magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 1. (11.) SZÁM - Az erdélyi kérdés
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Antonela Capelle-Pogãcean

Észrevételek Molnár Gusztáv
Az erdélyi kérdés címû tanulmánya kapcsán

Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés címû, a Magyar Kisebbségben megjelent tanulmánya az "erdélyi kérdést" a huntingtoni civilizációelméleten keresztül közelíti meg, hivatkozva az európai és az euroatlanti integrációra és századvégünk nemzetállamának, illetve a nemzetállam jogállásának elsôsorban elméleti kérdéskörére. A szöveg egyik érdeme, hogy elgondolkoztat a román államnak nem etnikai, hanem területi, regionális alapokon nyugvó korszerûsítésérôl és berendezkedésérôl. Ily módon Molnár Gusztáv szakít a román elit domináns diszkurzusával – amely többségben az egységes, központosított nemzetállam híve – és az erdélyi magyaréval, amely az állami struktúrák reformját jobbára etnikai alapon fontolgatja, végcélja a magyar kisebbség kulturális, mi több, területi autonómiája a székely régiókban.

Ami engem illet, több ponton csatlakozom ehhez. Ez a helyzet nevezetesen azzal a – számomra fontosnak tûnô – megjegyzésével, mely az erdélyi magyarság identitásmegközelítési nehézségére vonatkozik; a nehézséget tanúsítja a nagylelkû anyaország, az ideális Magyarország keresése, képzet, mely elrejti a határ túlsó oldalán a társadalmi és politikai realitásokat, vagy pedig egy lelki, toleráns Románia keresése (a keresés több magyar értelmiséginél fellelhetô) (47. megjegyzés). Márpedig ezen ideális projekció ellenére Molnár Gusztáv az erdélyi kérdés megoldására a területi rehabilitációt javasolja, pontosabban egy területnek, egy régiónak – Erdélynek – a rehabilitációját, mely egy olyan politikának a támpillérje, amelyik összegyûjti a térség lakosait, felsôrendûvé téve ezáltal etnikai, kulturális stb. különbözôségeiket. Nem a két világháború közötti transzilvanizmus felélesztésérôl van szó, hanem egy olyan megközelítésrôl, mely a posztmodern nemzetállam leépülésének megállapítására támaszkodik. Ez a lépés számomra úgy tûnik, jó irányban halad.

Fenntartásaim két típusúak. Egyrészt, Molnár Gusztávval ellentétben, kevéssé vagyok meggyôzôdve arról, hogy a huntingtoni civilizációelmélet egy olyan egyetemes kulcs, mely lehetôvé teszi a jelen megértését és a jövô megfejtését. Természetesen a civilizációk léteznek, habár a "hét vagy nyolc", fôleg a vallások szerint Huntington által azonosított civilizációk körvonalai elmosódottak és fogalmilag nincsenek eléggé kidolgozva. De vajon politikai szereplôk-e? Habár a kultúra növekvô fontossága a jelenlegi világ fejlôdésének egyik jellemzôje, nem ez az egyetlen. A kulturális felaprózódás a globalizáció velejárója. Például különösen a gazdaság, de a politika is talán sokkal fontosabb szerepet játszik, mint a kultúra a regionális integráció folyamatában. Megjegyzem, hogy az Európai Unió, melyrôl azt vélik, hogy a nyugati kereszténység országait tömöríti, már befogadta az ortodox Görögországot és az ortodoxizmus és az iszlám között megoszló Ciprust, ugyanakkor Közép-Európa "új demokráciái" elôtt is megnyílik. Törökország esete sajátságos, és itt a kultúra, a muzulmán identitás inkább közbelép. Ami a NATO-t illeti, egyformán magában foglalja mind Görögországot, mind Törökországot.

Ennélfogva én úgy gondolom, hogy az európai és az euroatlanti struktúrák kibôvítését nem fôképpen a civilizációs szempontok szabályozzák, még ha ezek is közbeléphetnek. A gazdasági, politikai, geopolitikai okok/érdekek nagyobb befolyást gyakorolnak a folyamatra. Ezen a ponton mérvadó Szlovákia példája, mint egyazon közép-európai "kulturális" együttes része, melyet mégis mind a NATO, mind az Európai Unió a demokráciájának hiányosságaira vonatkozó politikai okok miatt távol tart. A NATO-bôvítés elsô körébe bekerülô három közép-európai ország kiválasztása, ami azt illeti, amerikai döntés eredménye volt. Az Egyesült Államok ellenezte a több nyugati diplomácia által is megfogalmazott kérést, miszerint egyszerre integrálják Romániát és Szlovéniát is. Többek között gazdasági megfontolások is közrejátszottak itt: a Clinton-adminisztráció döntését befolyásolták a kibôvítés költségei, melyek sokkal alacsonyabbak 3, mint 5 ország esetében. Az adminisztráció el akarta távolítani a válság szellemét saját szenátusával szemben, melyet felkért, hogy szavazza meg a bôvítést és egyezzen bele a NATO keleti bôvítése által megkívánt kiadásokba.

Miként Huntingtonnál, Molnár Gusztávnál is döntô szerepet kap a civilizáció az euroatlanti és európai bôvítés magyarázata során, külön kiemelve a modernizáció és a nyugatosodás közötti különbséget. Úgy véli, a politikai elitek döntése nyomán modernizálni lehet egy országot, több évtized után megmutatkozó konkrét eredményeket felmutatva, ezzel szemben sokkal nehezebb nyugatosítani egy országot, mely kezdetektôl fogva nem tartozik a nyugati civilizációk sorába, mivel ez civilizációcserét feltételezne. Ez esetleg megtörténhet egy több évszázados töretlen kapcsolat nyomán, anélkül hogy bizonyosat állíthatna e téren.

Ha én beleegyezem a nyugatosodás és modernizáció közötti különbségtételbe, akkor nem hiszek a huntingtoni, a Nyugatnak a világ többi része elleni forgatókönyvben. Egy nem nyugati típusú társadalom modernizációja nem szükségszerûen egyformán fordul a Nyugat ellen. Ha Molnár Gusztávval együtt azt hiszem, hogy sokkal nehezebb nyugatiasítani, mint modernizálni, akkor fenntartásaim vannak a Nyugattal és a civilizációjával kapcsolatban, amely adós a civilizációk esszencialista percepciójával. Számomra úgy tûnik, a Nyugat kategóriája egy modern szellemi és politikai építmény, amely nem fedez egy tömör és homogén valóságot. Ellenkezôleg, a Nyugat úgy tûnik fel, mint egy összetett, mozgó valóság, mely osztozik a fejlôdés tendenciáiban és értékeiben. Huntington maga is elismerte a nyugati civilizáció mélyén/kebelében létezô két alosztály – az észak-amerikai és az európai civilizációk – létezését. De a különbözôségek léteznek az európai civilizációkon belül is. Az individualizmus sokkal inkább gyökeret eresztett az észak-európai társadalmakban, mint például Dél-Olaszországban. Az Állam és az Egyház közötti kapcsolatok is fejlôdtek az idôk során a társadalmak elvilágiasodása által, és továbbra is megkülönböztetett különbséget mutatnak a világi országok – mint amilyen például Franciaország, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az állam és az egyház közötti világos elválasztásra – és a többiek között. A közép- és kelet-európai államok számára, mint amilyen Magyarország és Románia, a nyugatosodásnak ma már nincs ugyanaz a jelentôsége, mint a 19. században. A korszak "polgárosodása" visszaküld a "polgár"-hoz. Márpedig a 19. század nyugati "polgára", a burzsoá-állampolgár már nem létezik a 20. század nyugat-európai depolitizált tömegtársadalmaiban.

Azt mondani, hogy a Nyugat változik, hogy nem homogén, nem jelenti a nehéz/súlyos irányzatok tagadását, melyek hosszú idôtartamukkal emelkednek ki a "mozdulatlan idôbôl" a braudeli formulának megfelelôen. Ez nem jelenti bizonyos értékek központi jellegének visszautasítását – nevezetesen az egyén tiszteletét –, mely értelmet ad annak a kategóriának. Bizonyos esetekben ezek az értékek egy organikus fejlôdés gyümölcsei, míg másokban diffúziós és alkalmassá tételi folyamat eredményei. A nem nyugati, közép- és kelet-európai társadalmakban bizonyos nyugati értékek diffúziója a Nyugattal való kötelékek és kapcsolatok erôsítésének oltalma alatt folytatódik a kommunista rendszerek 1989-es bukása után. Én a Nyugat és az "új demokráciák" közötti közeledést nagyon hosszú folyamatnak látom. Az európai kontinenst a kultúrák sokfélesége jellemzi – Szûcs Jenô "három Európáról" beszél –, viszont a civilizációs határvonalak a Nyugat és a kontinens többi része között nem ennyire világosak. Inkább egy árnyalt térképpel állunk szemben, melyen egyes országok nyugatiasabbak, míg mások kevésbé, és az országokon belül egyes részek fejlettebbek, míg mások kevésbé. Például Magyarország kétségtelenül nyugatiasabb, mint Románia. Azonban én nem látok civilizációs törést Magyarország és Románia között, a valódi különbségek ellenére. Erdély a maga során inkább az, mint a Regát. A múlt bélyege – a Habsburg-uralom és következésképpen a kettôs monarchiába való integráció – ugyanúgy jelen van az építészetben, mint a mentalitásban, és meghatározza annak a régiónak a sajátosságát. De beszélhetünk-e ma civilizációs törésrôl Erdély és a Regát/Ókirályság között? Ha az 1918 után elkezdett "nemzetépítési" intézkedések nem jártak is teljes sikerrel – ezen a ponton Irina Livezeanunak ennek a korszaknak a kezdeteire vonatkozó munkája ebbôl a szempontból érdekes: ô mindenek ellenére következtetett a mély, igaz befejezetlen változásokra, melyek a román állam területi homogenizációjával végzôdnek. Például a 60-as évek masszív iparosítása megváltoztatta az erdélyi városok etnikai és társadalmi összetételét. Erdély "asszimilálta" Moldva és Havasalföld ide letelepedô lakosságát. Ugyanakkor ô maga is változott.

Márpedig úgy tûnik számomra, hogy a civilizációk közötti "konfliktus" hajlamos abszolutizálni a kulturális eltéréseket, mialatt a folyamatban levô európai fejlôdés némileg relatívvá teszi ezeket, megsokszorozva az integráció formáit. A NATO speciális státust adott Oroszországnak és Ukrajnának, és nyilvánvaló okok miatt inkább jelen van Boszniában, mint Közép-Európa országaiban.

Ugyanakkor megjegyzem, hogy Molnár Gusztáv Huntingtonnál kevésbé merev a nyugatosodás kérdésében. Néhány kivételtôl eltekintve (nevezetesen Mexikó), Huntington nagyon csekély esélyt ad a nem nyugati típusú államoknak, mivel mindaz, ami a Nyugat sajátos jellegét adja, már a felvilágosodás és a modernizáció kezdete elôtt létezett. Molnár Gusztáv, a maga részérôl, nyitva hagyja a "nyugatosodás" kapuját. Ô hisz a "közép-európai" Erdély azon képességében, hogy szimbolikusan "integrálja" Romániát Közép-Európába és ennélfogva egész röviden Európába, ezáltal megszabadulva Délkelet-Európától. Huntingtontól való eltávolodását saját "belsô geopolitikai"/"géopolitique interne" érdeklôdésével igazolja, mely sokkal érzékenyebb, mint a "nagy geopolitika"/"grand géopolitique" a "limes" problematikáját illetôen, hogy visszatérjünk a Molnár Gusztáv által annak az erdélyi magyar értelmiségi körnek adott nevéhez, melyet a 80-as években szervezett.

A második fenntartás az angol "devolúciós" modellnek az erdélyi kontextusban való alkalmazhatóságára vonatkozik. Ne felejtsük el, sem Skócia, sem Wales nem képezi országok közötti vetélkedés tárgyát. Ebben a két esetben a lakosok regionális kötelékével nem versengett az etnikai kötelék. Más a helyzet a magyar és román nemzetiségiek által vitatott Erdélyben, még akkor is, ha Magyarország nem fogalmaz meg területi követeléseket Erdélyre vonatkozóan. Itt a nemzeti kötelék fölébe kerekedik a regionális identitásnak vagy az állammal való azonosulásnak. Valójában a román állam nagyon törékeny/gyenge, és az elitek még mindig kételkednek valahol a legitimitásában. A társadalom vertikális integrációja (az elitek és a társadalom közötti szakadék jelentékeny) horizontális integrációjához (nevezetesen a kisebbségeké) hasonlóan nem teljes. Márpedig a devolúció mûködéséhez arra lenne szükség, egyfelôl, hogy az államnak több legitimitása legyen, másfelôl, hogy az etnikai kötelék gyengébb legyen: Erdély lakossága elôször kellene erdélyinek érezze magát és csak utána azonosulnia román vagy magyar nemzetiségi mivoltával (a németek száma napjainkban sajnos túl alacsony ahhoz, hogy befolyásolni tudja ezt a folyamatot).

Természetesen Erdély sajátossága a román állam testén belül valós, és létezik regionális öntudata is. A Molnár Gusztáv által helyesen felelevenített választási eredmények fejlettségi eltolódást mutatnak e vidék és az Ókirályság között. De hozzátenném, hogy szintén leleplezik az etnikai szavazatok terhét: tulajdonképpen Erdély az, ahol a PUNR/Románok Nemzeti Egységpártja a legtöbb szavazatot gyûjti, még akkor is, ha 1996 óta csökkent a népszerûsége. Úgyszintén itt eresztett gyökeret a Nemzeti Parasztpárt nacionalista szárnya.

Az állami struktúrákban e regionális sajátosság intézményesülésének pillanata meglehetôsen távolinak tûnik számomra. De tegyük fel, hogy Bukarest és a román elitek készek lesznek beleegyezni a devolúcióba és egy erdélyi parlament felállításába. Abban az esetben az a parlament nem állna elkerülhetetlenül szemben olyan problémákkal – kétnyelvû feliratok, magyar nyelvû oktatás stb. –, melyek már eddig is hazafias szónoki mérkôzéseket idéztek elô a parlamentben, Bukarestben? Annál is inkább, mert abban a keretben a magyarok nem képviselnének többé 7%-ot, hanem a háromszorosát. Ezen a ponton Molnár Gusztáv nem ad túl sok alapelemet. Ebben a helyzetben én nem hiszem, sem hogy a románok ma készek elfogadni a devolúciót, sem hogy a magyarok hajlandóak lemondani etnikai autonómiai követeléseikrôl egy sokkal nagyobb regionális autonómia kedvéért.

Ezzel szemben, idôvel a devolúció nem tûnik lehetetlennek bizonyos feltételek mellett. Románia integrációs haladása a nyugati struktúrák felé dráma- és szenvedélymentessé teheti a nemzetállam kérdését a románok szemében. Ugyanannyival, amennyit az integráció feltételez, le kell mondani az össznemzeti szuverenitásról. Ez megköveteli a társadalom demokratizálódását is, mégpedig a még nagyobb decentralizáció irányába. A demokratizálódás azt is jelenti a román elitek számára, hogy elismerik: az állam nem kizárólag az övék, a magyar honfitársaik a románokhoz hasonlóan otthon vannak Erdélyben, és következésképpen általános kulturális és nyelvi jogokat, illetve bizonyos fajta autonómiát kell hogy élvezzenek. A területi autonómia kérdése a székelyek számára egy kicsit érzékelhetôbbnek tûnik, de úgy gondolom, hogy egy valós decentralizáció jelentôsen megnövelheti a helyi és regionális elitek manôverezési terét, legyenek ôk románok vagy magyarok. A magyarokkal való tárgyalás, a román állam nyitása e felé a kisebbség felé megerôsítené ennek kötôdését az államhoz. A magyaroknak el kell fogadniuk a gondolatot, hogy nem tudnak Erdélyben boldogulni/sikereket elérni a románokkal folytatott párbeszéd nélkül, csak ha gettókba zárkózva dicsôítik a múltat. Egy ilyen folyamatnak idôre van szüksége, amint ezt az RMDSZ kormánybeli jelenléte is bizonyítja. A politikusok – akiket Molnár Gusztáv megcéloz – csakugyan felgyorsíthatják, vagy ellenkezôleg, késleltethetik a haladást. A lényeg, úgy tûnik számomra, egy bizonyos kölcsönös bizalom elérése, a devolúció szándékának/projektjének bevégzése céljából.

Molnár Gusztáv tanulmányának nagy érdeme, hogy megszabadítja az állam reformjáról szóló elmélkedést a román–magyar szembenállás befolyásától. A területre támaszkodó intézkedés ötletforrásként kell hogy szolgáljon: egyszerre összegyûjtheti a többség és a kisebbség képviselôit azok körül a pontok körül, amelyekben egyetértenek, nevezetesen Erdély és az Ókirályság közötti fejlôdésbeli eltolódás vagy az európai integrációs szándék terén. Az angol devolúciós modell mellett, amelyik nem veszi számításba az etnikai dimenziót, ami mindennek ellenére nagyon is jelen van Erdélyben, a belga modell, amelyik területi és nyelvi közösségek között tesz különbséget, úgyszintén képezheti a román állam berendezkedésérôl folytatott elmélkedés kiindulópontját. Természetesen egy ötletforrásról lenne szó, és nem lemásolandó modellrôl.

Molnár Gusztávval együtt hiszem, hogy privilegizálni kell a területi, regionális dimenziót a román állam megreformálása és modernizálása érdekében. De nem hiszem, hogy teljesen félre lehet tenni az "erdélyi kérdés" etnikai szempontját. Még nem.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék