magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 1. (11.) SZÁM - Az erdélyi kérdés
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Gyárfás Elemér1

Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei

      Gyárfás Elemér: Egy át nem adott memorandum. = Erdélyi problémák 1903-1923. Erdélyi Irodalmi Társaság. Cluj-Kolozsvár 1923. 143-153.2 Közölte még Pomogáts Béla: Egy erdélyi autonómiatervezet. Magyar Nemzet 1988. 282. sz. 11. A szöveget betűhű változatban adjuk közre, a szerzô által eszközölt kiemelésekkel. A magyarázó lábjegyzetek ehhez a közléshez készültek.

A kibontakozási tervezet, melynek Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei címet adtam, a következô 12 pontban foglalja össze a kontemplált3 megállapodás körvonalait.

1. Erdély három nemzete: a magyar, a román és a szász nemzet közös nagy érdekei: a közrend, személy- és vagyonbiztonság, a vallás- és lelkiismereti szabadság, a nyugodt kulturális és gazdasági fejlôdés, a valódi szabadság és demokrácia védelmére s Erdély vérrel szentelt földjének jövô boldogsága érdekében szoros, fölbonthatatlan uniót és szövetséget köt egymással.

2. Magyarország területi integritásának és Nagy-Romániának az erdélyi nemzeteket ezidôszerint egymással szembeállító problémája külpolitikai kérdésnek tekintetik s mint ilyen fog annak idején Erdélyország arra hivatott legális organumai által végleges megoldáshoz jutni, a három nemzet ezen unióban biztosított autonóm jogainak teljes respektálása és intézményes védelme mellett.

3. Ugyancsak külpolitikai kérdésnek tekintetik s mint ilyen fog elbíráltatni az a további kérdés is, hogy mely területek tartozzanak az ekként három nemzet szövetségébôl álló Erdélyországhoz.

4. A három nemzet 24 tagból álló kormányzótanácsot alkot, mely 10 román, 10 magyar és 4 szász tagból áll, kiket saját nemzeteik ideiglenes képviseletei delegálnak. Az így megalkotott kormányzótanács határozatait egyhangúlag vagy legalább kétharmad szótöbbséggel hozza.

5. A kormányzótanács tagjai töltik be részben miniszteri, részben államtitkári minôségben a szervezendô 12 tárcát, melybôl 5 a román, 5 a magyar és 2 a szász nemzetnek jut akként, hogy a miniszter és az államtitkár egyik tárcánál se tartozzék ugyanazon nemzethez.

6. Mindazon szentesített törvények és egyéb jogszabályok, melyek Erdély területén 1918. október 31-én érvényben voltak, továbbra is teljes változatlansággal érvényben maradnak, azzal az egyetlen eltéréssel, hogy mindazok a jogok, funkciók és hatáskörök, melyek a tételes törvények értelmében eddig a királyt és a magyar kormányt illették meg, a törvényhozás további intézkedéséig a kormányzótanácsra szállanak át s Magyarország címere és jelvényei helyett Erdély címere és lobogója használandó.

7. A történelmi tradíciókra és az egyes nemzetek közötti féltékenységekre való tekintettel az erdélyi kormányzótanács Gyulafehérvárt választja székhelyéül.

8. Mindazon tisztviselôk, kik 1918. október 31-én állásban voltak, állásukban, hatáskörükben és illetményeik élvezetében változatlanul megmaradnak. Elôléptetésük, nyugdíjazásuk, fegyelmi eljárás alá helyezésük s elmozdításuk tárgyában a fennálló tételes jogszabályok irányadók. A nagyszebeni román kormányzótanács en bloc4 szankcionálja és megerôsíti; amennyiben azonban ezeket nem kívánná jelenlegi szolgálati helyükön alkalmazni és saját beleegyezésükkel nem volnának áthelyezhetôk, teljes illetményekkel rendelkezési állományba helyezhetôk.

9. Az erdélyi kormányzótanács tagjai s az ennek megalakulása után újonnan hivatalba lépô tisztviselôk és egyéb közfunkcionáriusok a következô esküt teszik le:

Én N. N. esküszöm az élô Istenre, hogy Erdélyhez hű leszek, Erdély alkotmányát, a három nemzet unióját és szabadságait, Erdély minden polgárának lelkiismereti, nemzeti és önkormányzati jogait tisztelem, megôrzöm, ahhoz teljes szívembôl ragaszkodom; a törvényt megtartom, elôljáróim törvényes rendelkezéseinek engedelmeskedem, a hivatali titkot megôrzöm s hivatalos kötelességeimet pontosan és lelkiismeretesen teljesítem. Isten engem úgy segéljen!

10. A kormányzótanács megalakulásától számított 15 napon belül egybehívja az erdélyi országgyűlést akként, hogy az legkésôbb három hónapon belül összeüljön. A választások a kormányzótanács imperiumának alávetett egész területen a fennálló törvények szerint érvényes szavazati jog és eljárás mellett s a ma érvényben lévô rendelkezések szerinti választókerületekben hajtatnak végre. Az országgyűlésre a választott képviselôkön kívül ülési és szavazati joggal meghivatnak az erdélyi egyházak püspökei és egyházmegyénként egy-egy világi fôemberük.

A választások szabadságáért és tisztaságáért a kormányzótanács tagjai egyéni reputációjukkal és politikai becsületükkel felelnek.

11. A kormányzótanács a következô törvényjavaslatokat terjeszti az országgyűlés elé:

a) Erdély törvényhozó szerveinek organizációjáról és Erdély címerének, színeinek, valamint a három nemzet jelvényeinek használatáról;

b) az általános választójogról;

c) az agrárreformról;

d) a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló 1868. évi XLIV. t.-§. olyatén megváltoztatásáról, mely az unióban szövetkezett három nemzet jogainak és méltóságának megfelel;

e) a vármegyéknek a nyelvhatárokkal lehetô összhangban való kikerekítésérôl, ezzel kapcsolatban a közigazgatási és igazságszolgáltatási területek és választókerületek szoros összefüggésbe hozataláról;

f) a büntetôtörvénykönyv olyan módosításáról, mely szerint arra való tekintettel, hogy Erdélyország szuverénitásának a három nemzet a letéteményese, felségsértésnek minôsíttessék és aszerint büntettessék minden olyan cselekmény, mely a három nemzet bármelyikének becsületét, faji öntudatát sérti, békés egyetértésük megbontására irányul és köztük gyűlöletet, visszavonást szít.

12. Erdélyi állampolgárok azok, akik

a) 1918. október 31-e elôtt Erdély területén születtek vagy itt közhivatalt viseltek,

b) akiket a törvényhozás honfiúsít,

c) az a) és b) alattiak törvényes leszármazói.

Erdély területén csak az erdélyi állampolgárok viselhetnek közhivatalt, gyakorolhatnak politikai jogokat, bírhatnak ingatlant, lehetnek törvény által alkotott testületek és társadalmi egyesületek tagjai, valamint nyilvános számadásra kötelezett vállalatok igazgatósági és felügyelôbizottsági tagjai s tisztviselôi.

E pontozatok letárgyaltatnak egy 7-10 tagból álló szűkebb bizottság által, mely a három erdélyi magyar püspök és a legtekintélyesebb erdélyi vezetô férfiakból állíttatik össze.

Amennyiben a bizottság és a szebeni kormányzótanács között a pontozatokra nézve végleges megállapodás jön létre, úgy összehívatik egy szélesebb magyar nemzeti tanács, mely ezeket ratifikálja s a közös kormányzótanácsba a magyarság képviselôit megválasztja. E nemzeti tanács körülbelül a következôképpen állíttatik össze:

A püspökök és egy-egy világi fôember.

A magyar nemzetiségű és erdélyi születésű országgyűlési képviselôk.

A legutolsó törvényesen kinevezett fôispánok.

A kolozsvári egyetem rektora és dékánjai.

Az ügyvédi kamarák, kereskedelmi és iparkamarák, vármegyei gazdasági egyesületek, kir. törvényszékek és kir. ítélôtáblák elnökei.

Az erdélyi románság vezetôi a forradalom kitörésének órájától kezdve csak saját népük megszervezésével foglalkoztak. Az 1918. december 1-én tartott gyulafehérvári gyűlésre csak az erdélyi román nép kiküldöttei voltak hivatalosak. A medgyesi gyűlés után bekapcsolódtak az erdélyi közéletbe a szászok is. Hogy azonban Erdélyben magyarok is laknak, azt a nagyszebeni kormányzótanács egyszerűen nem látszott tudomásul venni.

E taktikának mindkét népre végzetes következményeit éreztem és elôre láttam. Ennek hatása alatt írtam meg az alábbi memorandumot Maniu Gyulához, a nagyszebeni kormányzótanács elnökéhez. Hogy megírtam és éppen ekkor írtam meg, arra nem csekély befolyással volt az a véres esemény is, melyrôl az elôzô fejezet számol be.5

A memorandumot személyesen vittem el Nagyszebenbe és Maniu Gyulától kihallgatást kértem vármegyém egyes fenyegetett közintézményei ügyében. Maniu lekötelezô szívességgel fogadott, panaszaimat nyomban személyesen orvosolta, elôterjesztett kéréseimet teljesítette.

A memorandumot azonban mégsem adtam át neki.

A közvetlen érintkezés s a Nagyszebenben uralkodó közhangulat hatása alatt éreznem kellett, hogy a memorandum elkésett. A kocka el volt már vetve. Nemcsak az önálló, hanem az autonóm Erdély is túlhaladott álláspont volt már akkor.

Konkrét kívánságaim honorálása dacára rezignáltan tértem vissza Nagyszebenbôl.

Május havában ismét volt egy momentum, mikor úgy látszott, mintha a nagyszebeni kormányzótanács a magyarországi események hatása alatt talán mégis hajlandó volna a megoldás valamilyen formáját akceptálni.

Ekkor bemutattam az általam kidolgozott kibontakozási tervezetet egy tekintélyes, idôsebb magyar úrnak, kinek az nagyon megtetszett és elvitte Hătegan miniszternek, akkor már Kolozsvárra.6

A nagyszebeni hangulat hatása alatt semmiféle illúziókat sem tápláltam az eredmény tekintetében.

Hătegan tényleg azt mondta a tervezetre, hogy az "nagyon érdekes".

S ezzel sorsa meg is volt pecsételve.

Nekem azonban mégis megmaradt az a kétes értékű vigasztalásom, hogy a kibontakozási tervezet eljutott felelôs kezekbe. S így soha senki sem vádolhatja meg az erdélyi magyarságot azzal, hogy nem kereste az erdélyi románsággal az érintkezést s nem jelölt meg modus vivendit Erdély harmonikus újjászervezésére abban az idôpontban, mikor ledôltek a régi államkeretek, de az új államalakulások kérdésében még nem döntött a nemzetek legfôbb ítélôszéke.

A Maniu Gyulának át nem adott memorandum a következô:

Elnök Úr!

Falusi magányomban7 sokat elmélkedem fajom, nemzetem és szép Erdélyországunk sorsa felett.

Nem ejtettek soha egy percig sem kétségbe a nehézségek, súrlódások, a kulturális és gazdasági fejlôdés mai akadályai, melyek sok embert megzavartak, sôt egyesek erkölcsi világának egyensúlyát is megingatták.

Tisztában voltam és vagyok azzal, hogy mindez csupán természetes következménye a nagy átalakulással járó rázkódtatásoknak s annak az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságnak, féltékenységnek és sok félreértésnek, melynek orvoslására a múlt férfiai semmit sem tettek, azzal soha komolyan nem is törôdtek.

Nem zavartak meg ezek a bajok és nehézségek engem azért sem, mert tisztában voltam vele, hogy a mostani nehéz, súlyos közállapotoknak elôbb-utóbb meg kell változniok; a kormányzók és kormányzottak közötti viszonyban bizonyos modus vivendinek kell létre jönnie, hiszen az Elnök Úr kormánya alatt élô milliónyi magyarság nem quantité négligeable.8 Jól tudom azt, hogy szuronyokkal tartósan épp úgy nem lehet kormányozni, amint a kormányzottaknak sem lehet évtizedeken át állandóan a legmerevebb passzivitást és ellenszegülést tanúsítani. Személyesen ismerve és tapasztalva a kormányzótanács több tagjának s elsôsorban Elnök Úrnak széles európai látkörét és modern, liberális gondolkodását, meg voltam mindig gyôzôdve arról, hogy ha más nem, úgy az idô elôbb-utóbb meg fogja hozni e problémák megoldását, vagy legalább is a ma még égô, fájó sebek beheggedését.

Úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy az erdélyi magyarság nyugodtan, türelemmel bevárhatja az idôk változását. Több veszítenivalója már amúgy sincsen s bármely politikai változás csak enyhíthet, de többé már nem súlyosbíthat a sorsán. Ez a tudat nyugalmat és türelmet öntött a lelkembe s ugyanerre intettem mindazokat, akik sorsunkon kétségbeesve, elkeseredtek.

Ma azonban úgy látom és érzem, hogy a helyzet megváltozott.

Szabadjon egy több százados régi erdélyi román anekdotát felelevenítenem. Egy embert pokolba visznek az ördögök. Barátai, ismerôsei sajnálkoznak rajta: No te szegény lélek, neked ugyan rossz sors jutott, rosszabb már nem is lehetne! Az elkárhozott nevetve válaszol: Dehogy nem, dehogy nem! Igaz, hogy a pokolba jutok s igaz, hogy a pokol a legnagyobb rossz, de mégis legalább visznek oda a hátukon az ördögök. Hátha megnyergelnének, a hátamra ülnének s nekem kellene ôket is vinnem, akkor is csak a pokolba jutnék s bizony sokkal rosszabb sorsom volna!

Az erdélyi magyarság ma már nem ringathatja magát abban a hitben, hogy sorsa rosszabbra nem, hanem csak jobbra fordulhat s nem számíthat többé arra, hogyha egyéb nem, úgy lendít végül a sorsán az az elôrelátás, mellyel a jó gazda saját érdekében kíméli, ápolja és gondozza nemcsak édes fiait és leányait, hanem igavonó marháját és fejôstehenét is.

Az okos, elôrelátó gazda részérôl számítani lehet erre a kíméletre. Az erdélyi magyarság azonban ma az elôtt a helyzet elôtt áll, hogy ugyan így is, úgy is a pokolba jut, de oda nem kényelmesen a hátukon viszik ôt mások, hanem megnyergelik, hátára ülnek s neki magának kell majd vinnie másokat, akiknek szintén ugyanoda vezet az útjok.

Három évet töltöttem a harctéren katonák között, ismerem a legénység gondolkozását és lelkiállapotát. E tapasztalataim alapján eleve tisztában voltam azzal, hogy ha a mielôbbi béke meg nem köttetik, akkor okvetlenül katasztrófa lesz a dolog vége s ezért már annak idején illetékes helyen többször figyelmeztettem a bekövetkezô veszedelemre, mely abban rejlik, hogy nagy embertömegeket hadbaszólítani, felfegyverezni és harcba vinni ugyan szintén elég nehéz dolog, de még mindig aránytalanul könnyebb feladat, mint ugyanezeket azután leszerelni, lefegyverezni s békés polgári foglalkozásukhoz minden rázkódtatás nélkül visszavezetni.

A románság imperiuma ma Erdélyben egyfelôl a román királyságra, másfelôl az erdélyi román intelligenciára s köztük elsôsorban a papságra támaszkodik. Nem túlzás tehát, ha azt mondom, hogy egy esetleges bolseviki-szociálista agitáció ez ellen az uralom ellen harcbaviszi azt az egész fegyvertárát, mellyel - ma például Magyarországon - oly fanatikusan küzd a közélet minden konzervatív, royalista, klerikális, imperialista és nacionalista jellegű vagy annak minôsíthetô megnyilvánulása ellen.

Elnök Úr ismer engem, ismeri a románság nagy kérdéseirôl a múltban és a jelenben vallott álláspontomat; ezért bizonyára nem fog sem félreérteni, sem megneheztelni, ha nyíltan és ôszintén kimondom, amit hiszek és gondolok.

Az erdélyi magyarság eddig bizonyos fásult egykedvűséggel nézte a román nacionálizmus és a magyarországi bolsevizmus közötti harcot. Tisztában volt azzal, hogy egyiktôl sem várhat sok jót és bármelyik gyôzelme esetén egyaránt a pokolba viszik az ördögök. De érezte másfelôl azt is, hogy egyik sem irányul egyenesen és elsôsorban ellene s változatos érzelmekkel reménykedett abban, hogy egyik vagy másik mégis csak kíméletesebb lesz iránta.

A magyarországi bolsevizmus Scyllája s a román nacionálizmus Charybdise között azonban ma egy új veszedelem tűnt föl s ez: a román bolsevizmus réme.

Hogy ez a veszedelem reánk - erdélyi magyarokra és románokra nézve egyaránt - mit jelent, azt nem kell bôvebben fejtegetnem. S hogy egy román bolsevizmus veszedelmének eshetôségével igenis komolyan számolnunk kell, azt falusi magányomban és teljes visszavonultságomban is módomban állott megállapítani.

A veszedelem ma még nem imminens.9 Az októbervégi budapesti forradalom kitörését sem hitte azonban senki közvetlenül küszöbön állónak. Szabadjon ezért - mint érdektelen külsô személynek, aki alulról nézem ma a dolgokat - kifejezést adnom azon meggyôzôdésemnek, hogy amint Károly király és Wekerle illúziókban ringatózva lekésték az orvoslás történelmi pillanatát, úgy bekövetkezhetik az az idô s talán nincs is messze, midôn Elnök Úr kormányának nem annyira a magyar nacionalizmussal, mint elsôsorban ezzel a belsô veszedelemmel kell számolnia.

Ismételten kérem, hogy a kultúrember komoly aggodalmától sugallt eme nyílt és ôszinte szót ne méltóztassék félreérteni.

A kultúrember aggodalma adta kezembe a tollat, hogy rámutassak azokra az eszközökre, melyekkel nézetem szerint meg lehetne elôzni Erdély összes kulturális és gazdasági kincseinek elpusztulását.

Ez az eszköz pedig: az erdélyi magyarsággal kötendô igazságos és méltányos béke, a wilsoni elvek s a történelmi Erdély alkotmányrendszerének alapján.

Igaz, hogy a két népfaj ideológiáját ma egy világ választja el. Igaz, hogy Nagy-Románia ideálja s Magyarország területi integritásának elve, mint a tűz és a víz, ma engesztelhetetlen ellenségekként állanak egymással szemben.

Végeredményben azonban mindkét ideál csak távolabbi végcélja a két erdélyi népfajnak és sokkal közelebb állanak mindkettôjük lelkéhez azok az értékek - saját tűzhelye, kultúrája, vallása, sociális rendje és kis vagyonkája -, melyek most mind közvetlen veszedelemben forognak.

Hiszem, hogy kölcsönös jóakarattal meg lehet találni a megértés útját. Minél hamarabb rálépünk erre, annál könnyebben; minél tovább halogatjuk, annál több új meg új függô kérdés mérgesedik el s annál több problémának a kiegyenlítésén kell fáradoznunk, amint pl. a tisztviselô-kérdés is napról-napra nehezebbé és bonyolultabbá válik.

Nem maradok a frázisoknál és bátor vagyok konkrét javaslatot terjeszteni Elnök Úr elé, kérném azonban, hogy azt kizárólag saját személyes tájékoztatására szolgáló, teljesen bizalmas jellegű közlésnek méltóztassék tekinteni.

Elôre bocsátom, hogy csupán a saját iniciativámból10 és kizárólag a magam nevében beszélek. Amit elôterjesztendô vagyok, azt senki mással nem közöltem. Merem állítani azonban, hogy ismerem az erdélyi magyarság gondolkozását, lelkivilágát és tudom, hogy mik a vágyai, törekvései, eszméi és sérelmei.

Az idecsatolt irat tizenkét pontjában foglaltam össze azokat az alapelveket, melyek alapján hitem szerint a román kormányzótanács és az erdélyi magyarság között meg lehetne teremteni azt a méltányos, igazságos, maradandó békét és egyetértést, mely nem abban áll, hogy a létezô kormányrendszerbe egyik vagy másik népfaj a jobb jövô reményében fásultan beletörôdik, hanem olyan imperium lenne, melyet mindegyikük a magáénak vall és érez, ahhoz teljes lelkébôl ragaszkodik s nemcsak hogy nem törekszik, sôt nem is vágyik annak megdöntésére, hanem ellenkezôleg készségesen hajlandó azt minden külsô erkölcsi vagy fizikai támadással szemben megvédelmezni.

Messze vezetne, ha 12 pontomat külön-külön kívánnám indokolni. A leglényegesebb szempont, amelyet éppen a magyarság ideológiájára s egész lelkivilágára való tekintettel nem mellôzhettem s hangsúlyozva ki kellett emelnem: a folytonosság elvének sértetlen fenntartása. Ennek respektálását igen fontos gyakorlati érdekek is okvetlenül szükségessé teszik. A pesti forradalom nem tartotta a magyarság lelkének ütôerén kezét, mikor ezt az elvet figyelmen kívül hagyta; ezért kudarca elôre látható volt.

Ne tévessze meg Elnök Urat az, hogy akadnak magyar emberek, kik kevesebbel, talán lényegesen kevesebbel beérik. Sokkal többen vannak azok, akik egyáltalában semmiféle egyezségrôl nem akarnak hallani. A megoldásnak olyannak kell lennie, mely a magyarság zömének, nagy tömegeinek lelkében teremt megnyugvást. Az erdélyi románságnak a legutóbbi évtizedekben folytatott küzdelmei világosan bizonyítják azt, hogy egy pár gyöngébb gerincű, energiátlanabb ember csatlakozása valamely, a nép lelkétôl idegen irányzathoz, csak azt eredményezik, hogy a mérsékeltebb gondolkozásúak valósággal kiközösíttetnek népük érzelmi világából, mely ennek következtében mindinkább a szélsôséges elemek befolyása alá kerül. Míg ellenben az 1867-iki kiegyezés története azt igazolja, hogy a még oly népszerű szélsôséges politika is megbukik vagy legalább is évtizedekre ábrándképpé foszlik akkor, ha a nemzet érzelmeivel számolva, komolyan, ôszintén, fenntartás nélkül rálépünk a megértés útjára.

A csalhatatlanságot természetesen nem arrogálom11 magamnak s távolról sem állítom, hogy tételeim nem volnának diskutabilisak,12 sôt kétségtelenül igen sok változtatáson fognak keresztül menni akkor is, ha itt is, ott is elfogadtatnak.

Én csupán az irányt kívántam megjelölni, az útvonal kitűzése, az út traszírozása13 további feladat.

Ha Elnök Úr javaslataimat tárgyalásra alkalmasoknak s lényegükben elfogadhatóknak ítéli, úgy erre vonatkozó közléseinek és kívánságainak tudomásulvétele után én gondoskodnék arról, hogy összehívassék egy hét-nyolc tagból álló szűkebb bizottság, melyben részt venne a három magyar egyház fôpásztora, a katholikus, református és unitárius püspök, valamint négy-öt olyan független, tekintélyes vezetô férfiú, kiket az erdélyi magyarság eddigi politikai múltjuk alapján ôszintén, fenntartás nélkül, valóban vezetôinek vall és ismer. Ez a szűkebb bizottság volna hivatva arra, hogy az unió alapelveit a nagyszebeni kormányzótanáccsal egyetértésben véglegesen megformulázza; aminek megtörténte után összehivatnék egy 120-200 tagból álló magyar nemzeti tanács, mely a kötött megállapodást szankcionálná s a kormányzótanácsba a magyarság képviselôit megválasztaná.

Egy ilyen alapokra fektetett megállapodás nemcsak az Elnök Úr kormánya alatt élô magyarság helyzetét rendezné, de - amint Erdély történeti múltja igazolja - kiszámíthatatlan befolyással lenne a szomszédos - Szatmár, Debrecen, Nagyvárad, Arad stb. - vidékek magatartására is. Külpolitikai jelentôségét nem tudom ma innen megítélni, de bizonyára szintén nem volna lekicsinyelhetô.

Ha Elnök Úr bölcs megítélése szerint javaslataim ezidôszerint nem képezhetik további tárgyalás alapját - nos akkor egyszerűen korai volt még a galambot a bárkából kibocsátani. Ez esetben csak az az egy kérésem volna, hogy jelen közlésemet, mely teljesen magánjellegű és bizalmas természetű, ennek megfelelôen kezelni és egyszerűen meg nem történtnek tekinteni kegyeskedjék.

Fogadja Elnök Úr kiváló tiszteletem nyilvánítását.

Dicsôszentmárton, 1919. március 24.

----------------------------

1 Borzás, 1884 - Bukarest, 1945. Egyetemi tanulmányokat Kolozsváron, Budapesten és Párizsban folytatott. 1914-tôl ügyvédként tevékenykedett Dicsôszentmártonban. 1917-18-ban Kisküküllô megye fôispánja. A forradalom idôszakában a vármegyei Nemzeti Tanács elnöke. 1921-tôl a Magyar Szövetség megyei elnöke. A húszas évek közepétôl a romániai Országos Magyar Párt meghatározó politikusa. 1926-tól Csík megye szenátora, ebben a tisztségében elsôsorban egyházi és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott. 1941-44 között a Romániai Magyar Népközösség elnöke volt. Az Erdélyi Bankszindikátus kezdeményezôje és vezetôje, az Erdélyi Katolikus Népszövetség alelnöke, valamint 1933-tól az Erdélyi Katolikus Státus világi elnöke.

2 A dokumentum elsô közlésekor, a szerzô bevezetôjét követte a Iuliu Maniuhoz írt levele, majd az alapelvek következtek.

3 valamilyen célra szánt

4 a maga összességében

5 A dokumentumot közlô kötet elôzô írása Bréda Emilrôl szól, aki 1919. március 10-én Erdôalja községben a földosztásra összegyűlt tömeget próbálta lecsendesíteni. A feldühödött nép azt hitte, hogy meg akarja hiúsítani a földosztást, és ezért ásókkal botokkal agyonverték.

6 Az eredetileg Nagyszebenben működô Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) 1919 tavaszán átköltözött Kolozsvárra. Az említett miniszter Emil Hategian volt táblabíró, a Kormányzótanács törvény-elôkészítéssel majd igazságügyi kérdésekkel megbízott felelôse.

7 Borzás, Dicsôszentmárton melletti település.

8hagyható figyelmen kívül

9 nagyon közeli, fenyegetô

10 kezdeményezésembôl

11 tulajdonítom

12 vitathatóak

13 megépítése


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék