magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VI. ÉVFOLYAM - 2000. 1. (19.) SZÁM - Belsô választások
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


dr. Hódi Sándor

Tíz év után*

1989 váratlanul felcsillantotta a reményt a társadalom átalakulására, és azon belül a vajdasági magyarság nemzeti önszervezôdése számára. A szovjet birodalom összeomlott, szinte óráról órára változott körülöttünk a világ. Jugoszláviában késve, nagy aggályokkal kísérve indult a pártállam lebomlásának a folyamata, amely szinte azonnal el is akadt.

Ha ma visszagondolva az okokat kutatjuk, a társadalom demokratikus átalakulása elmaradásának az okát, több mindent hiányolhatunk. Vannak, akik az igazi vezetôk hiányával magyarázzák a megtorpanást. Mások - köztük jómagam is - inkább az emberek elszántságát, a közös akaratot, a tetterôt hiányolom. Elmaradt a változás, mert az emberek többsége megrettent a jövôtôl, elbizonytalanodott, várakozási állásponton maradt. Várták a változást, ahelyett, hogy a helyzet cselekvésre sarkallta volna ôket. Ha kinyitjuk a rabságban felnevelt fácánok ketrecének ajtaját, hiába szabad az út számukra, a fácánok többsége nem repül el, hanem remegve bent marad a nyitott ketrecben. Ez történt a térség egyes népeivel is. Mondanám, hogy velünk is, de ez nem felelne meg a valóságnak. A mi ketrecünk ajtaja egy pillanatra sem tárult fel elôttünk, mozgásterünk mind a mai napig szûken behatárolt maradt. Ami persze nem jelent felmentést sem mulasztásaink, gyengeségeink, sem a kései számvetés alól.

Annyi minden történt velünk az elmúlt tíz év folyamán, hogy annak minden napjáról könyvet lehetne írni. Mégsem íródtak meg ezek a mûvek, ahogyan átfogó igényû elemzések sem készültek. Mi lehet az oka, hogy a páratlan életanyagból, amelyben részünk volt, nem születtek remekmûvek? Mi a magyarázata annak, hogy nincs igény a számvetésre, a történtek értelmezésére? Rejtély. Ugyanolyan rejtély, mint az, hogy a vasfüggöny lehullása után a térség népei miért nem tolongtak örömmámorban az utcákon, s miért nem szabadultak meg egy szálig korábbi rabtartóiktól.

Egy tanácskozás keretében aligha lehet tíz év krónikáját tövirôl hegyire áttekinteni, még kevésbé lehet azt a teljesség igényével kiértékelni. Nem is ez a szándékunk. Arra sem vállalkozunk, hogy leltárt készítsünk mindarról, ami nem valósult meg ’ 89 ígéreteibôl. Úgy érzem azonban, hogy miután formálisan is új évezredbe léptünk, meg kell vonnunk az elmúlt évtized mérlegét, annál is inkább, mivel a 21. század nem most kezdôdött, január elsején, hanem egy évtizeddel ezelôtt.

Az elmúlt tíz esztendô terhe nehéz súlyként nehezedik ránk. Persze egy kicsit mindenkire másként. A visszatekintésnél ezért többféle személyes nézôpont, többféle politikai értékelés kerülhet egymás mellé. Ami nem baj, hiszen így válik a kép hitelesebbé, teljesebbé.

Bevezetô elemzés

Lássuk hát, milyen lehetôségek kínálkoztak ’ 89-ben számunkra? Mit tudtunk megvalósítani belôlük? Milyen eredményeket könyvelhetünk el magunknak? Milyen veszteségeket szenvedtünk? Tíz év tapasztalatai alapján mik a gyengeségeink? És mi az erôsségünk? Milyen veszélyeknek, fenyegetéseknek voltunk és vagyunk kitéve?

Noha a Vajdaságban élô magyar nemzetrész sorsának vizsgálata - súlyos bajbajutottsága - felôl közelítünk az elmúlt tíz év történéseihez, ez egyáltalán nem zárja ki a visszatekintés személyes jellegét. Ellenkezôleg, az elemzést az teszi hitelessé, ha konkrét szenvedô alanyokként tekintünk vissza a történtekre, és nem pedig afféle kívülálló nemes idegenként. A tanácskozás során arról próbáljunk egymásnak számot adni, hogy mit jelentett számunkra az elmúlt tíz év? Milyennek látjuk visszamenôleg? Milyen tapasztalattal szolgált számunkra? Hol és miben tévedtünk? Milyen mulasztás terhel bennünket? Ha újra kezdhetnénk, mit csinálnánk másként? És hogy miként illik bele egyéni életutunkba ’ 89? Sikert vagy vereséget jelent-e?

Lássuk hát a vajdasági magyarság lehetôségeit, eredményeit, veszteségeit, erôsségét, gyengeségeit, a rá leselkedô veszélyeket és fenyegetéseket saját sorsunk szûrôjén keresztül.

Lehetôségeink

Visszatekintésünket kezdjük talán a lehetôségekkel. Milyen esélyeket kínált számunkra ’ 89? Az adott külsô körülmények között mit lehetett ebbôl elérni? A kérdésre adandó választ némiképpen már a bevezetô sorokban megelôlegeztük. A határon túli magyar kisebbség számára nem kínálkozott túl nagy mozgástér: annak, ami csakugyan fordulatot jelentett volna, a nemzeti integrációnak nem voltak meg a feltételei. Amit viszont adott körülmények között el lehetett érni, azt a határon túli magyar kisebbségek egy-két év alatt mindenütt elérték.

Amint megteremtôdtek a többpártrendszer feltételei, késlekedés nélkül minden elcsatolt nemzetrészben létrejöttek a magyar érdekvédelmi szervezetek. Mindenütt megfogalmazódott az autonómia igénye is, ennél azonban nem lehetett tovább lépni. Nemcsak a többségi népek heves ellenállása miatt, hanem azért sem, mert ehhez a törekvéshez sem a Nyugat, sem az anyaország támogatását nem sikerült megnyerni. Nyugat a térség stabilitását féltve, Magyarország az európai csatlakozás érdekében magukra hagyták a kisebbségeket, akik így - miközben a térségben drámai változások mentek végbe - hamar állóvízbe kerültek.

Eredményeink

Megítélésem szerint jelentôs eredménynek számít, hogy több évtizedes elnyomás után mindenütt megfogalmazódott a nemzeti együvé tartozás gondolata. Kimondatott ez a vajdasági magyarság részérôl is, ahol a jugoszlávság jegyében zajló asszimilációs politika sokkal nagyobb pusztítást végzett a magyarság nemzettudatában, mint az erôszakosan fellépô román vagy szlovák nacionalizmus.

Eredményként könyvelhetô el, hogy megerôsödött a magyarságtudat, megindult a magyar társadalom szervezôdése, pártok és civil szervezetek jöttek létre, megfogalmazódott és kimondatott az autonómia igénye.

Eredménynek kell tekintenünk a választásokon való önálló részvételt: a szövetségi, a köztársasági, a tartományi és a helyhatósági választásokon mandátumot szerzett magyar képviselôk megjelenését a jugoszláv politikai színtéren, valamint a magyar önkormányzatok létrejöttét. És végezetül, de nem utolsósorban, nagy eredménynek számít az is, hogy politikai megszervezôdésünknek és fellépésünknek köszönhetôen a Nyugat tudomást szerzett a vajdasági magyarság létezésérôl, sôt ma már elvileg támogatja autonómia-törekvéseinket is.

Ezek az eredmények - függetlenül a külsô körülményektôl és a belsô nehézségektôl - a magyar közösség erejére és életképességére utalnak, amit kár lenne lebecsülnünk.

Veszteségeink

A pótolhatatlan veszteséget halottaink jelentik. Számos értékes, a vajdasági magyarság életében fontos szerepet játszó ember távozott az elmúlt években közülünk. Papokat, írókat, tudósokat, tanárokat temettünk, holott amúgy is oly kevés van belôlük. Nem csak értelmiségünk fogyatkozott meg. Temettünk frontra elhurcolt kiskatonákat, testben és lélekben megrokkant embereket, magukra maradó szülôket, testvéreket, barátokat, ismerôsöket. Bár az elmúlás az élet kérlelhetetlen velejárója, a mi veszteségeink a szörnyûséges idôk miatt sokkal nagyobbak, mint amit boldogabb népek körében a természet kérlelhetetlen rendje diktál. Nálunk a korai halál miatt az átlagéletkor tíz-tizenöt évvel rövidebb, mint a szabad országok szabad népeié. A megrövidült élet a legnagyobb veszteségünk.

Veszteségként könyvelhetô el a kivándorlás miatti megfogyatkozásunk is. Az elképzelhetetlen politikai és társadalmi felfordulás, ami ránk szakadt, több mint százezer magyar embert sodort el innen. Elsôsorban a vállalkozó, képzett, fiatal nemzedék ment el, akik pótlására nincs semmi esélyünk.

Nagy veszteségünk a magyarság gazdasági kifosztása, koldusbotra juttatása is. Egyáltalán nem vigasz számunkra, hogy ebben a koldussorban az ország más népei is osztoznak.

Erôsségeink

A tíz esztendô szörnyû megpróbáltatásai ellenére, beleértve a bombázásokat is, a vajdasági magyarság többsége még állja a sarat. Ez az állóképesség talán a legnagyobb erôsségünk. Gondoljuk csak meg. Az egykori Jugoszlávia széthullásának következményeit mi szenvedjük meg legjobban, hiszen a szlovénok, horvátok, bosnyákok, makedónok, albánok mind szabad népekké váltak, mi viszont továbbra is a szerbek foglyai maradtunk. Nem csak viselnünk kell az általuk vívott négy elvesztett háború iszonyatos gazdasági terheit, de a gazdasági szankcióknak és Jugoszlávia bombázásának is a vajdasági magyarság a legnagyobb kárvallottja. Ennyi sorscsapás ellenére a többség nem adta fel szülôföldjét, ôrzi ôsi jussát és családi tûzhelyét.

Állóképessége és teherbíró képessége mellett a magyarságnak más erôsségei is vannak. Olyan emberi értékek jellemzik, amelyek biztonsági tényezô szerepét játsszák a térségben. Végtelen türelmének, nagyfokú alkalmazkodóképességének, konfliktuskerülô magatartásának köszönhetôen Jugoszlávia egykori népei közül egyedül a vajdasági magyarság nem került véres konfliktusba a szerbekkel. Ezt a magatartást kellene Nyugatnak jutalmaznia és mások elé követendô példaként állítania. Erre a megkülönböztetett figyelemre a magyarság más európai tulajdonságaival – önfegyelmével, törvénytiszteletével, rendszeretetével, munkaszokásaival stb. – is rászolgál. A jövôt illetôen szellemi tôkét jelenthet mindez számunkra.

Vannak más erôsségeink is, amelyekre ritkábban gondolunk. Ha nemzeti elkötelezettségû értelmiségnek szûkében is vagyunk, de a magyarság kiváló kisiparosokkal, szakemberekkel, jól gazdálkodó földmûvesekkel rendelkezik, akik tudásukat és rátermettségüket illetôen nem maradnak le a világ élvonalától, csak éppen a mozgástér, a cselekvési lehetôség hiányzik számukra, ami azonban változhat.

Gyengeségeink

Az elmúlt tíz esztendô bôséges tapasztalatokkal szolgált számunkra, mi mindenben voltunk és vagyunk magunk alatt. Ami talán a legszembetûnôbb emberi gyarlóságunk, az a bizalmatlanság, a szinte beteges méreteket öltô rosszhiszemûség és gyanakvás. Ami egy idôben másként volt. Valószínûleg soha többé nem ismétlôdnek meg a történelemnek azok a pillanatai, amelyek a fordulat elsô éveit jellemezték. Teljes volt a kölcsönös bizalom, mindenki tette, ami tôle tellett. Voltak, akik a pártalapításon fáradoztak, mások petíciókat fogalmaztak, beszédeket tartottak, aláírásokat gyûjtöttek, programokat fogalmaztak, emblémákat terveztek, újságokat szerkesztettek, szórólapokat terjesztettek, tanácskoztak, üléseztek, ügyeket intéztek, amelyek a vajdasági magyarság jövôje szempontjából fontosnak tûntek. Az emberek nyíltak és bizalmasak voltak egymás iránt. Nem utasítgatták egymást, mindenki önállóan tudott dönteni, s tette, ami tôle tellett.

Aztán – ahogyan állóvízbe kerültünk – , megváltozott minden. Elôször a politikai élet stílusa változott meg, durvult el, amely átterjedt a közéletre. Elôtérbe kerültek a karrierszempontok, s ezáltal minden a hatalmi harcok színterévé lett. A cselekvést üres viták, hangoskodások, szólamok, hazugságok váltották fel. A politikai mozgalom egymással csatározó szekértáborokra szakadt, a vezetôk eszelôs akarnokokká váltak. Leginkább talán egy megbolydult méhkashoz lehetne hasonlítani a változást: az eladdig szorgos méhek szúrós, vad darazsakká váltak. Azóta mindenki azon fáradozik, hogyan szerezhetne érvényt saját igazának, hogyan gyûrhetne másokat maga alá. Elôállt az a helyzet, ami talán a legrosszabb egy közösség szempontjából.

Nincsenek alkalmas vezetôink. A politikai gyakorlat hiánya miatt ’ 89 után rendre olyan személyek kerültek vezetô pozíciókba, akik nem tudtak szakítani kommunista múltjukkal, és saját arculatukra igyekeznek formálni a kisebbségi érdekvédelmi szervezeteket és pártokat. Természetesen hinnünk kell abban, hogy az emberek képesek ôszintén megváltozni, vagyis a diktatúrák egykori kiszolgálói felismerhetik tévedéseiket és a demokrácia híveivé válhatnak. Nem feltétlenül tekinthetô köpönyegforgatónak az, aki korábban a kommunista párt tagja volt, ’ 89 után viszont a magyar érdekek szószólójává vált. Létezik belsô katarzis, ezzel csak az a gond, hogy az elmúlt tíz esztendô során egyetlen egy ilyen esetrôl sem szereztünk tudomást. Pedig a szocializmus csôdje politikailag, morálisan, szellemileg és lelkileg ugyancsak megkívánta volna a múlttal való elszámolást.

Nem tudjuk, hogy a politikai szervezôdés útjára lépve helyes utat választottunk-e. Sokan azt vallják, hogy a kisebbségi érdekképviseletnek meg kellett volna maradnia mozgalmi jellegûnek, mert csak az egységesen fellépô kisebbség tud a hatalommal eredményes tárgyalásokat folytatni. Mások ellenben azt róják fel, hogy már a kezdet kezdetén nem politikai párt alapon indult meg az önszervezôdés, amelynek következményeit máig viseljük. A tisztázatlan pártálláspontok ugyanis kezelhetetlen mértékû feszültséggel terhelik meg a közéletet.

Ma sem könnyû ebben a kérdésben okosnak lenni. A politikai egység célszerûségét nehéz lenne elvitatni, annál is inkább, mivel a közös fellépés gondolata megfelel a vajdasági magyar választópolgárok elvárásainak. Ugyanakkor saját bôrünkön kellett megtapasztalnunk, hogy a mesterségesen összetartott egység könnyen szétrobban. Ha egy közösségen belül nem tisztázódik: ki honnan jön, mit képvisel és hova tart, az sokkal súlyosabb károkat okozhat, mint a pártok közötti egyébként természetes politikai harc.

A pártos érdekképviselettel más természetû gondjaink is vannak. Kérdéses, hogy a létszámánál fogva eleve csekély számú képviselôvel rendelkezhetô kisebbség képes-e érvényesíteni a nemzetiségi érdekeket a jogfosztó nép elsöprô számbeli többségével szemben. Nyilvánvalóan nem képes. Állampolgári jogon feltétlenül részt kell venni a politikai életben, be kell azonban látnunk, hogy parlamentáris úton nem lehet a kisebbségek jogfosztott helyzetén változtatni, még kevésbé lehetséges nemzeti autonómiát kiharcolni. Ehhez nemzetközi nyomásra, kötelezô érvényû szerzôdésekre és szankciókra van szükség. Ezért a jövôt illetôen politikai rövidlátás volna kizárólag a pártos érdekképviseletre hagyatkoznunk.

Gyengeségeinket, hiányosságainkat hosszasan sorolhatnánk még, külön fejezetet szentelve gyarló emberi tulajdonságainknak, úgy mint a hatalomtól való megrészegülés, politikusaink szavahihetôségének a hiánya, de gondolatébresztônek talán ennyi is elég volt. Még egy gyengeségünkrôl szólnék, ami, úgy tûnik, magyar fátum. Egymást érik a nagy nekibuzdulások, a nyilatkozatok, aztán minden marad a régiben. Mindig, mindent újrakezdünk és soha, semminek sem készül el folytatása. Ahhoz, hogy a katedrálisok felépülhessenek, tudjuk, generációk összefogására és állhatatos munkájára volt szükség. Vonatkozik ez a társadalmi célkitûzésekre is. A dél-tiroliak sem máról holnapra, hanem három évtized alatt hozták tetô alá elképzelésüket. Az írekrôl nem is beszélve. Nálunk viszont minden politikus, minden héten új elképzelést tesz le az asztalra a vajdasági magyarság jövôjére vonatkozóan, amitôl ellenfeleink és támogatóink szemében egyaránt nevetségessé válunk.

Fenyegetések

A vajdasági magyarság körében többféle túlélési taktika létezett a Titói-Jugoszláviában. Lehetett kollaborálni és elfogadni a rendszert, sértôdötten vissza lehetett vonulni a politikától, vándorbotot lehetett fogni, de be is lehetett olvadni a "nemzetek kohójába". A valóság persze ennél a sematikus felosztásnál sokkal árnyaltabb, hiszen sokan például úgy próbáltak boldogulni, hogy megfigyelô, besúgó szerepre vállalkoztak. A szabadság hiánya egyaránt megnyomorított bennünket, kit így, kit úgy, a különbözô túlélési taktikákért azonban nem egyforma árat kellett fizetnünk. A korábbi évtizedekben például az asszimiláció több mint százezer fôvel csökkentette a vajdasági magyarság létszámát. Az utóbbi tíz évben az asszimiláció talán mérséklôdött, helyette a kivándorlás vitt el újabb százezret.

Ezt a nagy veszteséget korántsem írhatjuk csak a szerbek számlájára. Nagy szerepet játszott ebben az is, hogy a vajdasági magyarság szûkében van a nemzeti elkötelezettségû értelmiségnek, amely a bajba jutott nemzetrész segítségére lehetne. Mivel nincs szellemi réteg, amely a közösség sorsával, az élet védelmével, a jövô kérdéseivel és a túlélési stratégiák kidolgozásával foglalkozna, megy mindenki a maga feje után, s félô, hogy a közösség szétporlad.

A népesség elöregedése, a falvak elnéptelenedése, a gyermektelenség, a rossz egészségi állapot, a rossz közérzet, a gyakori öngyilkosság régóta gyógyírért kiált. A gyógyírt mindenütt a világon a hit, a szeretet, a másokért élés öröme, az életkedv, a sokasodás, a munka és gyarapodás jelenti az emberek számára. Mindez közösségi szellem nélkül elképzelhetetlen.

A magyar közösségre leselkedô legnagyobb veszély és fenyegetettség az éltetô szellemi közeg hiánya, a lélek megroppanása, a kiúttalanság-érzés, rossz kedélyállapot. Sajnos, azon kevesek is, akik saját belsô parancsra ezen az áldatlan helyzeten kívánnak változtatni, jutalom helyett meg nem értésben részesülnek, különféle gáncsnak, sokszor személyes támadásnak vannak kitéve.

Ez a belsô veszély. Vannak külsô veszélyek is. Jugoszlávia sorsának alakulása további kiszámíthatatlan fordulatokat vehet. Bár nem sok okunk van rá, tételezzük fel, hogy a rendszerváltás a továbbiakban békés úton megy végbe. Ha így lenne is, sok víznek kell lefolynia a Dunán, mire a szerbek természetesnek és magától értetôdônek fogják tartani, hogy itt magyarok is élnek, akik ugyanolyan jogú polgárai az országnak, mint ôk. S akiknek történetesen joguk van arról is dönteni, hogy milyen államkeretek között kívánnak élni. Megeshet, hogy emiatt a korlátolt felfogás miatt az egyébként sem felhôtlen viszony elmérgesedik. Az elégtelen anyagi források csak súlyosbítják a helyzetet, minthogy esetleg, amint erre az elmúlt évek példái figyelmeztetnek, javainkra szemet vethetnek.

De nem csak a szerbek jelentenek számunkra veszélyt. A vallomásoktól és számvetésektôl ódzkodó új-régi magyar politikai elit is sok meglepetést tartogathat még számunkra. Mivel az alapvetô – hatalmi és egzisztenciális – érdekeik szemben állnak a tényleges változásokkal, legfeljebb szavakban küzdenek a demokratikus átalakulásért. Ahogyan kizárólag szavakon lovagol a hasonló cipôben járó szerb politikai elit is, ezért is állt meg az idô Szerbiában, amit a harmadik évezred kezdetén még csak posztkommunista államnak sem nevezhetünk.

----------------------------------

* A Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsa által szervezett, 2000. jan. 13-án Zentán megtartott tanácskozás bevezetô referátuma.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék