magyar kisebbség
összes lapszám»

Biczó Gábor

Megjegyzések Vetési László: Szórványstratégia - nemzetstratégia
címû tanulmányához

Vetési László hatalmas lélegzetvételû és igen fontos tanulmánya - ahogy erre az írás címében is utal - egyszerre diagnózis és kísérlet a cselekvési stratégia felvázolására. Az alábbi elemzés - a vitaindító szöveg gondolatmenetét követve - elôször a helyzetértékelést, a szórványkérdés általános problémáit vizsgálja, majd az úgynevezett nemzetstratégiai program gyakorlati megvalósításával kapcsolatos fontosabb összefüggéseket tárgyalja.

A Románia területén élô magyar etnikum szórványosodásának folyamata az elmúlt évtizedekben felgyorsult. Vetési László - a kérdés szakértôje - írásában pontosan érzékelteti az asszimiláció intenzitásának növekedésével elôálló helyzet "súlyosságát". A régió társadalmi és kulturális folyamatait tanulmányozó érdeklôdô számtalan bizonyítékot találhat a nyelvi, az etnikai vagy kulturális asszimilációra, az ezzel együtt járó identitás- és mentalitásváltásra. A problémakör kimerítô elemzése nélkül is belátható, hogy a magyar etnikum - nevezzük így - általános "térvesztése" számos történeti, gazdasági, szociálpszichológiai ok együtthatására vezethetô vissza. Mivel a társadalmi lét komplexitásának fent megnevezett dimenziói csak egyidejûleg tehetôk vizsgálat tárgyává, az asszimilációs folyamat adekvát értelmezését lehetetlen egyetlen perspektívából megvalósítani. A szerzô elemzésében precízen listázza az asszimilációs hatás megnyilvánulásának aspektusait - oktatás, nyelv, vallás stb. -, ezek kapcsolatrendszerét, az érdekelt szervezetek, társadalmi intézmények, asszimiláns csoportok szerepét és helyét a szórványprobléma kezelésében. Ugyanakkor a szöveg - az asszimilációs folyamattal "szemben" - a kérdés kezelésének releváns kiindulópontjaként egy elméletileg kevéssé indokolt, inkább érzelmileg motivált, bár tényekkel bôségesen alátámasztható értelmezési pozícióra épül. Természetesen kijelenthetjük, hogy Vetési László írásának célja és feladata egyáltalán nem az asszimilációs folyamat elméleti problémáinak tárgyalása, hanem a magyar etnikum szórványosodásának kezelésére alkalmas gyakorlati cselekvési program kimunkálása, illetve az erre irányuló késztetés. Sôt, talán azt is állíthatjuk, hogy maga a téma szinte átláthatatlanul gazdag szakirodalma, az ehhez kapcsolódó, sokszor igen tekintélyes véleménykülönbségek felidézése a lényegrôl, a hatékony stratégiai döntések kimunkálásáról terelné el a figyelmet. Jelen írás szándéka néhány alapkérdés feltevésével azonban éppen az, hogy a szórványstratégia gyakorlati megvalósulását megelôzô, kidolgozását kísérô diskurzus sikeréhez hozzájáruljon.

1. Depravációs olvasat

A szórványkérdés tárgyalásának hangnemét a veszteség élményének kiemelése, az univerzális romlás - depraváció -, mint a magyar közösség társadalmi, gazdasági és kulturális állapotának általános sajátossága jellemzi. Az etnikai szórvány fogalma összetett, ahogy Vetési hangsúlyozza "igen nehéz egyértelmûen meghatározni".1 A szórvány-kategória jelentéstartalma alapozódhat az asszimilációs-integrációs skálára, aszerint, hogy mennyire elôrehaladott a vizsgált csoport (egyéniség) hasonulása a többséghez,2 vagy milyen mértékben határozható meg egy adott területre (település, mikrorégió) az etnikai kisebbség aránya alapján a befogadó (asszimiláló) közösséghez képest. Mindkét osztályozás elsôdleges olvasata - függetlenül attól, hogy az adott csoport elsô nemzedékes, etnikumváltó, hátrányos helyzetû vagy távlatilag veszélyeztetett asszimiláns - a fogyás, a veszteség kimutatását hangsúlyozó aspektus. Ezek szerint a szórványlét olyan halmozottan hátrányos helyzet, mellyel szükségszerûen együtt jár, hogy a közösség "belsô erejébôl nem képes etnikai erejét megôrizni"3, ezért támogatni kell! A folyamat eredménye az etnikai csoport számarányának csökkenése, az "etnikus leépülés" fokozatos felgyorsulása, ami a kisebbség társadalmi, gazdasági és kulturális szerepének gyengüléséhez, majd megszûnéséhez vezet.

Maga a depravációs modell, a magyar etnikum újkori asszimilációjának a Kárpát-medencében végbemenô történeti folyamatát általános romlásként, a "vaskor" eljöveteleként minôsítô megközelítése egyáltalán nem új keletû jelenség. Bélteky Kálmán 1910-ben megjelent munkájában a multietnikus Erdély kialakulásának vázlatos áttekintésekor a román nép megjelenését elemezve írja: "Jóval késôbb (a szászok betelepülése után - B. G.) kezdett kelet és dél felôl az oláhság két fajtája, mócz és mokány, senkitôl sem gátolva, Erdély lakatlan bérczeire szivárogni, majd megsokasodva leereszkedik a völgyekbe, ott lassan észrevétlenül befészkelôdik, a már kialakult magyar területeket elfoglalva, sokhelyt áthasonlítja a zivataros évszázadok alatt meggyöngült népet."4 Szempontunkból nem az erdélyi magyar-román együttélésre vonatkozó utalás történeti hitelességének kérdése az érdekes, hanem sokkal inkább az asszimilációs folyamat indoklása. Bélteky szerint ez a szerencsétlen történelmi események, mondhatni az évszázadok óta kedvezôtlen korszellem következménye, mely a magyar etnikum idegen hatásokkal szemben alkalmas természetes "immunitását" meggyengítette. Szerinte a fokozatos térvesztés bizonyítéka az eredetileg magyar településnevek szlovák, román vagy szerb kiejtés szerinti torzítása, amit szerzônk "elveszett csatáink színhelyeirôl tallózott példák" tucatjaival bizonyít.5

A 19. század második felében az asszimilációs folyamat felgyorsította a magyar etnikum szórványosodását. Bélteky könyvének táblázatai - melyek az 1850. elôtti etnikai arányoknak az 1900-as népszámlálásig bekövetkezett változásait mutatják vármegyék és községek szerinti bontásban - igen tanulságosak lehetnek a kérdéssel foglalkozó kutató számára, mivel bizonyítják azt, hogy a szórványosodás nem csak a peremterületekre, hanem a központi régiókra is jellemzô társadalmi folyamat. Pest-Pilis-Solt megyében a szlovákok, vagy Veszprém megyében a svábok számarányának növekedése, és a vegyes etnikumú településeken a magyarok asszimilálódása meglepetés és nehezen értelmezhetô jelenség, hisz az adminisztratív hatalom, az állami intézményi környezet, a dualizmus közhangulatát uraló, az etnikai identitás hangsúlyozására kiélezett társadalmi diskurzus éppen ellenkezô elôjelû asszimilációs hatást célzott.6 A hasonló ellentmondásokat vég nélkül sorolhatnánk a mezôségi magyarok asszimilációjától kezdve Sopron elnémetesedéséig.

Ha a rendelkezésre álló forrásokat megvizsgáljuk, kiderül, hogy a magyar etnikum asszimilációja, pontosabban hasonulása az együtt élô népekhez, illetve ezen népek beolvasztása gyakorlatilag egyidôs a magyarság Kárpát-medencei történetével.7 Szûcs Jenô paradigmatikus munkájában a magyar nemzettudat kialakulásának kettôsségét jellemezve megállapítja, hogy a 13. századra valószínûleg karakteresen kialakuló magyar etnikai tudat nem eredményez meghasonlottságot a más népekkel való együttélésben.8 Közismert István király fiához írt intelmei, melyben az idegenek be- és elfogadására buzdít. Szavai nem egyszerûen a keresztény felebarátiság kánonjának rutinszerû ismétlését jelentik, hanem a kor történelmi realitásainak pontos ismeretét.9 Besenyôk, jászok, kunok, kabarok asszimilálása után a betelepülô hospesekkel való együttélés (vallonok és szászok), majd a peremterületekre fokozatosan beszivárgó és egy funkcionálisan szervezôdô szimbiotikus gazdasági, társadalmi struktúrába beilleszkedô román, ruszin és egyéb szláv montán kultúrákhoz való alkalmazkodás, illetve ezek alkalmazkodása nem jelentett problémát. A folyamat részleteitôl eltekintve is világos, hogy a középkor és a koraújkor, noha az asszimiláció bevett társadalmi jelenség, ritka forrása az etnikai alapú konfliktusoknak. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a 18. század elsô harmadában a népesség összeírásából a peremterületek etnikai arányaira vonatkozóan a társnépek számarányának fokozatos növekedésére következtethetünk.10

A depravációs modell lényege, hogy az asszimilációs folyamatot olyan általános értékvesztésként értelmezi, ahol a kisebbségben élô közösség idegen etnikumhoz történô hasonulása során elveszíti etnikai identitásának attribútumait. Ezek szerint az asszimilációs tendencia betetôzése az etnikai tudat teljes cseréje.11 Ez azt is jelenti, hogy depravációs olvasatban maga a társadalmi élet olyan létmód, mely alapvetôen etnikai meghatározottságú. Az egyén identitása a társadalmi csoport etnikai önazonosságát, mint szükségszerû elvárást tükrözi. A csoporthoz tartozás abban a közösségben, melyben a közös származás, az eredet (vélt vagy valós) kiemelt, és amely néha kizárólagos értékként tûnik fel, ott az etnikai tudat reflektált intellektuális pozíció. A nemzet eszméjének ideológusai a nemzeti identitás, mint etnikai identitás paradigmájában ezt a meggyôzôdést moralizáló életérzéssé fokozták.12 Az etnikai önazonosság társadalmi gyakorlatban való hangsúlyozása az élet teljes horizontján megnyilvánul. Magyarnak, románnak vagy franciának lenni annyi, mint magyarul, románul vagy franciául beszélni, gondolkodni, érezni, és olyanokkal élni együtt, akik ugyanezt vallják és cselekszik. Az etnikai tudat az a közös hagyomány, melyben a kezdetektôl fogva benne állunk. Az etnikai alapon történô önmeghatározásnak a 19. században a vázlatosan fentebb tárgyalt okok miatt bekövetkezett felértékelôdése az identitástényezôk önkényes és hosszú távon több negatív következménnyel járó hierarchiájának kialakulásához vezetett. Az etnikai származás megnevezésére szolgáló kifejezés - eredeti értelmében név - szubsztantív jelentéstartalommal való telítôdése vezetett oda, hogy a nyelvi összefüggésekben valójában jelzôi funkciót ellátó megjelölés valami absztrakt értékállítássá módosult. A magyar mint fogalom - akárcsak a román vagy a francia - többé nem a megkülönböztetés és azonosság kifejezésének jelzôje, hanem egy pontosan meghatározható létmód.

Természetes, hogy ez a retorika például a magyarul beszélô román, vagy az evangélikus, szászul beszélô cigány kategóriákkal nemigen tud mit kezdeni.13 A nemzeti hagyományra épülô csoportidentitás az ellentmondásos képletek megszüntetését célozza, homogenizál. Az erre irányuló törekvést az összetartozás élménye, a másságtól való elhatárolódás és a másság felszámolásának pszichikus kényszere jellemzi. Az etnikai csoport asszimilál, vagyis az asszimiláció olyan eróziós folyamat, mely a társadalmi élet etnikai alapjait kérdôjelezi meg, érvényességükre kérdez rá. Ez az oka, hogy az etnikai alapon szervezôdött nemzet, valamint az ebbôl levezethetô kultúrnemzet olyan intézmény, amely az Európára a középkorban jellemzô etnikai és kulturális sokféleséget módszeresen felszámolta. Maga a nemzet bonyolult, hosszú és meglehetôsen türelmetlen, fokozatosan centralizált asszimilációs folyamat.14

2. Interpretációs törés

A depravációs olvasat, vagy ennek bármilyen formában árnyalt variációja alkalmatlan kiindulópont a szórványosodó magyar etnikum asszimilációjának hatékony kezelésére. Nem azért, mert az ily módon feltett kérdések nem léteznek vagy nem lennének létjogosultak. Mindannyian tudjuk, hogy az oktatás, a mûvelôdés hiányosságai, az egyház befolyásának gyengülése, vagy egyszerûen csak az etnikai arányok folyamatos és egyirányú változása tény. Az úgynevezett depravációs olvasat, melynek a hazai közgondolkodásban, de a társadalomtudományi közéletben is hagyományosan erôs befolyása van, elsôsorban azért alkalmatlan intellektuális alapállás, mert a kérdés megoldási lehetôségeinek keresését - a diskurzust - újra és visszavonhatatlanul az etnikai identitás konceptuális kényszerpályáira állítja, sematizálja.

Az asszimilációs folyamatokkal szemben etnikai alapon érvelô értelmezések gyakran megfeledkeznek arról, hogy a nemzet eszméje a társadalmi-gazdasági fejlôdés természetes kísérôjelensége, a 19. században általánosan érzékelt veszteségélmény elleplezésének eszköze. A nemzet valójában az átlátható világ felszámolódásából származó kétségbeesés, a lokális társadalmak széthullását követô otthontalanság megszüntetésére alkalmas lehetôségként tûnt fel.15 A nemzet és a hozzá kapcsolódó intézményrendszer nem véletlen, hogy az ipari forradalom hatására elôbb-utóbb egész Európában végbement társadalmi átrétegzôdés két nyertes csoportjának, a polgárságnak és az értelmiségnek kínált mozgásteret befolyásuk érvényesítésére. A nemzet a közös tudásban konstituált, ami azonban nem a gyakorlati élet mindennapiságának tudása, hanem mitizált és univerzálisan érvényesnek tekinthetô hagyomány. Elhalványodó és bizonytalan emlékek a lokális összetartozás, az alapvetôen rurális, kevésbé mobilis és modern, de otthonos melegséget árasztó világról; némi túlzással ösztönös pszichés reflex. Ez a közös tudás új fizikai távlatokat nyitott meg az eszme expanziója elôtt, amely morálisan jónak és igazságosnak kívánt feltûnni.16 Az összetartozásnak ezen a fokán megsemmisítésre - és csak ritkán meggyôzésre - váró ellenfélnek tûnik mindenki, aki nem osztozik az eszmében, valamint az ezt kifejezô nemzeti szimbolikában. Az összetartozás és összetartás minden polgáron számon kérendô kötelesség, melynek megfelelni dicsôség.17 Az identitás - ebben az olvasatban - az összetartozás tudata.18

Az eszme sohasem volt konstans, bár a nemzetállamok kialakulása óta nemigen tudnánk olyan idôszakot említeni, amely ne tett volna meg mindent azért, hogy önmagát tüntesse fel a szellemi örökség egyetlen létjogosult letéteményeseként, majd ennek a hitnek az ürügyén ne igyekezett volna maradandóan hozzájárulni tartalmi megújításához.19 Az eszme születése és legitimációja bonyolult - és itt nem részletezhetô - társadalomlélektani, kulturális folyamat, mondhatnánk: a nemzet diszkurzív létmód. Párbeszéd önmagunkkal és mindazokkal, akik "mi" vagyunk, önmagunkról. Soha nem a "másikról". A másik, aki idegen, az eszme alapüzenete szerint mindig fenyegetés, amely az eszmében nyert otthonosságot veszélyezteti. Ebbôl következik, hogy az asszimiláció, mely folyamat következményeként "nemzetünk fogy", ebbôl az aspektusból a közösség (nemzet) minden tagja ellen irányuló nyílt támadás, hadüzenet nélküli háború.

A modernitás tehát egyrészt életre hívta a nemzetet, megteremtve ezzel a lokális tudat széthullásából származó veszteség ellentételezésének forrását. Másrészt viszont megalkotta a modern individuumot, aki a lelki és fizikai közösség igénye mellett az önmegvalósítás, az egyéni létlehetôségek maximalizálására szocializált személyiség. A modernitás horizontjának két alappillére apodiktikus viszonyokat rejt. A nemzet, mint a társadalmi akarat politikai és kulturális intézményekben realizált megdicsôülése a személyiségre mint a sensus communis megingathatatlan képviselôjére tart számot, ellenben az ennek megvalósításához nélkülözhetetlen alapokat megtermelô gazdasági lényt szélsôséges individualistaként igényli. Természetesen nem lehet célunk, hogy a többek között Durkheim vagy Weber által kimerítôen elemzett kérdést részleteiben vizsgáljuk. Az viszont leszögezhetô, hogy az etnikai alapon szervezett nemzeti identitás a modern individuumot ellentmondásos helyzetbe kényszeríti. A nemzeti eszme önmegvalósításának programja az eredeti szerkezeti ellentmondást a globalizációban felértékeli, ezzel a politikai-kulturális és a gazdasági szféra közötti egyensúlyt megbontja, majd felszámolja önmagát. A szituáció manapság, például a magyar etnikum szórványosodásának kérdésében is, különös jelentôségre tett szert.

A globalizációba beletorkolló modernitás által kínált normák és minták egyáltalán nem, vagy csak alig számolnak az etnikai tudattal. A manapság Erdélyben végbemenô kvázi modernizáció jelentôsége éppen abban áll, hogy a hagyományos kulturális és társadalmi formákat felváltó modern minták egyrészt többnyire a többségi kultúra közvetítésével, másrészt az etnikai tudatot természetüknél fogva leértékelve jutnak érvényre. Ennek a fukuyamai vízióval szemben nem a kulturális sokféleség eltûnése, hanem az individuális kultúrák eszméjének - minden individuum autonóm kultúra - általánossá válása lesz az eredménye.20

3. Mit lehet itt tenni?

A magyar szórvány asszimilációja elsôsorban globális összefüggésekbe illeszkedô természetes folyamat. Míg az etnikai alapú nemzeti eszme természetes örököseiként a klasszikus értelemben vett polgárság - többgenerációs, jelentôsebb rurális kötôdésekkel vagy társadalmi kapcsolatokkal nem rendelkezô városlakók21 -, valamint az értelmiség és ezen csoportok befolyása alá került népesség számára az asszimiláció veszteség, addig be kell látni, hogy az etnikailag vegyes területen élôk többsége számára ez sikeres életstratégia. Az asszimiláció alapvetôen nem tragikus esemény.22 A nyelvéhez, kultúrájához körmeszakadtáig ragaszkodó, tudatos ellenállást kifejtô egyéniség csak a kisebbség kisebbségének mítosza - és nemcsak Magyarországon.

Ezt csak fokozza az a tény, hogy a polgári demokratikus államberendezkedés bevett joggyakorlata szerint a szabad identitásválasztás alapvetô emberi jog.23 Tehát nem csak az identitás megôrzése, de annak cseréje is elemi jog. Amennyiben az asszimiláció nem párosul közvetlen erôszakkal, politikai hatalommal való visszaéléssel, fenyegetéssel, a kisebbségi identitásgyakorlat miatt tudatosan és bizonyítottan gyakorolt hátrányokozással, akár a szabad identitásválasztás esete is lehet.

A szórványosodás elsôsorban nem jogi probléma, noha a kérdésnek természetesen jogi aspektusai is vannak.

Egyrészt közismertek azok az esetek, mikor a többség hatalmi súlyával gyakran éppen csak a törvényesség keretei között visszaél, ezzel siettetve az asszimilációt. A latens atrocitásokkal szembeni védekezés igen nehéz, és elsôsorban lelki kérdés. Természetesen annak tudata sem jelenthet vigasztalást, hogy a befogadó többség mûveltségének elôszeretettel hivatkozott forráskultúrájában legalább a törekvés megvolt az idegenek, a másság tolerálására. "Az idegen népeket inkább megôrizni akartam, mint kiirtani" - hirdette Augustus önéletrajzában.24

Az asszimilációs nyomásnak ezek a jogi kérdéssé transzformálhatatlan esetei alkotják az együttélés legelkeserítôbb negatív tapasztalatainak többségét. A "bozgor" megnevezés igazságtalansága azonban elsôsorban a többség társadalmának állapotáról árulkodó kiszólás. Be kell látni, hogy (például) a román nemzet a társadalomfejlôdésnek abban az állapotában van, amely nem, vagy csak igen kevéssé képes tolerálni a másságot.25 Az okok kifejtése természetesen nem lehet a jelen írás feladata.26 Mindenesetre a román nemzetfelfogásban miszticizált, a különnemûséget (diszparát) hangsúlyozó jelleg, és ennek a kisebbségpolitikában történô tudatos kinyilvánítása, mint a kulturális fölény létjogosultságát igazoló bizonyíték, nehezen kezelhetô kérdés. Ugyanakkor egy átfogó és sikeresnek remélt szórványstratégiának mindezt egyszerûen nem szabad figyelembe vennie. Be kell látni, hogy a román nemzeti közgondolkodás gyökeresen nem fog megváltozni. Az adottságokkal való együttélés alkotja a szórvány gondjainak kezelésére alkalmas cselekvési program társadalmi-lélektani kereteit, míg a polgári jog nemzetközileg elismert és garantált törvényes lehetôségei szolgáltatják a program kivitelezésének tényleges feltételeit.

Másrészt a tervezett cselekvési programnak - tartalmától függetlenül - figyelembe kell venni, hogy a központilag szervezett és irányított adminisztratív intézkedések, a tervek közvetítésében szerepet vállaló intézmények minden potenciálisan megcélzott személy vagy csoport számára lehetôségforrásként, a kifejezés eredeti értelmében vett ajánlatként, és ne kötelességként tûnjenek fel. Az asszimilációs folyamat hatásait lassítani, megszüntetni kívánó cselekvési program megszervezése nem kizárólag technikai-financiális kérdés, vagy a mindenkori intellektuális elit által felvetett társadalomelméleti probléma. A kérdés valójában mélyen etikai. Nem azt firtatjuk, hogy lehetséges-e az asszimilációs folyamat megállítása - az asszimiláció visszafordítható -, hanem azt, hogy ez a döntés hogyan alapozható meg morálisan. Egy olyan társadalmi-kulturális folyamat tudatos megváltoztatása, melyet a benne élôk többsége természetesnek tekint, kockázatot rejtô vállalkozás. Tapasztalataink szerint a multietnikus környezetben élô ifjabb generációk számára az etnikai tudat és az ehhez hagyományosan társítható mûveltség egyáltalán nem vonzó.27 De akkor mi is a beavatkozás morális alapja?

A cselekvési program ötlete a kisebbségi elit önvédelmének természetes része, abból a felismerésébôl ered, hogy a szórványterületek etnikai homogenizálódása valójában "hátországának" eltûnését jelenti. A vereségélmény demoralizáló hatása pedig hosszú távon az asszimiláció teljessé válásának rémével fenyeget.

4. A szórványstratégia kimunkálásának feltételei

a. A szórványstratégia kimunkálása megköveteli az asszimiláció depravációs olvasatának feladását. A multietnikus környezet az egyéniség számára evidens eszközként kínálja azt az adaptációs készséget, melynek segítségével az identitás- és mentalitásváltás természetes esemény. Az asszimilációs folyamatnak a társadalmi-politikai diskurzus részeként meghatározott jelentéstartalma, valamint a folyamatot természetes eseményként történô felfogás között radikális eltérés van. A - nevezzük így - természetes olvasat más perspektívából értelmezi a jelenséget.28

Például az anyanyelvi oktatás leépülése nem oka, hanem elsôsorban következménye az asszimilációnak. Ahogy Vetési László világosan megfogalmazza, "a népességfogyás és az egyre növekvô ütemû asszimiláció ... egyszerre sorvasztás és önsorvadás". Be kell látni, hogy a szórványterületeken, ahol a magyar kisebbség a 30-as vagy akár még a 70-es években is képes volt fenntartani, megôrizni kisebbségi intézményrendszerét, annak az elmúlt tíz esztendôben bekövetkezett eróziója elsôsorban nem a többség politikai ármánykodásának, hanem kisebbségi igény eltûnésének a következménye.29 Ugyanígy, az együttlét, a közösségi élet iránti igény megszûnése sem pusztán az etnikai asszimiláció következménye, hanem a modernizációs életstratégiák sajátossága. Az össztársadalmi individualizálódás, a narcisztikus személyiségideál elmúlt évtizedben Közép-Európában befutott karrierjének hatásai a mai magyar társadalomban hasonló tüneteket eredményeznek, mint az erdélyi szórványban.30 A két értelmezési típus közötti különbség forrása az, hogy a depravációs olvasat nem számol azzal a ténnyel, hogy az asszimiláció individuális karaktere meghatározó sajátosság. Ezek szerint a folyamat nem az etnikai-nemzeti identitás szintjén, hanem elsôsorban a lokális tudat szintjén, mint külsô jellegükben hasonló, halmozódó gyakoriságú egyéni döntések tendenciává szervezôdése megy végbe. Az, hogy valaki a fiának mikor és miért ad idegen keresztnevet, csak a személyiség történetének összefüggésében létjogosult kérdés.

A modernizációs-globalizációs hatások nem csak az asszimilációnak, de a lokális tudat megerôsödésének is kedveznek. Ennek középpontjában a gazdaságilag sikeres, önmagát létlehetôségeinek legteljesebb kihasználására ösztönzô személyiség ideája áll. Ez a céltudatos és kooperációra kész lény tervei megvalósítása érdekében szövetkezik környezetével. A folyamat profán összefoglalása szerint a közösség nem nyelvi etnikai, hanem egzisztenciális és mentális alapon szervezôdik: nem azok állnak egymáshoz közel, akiknek azonos az anyanyelvük, hanem azok, akik hasonlóan gondolkodnak sorsukról. (Persze nem árt ha a két feltétel egybeesik.)

b. Az elôzôekbôl következik, hogy bármilyen cselekvési program alapja csak az lehet, hogy "magyarként" élni legyen "érdek". Az érdek a modernizációs mintákban alapvetôen monetáris jellegû, vagyis a szórvány kérdését felvállaló nemzeti stratégia központilag irányított és támogatott, regionálisan differenciált gazdasági program, amelyen keresztül sikerrel motiválható az önmegvalósító személyiség, és amely terv egyúttal konveniál a szabad identitásválasztás modern politikai eszményével. A kultúra, a mûveltség megôrzése és újjászervezése egy lényegében gazdasági alapokon szervezett modernizációs program járulékos következménye lehet. Az oktatás, a közösségi élet, az egyház presztízsének rehabilitációja önmagában megfogalmazott célként meddô és reménytelen vállalkozás. Az erkölcsi és szellemi fölény élményébôl - autoritásából - táplálkozó minden elitista intellektuális ábránd kudarcra van ítélve.

A kérdés persze az, hogy egy átfogó, regionális bontású, a magyar kisebbség hagyományos intézményrendszerének bázisán tervezett modernizációs program társadalmi és gazdasági feltételei adottak-e? A válasz csak igen költôi és visszafogott lehet: igen is, meg nem is.

A vállalkozás intellektuális hátterét jelentô kisebbségi értelmiség szakmai felkészültsége garanciát jelenthet a program magas színvonalú konceptualizálására. Ugyancsak adottak a kisebbség legfontosabb kapcsolatrendszereként meghatározott, elsôsorban a történeti magyar egyházak által életben tartott "hajszálérhálózatok". És szintén biztosított a kisebbségi politikai elit, elsôsorban az RMDSZ legitimációját jelentô politikai törekvés, amely egyúttal a magyar állam gazdasági támogatását is garantálja egy józanul átgondolt tervezet számára.

Másfelôl viszont, ahhoz, hogy mindhárom említett tényezô alkalmassá váljon a vállalkozás kivitelezésére, alapvetô ön-újraértékelésre van szükség. Az értelmiség szerepének újragondolása több okból is elengedhetetlen. Egyrészt, az asszimilációs folyamat felfogásukban szinte kizárólag politikai kérdés, a probléma iránti érdeklôdésük felszínes - természetesen kivéve a kérdés nagy mûveltségû és hiteles szakértôit. A depravációs olvasat alkalmatlan pozíció a lokális tudat érdekérvényesítô logikájának megértésére és ennek tudatos újraszervezésére. Másrészt, a humán elitnek be kell látnia, hogy egy modernizációs vállalkozás irányítása olyan közös feladat, melyben a jogi, gazdasági, egyházi és politikai szakértôk (közgazdászok, társadalomkutatók, jogászok, egyházi funkcionáriusok) egyenrangú partnerként kell hogy részt vegyenek: magas fokú kooperációra lenne szükség, melynek manapság alig van jele.

Az egyházakban régóta zajlanak azok a viták, melyeket a társadalmi befolyás radikális csökkenése, a pasztorizált hívek számának zuhanása váltott ki. Vetési Lászlónak igaza van abban, hogy az egyház a legfontosabb kisebbségi kapcsolathálót jelenti, amely megkerülhetetlen. Ugyanakkor a modernizációs program támogatása, és az egyházi infrastruktúra felhasználása egy alapvetôen szekularizált szellemiségû vállalkozásban bizonytalan. A hívô egyház koncepciójának térnyerése - a pozícióvesztés nyilvános elismerése - mindenesetre azt sejteti, hogy az egyház szerepvállalása egy alapvetôen gazdasági modernizációs program végrehajtásában kevéssé valószínû.

Az RMDSZ és a magyar állam szerepe kizárólag anyagi támogatás formájában nyilvánulhat meg. Meg kell érteni, hogy a szórványkérdésnek nincs olyan aktuális vetülete, melynek kezeléséhez a politikai diskurzus eredményesen hozzájárulhat, segítheti azt. A gazdasági-intellektuális vállalkozás olyan tudatos és regionálisan differenciált modernizációs program, amely a lokális identitás szervezésével hozzá kíván járulni a kulturális sokszínûség fenntartásához és megôrzéséhez. Ennek nyilvánvalóan része a hihetetlenül gazdag román kultúra megértése és rangján történô értékelése is.

Vetési László tanulmánya minden bizonnyal számos véleményt hív majd életre. Írásának célja, hogy egy gyakorlati cselekvési program kimunkálását célzó vitához mozgósítsa a szükséges intellektuális erôforrást, minden bizonnyal eredményes lesz. Azonban, hogy maga a kibontakozó diskurzus mennyire lesz sikeres, megválaszolhatatlan kérdés, és még inkább talány, hogy a szórványosodás, az asszimilációs folyamat reális és természetes, érzelmektôl és fôleg indulatoktól mentes kezelése vajon megalapozhat-e egy átfogó modernizációs programot. Az idô sürget.

---------------------------------------

1 Vetési L.: Szórványstratégia - nemzetstratégia. Magyar Kisebbség 2000/2. 172-214. 173.

2 A fogalom etimológiája szerint az asszimiláció olyan cselekvést jelöl, amikor valaki valami (vagy valaki) máshoz hasonlóvá lesz, olyan alakot ölt, mellyel hasonlatossá válik. Ellentéte a disszimiláció, mely olyan cselekvésre utal, amikor más alak felöltésével valaki a valódi alakját más alá rejti, eltitkolja. Az asszimiláció, eredeti értelme szerint, olyan módja a hasonlóvá válásnak, amikor az asszimilálódó az asszimilációs hatás következményeit nem egyszerûen csak elszenvedi, de tevékenységével egyben a "változás" intencionalizálója. Az asszimiláció lényege szerint az asszimilálódó cselekvô aktivitását mint evidens tényt tartalmazza, amihez az asszimiláció vállalásának mozzanata is természetesen tartozik hozzá. Ez egyúttal annak a belátása is, hogy a fogalom általános jelentéstartalmának rögzítésére tett erôfeszítések ellenére, nem csak maga a fogalomhoz rendelt jelentés, de használatának módja is kultúrspecifikus. Ennek legszembeötlôbb formája az angolszász (elsôsorban amerikai) kutatási gyakorlatban használt akulturáció és az európai társadalomtudományi közgondolkodásban bevett asszimiláció közötti koncepcionális átfedés és tartalmi különbség. Például Charlotte Seymour Smith meghatározásában (Dictionary of Anthropology. Macmillan, London 1993. 18.) az asszimiláció: "Az akulturációs folyamat egyik következménye, mikor egy kisebb vagy alárendelt csoport felszívódik egy nagyobb vagy domináns csoportban, és kulturális értelemben megkülönböztethetetlenné válik." Ebben az összefüggésben az akulturáció fogalma jelöli a társadalmi-kulturális változás folyamatát, ami az asszimilációt mint állapotot eredményezi. Az asszimiláció ezen olvasat szerint státusfogalom. A kontinentális és elsôsorban a német társadalomtudományi gyakorlat fogalomhasználatában elvi különbséget tesz az akulturáció és az asszimiláció között. Mindkét fogalom folyamatjellegét kiemelve az akulturációt a kulturális értékek totális cseréjeként határozza meg. Az asszimiláció esetében a kulturális-interferenciális folyamatban az eredeti kulturális sajátosságok, adottságok referenciális bázisértékek, melyekre az "új" (befogadó) kultúra értékei ráépülnek, és ezekkel kiegészülve egy új identitás és mentalitás megalapozói. (Soziologielexikon: Herausgegeben von Gerd Reinhold, R. Oldenburg Verlag, Wien 1997.; Wörterbuch der Soziologie: Herausgegeben von Güntere Endruweit und Gisella Trommsdorff. Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart 1989.; Karl Heinz Hillmann: Wörterbuch der Soziologie. Alfred Körner Verlag, Stuttgart 1994.)

3 Vetési L.: i. m. 173.

4 Bélteky Kálmán: A magyar szórványság. Nagyvárad 1910. 13.

5 Uo. 15.

6 Varga E. Árpád megjegyzi, hogy az abszolút számokat tekintve 1880-1910 között a magyarság számarányának növekedését a magyar etnikum demográfiai robbanása, a magyarok az együtt élô nemzeteknél kisebb arányú kivándorlása, valamint az asszimiláció okozta. Az asszimilációs nyereség fôleg a városokat és a bevándorlókat érintette, de nem változtatta meg a nyelvhatárokat, és nem gyakorolt hatást a homogén etnikai tömbökre. Sôt a vegyes nemzetiségû sávokban, a szórványokban a magyarok asszimilációja intenzív volt. Az idôszakban a magyarok és a románok lélekszáma nagyjából 600 000 fôvel nôtt meg. (Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. MTA Történettudományi Intézet, Budapest 1992. 16-19; 105.)

7 Az asszimiláció a kifejezés etimológiai értelmébôl következôen (lásd 2. jegyzet!) nem egyszerûen csak a befogadóhoz való hasonulás történeti eseményének a megjelölését szolgálja, hisz a kifejezés elsôdleges jelentéséhez tartozó aspektus a befogadás képessége. Az asszimiláció tehát nem a másság feladásának kényszere, hanem, mint asszimilálás, a másik másságának elfogadására való képesség.

8 Szûcs Jenô: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Osiris, Budapest 1997.

Szûcs Jenô: Nemzet és történelem. Gondolat, Budapest 1974.

9 István király intelmei - VI. Intelem. In. István király emlékezete. Európa, Budapest 1997. 55.

10 Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Atheneum, Budapest 1896. Az 1720-21-ben összeírt adatok névanyagából az etnikai viszonyokra vonatkozó következtetések megbízhatósága természetesen korlátozott, azonban a hozzávetôleges arányok felvázolhatóak.

11 Az etnikai identitás fogalmát nem differenciáltan tárgyaljuk. Az identitásváltás, az asszimilációs folyamat értelmezése szempontjából a strukturált identitáskoncepciók - például Friedrick Bart (in: Régió 1996/1. 3-25.) - kevéssé alkalmas kiindulási pozíciók. Az asszimiláció során az identitáskomponensek folyamatos, de különbözô intenzitású átalakuláson mennek keresztül. Ez a folyamat fogalmilag konstruált elemzési rendszerben általánosan nem modellezhetô.

12 A magyar nemzeti identitás kibontakozásában a mindenkori irodalmi elit kiemelkedô szerepet játszott.

13 A multiidentitás kitûnô jellemzése Hegyeli Attila Somoskáról írt cikke, amelyben a moldvai csángó identitás jelentésrétegeit és ezek változatait vizsgálja. In: Csángósors. 83-96. (A magyarságkutatás könyvtára, XXIII. Szerk. Pozsony Ferenc. Kolozsvár 1999.)

14 Például a modern francia nemzet valójában az Il de France nyelvi mûveltségének sikeres hegemóniája következtében kialakult társadalmi, politikai, kulturális egység.

15 Lásd részletesen Homi K. Bhabha: DisszemiNáció. In: Narratívák. III. 85-120.!

16 A nemzet hegemóniájával szemben megfogalmazott félelem és ôszinte ijedtség egyik remek példája Friedrich Nietzsche megjegyzése, mellyel a poroszok Franciaország feletti gyôzelmét kommentálta 1871-ben. "A német gyôzelemrôl egyetlen szót sem szeretnék szólni: mint tûzjelek a falon, minden nép számára érthetô." A német gyôzelmet Nietzsche a falon megjelenô tûzjelhez hasonlítja. A kép Dániel próféta könyvének ismert szöveghelye, mikor is Belsazár király lakomáján a palota falán feltûnt titokzatos írást csak Dániel tudta értelmezni. (Dániel 5.5.) A porosz diadal felfogható egy egész Európa számára megfogalmazott figyelmeztetésként, mellyel kapcsolatban Nietzsche tudatja, hogy míg a vesztesek ideje lejárt, addig most érkezett el Németország nagy pillanata. Ugyanakkor olvasatában a metafora kifejezheti azt a bizonytalanságot és tanácstalanságot is, amellyel mind Németország, mind Európa az új helyzet elôtt állt. Csak kevesen sejtették, hogy az egységes német állam megszületése mit is jelent Európa jövôje szempontjából. (Kritische Gesammelten Brifen. II/1. 100.)

17 Gondoljuk csak végig az egységes német nemzetállam kialakulását követôen a porosz militarizmus hegemóniájának érvényre juttatását, mint birodalmi politikai akaratot és azt, hogy ez 1914-ben milyen általános lelkesedés forrásává vált függetlenül attól, hogy valaki bajor vagy vesztfáliai német volt.

18 Érdekes ebben az összefüggésben Jan Assman koncepciója, amely az emlékezés, valamint a személyes és a kollektív identitás közötti kapcsolatot tárgyalja. (Jan Assman: Kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest 128-132.)

19 Ez még a kelet-európai kommunista politikai hatalom természetrajzára vonatkoztatva is igaz, amennyiben a párt tevékenysége éppen a nemzet eszméjének tudatos rombolásával járult hozzá annak megerôsödéséhez, lehetôvé téve soha nem látott virágzását a 90-es években.

20 F. Fukuyama elhíresült mûvében a globalizációt olyan univerzális folyamatként jelenítette meg, amely a liberális demokrácia világméretû diadalát követôen megszünteti, eltünteti a kulturális különbségeket. In: F. Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa, Budapest 1994.

21 Természetesen itt ez az egyáltalán nem árnyalt meghatározás csak általánosságként, a köztudatban bevett jelentésében érthetô.

22 Érdekes ebben az összefüggésben elolvasni Komoróczy Géza Meddig él egy nemzet címû tanulmányát, melyben a szerzô rámutat arra, hogy az általa tanulmányozott társadalmak, kultúrák fejlôdése, kibontakozása elképzelhetetlen az asszimiláció nélkül. In Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Osiris, Budapest 1995. 279-312.

23 Lásd Bíró Gáspár: Az identitásválasztás szabadsága. Osiris/Századvég, Budapest 1995. 177-202.

24 "Externas gentes ... conservare quam excidere malui." Monumentum Ancyranum (Res Gestae Divi Augusti 3.).

25 Természetesen az általánosítás hamis, hisz az együttélés sokkal kiegyensúlyozottabb a történetileg vegyes etnikumú rurális közösségekben, mint a városokban. A román etnikai türelmetlenség az identitás deficit kompenzálásának eszköze, alapvetôen érzelmileg motivált pozíció. Új keletû bizonyítéka ennek az az inkonzekvens politikai állásfoglalás, amely törvénykezési eszközökkel kívánja garantálni, hogy az erdélyi magyarok számára nem engedélyezi a magyar állampolgárságot, míg a moldvai románok számára automatikusan megadja a román állampolgárságot. Itt a másságot nem csak etnikai értelemben kell felfognunk, bár kétségtelenül ez a kérdés legsúlyosabb vetülete. Érdekes figyelni a román nacionalizmus ideges reakcióját, mellyel a 2000. évi helyhatósági választások nagyszebeni eredményeit kommentálják. A megválasztott szász polgármesterrel szemben folytatott sajtókampány elsôdleges célpontja a város lakosságának többségét alkotó román választóknak az a csoportja, amely hozzájárult az elsöprô sikerhez. Az ultranacionalista retorika nemes egyszerûséggel hazaárulónak nevezi ôket.

26 Érdekes összefoglalását adja a kérdésnek Lucian Boia könyve a román lélekrôl írt fejezetében. (In. Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion, Bukarest 1999.) Itt a román társadalomlélektan néhány nagy személyiségének gondolatait értelmezi. Draghicescu szintézis-nemzet elmélete, Blaga a mioritikus lélekrôl vallott elképzelése és Constantin Noica elemzése - mely szerint a román nép a Kelet és a Nyugat közötti közvetítésre hivatott egyetemes küldetésnek kell hogy megfeleljen - közötti kapcsolatot a román nemzet kitüntetettségének mélyen mentálisan rögzült élményében határozta meg. Érdekes felfedezni a hasonlóságot a 19. században jellegzetesen szlávnak tekintett karakterjegyek - melyet többek között Dosztojevszkij is jellemzett (In: Kell-e nekünk Európa? Kráter, Budapest 1999. 11-98.) - és a román lélek leírása között. Az igazság kedvéért meg kell persze jegyezni, hogy sok román kutató (például Sorin Tomuta) nagyon pontosan látja az etnikai identitására vonatkozó értelmezések ellentmondásosságát.

27 Kutatásainkat a tárgykörben 1995-1999. között Tekén (Beszterce-Naszód) és Domokoson (Máramaros) végeztük.

28 Maga a "szórvány" is depravációs kategória, szélsôségesen egyoldalú perspektíva: azok, akik szétszóródtak, esetlegesen elvesztek, velük szemben nincs helye a reménynek.

29 Vetési L.: i. m. 178.

30 Bizonyára érdekes eredményre vezethetne a közép-európai ifjúgenerációk összehasonlító attitûd vizsgálata.