magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 1. (11.) SZÁM - Az erdélyi kérdés
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Lengyel László

Az európai civilizáció és határai

A máltai–madridi békerendszer

Az 1997. májusi helsinki NATOorosz megállapodás, majd a júniusi madridi NATO- és júliusi amszterdami EU-csúcsértekezletek jóváhagyták Európa új határait és befolyási övezeteit. Jóváhagyták és nem kijelölték. A kijelölést többé-kevésbé elvégezte a transznacionális tôke, amikor világossá tette, hogy mely kelet-európai országokba hajlandó beruházni és melyekbe nem. Ahová ez a tôke nem tette be a lábát, ott Európa és az Egyesült Államok, az Európai Unió és a NATO nem kíván jelentôsebb kötelezettséget vállalni.

A máltai–madridi békerendezés a negyedik európai békerendezés e században. Az elsô világháborút lezáró versailles-i béke, majd az 1938-as müncheni megállapodás és az 1939-es MolotovRibbentropp-paktum, a második világháborút berekesztô jaltai békerendszer után az 198997-es rendezés benne a német újraegyesítéssel, a szovjet, a jugoszláv, a csehszlovák szétbomlással, a délszláv háborút lezáró daytoni megállapodással s végül a NATO–orosz megegyezéssel és a NATO keleti kiterjesztésével Lengyelország, Csehország és Magyarország felé – kialakítja az új Európa, illetve az új Kelet-Európa képét.

Az 1989-es amerikai–szovjet máltai megállapodás feltehetôen döntött az NDK, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország kiengedésérôl a szovjet befolyási övezetbôl. Ez a paktum nem tartalmazta a "túszok" elengedésének pontos menetrendjét, sem a német újraegyesítés lehetôségét, csak azt, hogy a négy szovjet zónához tartozó államot a Szovjetunió szabadon engedi a cserébe ígért gazdasági támogatásért.

Itt nem területet cseréltek területre, hanem területet adtak cserébe gazdasági kompenzációért és a világhatalmi pozíció fenntartásáért. Gorbacsov visszavonulása a négy országból annak érdekében történt, hogy a külsô birodalom egy részének elvesztéséért cserébe stabilizálhatóvá váljék mind a belsô birodalom, a Szovjetunió, mind pedig a szovjet "reformvezetés" hatalma.

A Gorbacsov–Bush máltai paktum tanulsága, hogy a két nagyhatalom kizárólagos joggal döntött európai kérdésekben, anélkül hogy az európai hatalmaknak, netán az érintett országoknak beleszólást engedett volna döntésükbe.1 Az amerikai döntés mindenesetre lehetôvé tette a német újraegyesítést, és a német belsô kör - Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország – Nyugat felé történô elmozdulását. Máltán nem dönthettek Jugoszláviáról, amely nem tartozott a szovjet érdekövezetbe, se a Ceausescu-féle Romániáról, amely önelvû politikájával egyik félhez sem állt közel. Mind az amerikai, mind a szovjet feltevés Jugoszláviáról a nyugati irányú mozgás lehetett.

A felek nem számítottak arra, hogy a nyugatnémet vezetés él a történelmi lehetôséggel és véghezviszi a német újraegyesítést, de nem gondoltak arra sem, hogy egymás után szétesnek a Máltán még egységesnek látszó föderációk: így 1991-ben széthullik Jugoszlávia, a Szovjetunió, majd Csehszlovákia. A Kelet-Európát megrázó forradalmi átrendezôdés meglepte a nyugati hatalmakat, amelyek ezért utolsó pillanatig ragaszkodtak a szétesô szocialista föderációk egyben maradásához, illetve eltérôen foglaltak állást az utódállamokkal kapcsolatban.

Az 1989 után bekövetkezett drámai negatív változások – a délszláv háború, a kelet-európai országok gazdasági válságai –, a német tapasztalatok Kelet-Németországgal kapcsolatban, az EU belsô gondjai nem növelték a Nyugat hajlandóságát a máltai megállapodásnál bôvebb kelet-európai terjeszkedésre, ellenkezôleg, inkább az annál kisebb, szûkebb kiterjesztés vált elfogadottá.

A kilencvenes évek közepére körvonalazódott az egypólusú világ képe. A máltai szovjet partner összeomlott, és a német egység utáni Európa nem vált világhatalmi partnerré. A klasszikus hatalmi egyensúly (balance of power) nem létezik. Az Egyesült Államok döntôbíróvá vált valamennyi világméretû ügyben. És az Egyesült Államok 1995 elejére eldöntötte, hogy rendet kell teremtenie az európai "hátsó udvarban", és ebben neki kell meghatározó szerepet vállalnia, amelyet az európai nagyhatalmak csak támogathatnak.2 Mind a délszláv háború befejezésének kikényszerítésében, mind a NATO keleti kiterjesztésében az Oroszországgal folytatott alkuban az Egyesült Államok döntései és menetrendje érvényesültek.3

A második Clinton-adminisztráció már azon igyekezett, hogy mind az európai nagyhatalmakkal, mind Oroszországgal, mind Japánnal és Kínával az Egyesült Államoknak legyen a legszorosabb kapcsolata, illetve kizárja ezeknek a hatalmaknak bármiféle, az Egyesült Államokat kihagyó, netán azzal versengô, ellenséges koalícióját.4 A Clinton–Albright páros e feladatot sikerrel végzi.

Ugyanakkor a Clinton-adminisztrációnak állandóan figyelemmel kellett lennie arra, hogy gyors, látványos és viszonylag kis tartós elkötelezettséggel járó megoldásokkal kell sikereket elérnie. Nem hevülési, hanem hûlési, nem terjeszkedési, hanem lezárási folyamatról van szó. Nem bevonulásról, hanem kivonulásról.5 Korábbi kudarcai következtében nem adhatott komoly támadási felületet belpolitikai ellenfeleinek: az európai ügyeket le kellett zárnia, hogy erejét átcsoportosíthassa a fontosabb belpolitikai, illetve csendes-óceáni, latin-amerikai, közép-ázsiai és közel-keleti térségekre.

Európa keleti perifériái se pozitív, se negatív módon nem kulcsfontosságú területek a Nyugat szempontjából. Nem képviselnek virágzó és dinamikus gazdasági modellt, nincsenek elég vonzó befektetési célterületeik. Másrészt se a szovjet széthullás, se a délszláv háború nem igazolta a rémlátók jóslatait: nem robbant ki és terjedt tova Európa nyugati felét is megrendítô háborús láncolat, nem következett be százezreket mozgató exodus. Nincs rettegtetô "nagyháborús" veszély, és a kelet-európai országok gazdasági összeomlása nem fenyegeti a Nyugat gazdaságát.6

Az Egyesült Államok vezette NATO a biztonsági integrációt, a "szabadság és a béke szigeteit" nem terjeszthette ki nagyobb térségre és semmiképpen konfliktusokat okozó zónákba. Ennek megfelelôen visszatért a jól ismert "kiterjesztett erôdrendszerhez", amennyiben Lengyelország, Csehország és Magyarország biztonsági bevonása után megerôsíti Európa falait és megpróbálja a védelmi vonala elôtti összecsapásokat lezárni.

Ha a kiterjesztés közben, illetve azután újabb konfliktusok következnének be a falakon kívül, azokra végsô esetben a falakon belülrôl indított fegyelmezô akciókkal reagál. Mindennek következtében a posztszovjet köztársaságok, illetve a balkáni országok nem kerülhettek a védmûveken belülre.

A NATO–orosz megállapodás és a madridi NATO-határozat a NATO bôvítésérôl Málta második, lezáró fordulója. Az amerikai–orosz paktum teljes mértékben Máltát másolja: Oroszország belemegy a NATO lengyel, cseh és magyar kibôvítésébe, cserébe a jelcini Oroszország gazdasági stabilitásáért és nagyhatalomként való elismeréséért. Innentôl kezdve minden a szimbolikus politizáláshoz tartozik: az Egyesült Államok és a NATO, illetve az európai hatalmak és az EU meghirdethetik a kiterjesztés második, harmadik fordulóját, vigasztalhatják politikai gesztusokkal a kívülmaradókat, Oroszország pedig elmondhatja, hogy nem helyesli a kiterjesztést, és megkaphatja felvételét a G-7-be, fenyegetôzhet és átkozódhat.

Az Egyesült Államok az Oroszországgal folytatott kemény alkuban megtanulta, hogy e regionális nagyhatalom jelenlegi és jövôbeni befolyási övezete meddig terjedhet, és Oroszországgal megértette, hogy az Egyesült Államok se a délszláv béketeremtésben, se a "szerencsés hármak" NATO-bevonásában nem fog engedni. A madridi döntés amerikai diktátum. Az Európai Unió nagyhatalmainak – Németországnak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának –, illetve magának az Uniónak a rendezési folyamatban a másodhegedûs szerepe jutott.

Az Egyesült Államok ugyanakkor Oroszországot beemelte a NATO döntési rendszerébe. A NATO–orosz megállapodás azzal kárpótolja Oroszországot, hogy szerepet kaphat a NATO fórumain, beengedi konzultációs szinten Oroszországot a NATO-ba. Kissinger joggal tartja aggályosnak, hogy ily módon "ha Lengyelország orosz fenyegetést érez majd, akkor elôször éppen ehhez a vegyes bizottsághoz kell fordulnia. A NATO saját tanácskozásainak »családi bizalma« megszûnik, hiszen az orosz képviselô jelenlétében minden állam diplomatája azt is figyelembe veszi, hogy országának éppen milyen a személyes viszonya Moszkvával. Ráadásul Oroszország máris benne van ebben a különös NATO-tanácsban, két esztendôvel korábban, mint a NATO új, teljes jogú tagjai".7

Az európai zavar

Az Európai Unió amszterdami csúcstalálkozója azt bizonyította, hogy az 1989 utáni nyugat-európai integráció is új szakaszba érkezett. Az Európai Közösséget, majd az Európai Uniót vezérlô, Maastricht szellemét képviselô német–francia nagyhatalmi páros mindkét tagja megingott. A német CDU–CSU koalíció "béna kacsa" idôszakba jutott, a német politika elveszítette offenzív jellegét.

Franciaországban az elôrehozott választások a jobboldal bukását hozták, és ismét politikai társbérlet jött létre. A francia szocialista politika nyíltan a szociális állam fenntartása, sôt európaizálása mellett tör lándzsát, és megkérdôjelezi az EU keleti bôvítését. Egyedül a brit munkáspárti kormány lendült offenzívába és állított helyre egy amerikai–brit atlanti szövetséget a madridi csúcson, viszont a britek mindenkor az óvatos keleti kiterjesztés mellett álltak. "Az angolok nem hazudnak. Nem ígérnek semmit, és állják is a szavukat" – mondotta Ignotus a harmincas évek végén.

Az Európai Unió és nagyhatalmai nemcsak az Öböl-háborúban és a délszláv konfliktusban, hanem a máltai–madridi–amszterdami "békékben" is ismét bizonyították, hogy gazdaságilag óriások, ám politikailag és katonailag törpék. Ez a tudathasadásos szerep Európa tartós szerepe lehet. A keleti kiterjesztés egyre kevésbé kívánatos az európai nagyhatalmak számára, és még kevésbé az EU fejletlenebb, illetve határországainak. Az Amszterdam óta bekövetkezett események arra utalnak, hogy még Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovénia, illetve Észtország is sok az Európai Uniónak, nemhogy a többiek.8

Amszterdam és az utána következô események arra utalnak, hogy a kelet-európai bôvítés mozgatója a NATO-kiterjesztés és nem az EU-bôvítés. Inkább függ a NATO-kiterjesztéstôl az EU-bôvítés, mint megfordítva. A záró megállapodás mégis Németország belsô körét öleli fel, s végsô soron Németországra és a Németország vezette Európára fogja hagyni a társadalmi és gazdasági konszolidáció véghezvitelét. Mi magyarok európai és német régióban élünk.

A NATO–orosz megállapodás, a madridi és az amszterdami döntések történelmi jelentôségûek mind a nagyhatalmak, mind a kelet-európai államok számára. Évekre, sôt évtizedekre eldöntik a "bevontak" és a "kívülmaradók" társadalmi, politikai, gazdasági pályáját. Az 1997-es madridi és amszterdami döntéseket ugyanúgy fogjuk emlegetni, mint a versailles-i, a trianoni vagy a jaltai békéket, megállapodásokat. A madridi és az amszterdami döntések lezárták az átalakulás külpolitikai szakaszát, létrejött a konszolidáció nemzetközi erôtere.

A máltai–madridi békének, az új európai határvonalaknak nincs semmi köze a Huntington-féle civilizációs paradigmához.9 Az új határokat nem a Huntington szerint döntô jelentôségû nyugati kereszténység, illetve az ortodoxia és az iszlám határán – vagyis a balti államok délkeleti, Szlovákia keleti, Erdély és a Vajdaság déli, Horvátország keleti határvonalán – húzták meg. Ellenkezôleg. A NATO-kiterjesztés határa Lengyelország, Csehország és Magyarország keleti, részben déli határvonala. Litvánia, Lettország, Észtország, Szlovákia, Horvátország és Szlovénia mint államok, a görög katolikus Kárpátalja, a nyugati keresztény Erdély és Vajdaság mint régiók kimaradtak. Az Európai Unió esetleg dönthet még Észtország és Szlovénia mellett, de a többiek szóba se kerülnek.

Nincs szó se etnikai, se vallási, se civilizációs határokról. Az új határok, akárcsak a régiek, nagyhatalmi érdekeken és megállapodásokon alapulnak. A történelem fölött az ezredforduló tôkeérdekeltségei gyôzedelmeskedtek. A nyugati kereszténység civilizációs hagyományai nem tartanak össze és nem építenek kontinenseket. De nem tart össze és nem épít új keleti, eurázsiai kontinenst a keleti kereszténység sem. Az 1989 utáni fejlemények bizonyították, hogy nemcsak a kommunizmusban, a konzervativizmusban vagy a liberalizmusban nincs régiókat, földrészeket összetartó erô, de a szlavofil vagy a csehszlovák, a délszláv eszmékben és érdekekben sem.

A nagyhatalmi határhúzás gazdasági-modernizációs és biztonsági logikája sok tekintetben önkényes, de nem determinisztikus. A Huntington-paradigma civilizációs felfogása olyan történeti-civilizációs determinizmust állít fel, amely meghaladhatatlan: ha a történeti fôút a fehér, nyugati keresztény civilizációé, akkor a nem fehér, illetve ortodox és iszlám vagy más civilizációknak nincs esélyük a globális szerkezetbe jutásra.

Csakhogy az ezeredvég gazdasági globalizációja és biztonságpolitikája mást mutat. Vannak nyugati keresztény civilizációhoz tartozó országok, amelyek "nem jutnak be", ellenben távol-keleti iszlám országok minden további nélkül a Nyugat részeivé válnak. S tetszik, nem tetszik, az iszlám Törökország és az ortodox Görögország évtizedek óta a NATO tagja és a Nyugat része, Görögország még az EU tagja is, viszont a Habsburg Monarchia történelmének hagyományait hordozó nyugati keresztény Szlovákia vagy Horvátország se NATO-, se EU-tagok nem lesznek belátható idôn belül.

Hagyjuk a civilizációs álmokat és mélabút. Roosevelt, Churchill és Sztálin se ezen az alapon helyezték maguk elé Európa térképét Jaltában. Clinton határhúzó szenvedélye nem civilizációs mentalitások közé húzott vonalat. Nem azért jelölte vastag vonallal Európa határát Ártánd és Nagyvárad, Tornyosnémeti és Kassa, Barcs és Vitrovica közé, mert ez két civilizáció határa, hanem azért, mert az amerikai és az európai tôke, illetve biztonsági rendszer itt jelezte a végpontot.

A Zónában

      Egy országnak, egy államnak hosszabb életûnek kell lennie, mint az egyénnek. Legalábbis ezt véljük a dolgok természetes rendjének. Manapság mégis minduntalan olyan különféle Atlantiszok lakóival találkozunk, akik átvészelték a katasztrófát. Földrészünk az idô múlásával átalakult, és ellenôrizhetetlen körvonalakat ölt.

A kiterjesztett Nyugat-Európa és Oroszország között egy kettôs zóna, folyosó jött létre a Baltikumtól a Balkánig. A Zóna, a Korridor országai nem kapcsolódnak egymáshoz, nincs köztük politikai, katonai és gazdasági egység, összhang. Ez a "se-se Zóna": nem kell "se" a Nyugatnak, még nem tudja megszerezni Oroszország "se". Egyik nagyhatalom se tud, akar gazdasági eszközöket áldozni a Zóna országai gazdasági felemelésére, a pozitív konszolidálásra.

Az Európa és Oroszország közötti kettôs pufferzónában a versailles-i béke utáni állapotok uralkodnak. Akkor, a húszas években – Magyarországgal, Lengyelországgal és Csehszlovákiával együtt – tíz kis ország szorult Németország és Szovjet-Oroszország közé, anélkül hogy akár a Népszövetség, akár a nagyhatalmak képesek lettek volna határaik garanciájára.

A NATO és az EU kiterjesztése után, Lengyelország, Csehország és Magyarország nélkül, 15 ország 131 millió lakossal helyezkedik el a kiterjesztett Európa és Oroszország között: Észtország, Lettország, Litvánia, Belarusz, Ukrajna, Szlovákia, Románia, Moldávia, Bulgária, Jugoszlávia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Albánia. A 15 ország számtalan, egymással versengô, sokszor ellenséges gazdasági, kulturális és nemzetiségi belsô régióra oszlik.

A Zóna országainak négy lehetôségük van társadalmi-gazdasági modelljük felépítésére. Az egyik a Nyugat követése és az ehhez vezetô teljesítési politika. A második, az önerôre támaszkodás nagynemzeti és/vagy szocialista modellje, a várakozási politika jegyében. A harmadik egy kialakuló orosz, orosz–balkáni civilizációs modell és befolyási övezet elfogadása.

A negyedik, az iszlám, a török befolyás alá kerülés. Többségük természetesen vegyes, egymás mellett élô befolyások, modellelemek, civilizációs szilánkok, kulturális töredékek hatása alatt áll már ma és fog állni a jövôben is.

Kilenc balkáni ország húzódik Európa és a Zóna lágy altestén. Ezek politikai, gazdasági és katonai stratégiai jelentôsége mind Európa, mind Oroszország szempontjából kisebb. A figyelmet ezért csak negatív módon hívják, hívhatják fel magukra, miként történelmük során annyiszor: egymás közti konfliktussal. Ezekben az országokban, hacsak további osztódásra nem kerül sor, önálló nemzeti kisebbségi entitások alakulnak ki. Sorsukat nem a nyelvi anyaország és a kisebbség, hanem az állami anyaország és azon belül a nemzetek viszonya határozza meg.

Az új Románia – magyar szemmel

      Betegen a Balkán-jászol világítótornyaitól
      hol tenger bóbiskol a csapszék klotyóiban is
      egy kerítéslécbôl hajót ácsolsz
      egy sapkányi magból kereskedô leszel.
      Elég egy szárazbankó
      s már rendben összes okmányod
      akár török, akár görög:
      Ibrahim, Kazaluki vagy Janis
      magyarázod hosszan neved.
      Európa szomszéd-hajóban. Nosza, köszöntsd!

      Mircea Dinescu: Hajónapló
      (Szlafkay Attila ford.)

Ma a legerôsebb és legnagyobb az utoléréssel és az európai bekerüléssel próbálkozó Románia (22,789 ezer lakos, 7,1% magyar; 3643 USD egy fôre esô GDP, az EU 15-ök egy fôre esô GDP-jének 21,3%-a). Románia 1996 telétôl uralkodó kormánya minden erejével azon igyekezett, hogy még elérje a NATO és az Európai Unió állomásról kifutó vonatát.10 Románia az Iliescu–Vãcãroiu-féle várakozási politikáról a Constantinescu–Ciorbea vezette teljesítési politikára tért át. A román politikai és gazdasági elit egy része felmérte, hogy "nagynemzeti" politikával nem sokra jut, csak kinn marad Európa kapui elôtt, védtelenül az orosz befolyási övezetben. A román elitben átmenetileg a Nyugat- és magyarellenességnél is nagyobb az oroszellenes érzelem.

A NATO- és EU-bejutás esélye kicsiny volt. A madridi és amszterdami végsô csúcsok elôtti vita már nem a kiterjesztésrôl, hanem arról szólt, hogy mi legyen Európa perifériáival: a Balkánnal és a Baltikummal. Az Egyesült Államok világossá tette, hogy nem kívánja magát elkötelezni a perifériákon, se a Baltikumban, se a Balkánon.11 Franciaország Romániát támogató javaslata igen keveset ért az alacsony nagyhatalmi státusú, bensôleg bizonytalan Franciaország miatt. Az EU ekkora országot ilyen súlyos gondokkal nem nevezhetett meg.

Románia a "szürke biztonsági zónában" nyugati garanciát kapott állami szuverenitására, és elérte az 1948–1991 közötti Jugoszlávia biztonsági státusát. Ez a biztonsági státus a titói Jugoszláviának jelentôs külpolitikai mozgásteret kölcsönzött, amelyet részben az ország modernizálására és európaizálására használtak fel. Ha Románia élni tud e biztonsági státus adta lehetôségekkel, akkor komoly eredményeket érhet el, és elhagyhatja versenytársait a Balkánon.

1996 novembere után Románia gyorsított reformokhoz kezdett. Az Iliescu-féle várakozási politika – belpolitikában a reformok, a liberalizálás halasztása, a korábbi tartalékok felélése, külpolitikában a Nyugat és a Kelet közötti várakozó ingadozás, hintapolitika – a délszláv háború végével, a bolgár válsággal és Románia végleges lecsúszásának esélyével megbukott.

Ciorbea miniszterelnök nyugati teljesítési politikába fogott, vagyis piacgazdasági reformokba. E reformok komoly belsô választói támogatással rendelkeznek, de kicsinyek a tôketartalékai. Nagy kérdés, hogy a Nyugat aktív részvétele, támogatása nélkül e reformok végigvihetôk-e, illetve mikor válnak e reformok visszafordíthatatlanokká.12 A reformista Románia gondja, hogy az ország hosszútávú érdekeit csak egy kisebbségi választói csoport, illetve a kisebbség szélén egyensúlyozó reformkormány képviseli, ezért állandó ellentmondás van a piaci reformdiktatúra és a demokratikus parlamentáris rendszer között.13

A kelet-közép-európai térségben kétpólusú, váltógazdasági politikai rendszerek és domináns pártrendszerek jönnek létre. Lengyelországban, Csehországban és Romániában kétpólusú, Magyarországon, Horvátországban és Jugoszláviában domináns pártrendszer kezd kialakulni. A lengyel, cseh, román bal-jobb tengely egyben a választási térképen világos területi elrendezôdést is jelent. Így Lengyelországban a régi orosz és osztrák keleti, délkeleti fejletlenebb területeken a többség a jobboldalra, a volt porosz, illetve német fejlettebb nyugati területeken a baloldalra szavaznak. Csehországban a jobboldaléi a fejlettebb területek választói és a baloldaléi a fejletlenebbek. Romániában a választási térkép azt mutatja, hogy a "jobbközép" uralja a fejlettebb, Európához közelebb esô területeket, és a "balnak" jutnak a fejletlenebb régiók.

A kétpólusú politikai rendszer területi megosztottsága nem feltétlenül civilizációs jellegû. Sokkal inkább az országon belüli centrum–periféria viszonyról van szó. A civilizációs szempontból fejlettebb területek – a centrumban – érthetô módon modernizációs és Nyugat-barát elveket valló pártokra és politikusokra szavaznak, hiszen több esélyük van a nyugati befogadásra, a modernizációra, mint az elmaradottabb részeknek – a periférián.

Az erdélyiek nem azért szavaznak a Nyugat-barát politikai erôkre, mert nyugati keresztények, aminthogy a bukarestiek sem azért, mert ortodoxok, hanem mert csak egy nyugati, liberalizációs politika ad esélyt számukra a túlélésre. A nyugat-lengyelországi szociáldemokrata és liberális szavazók se azért modernizátorok, mert közelebb érzik magukat a nyugati kereszténységhez, mint a galíciai falvak hívôi, hanem azért, mert az Odera menti kisvárosoknak kézzelfogható közelségben van a Nyugat, ellenben az ukrán határszélen nincs sok esély a Nyugat köpenyegébe kapaszkodni.

A régiók és városok versengése

      TÉMA Fenn repdesett ezalatt már az égen / a bús hír s a legújabb hírlapokkal / érkezve csengett Jupiter fülében, / hogy egy vödör miatt a földlakókkal / mi történt. / Bologna s Modena az ellenségek, / – köztük régóta dúl viszály különben, / sokszor vertek egymás fejébe léket. / De egy csöbör miatt közeljövôben / új háborúság mérges lángja éled: / Itália s a nagy világ veszélyben."

      (Alessandro Tassoni: A csöbör elrablása)

      ANTITÉMA Kolozsvár kincses fellegvár, hatalmas / Sok lángoló ész, bódult entellektûr / Süröghet benne, mint sajtban kukac fúr: / Úgy ízletesb mûveltebb szellemeknek! / Marosvásárhely már-már óriási! / Makacskodó, pohos, gigantikus: / Titáni bamba tévedésein túl / Próféták lakják, hôs pedellusok! / Kolozsvár szinte tán értelmiségi! / Nincs nála bölcsebb szürkeállomány! / Marosvásárhely? Éden! Majdnem égi / Okosság, hisz még szürkébb állomány!

      ANATÉMA Melyiknek adjam, ó, hogy s mint ítéljem / Meg pálmaként (feledném bár a gödröt!) / A pervátából fost merô csöbört - / Vagy híg levével loccsantva a vödröt?

      SUMMA "Az kamoraszéket mentül inkább izgatják, / attul inkább büdösb az ti dolgotok.

      SUMMARUM szintén olyan. Mindent elhallgass. (Comoedia Balassa Menyhárt árultatásáról – 1569)

      Kovács András Ferenc: Erdélyi kisded certamen

Az 1989 utáni Románia, akárcsak elôdei, centralizált nemzetállam. Ennek a központosított rendszernek ugyanakkor hiányoznak az átcsoportosítható és újraelosztható gazdasági forrásai. Románia aligha fog tudni központosított módon fejleszteni és tôkét bevonni. Óhatatlanul erôsödik a vállalati és a területi autonómiák iránti igény.

A központosított és önerôre támaszkodó nemzetállam Ceausescu-féle szélsôséges modellje, a szétesô centralizációra és felemás nyitásra alapított Iliescu-féle modell után, a liberális reformdiktatúrára építô Constantinescu–Ciorbea kísérlet csak akkor mûködhet, ha területi és vállalati önállósággal, mikrogazdasági váltással is párosul. De a felülrôl jövô, alkotmányos föderalizáció igénye valamennyi román politikai erôben a centralizációt fogja erôsíteni.

Romániában is folyik a városok, régiók és kistájak versengése. A nemzetállami versengés és átrendezôdés mellett egyre nagyobb jelentôségû a mikrogazdasági, hálózati versengés. Korábban kizárólag a központi állam volt képes a hálózatok (network) építésére, összehangolására. A kilencvenes években városok és kistájak mikrohálózatai versengenek. Ezért a regionális versengésben elônnyel induló Bukarest, Tengermellék, Erdély hármason belül is versengés folyik.

Bukarest a balkáni, délkelet-európai vezetô nagyváros pozíciójáért verseng Belgráddal, Zágrábbal, Szófiával – nem esélytelenül. Az európai centrumból délkelet felé tartó metropolisláncolatban – München, Bécs, Budapest – Bukarestnek megvan a jól felépíthetô kereskedelmi, pénzügyi, szolgáltatói, kulturális szerepe. De éppúgy lehetséges ennek a városnak a bezáródása, kulturális enklávévá válása.

Az európai gazdasághoz való közelsége és civilizációs mentalitása következtében a Partium indul a legnagyobb eséllyel a regionális versengésben. 1989 után Temesvár tudott a maga számára igazán jó pozíciókat kivívni és a jugoszláv–magyar–román háromszög elônyeit kihasználni. De jól láthatóan folyik az erdélyi városok átrendezôdése is, így a korábban Észak-Erdélyben vezetô szerepet játszó Kolozsvár és Dél-Erdély dinamizálója, Brassó átértékelôdése, Temesvár, Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy felértékelôdése. S ki ne venné észre, hogy új, pozitív versengés támadt például a székely városok és kistájak között a helyi vezetô szerepért – vállalatok betelepítéséért, utakért, kulturális és oktatási központtá alakulásért –, a helyi autonómia minél bôvebb kitöltéséért?

Románia fölülrôl aligha föderalizálható. De naponta szüli a gazdasági fejlôdés, a privatizáció, a központi hatalom gyengülése a helyi autonómiákat. E helyi autonómiák nem nemzetiek, hanem helyiek, amelyek idônként egybeesnek nemzeti határokkal is. Valójában kis, vegyes nemzetiségû, vallású, értékrendû tájhazák, városok versengenek önmaguk gazdasági és civilizációs elismertetéséért.

A lokális patriotizmus – mi brassóiak, mi kalotaszegiek, mi temesváriak, mi székelyek (ezen belül: mi háromszékiek, mi csíkiak) – egyenrangúvá válik a nemzeti – mi románok, mi magyarok, mi szászok, mi cigányok –, a vallási – mi ortodoxok, mi katolikusok, mi reformátusok, mi unitáriusok – önazonossággal. Ez az egyenrangúság és egyértékûség nem belátáson alapuló tolerancia, nem demokratikus megállapodás, hanem részben tradícióôrzés, részben nyers gazdasági önzés eredménye.

Románia iránt csekély a külföldi tôke érdeklôdése. Romániának – ellentétben a "szerencsés hármakkal" – nincs nagyhatalmi patrónusa, kijárója. Viszont Romániának most megadatik, hogy a jól ismert lépcsôn – Ausztria följebb lép Európa közelébe, Magyarország a helyére Európa belsô peremére, Románia pedig Magyarország helyére Európa külsô peremére – fölfelé menjen. (Ausztria a legkevésbé sem kívánta helyreállítani az Osztrák–Magyar Monarchiát, miként Magyarország se Nagy-Magyarországot.)

Románia úgy tapadhat Magyarországhoz, miként Magyarország tapadt az új K. und K. (Kreisky und Kádár) idôkben Ausztriához. Egyes régiói, elsôsorban Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Temes megyék, Bukarest és talán a Tengermellék bekapcsolódhat az európai vérkeringésbe, részben éppen Magyarországon keresztül. Az igazi nagy lépés az lesz, amikor a román privatizációban a nemzeti, hazai csoportok mellett megjelenhet és meg is jelenik az európai – és ezen belül a magyar – tôke is. A stabilizálódó Románia elérheti, hogy Bulgária, Moldávia, Szerbia, Albánia, sôt Ukrajna irigyelt modellje legyen.

"Meg vagyunk félemlítve egy szigorú Európa képétôl, amelyik egyre-másra vizsgafeladatokat írat velünk. Az integráció utópiának tûnik, a világtól távoli ideálnak, végtelen versenyfutásnak. Némelyeket közülünk elbátortalanít ez a vég nélküli versenyfutás, másokban ellenérzéseket ébreszt. Az európai integrációnak van egy szelídebb arca is annál, amit elképzelünk.

Ha egyelôre megelégszünk azzal, hogy európainak lenni nem jelent sem többet, sem kevesebbet annál, mint hogy legyen mindig meleg víz, hogy nem vagyunk lecsukva, hogy nem fázunk télen a saját lakásunkban, hogy sétálhatunk naponta felsöpört, nem poros és mocskos utcákon, jelent ezenfelül országutakat gödrök nélkül, civilizált vasutakat, emberhez méltó mellékhelyiségeket, tisztességes béreket és intelligens parlamenti képviselôket.

Annyira nehéz volna ez? Nézzünk körül, erôs a kísértés, hogy azt mondjuk, ez lehetetlenség. De fôleg azért látszik lehetetlennek, mert megszoktuk, hogy az Európába való »belépést« igen provinciális módon dramatizáljuk. Európa nem egy kiéhezett szörnyeteg, amelyik le akar nyelni minket. Európa a mi restaurált, a konjunktúrák salakjától megtisztított hasonmásunk."14

Jegyzetek

1 A hatvanas évek elején megkezdôdött szovjet–amerikai alkudozás Németország sorsa, esetleges semlegesítése fölött Adenauerbôl erôs Amerika-ellenes érzelmeket és a német Westbindung-politikát váltotta ki, megalapozva a német–francia közeledést. 1989-ben Kohl és tanácsadói helyes érzésekkel figyeltek fel arra, hogy a Gorbacsov–Bush alkudozásból nem egy keleti típusú semlegesítés, hanem egy nyugati típusú újraegyesítés hajtható végre.

Amikor Kissinger a máltai találkozó elôtt javasolta a kelet-európai országok helyzetének újratárgyalását a két szuperhatalom között, a magyar emigráció tiltakozott, mert emlékezett az 1956-os szovjet–amerikai negatív megállapodásra. Végül mégis a Gorbacsov–Bush megállapodás biztosította, hogy a szovjetek nem avatkoztak be a magyar átalakulási folyamatba.

2 Nehéz megmondani, hogy 1993 júniusa és 1994 eleje között mikor vált vitathatatlanná a NATO keleti bôvítése. A Clinton-adminisztráció figyelmének homlokterében kezdetben az orosz partner semlegesítése és a délszláv háború megoldása állt. 1995-tôl vették figyelembe, hogy a közép-európai államok válhatnak a semlegesítés alanyává, illetve részben rajtuk keresztül oldható meg a délszláv válság. A németek – fôként Rühe védelmi miniszter – opciója kezdettôl a közép-európai államok NATO-felvétele volt.

3 "Júliusban a madridi NATO-csúcson három buzgó jelentkezôt meghívtak a NATO-ba, a többi féltucat reménykedôt pedig frusztrált bizonytalanságban hagyták. Hogyan cselekedhettek ennyire empátia nélkül, ennyire történelmietlenül? A válasz egyszerû: nincs olyan szövetség a történelemben, amely túlélte volna a gyôzelmet." Josef Joffe: How America Does It (Foreign Affairs 1997. September–October, 13.).

Joffe hozzáteszi, hogy a napóleoni gyôztes összeurópai koalíció széthullott 1822-ben, a versailles-i béke szerzôinek koalíciója a béke után szinte azonnal, a szovjet–amerikai–brit antifasiszta koalíció 1948-ban. Csakhogy Málta és Madrid nem épültek koalícióra, a végsô döntéseket egyetlen hatalmi póluson hozták, az Egyesült Államokban.

4 Az amerikai külpolitika realistái – így Henry Kissinger és nyomán Josef Joffe – a bismarcki II. Birodalom külpolitikai vonalát ajánlják az Egyesült Államok figyelmébe. Amikor az egyesült Németország a kontinens vezetô hatalmává lépett elô, Bismarck új külpolitikával állt elô: "Ha a hatalmi erôegyensúlyt többé nem tarthatta fenn úgy, hogy minden lehetséges ellenfélnél kevesebb elkötelezettsége legyen, úgy most minél több országgal próbált kapcsolatot felvenni, hogy így szükség esetén minden riválisánál több szövetséges közül választhasson. Bismarck összes, idônként ellentmondásos koalíciójában Németország mindig szorosabb kapcsolatban volt egyes partnereivel, mint azok egymással; ezért aztán Bismarck bármikor megvétózhatta a közös akciókat, és ugyanakkor megvolt a lehetôsége a független cselekvésre is." Kissinger: Diplomácia (Panem-McGraw-Hill-Grafo, Budapest 1996. 150.) Bismarck állandó megoldandó problémája, amit Nagy Frigyes a cauchemar des coalitions-nak, az ellenséges hatalmak szövetségének nevezett.

5 Az amerikai Kongresszus 1997 ôszi NATO-kiterjesztési meghallgatásai jól mutatják, hogy az adminisztráció viszonylag jól mérte fel a Kongresszus hangulatát. Utólag igazolódik Albright külügyminiszter asszony határozott ragaszkodása a "mágikus három"-hoz (magic three) a sintrai május végi külügyminiszteri találkozón. Itt, majd Madridban Albright azzal érvelt, hogy a Kongresszus nem fog több országot ratifikálni, mint Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot. A kongresszusi szkepszis arra utal, hogy még a három ország is sok, bár fel fogják ôket venni, nehogy veszélyeztessék a NATO reformjait. Clinton korlátozott mozgásterét mutatja, hogy a Kongresszus nem adott az elnöknek felhatalmazást a nemzetközi szervezetekben való döntésjogú tanácskozásra.

A wilsoniánus Clintonnak mindenképpen el kellett kerülnie Wilson 1919-es kudarcát, amikor a Kongresszus nem ratifikálta se az általa javasolt Népszövetség Chartáját, se a versailles–trianoni békemegoldásokat.

6 A daytoni béke "sikeres" fenntartása, az albán válság körbezárása, az orosz fenyegetés átmeneti kizárása semmire se kötelezô biztonsági garanciákkal – ez a megoldás. A kelet-európai államok alacsony szintû kapcsolódása a globális gazdasági hálózatba kizárja, hogy pénzük vagy vezetô termékeik exportjának összeomlása veszélyeztesse a világ pénzügyeit és kereskedelmét. Ukrajna, Románia, Jugoszlávia vagy Bulgária valutaválságai semmiféle komoly befolyást nem gyakorolnak a nemzetközi pénzpiacra, ellentétben Mexikó, Thaiföld, Indonézia vagy Dél-Korea válságaival.

7 Henry Kissinger a szenátus NATO-bôvítési ratifikációs meghallgatásán 1997. október 30-án. (Lásd: Népszabadság 1997. november 1.)

8 A szocialisták és szociáldemokraták gyôzelmei Európában fölerôsítették az európai munkahelyteremtô programok igényét, a tôke keleti kitelepülésének akadályozását és a keleti munkavállalók korlátozását. Ausztriában koalíciós egyetértés bontakozik ki a keleti kiterjesztés ellen: "Hosszú távon az Európai Unió feltétlenül nyer a keleti kibôvítésen, középtávon azonban szegényebb és konfliktusosabb lesz tôle" – hangoztatja az 1997. szeptemberi Ettl-jelentés. Az Európa Parlamentnek benyújtott osztrák jelentés a kibôvítéstôl hatalmas népvándorlási hullámot vár, amely elsôsorban Ausztriát, Németországot és Svájcot fogja érni. A szakszervezetek szociális felvételi kritériumokat követelnek. (Lásd: Ausztria egyre keményebben harcol az EU-bôvítés késleltetéséért. Öst-Europa 1997. X/1. Wien)

Spanyolország és Portugália azért ellenzik a kiterjesztést, mert osztozniuk kellene a strukturális alapokon.

9 Lásd Samuel Huntington: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order (Simon & Schuster, New York 1996) és Huntington: A Nyugat nem egyetemes (2000, 1997. 6.).

10 A romániai változások ugyan késeiek voltak, de a román külpolitika kiválóan dolgozott az ország képének javításán, szövetségesek megnyerésén. Nemcsak Constantinescu elnök, Ciorbea miniszterelnök és Severin külügyminiszter lobbizott Románia NATO-felvételéért, de az ellenzéki vezetôk, Mihály ex-király és a magyar kisebbségi politikusok is. A felvétel mellett szólt, hogy a NATO-nak és az Egyesült Államoknak szüksége lehet Oroszországot a Balkánon visszatartó nagy államra, és ez Románia. Mellette szólt, hogy a magyar kisebbség helyzete jobban kezelhetô, ha mindkét ország tagja a NATO-nak; továbbá Románia alapszerzôdést kötött Magyarországgal és Ukrajnával; a magyar kisebbség pártja képviselteti magát a román kormányban; többé-kevésbé megvalósult a hadsereg civil kontrollja. Románia javára szólt, hogy Franciaországon kívül megszerezte Olaszország, Spanyolország, Portugália, Görögország, Törökország, Belgium és Kanada támogatását is, és amikor a francia választások miatt Franciaország "kiesett", Németország aktív lobbizásba kezdett Romániáért. Ellene szólt, hogy az Egyesült Államok nem hitt az orosz veszélyben és elegendônek tartotta, hogy Románia a "szürke zónában" maradjon nyugati biztonsági garanciákkal. Ellene szólt, hogy a román népgazdaság nem bírhatta a NATO-kompatibilitáshoz szükséges fegyverkezés költségeit. Lásd: Jonathan Eyal: NATO's enlargement: anatomy of a decision (International Affairs 1997. 4.). Eyal szerint Madrid legnagyobb vesztese Románia.

11 Románia biztonsági jelentôsége – a Duna és a Duna-delta, valamint a Fekete-tenger ellenôrzése, Oroszország távol tartása a Balkántól, illetve a balkáni délszláv konfliktusok befolyásolása – nem akkora, mint amekkorára az Egyesült Államok a NATO-biztonsági költségeket becsüli. Ha Románia felhasználható lett volna a délszláv háború lecsillapításában, ha nagyobb visszatartó erôt jelentene NATO-tagként, mint a "szürkezóna" tagjaként Oroszországra, akkor a kiterjesztést választják.

12 Itt emlékeztetünk arra, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat 1989 után rokonszenvükkel tüntették ki a modernizációs reformokat restrikciós politikával összekapcsoló Ante Markovic jugoszláv miniszterelnököt, csak éppen nem támogatták pénzügyileg és politikailag. Markovic és a liberális Jugoszlávia elôtt bezárultak a nyugati kapuk, nem lehetett szó adósságelengedésrôl, illetve Jugoszláviának Magyarországgal és Lengyelországgal való egyenrangú kezelésérôl. Jugoszlávia nem bírta ki a nyugati liberális alternatíva hiányát.

Nehéz megválaszolni, hogy mi történt volna akkor, ha a Nyugat jobban támogatja Teodor Stolojan román miniszterelnök reformjait a kilencvenes évek elején. Stolojan kicsiben ahhoz kezdett hozzá, amit 1996-tól Ciorbea nagyban visz véghez.

13 "A demokratikus kormányok tarthatják-e magukat a demokrácia szabályaihoz anélkül, hogy törôdnének a következményekkel? Vagy netán tisztességes célok érdekében, talán éppen a demokrácia jövôjének biztosítása nevében – természetesen az alkotmányellenes cselekedeteket kizárva – engedélyezhetnek maguknak bizonyos szabadságot a demokratikus folyamatok kezelésében?" – teszi fel a kérdést Andrei Cornea. Mindezt annak kapcsán kérdezi, hogy a Ciorbea-kabinet a gazdasági szükséghelyzetre hivatkozva rendre törvényerejû kormányrendeleteket hoz. Így módosította az önkormányzati és az oktatási törvényeket. Cornea szerint egyértelmû, hogy a parlament többsége, párthovatartozás nélkül a kisebbségeket "jövevényeknek" tekinti, ezért "a reformgondolkodású kormányoknak kevés esélyük lesz arra, hogy elegendô parlamenti és közéleti támogatást mozgósítsanak a magyar kisebbség iránti liberális politika folytatásához. Úgy tûnik tehát, hogy a demokratikus eszközök és a demokratikus célok összeütközésbe kerülnek egymással". Andrei Cornea: Román demokrácia –- rendeleti úton? (Népszabadság 1997. november 15.)

14 Andrei Plesu: Európai patriotizmus? Akadályok kelet felôl nézve (Lettre Internationale 1997. 25. 82.).


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék