotta. A román–magyar alapszerzôdés elfogadását követôen, az 1996. novemberi választások kampányidôszaka elôtt arra biztatta az RMDSZ-t, hogy "a román közigazgatási rendszer egészére vonatkozó, átfogó reformtervezetet tegyen le az asztalra, amely egyrészt alkalmas arra, hogy az elemeiben meglevô helyhatósági autonómiát és közigazgatási decentralizációt – az ellenzéki pártok hasonló törekvéseivel összhangban – kiteljesítse, másrészt egy késôbbi, de nem túl késôi szakaszban, az Európai Unión belüli általános joggyakorlattal összhangban, lehetôvé teszi az erdélyi és bánáti régió kérdésének felvetését". Méghozzá szigorúan territoriális, és nem etnikai alapon.38 Azonban ennek nehézségei csak részben azok, amelyekre Molnár Gusztáv utal, amikor megállapítja, hogy "a Markó–Takács–Tôkés-féle vezetés léte, belsô legitimitása a meglevô programhoz kötôdik".39 Jóval többrôl van szó: egy ilyen stratégia felvállalása hosszabb távon túlmegy az RMDSZ alanyiságán. Mégpedig azért, mert a "regionális gondolat" érvényre juttatása nem mehet végbe a romániai pártrendszer átalakulása nélkül, s ez közvetlenül is érintené az RMDSZ-t.

A nemzetállami stratégiával szemben az RMDSZ nyilván csak az autonómiák programját képviselheti: a román–magyar kiegyezés egyetlen lehetséges, hosszú távú stabilitást biztosító útját. Az autonómia kétségtelenül arányos megoldás mindegyik érdekelt fél számára: azon alapszik, hogy a határmódosítás kérdése nem tûzhetô napirendre (Románia érdeke), kifejezi azt a realitást, hogy Magyarország szomszédaihoz fûzôdô érdekeibôl nem iktatható ki az ottani magyarság léte (azaz Magyarország nem képes arra – sem társadalomtörténetileg, sem kulturálisan –, hogy "lehatárolja" magát a szomszédos országokban élô magyar kisebbségekrôl), és intézményes biztosítékot nyújt a kisebbségben élô magyarságnak is identitása megôrzéséhez. Azonban amilyen világos egyenlet ez biztonságpolitikai szempontból, annyira bonyolult azoknak a taktikai lépéseknek a sorozata, amelyek ehhez elvezetnek, mivel Közép-Kelet-Európában nemcsak közjogi autonómiát, hanem polgári társadalmat is építeni kell. Olyan fejlôdési folyamatról van tehát szó, amely számos kis helyi és testületi (nem feltétlenül etnikai) autonómia kialakulásának kedvez, azonban amelyek nyelvi és etnikai igények sokaságát építhetik magukba.

Végül maga az RMDSZ közvetlenül is folytathat stabilizáló politikát, ha a már megállapodottnak és kielégítônek tekintett kisebbségi modell melletti politikai felügyeletre áll be.40

Hogyan alakulhat a magyar politika?

A kilencvenes évek elsô felének magyar külpolitikai doktrínája, a három elv – jószomszédsági politika, euroatlanti integráció és a határon túli magyarok érdekeinek védelme – egyensúlya ma már egyre kevésbé tartható fenn. A doktrína védelmében ugyan elhangzanak még kiegészítô értelmezések (az utóbbi idôben az, hogy e három elv egyensúlya "dinamikusan" valósul meg, azaz, ha valamelyik prioritás idôlegesen az elôtérbe kerül, az még nem jelenti azt, hogy az elvek egyensúlya felborult), azonban Magyarország NATO-felvételét követôen – ami a tervek szerint 1999. április 4-ig, a NATO megalakulásának 50. évfordulójáig lezárul (a 16 tagállam parlamentjében eddig ratifikálni fogják Magyarország tagságát) – feltehetôleg mindenképpen új doktrínára lesz szükség, mert az euroatlanti integráció prioritása már csak a belpolitika (fôleg a gazdaságpolitika uniós átalakítása) számára lesz releváns.

Lôrincz Csaba politológus egyik, 1997 októberében tartott elôadásában41 diagnózist állított fel a magyar külpolitikáról: a magyar külpolitika – mondta – sodródik, s ezt a taktikai mozzanatok, rögtönzések eluralkodása jelzi. E taktikai túlsúly kulcsformuláját a "mi tesszük, amit ôk gondolnak" megfogalmazással adta vissza. Ennek a formulának nagy hagyományai vannak, hátránya ma az, hogy Magyarország közvetlen külpolitikai környezetére destabilizálólag hat. Az integrációs perspektíva mostani adottsága mellett – s talán elôször Magyarország e századi történetében – e sodródás megállítható. A NATO-tagság véglegessé válása után Magyarország már nyugodtan vállalhatja szomszédságpolitikája és a határon túli magyarok érdekében folytatandó politika világos, "saját szempontú" összekapcsolását. A magyar külpolitika határozottabbá válása azonban csak átmenetileg élezné ki a viszonyt a két ország, Románia és Magyarország között, középtávon mindenképpen segíteni fogja Romániát abban, hogy megtalálja regionális, közép-kelet-európai hivatását.

—————————————

1 Lásd Journal of Democracy 2. évf., 1. sz., 1991. tél.

2 Samuel P. Huntington: Civilizációk összeütközése. Korunk 1996/1.

3 Huntington: i.m.

4 Lásd Süddeutsche Zeitung 1993. aug. 21–22.

5 Lásd Europäische Rundschau 1994. I. 95–108.

6 A Nyugatnak a balkáni "válsághoz" való viszonyulása szembesülés is volt az elsô világháború után "letéteményesített jó/rossz, barát/ellenség elvrendszerrel" – írja Losoncz Alpár a Déja vu a Balkánon címû esszéjében. Lásd Korunk 1993/11.

7 Lásd Fehér Ferenc: Európa arcai. = Kelet-Európa "dicsôséges forradalmai" (Heller Ágnessel). T-Twins Kiadó, 1992. 191–196.

8 Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4.

9 Lucian Boia: Istorie si mit în constiinøa româneascã. Humanitas Kiadó, Buc. 1997. 16.

10 Lásd Lucian Boia: i.m. 19–20.

11 Vö. John Plamenatz: A nacionalizmus két típusa. = Eszmék a politikában. A nacionalizmus. Szerk. Bretter Zoltán és Deák Ágnes. Tanulmány Kiadó, Pécs 1995. – Gáll Ernô: A nacionalizmus színeváltozásai. Literator Könyvkiadó, Nagyvárad.

12 Csepeli György: Lehel kürtje és a nyugati szél. A Hét 1996/36–37, 38.

13 Sorin Antohi: Românii în anii 90: geografie simbolicã si identitate socialã. = România versus România. Antologie si prefaøã de Gabriel Andreescu. Ed. Clavis, 1996. Magyar fordításban: Magyar Kisebbség 1996. 4. sz.

14 Molnár Gusztáv: i.m. Magyar Kisebbség 1997. 3–4. sz. 225.

15 Mostani elemzésünkben nem érintjük a posztkommunista pártok szerepét, csupáncsak azokét, amelyek az euroatlanti integráció kérdésében elkötelezettnek tûnnek.

16 E vita nyitánya a tusnádfürdôi szakértôi tanácskozás volt (1994. május 14–15.), amelyen elôször szembesítették román és romániai magyar politikai szakértôk nézeteiket politikailag vitatott kisebbségjogi koncepciókra vonatkozóan. Lásd Gabriel Andreescu – Valentin Stan – Renate Weber: Concepøia UDMR privind drepturile minoritãøilor naøionale. Ed. Centrul pentru Drepturile Omului, APADOR-CH, é.n. (1994. október). Az államnemzeti struktúrában újrafogalmazandó nemzetfogalom konkrétabb körvonalat az APADOR-CH szakértôi által kidolgozott kisebbségi törvénytervezetben kap. Az erre vonatkozó vitát lásd: Revista Românã de Drepturile Omului Nr. 6–7 (1994). Magyarul: Magyar Kisebbség 1997/1–2. (7–8.)

17 Vö. Pethô Sándor: Kisebbségi autonómia és nemzetállam. Magyar Kisebbség 1997/1–2.

18 Lásd Andreescu–Stan–Weber: i.m. Magyar Kisebbség 1997/1–2. 158.

19 Kis János: Túl a nemzetállamon I. Beszélô 1996. március. Románul: János Kis: Dincolo de statul-naøiune. Altera 1996/5.

20 Vö. Kende Péter: Szakítani a nemzetállamisággal (1991). Van-e kiút a magyar–román viszályból? (1991). = Kende Péter: Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában? Osiris-Századvég, Budapest, 1994. Magyar kérdés 1996-ban. Beszélô 1996. 4. sz.

21 Más szavakkal: nincs egy jó, honpolgári fajta nacionalizmus és egy rossz, etnikai fajta. Rogers Brubaker, a California University szociológusa szerint ez a fajta megkülönböztetés valósággal mítosszá vált a nacionalizmuskutatásban, s rokonságban áll a kelet-európai nacionalizmusok ama "orientalista" felfogásával, miszerint a honpolgári nacionalizmus Nyugat-Európára, az etnikai nacionalizmus pedig Kelet-Európára jellemzô. Valójában a honpolgári-etnikai megkülönböztetést a régión belül is használják, legtöbbször azért, hogy elhatárolják a saját nép "jogos" honpolgári nacionalizmusát a szomszédok rossz és jogtalan etnikai nacionalizmusától. (Vö: Rogers Brubaker: Ártalmas állítások. Mítoszok és tévképzetek a nacionalizmuskutatásban. Beszélô 1996. október)

22 Gabriel Andreescu: Privirile, îndreptate spre Republica Moldova ori spre Ungaria? Contrapunct iunie 1995.

23 Alexandru Cistelecan: Provincia ratatã. Gazeta de Mures 1993. május–június. Magyarul: Kudarcot vallott provincia. Korunk 1993/11. Talán nem érdektelen felfigyelni arra a párhuzamra, amely Kundera "elrabolt Nyugatja" és a "kudarcot vallott provincia" között megvonható.

24 E tekintetben rendkívül figyelemreméltó a Temesvári Egyetem mellett mûködô interdiszciplináris csoport – vezetôi: Adriana Babeøi és Cornel Ungureanu – munkássága. Babeøi és Ungureanu szerkesztette a Közép-Európa-irodalom elsô, román nyelvû, reprezentatív szöveggyûjteményét: EUROPA CENTRALÃ. Nevroze, dileme, utopii. Polirom Kiadó, Iasi 1997.

25 A föderalizmus ma még nem több, mint néhány liberális politikus (korábban az LP 1993, ma a Liberális Párt néhány vezetô személyiségének) magánvéleménye. De még fontosabb lenne annak felismerése, amit Paul Philippi fogalmazott meg: "Mindaddig, míg Erdély sajátos örökségére úgy tekintenek, mint gondot és esetleges veszteséget okozó tényezôre, vagy mint Románia önképét zavaró idegen testre, Romániát is fel lehet fogni úgy, hogy illegitim örököse saját területe jelentôs részének." Lásd Philippi: Federalism si libertate. Altera 6.

26 A vita törzsanyagát alkotó írások a Gabriel Andreescu által szerkesztett Naøionalisti, antinaøionalisti… címû kötetben jelentek meg (Polirom Kiadó, Iasi 1996 ).

27 Paleologu határozottan bírálta a maastrichti szerzôdést.

28 Lásd Gabriel Andreescu: Interes naøional, profil intelectual. = Naøionalisti, antinaøionalisti

29 Gellner szerint ez a korszak, amely maximálisan megköveteli a homogenizációt, amely az ipari társadalomban funkcionális szükségszerûség. (Vö: Gellner: Nations and Nationalism. Cornell University, 1983.) De túl az ipari társadalom homogenizációs nyomásán, ez a korszak a szuverenitás megélésének maximuma, a "fegyveres nemzet" és a homogenizáló iskolarendszer delelôje.

30 Vö. Vladimir Tismãneanu: Ca potential, schimbarea din noiembrie 96 este în directia celorlalte tãri din Europa Centralã. "22" 1997/44.

31 Tony Judt: Európa: a nagy ábránd. Beszélô 1996. október.

32 A jelenlegi döntéshozási mechanizmusok, melyek a konszenzus elvén alapulnak, feltehetôleg jóval lassabban és nehezebben fognak eredményt hozni. Valószínûleg a minôsített többséggel történô döntéshozatal általánossá tétele lesz az egyetlen megoldás.

33 Tony Judt: i.m.

34 Kopátsy Sándor: Magyarország Közép-Európa közepe. Privatizációs Kutatóintézet, 1995.

35 Molnár Gusztáv: i.m.

36 Gerd Tebbe: Kelet felé nyitás: óhajok és valóság. Europa-Archiv. Szemlézve: Valóság 1995/5.

37 Vö. Bakk Miklós: Esélyrajzok egy fordulathoz. A Hét 1997/28.

38 Molnár Gusztáv: Válaszúton az RMDSZ. Romániai Magyar Szó 1996. szeptember 6.

39 Molnár Gusztáv: i.m.

40 Ahogy azt a finnországi Svéd Néppárt teszi: mindenkori koalíciós tagságával mintegy watch-dogja az alkotmányosan szabályozott kétnyelvûségnek.

41 Határon túli magyar szervezetek autonómiatanácskozása, Szeged, 1997. október 24–26.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék