magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VI. ÉVFOLYAM - 2000. 1. (19.) SZÁM - Belsô választások
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Vass Csaba

Identitásválasztás és xenológia
A magyarországi Román Kisebbségi Önkormányzat
választási kudarcának tanulságai*

1. A magyar kisebbségi törvény világjelentôsége és szerepe
"a román önkormányzat-alakítás" nehézségeiben

1.1. A legújabb kori politika-filozófiai mûvek közül kétségkívül John Rawls mûve a legjelentôsebb, s minden bizonnyal azért, mert az igazságos társadalmi berendezkedést és mûködése feltételeit vizsgálja. A rawlsi értelemben a magyar kisebbségi törvény minden más országénál "igazságosabb" kisebbségi viszonyokat, illetve törvényi helyzetet hozott létre Magyarországon, s talán ennek is van szerepe abban, hogy térségünkben nálunk tapasztalható a legkisebb mérvû elôítéletesség és idegenellenesség a klasszikus "kisebbségi problémák" területén. Ez is lehetett az oka annak, hogy ez a törvény vált a legsikeresebb magyar politikai innovációvá: minden kezdeményezésünk közül ezt állította az ENSZ is példaképül a többi tagállama számára, kisebbségi problémáinak megoldására.

1.2. Világkarrierje ellenére, a törvény azonban több olyan komoly fogyatékossággal is rendelkezik, amely részben abból fakad, hogy a törvény szövegezése az eredeti elképzeléstôl döntô pontokon eltért. Hogy a törvénynek a jelenlegi helyzet kialakulásához való "hozzájárulását" világosan láthassuk, nézzünk meg néhányat azok közül az elôfeltevések közül, amelyek a törvény szövege mögött húzódnak. Ha ezt tesszük - s közben, mint a kérdés tárgyalásakor mindvégig tesszük, az emberi jogokat és a rawlsi értelemben vetten igazságos kisebbségi viszonyokat egyszerre tartjuk szem elôtt -, akkor azt találjuk, hogy a törvény voltaképpen minden felsorolt pontján súlyos hibák találhatók, olyan átgondolatlanságok, amelyek a mai, diplomáciai nehézségeket is elôidézô helyzethez vezettek.

1.2.1. A törvény említett, s a résztvevôk helyzetdefiníciós stratégiája szempontjából az elsô elôfeltevés az identitásválasztás szabadságának tételében szereplô "szabadság" kategória értelmezéséhez kapcsolódik. A szabadság, minden ezzel a kérdéssel foglalkozó komoly szerzô álláspontja szerint, élesen különbözik a függetlenségtôl, a korlátozhatatlanságtól, az önkénytôl, a szabadosságtól, hogy csak néhány olyan kategóriát használjunk, amelyeket a publicisztikai írásokban szinonim értelemben szoktak használni. Az ezektôl a kategóriáktól a szabadságot elválasztó, talán legfontosabb különbség az, hogy míg ezek nem ismerik, és nem ismerik el a "felelôsség" és a felelôsséghez kapcsolódó "kötelesség" orientációs kategóriákat, addig a szabadság mindig együtt jár a felelôsséggel és a felelôsség iránti kötelességgel és kötelezettséggel. Minthogy a kisebbségi törvénybôl a felelôsségek, kötelességek és kötelezettségek, s a velük járó szankciók hiányoznak, sajnos nem a szabadságnak szerez érvényt, nem a szabadságot engedi érvényesülni, hanem a korlátozhatatlanságot, az önkényt. A kisebbségi törvény a kötelességek és szankciók hiányában jogi értelemben "féloldalas", s ebbôl következôen bele van programozva a visszaélés lehetôsége, mi több, mintegy felszólítást tartalmaz a visszaélésre.

1.2.2. Összefügg a kisebbségi törvény jogi értelemben vett féloldalassága azzal is, hogy a kedvezményezett jogalanyt nem tisztázza kellôen. Van ugyan utalás a törvényben arra, hogy a magyar állampolgár és a nemzet tagja, illetve az etnikumtag között van különbség, de ezt a megkülönböztetést nem viszi végig. Ezért fordulhat elô, hogy a kisebbségi személyre, mint állampolgárra vonatkozó felelôsségek, kötelességek, kötelezettségek és szankciók, ha utalásszerûen is, de szerepelnek a törvényben, a nemzettagra, az etnikum tagjára vonatkozóak azonban kimaradtak belôle.

1.2.3. Az említett tisztázatlanság továbbá összefügg a törvényben tetten érhetô, az identitással, illetve az identitásválasztással kapcsolatos szakmai fogyatékosságokkal is. Az identitásalkotás és az identitás megváltoztatása ugyanis, s ez olyan szakmai közhely, amelyet talán illetlenség is hangsúlyozni, nem egyetlen, megvilágosodásszerû aktusnak az eredményei, hanem hosszú folyamat következményeként szoktak elôállni.

1.2.4. Az identitásválasztás megvilágosodásszerû aktusként való felfogása aztán lehetôséget biztosít arra is, hogy a közismerten rendkívül összetett közép-európai nemzetiségi és etnikai viszonyokat a törvény a klasszikus, de rendkívül leegyszerûsített kétszereplôs többségi-kisebbségi helyzetként határozza meg.

 

2. A klasszikus többségi-kisebbségi beszédmódok
és az etnikai türelem beszédmódja közti különbség

2.1. A következô lépésben azt tekintsük át, hogy a kisebbségi önkormányzatot választó helyzetben szereplôk mivel járultak hozzá a kudarc kialakulásához és fennmaradásához; ehhez pedig mindenekelôtt nézzük meg a problémák elbeszélésének módjait. Hogy ezt a lépést indokolt megtennünk, s nem a "helyzet történéseinek" vizsgálatával kell kezdeni elemzésünket, Pierre Bourdieu-t, a jeles francia szociológust idézzük, aki egy sajátos franciaországi kisebbségi identitáskérdésrôl szóló tanulmányát a következôképpen vezeti be:

"Tulajdonképpeni tárgyunkat a tárgyalkotás eszközei képezik: a társadalmi valóságról való gondolkodás kategóriáinak társadalomtörténetét írjuk meg. Akik ebben a tudományos szándék perverz kibicsaklását látják, azoknak ellene vethetjük, hogy a bizonyosság, amelynek nevében a »realitás« megismerését részesítik elônyben a megismerés eszközeinek megismerésével szemben, ez a bizonyosság igen megalapozatlan egy olyan »realitás« - a szociális identitás - esetében, amely lévén mindenekelôtt képzet, reprezentáció, erôsen függ magától az ismerettôl és az elismertségtôl." S azzal folytatja, hogy "Márpedig a társadalomtudomány, amely osztályozni kénytelen a megismerés érdekében, csak akkor reménykedhet, hogyha meg nem is oldja, de legalább korrekt módon közelíti meg a társadalmi osztályozások problémáját, és megismerheti mindazt, ami a tárgyában már osztályozások eredménye, hogyha az osztályozások igazságait kutatván a saját osztályozásainak igazságáról szóló tudatot is a tudományos vizsgálódás részévé teszi."

2.2. Bourdieu érvelésére támaszkodva úgy véljük, ha az általa hangoztatott értelemben korrekt vizsgálatot akarunk folytatni a magyarországi román önkormányzat alakításának nehézségeivel kapcsolatban, akkor az eset tárgyalását indokolt a "harcok terepének" számító nézôpontok, vagy Bourdieu nyelvén: felosztási, osztályozási elvek, és az azok alapján folytatható elbeszélési stratégiák, beszédmódok vizsgálatával kezdeni. A beszédmódok ugyanis nem csak elfedik vagy felfedik a "realitásokat", hanem olyan cselekvési stratégiákhoz is vezetnek, amelyek a kisebbségi viszonyokat alakítják. A szóban forgó eset kapcsán azt láthatjuk, hogy a klasszikus kétszereplôs többségi-kisebbségi helyzetre épülô klasszikus és klasszikusan hibás többségi, illetve kisebbségi beszédmódok használata jellemzi az eset szereplôit, beszédmódjait és cselekvéseit egyaránt.

2.3. Ahhoz, hogy a klasszikus többségi-kisebbségi viszonyt jellemzô beszédmódokat jellemzô "hibákat" a jelzett igazságosság szempontjából írhassuk le, egy szintén klasszikus, de klasszikusan igazságos és szabadságbiztosító viszonyokhoz vezetô beszédmód, a vallási szabadság és türelem beszédmódjának mintájához fordulhatunk. A vallási szabadság és türelem beszédmódjának mintájára mutatis mutandis képzett etnikai-nemzetiségi türelem beszédmódjához viszonyítva világosan áttetszôvé válnak a klasszikusan igazságtalan és önkényeskedô többségi és kisebbségi beszédmódok közös vagy hasonló hibái.

2.4. A következôkben a két beszédmódnak olyan közös hibáit emeljük ki, amelyek következménye a közös kommunikációképtelenség.

2.4.1. Mind a klasszikusan hibás többségi, mind a klasszikusan hibás kisebbségi beszédmód fogyatékossága, hogy a kétszereplôs helyzetbôl indul ki, amely az identitásválasztás folyamatának korrekt elbeszélésére alkalmatlan modell.

2.4.1.1. Mindkét beszédmód "egynemûsítô beszédet" alkalmaz, mintha a másik fél az egymáshoz való viszony szempontjából egynemû identitással rendelkezne. Holott a többséghez való viszonyában, hosszabb együttélés alatt a kisebbség legalább ötféle identitásváltozatot dolgoz ki: a többségtôl teljesen elzárkózót, az integráltat, a kettôs identitásút, a többséghez húzót és az asszimiláltat. És ugyanígy a többség is ötféle alapváltozatot dolgoz ki a kisebbséghez való viszonyában, amelynek alakzatai mutatis mutandis megegyeznek a felsoroltakkal: a kisebbségitôl mereven elzárkózó identitástól a kisebbséggel való közösséget - a megbélyegzô jelképek viselésének gyakorlatáig bezárólag - vállaló identitásig megtalálhatók a korábban felsorolt identitástípusok párjai.

2.4.1.2. A másik hiba, hogy a klasszikus többségi-kisebbségi elbeszélésben az identitásválasztást kétszereplôs akcióként tüntetik fel, holott azt a legegyszerûbb esetben is legalább háromszereplôs modellel lehet csak leírni.

2.4.2. A két klasszikusan hibás beszédmód következô típushibája az egyoldalúság. Nézôpontját mindkét - konfliktusgerjesztô stratégiát alkalmazó - fél úgy választja meg, hogy annak következtében látóterébe kizárólag a saját érdekei és sérelmei kerülhetnek be, a másik fél pedig csak mint ezen érdekeket megsértô, sérelmeket okozó alany jelenhet meg.

2.4.3. A harmadik típushiba a két klasszikus elbeszélésben, hogy indokolatlanul, mert megalapozatlanul általánosítanak - kategorizálnak -, ahelyett, hogy megalapozott vélemények megalkotására törekednének a másik félhez tartozó személyek, csoportok vagy akár a teljes csoport viselkedését illetôen.

2.4.4. A két klasszikusan hibás beszédmódnak további közös hibája, hogy egyformán elôhívják a másik típusú hibás, mert uralmi-sérelmi beszédet: a többségi a kisebbségit, a kisebbségi a többségit. Ez azt jelenti, hogy egyik se képes kitörni a buberi "Én - Az" viszonyból, ami viszont lehetetlenné teszi köztük a kommunikációt, az "Én - Te" típusú párbeszéd1 kialakulását. Ahogyan az általunk vizsgált esetben is - mikor a magyarországi román kisebbség, illetve romániai nemzeti többség képviselôi per "cigányoztak", akik viszont távol maradtak a választásoktól - megszakadt a párbeszéd a felek között s ez vezetett a megalakulás kudarcához, elmaradásához.

2.5. E típushibák következménye az elôítéletes elbeszélés és az azon alapuló gyakorlat, amelynek szélsô pólusa mindkét fél részérôl a kirekesztés, sôt a másik fél kifosztásának, alávetésének és elpusztításának a szándéka lehet. A kisebbség által elszenvedettek fájó példája a szóban forgó eset egyik szereplôjének etnikuma a cigányság, illetve a zsidóság kálváriája a második világháború idején; a többség által egy kisebbségtôl elszenvedettekre pedig az épp tíz éve múlóban lévô sztálinizmus, amely "különleges emberekre" alapozott diktatúrájának harminc-ötvenmilliós veszteségét bánja az egész térség.

Az elôítéletes beszédmód és az annak alapján felépített identitású társadalmak ezért is igazságtalan társadalmak.... márpedig "az igazságtalan társadalmi berendezkedés... egyfajta kényszer, sôt erôszak".2

2.6. Ezeknek a kommunikációképtelen beszédmódoknak azonban van alternatívájuk: a vallási szabadság és türelem mintáján épülô etnikai-nemzeti szabadság és türelem beszédmódja, amelynek egyik szóbokrát alkotja az identitáshoz és az identitásalkotáshoz való jog, illetve az identitásválasztás szabadsága. Ez utóbbi beszédmód az "Én - Te" viszonyon alapul, amely mind a többség, mind a kisebbség részére a "Te"-hez való viszonyulást írja elô követendô normaként. Ezért mindkettô a kölcsönös megértésre törekvô kommunikáció elkötelezettje, ami azt jelenti, hogy nézôpontja a kölcsönösségi nézôpont, valóságfedezete a cselekedetekrôl és nem a személyekrôl, csoportokról vagy teljes etnikumokról, nemzetekrôl; megalapozott, azaz tényekkel alátámasztott és nem egynemû, hanem differenciált vélemények megformálásában áll. Ez a véleményalkotás a Bourdieu által megkívánt korrektségnek megfelelôen a jót jónak, a rosszat rossznak láttatja, és lehetôvé teszi mind a valódi elônyök, mind a valódi veszélyek elbeszélését a többségi-kisebbségi kapcsolatban, amelyre a klasszikusan hibás többségi-kisebbségi beszédmódok vélt vagy valódi sérelmi jellegû, önkényes beszédmódjában nincsen lehetôség.3

3. Az identitásválasztási folyamat legegyszerûbb esete:
a háromszereplôs többségi-kisebbségi mezô

A klasszikus kisebbségi-többségi beszédmód, mint láttuk, olyan "tematizációs hálót" vonna a történtek köré, amely lehetetlenné tenné a problémák konstruktív megoldását. Okosabb ezért, ha nem engedünk ezen elbeszélési stratégiák sérelmi típusú "tematizációs diktatúrájának", s azt vizsgáljuk inkább, hogy az identitásválasztás folyamata jelenthet-e kockázatokat az abban részt vevô szereplôknek, hogy az identitásválasztás folyamata hordozhat-e egyáltalán veszélyeket számukra. Mindezt azonban már nem az idézett eset kapcsán tesszük, hanem általánosítjuk a mondandónkat: oly sok, feszültségteli kapcsolat van jelen az önkormányzat választási kudarcában, s ezek oly szívesen izzanak fel elviselhetetlenséget súroló hôfokra, hogy az általános megfogalmazás inkább biztosíthatja a tárgyilagosságot. Hogy ezt tehessük, elôször azt vizsgáljuk meg, hogy a legegyszerûbb identitásválasztási folyamatnak kik is a szereplôi, majd azt, hogy e szereplôk milyen legegyszerûbb helyzetekbe kerülhetnek és végül azt, hogy a lehetséges legegyszerûbb helyzetekben a szereplôknek milyen kockázatokkal, illetve veszélyekkel kell számolniuk.

3.1. A kisebbségi törvény, mint már utaltunk erre a szomorú vonására, úgy tekint az identitásválasztásra, mintha az egyszeri megvilágosodási aktus lenne, mégpedig olyan, amelynek egyetlen szereplôje van: az identitásválasztó személy. Ez az eset oly megejtôen egyszerû, hogy abban valóban aligha léphet fel másfajta kockázat, mint hogy a választást elhatározó személy idôközben meggondolja magát. Természetesen erre az esetre is kellett volna utalást tartalmaznia a törvénynek. Lényegesebb azonban annak felismerése, hogy a folyamatként értelmezett identitásválasztásnak legalább három szereplôje van. Elsô szereplôje valóban a törvényben is feltételezett, a választási szabadsággal élô személy; a második a saját vagy szülôcsoportja, amelytôl eredeti szociális, etnikai, nemzeti identitását megkapta, s amely helyett most másikat akar választani; és végül a folyamat harmadik szereplôje a választó személy által kiválasztott identitást megalkotó csoport, a befogadó csoport.4

3.2. A törvény egyáltalán nem érinti azt a kérdést, hogy mi is történik akkor, mikor az identitásválasztás folyamata a gondolat felmerülésétôl a megtörténésig - az új identitásalkotó csoportba való belépésig - végbe nem megy, hogy mit is tesz e folyamat során az identitásválasztó személy. Gondolkodás-technikai szempontból ez a hiányosság is oka lehet annak, hogy a törvénybôl az igazságos és szabad társadalmat jellemzô normák, a felelôsség, kötelesség és kötelezettség elmaradtak. Az identitásválasztó személy elsô lépésként elhagyja szülôcsoportját5, aztán választ és végül belép a befogadó csoportba. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt sem, hogy az identitásválasztás folyamatában nem csak a választó személy közvetlen részvételével történnek a dolgok, hanem közvetve is: amikor a szülôcsoport és a befogadó csoport kerül egymással valamilyen kapcsolatba. Ez a három egyszerû lépés és a közben kialakult kölcsönös viszonyulások ki is jelölik annak a kereteit, hogy hol keressük a sérelem lehetôségét: a szülôcsoport sérüléseit az identitásválasztás szabadságával élô személy idézheti elô, és ugyancsak ô okozhat sérülést a befogadó csoportban, ha az oda történô belépése nem megfelelôen történik meg. Ugyanakkor mind a két, az elhagyott és a befogadásra kiválasztott csoport is sérüléseket okozhat a nemzeti, etnikai önazonosságát megváltoztatni szándékozó személynek és egymásnak is. Ahhoz azonban, hogy mindezeket a sérelmeket áttekinthessük, elôbb a köztük kialakuló egyszerû helyzetekre vessünk egy pillantást.

4. Az identitásválasztás helyzetei a legegyszerûbb,
a háromszereplôs esetben

A törvény, ennek ismételgetése szinte már unalmas is lehet, anélkül született meg, hogy az identitásválasztás közben kialakuló helyzeteket felmérte volna, holott erre már volt minta a szakirodalomban. A kisebbségi kérdést a kisebbségi helyzet, illetve, mint a következôkben látjuk majd, annak speciális esete, az "idegen" helyzetének problémája felôl a jeles fenomenológus, Alfred Schütz közelítette meg. Ô még a kétszereplôs modellben gondolkodva, de azon belül interakcióként írta le az idegen egy speciális, a befogadás egy alapesetét leíró helyzetét, amelynek tárgyalására a következôkben még visszatérünk. Az identitásválasztás legegyszerûbb, háromszereplôs esetében viszont nem csak ez a speciális helyzet alakulhat ki, hanem a három szereplô között négy alaphelyzet állhat elô: az elhagyás helyzete, a választás helyzete, a befogadás helyzete és végül a szülô- és a befogadó csoport közötti kapcsolatok helyzete. A következôkben ezeket az egyszerû alaphelyzeteket és azok legegyszerûbb aleseteit vesszük sorra. Ezeknek a helyzeteknek a leírásakor, ahol ez lehetséges, a már hivatkozott Alfred Schütz tanulmányára támaszkodunk.6

4.1. Az "elhagyás7 - kibocsátás" helyzetei8

Az identitásválasztás folyamatában a választás szabadságával élô személy valamilyen mértékben meglazítja kapcsolatát szülôcsoportja önazonosságával - ez a kettôs, illetve a beilleszkedô identitás esete -, vagy teljesen el is hagyja azt. A folyamatnak ebben a szakaszában részt vevô két szereplô között, ha csak a legegyszerûbb, azaz kétféle, egy igenlô és egy tagadó viszonyulást feltételezünk, akkor négy alesetet különböztethetünk meg, amikor a választó személy és az elhagyott saját csoport közötti viszonyok által meghatározott helyzeteket vizsgáljuk.

A választási, azaz elhagyási folyamat szempontjából a választási szabadsággal élô személy lehet saját csoportja által megbecsült helyzetben, aki esetleg továbbfejlôdése, emelkedése érdekében változtatja meg önazonosságát, ahogyan azt számos vallást váltó személy esetében tapasztalhattuk s tapasztalhatjuk ma is. De lehet a saját csoportja által sértett helyzetû személy is. A választásra magát elhatározott személyt saját csoportja pedig támogathatja abban, hogy szabadságával éljen, de akadályozhatja is ebben.

Ezeknek az eseteknek a kombinációiból a kibocsátás, illetve elhagyás következô alesetei állhatnak elô: amikor egy megbecsült személy hagyja el saját csoportja önazonosságát és ebben elhagyott csoportja támogatja, akkor a kibocsátás helyzete áll elô. A kibocsátás helyzete - és minden ezen helyzettel és a továbbiakkal összefüggésben tárgyalt összes helyzet -, Alfred Schütz szerint a benne szereplôk indítékaitól függ, s ezen indítékok alapján, amelyek közül egyet részletesebben is felelevenítünk, tagolódik további alesetekre. Amikor a választó személy saját csoportjában megbecsült, és éppen ezért a csoportja akadályt gördít választásának megvalósítása elé, akkor a "védekezés helyzete" áll elô, ugyanis egy csoport meghatározó tagjainak az elvesztésével szemben védekezik. Ennek a helyzetnek a tovább feszítését jelentheti, immár nem a saját csoport, hanem az identitásváltásban magát megkötött személy részérôl, ha az akadályok elhárítására tesz lépéseket; az így keletkezô helyzetet már a keményen hangzó "identitáslázadás" helyzeteként határozhatjuk meg. Elképzelhetô, hogy a választásra magát elszánt személy saját csoportján belül sértett helyzetben van, csoportja mégis támogatja távozását; ilyenkor a csoport zavarmentesíteni akarhatja magát s ezért a "zavarmentesítés" helyzeteként határozhatjuk meg. Végül a "bezárkózás helyzetével" kell számolnunk abban az esetben, amikor kevéssé becsült, sértett tagjának az identitásváltását akadályozza a csoport: inkább a zavarokkal is együtt él, csak ne érje veszteség.

4.2. A választás helyzetei

Az identitásválasztás szabadságának folyamatában a következô szakasz a személy választási folyamata. Ennek vizsgálatakor azt nézzük meg, hogy az identitásválasztás szabadságával élô akár valamely kisebbséghez, akár valamely többséghez tartozott személy milyen helyzetekbe kerülhet az identitásválasztás legegyszerûbb esetét tekintve, amelyet a választó személynek a saját csoportja és a választott befogadó csoportja közötti viszonyok alakítanak.

Az elhagyás helyzetei esetén azt már megvizsgáltuk, hogy az elhagyott csoport milyen módon viszonyulhat a szabadságjogait gyakorló személyhez; a befogadó csoportnak az ôt választó személyhez való alapviszonyait ugyanígy határozhatjuk meg: támogatja a személyt a csoportba való belépésben, vagy akadályozza. A szabadságjogait gyakorló személy ennek a felosztásnak az alapján is négy helyzetbe kerülhet. A legsimább helyzetbe akkor kerül, amikor mindkét csoport támogatja választását, ekkor egyszerû "identitásváltó helyzet" alakul ki. Amikor a saját csoport támogatja identitásváltását, de a befogadó csoport akadályozza, akkor a személy a befogadó csoport meggyôzésének, meghódításának a feladatával találja magát szembe, s ezért ezt a "hódítás" helyzetének nevezhetjük. Abban az esetben, ha az elhagyott csoport akadályozza szabadságjogai gyakorlásában az identitásválasztó személyt, a befogadó pedig támogatja - hányszor kellett ezzel szembenéznie a múlóban lévô rendszer emigránsainak, még inkább belsô emigránsainak -, akkor a személy a "menekülés" helyzeté be kerül. Végül sok esetben az is elôfordul, hogy mindkét csoport akadályokat gördít a személy szabadságjogainak gyakorlása elé: ilyenkor az identitásváltó személy két szék között a pad alatt találhatja magát, ezért ezt a helyzetet "pad alatti helyzetnek" nevezhetjük.

4.3. A "megközelítés" és "befogadás" helyzetei

Az identitásválasztás folyamatának harmadik fázisában, a választott csoportba történô belépés szakaszának egyik lehetséges eseteként alakul ki az a speciális, a bevándorlót jellemzô helyzet, amelyet a már említett Alfred Schütz kiváló tanulmányában, amelynek Az idegen címet adta9, elemez. Ebben a tanulmányában Schütz arról az esetrôl ír, amikor "a bevándorló jóhiszemû és ôszinte igyekezettel arra törekszik, hogy tartósan elfogadja, vagy legalábbis eltûrje ôt az általa megközelített csoport", azaz az idegen helyzetét, mint az - igaz sajnálatos módon kényszerû - identitásválasztási folyamat egyik fázisába elérkezett személy helyzetét vizsgálja a rendkívül jóhiszemû és jóindulatú tudós. Az általunk vizsgált esetben azonban a "választott csoport", a magyarországi román kisebbség részérôl felmerült a gyanúja annak, hogy a magukat románnak valló romák identitásválasztásában a jóhiszemûség és az ôszinteség megkérdôjelezhetô.

Anélkül, hogy ennek a feltevésnek a megalapozottságát most megvizsgálnánk, észrevehetjük, hogy ezzel a megkülönböztetéssel kialakult a megközelítés, illetve a befogadás alaphelyzetének aleseteit meghatározó egyik felosztás, a választó személy felôli felosztás. A másik oldalon, a befogadásra kiválasztott csoport oldalán pedig alkalmazhatjuk a korábban már használt felosztást, amely e csoportokat aszerint különíti el, hogy azok támogatják vagy akadályozzák az identitásválasztás szabadságának gyakorlásában a szóban forgó személyt.

Végül e helyzettel kapcsolatban azt jegyezzük még meg, hogy míg a folyamat elsô fázisának eseményeit a saját csoport és tagja, azaz a csoporton belüli viszonnyal írhattuk le, addig az utolsó fázis, a megközelítés és befogadás viszonyai a Schütztôl idézett, az identitásválasztásra magát elhatározott, de választott csoportja számára a megközelítéskor még idegen személy és a választáskor ugyan ismerôs, de mindennapjaiban még idegen választott csoport közötti kapcsolatként írhatók le. Ez azt jelenti, hogy ezt a fázist, mint "idegenek közötti viszonyt" nevezhetjük meg, amelynek a lényegre törés kedvéért szintén csak néhány alapesetét különböztetjük meg.

A megközelítési-befogadói alaphelyzetnek az ismertetett felosztási elvek alapján képezhetô elsô alesete már ismerôs számunkra: ezt az esetet, mikor a választás szabadságával élô személy törekvése a beilleszkedésre jóhiszemû és ôszinte és a beilleszkedését a személy által megközelített, a belépésre kiválasztott csoport is támogatja. Hasonlóan az elhagyás-kibocsátás elsô altípusához, ezt az esetet is olyan megejtôen egyszerûnek találhatjuk a többi alesethez viszonyítva, hogy elnevezhetjük a "Schütz-féle béke" helyzetének. A többi aleset ehhez viszonyítva sokkal több problémát rejt magában: amikor a választó személy törekvése a beilleszkedésre nem ôszinte és lehet, hogy nem jóhiszemû - ahogyan azt esetünkben a román többségiek feltételezték -, akkor áll elô a "védekezô befogadói helyzet". Amikor viszont a választó személy törekvése ôszinte is és a megközelítés jóhiszemû, ellenben a kiválasztott csoport a megközelítést és a belépést akadályozza, olyankor az "elzárkózás helyzete" alakul ki a kiválasztott csoport részérôl, amint ezt roma barátaink állítják a román többségrôl. Közbeszúrva jegyezzük meg, hogy ennek az elzárkózásnak a jelenségeit szokás szociálpszichológiai nyelven xenofóbiának nevezni, ha annak mértéke már kóróssá vált. Végül abban az esetben, ha a választási szabadsággal - vissza - élô személy belépési szándéka nem jóhiszemû és nem is ôszinte, és a kiválasztott csoport is akadályozza a belépést - amely helyzet akkor állna elô, ha mindkét félnek, a hazai romáknak és a romániai többségnek is igaza lenne -, akkor a meglehetôsen ijesztôen hangzó, de a helyzetet sajnos híven jellemzô "identitás-háborús helyzet" állna elô a két fél között. S vélhetôen nem marad meg a két fél között ez a háború, hanem eszkalálódásra kényszerülne. Azt a helyzetet viszont, ami ekkor állna elô, már csak a következô alaphelyzet és aleseteinek a felvázolása kapcsán említhetjük meg.

Kitérô: az idegenhez való viszony alapesetei.

Amint láttuk, az identitásválasztás folyamatának harmadik fázisa az "idegenek közti viszony" 10 alakulásaként írható le. Ebben a viszonyban elôször az identitásváltó személy válik idegenné saját csoportja számára, illetve számára válik idegenné saját csoportja. Ez még a "kettôs identitás" esetében is így van, legalábbis bizonyos mértékben: valamelyest el kell távolodnia saját csoportja identitásától annak, aki a kettôs identitást választja; másodszor ô maga jelenik meg idegenként a saját maga által választott csoport elôtt, s marad idegen számára a mégoly ismerôs választott csoport is; harmadszor pedig, mint látjuk majd, a "mélyben" alakuló szülô- és választott csoportok is idegenekként kerülnek kapcsolatba. Tekintettel arra, hogy az identitásválasztás folyamatát, mint az idegenné válástól az idegenek közti kapcsolaton át a saját csoport taggá válás folyamatát is leírhatjuk, indokolt, ha legalább az idegenek egymáshoz való viszonyának legegyszerûbb alapeseteire is vetünk egy pillantást:

Az idegenhez való viszony alaptípusai

Megalapozott

Megalapozatlan

Elfogadó

Xenofília

Xenopreferencia

Elutasító

Xenorealizmus

Xenofóbia

Az idegenek egymáshoz való viszonya alapeseteinek megállapításához olyan nézôpontot, felosztási szempontokat választottunk, amely egyfelôl a "xenotematikában" szerepel, másfelôl olyan dichotómiákat tartalmaz, amelyek az ítéleteket és az elôítéleteket különíthetik el egymástól, azaz az elfogadható és az elfogadhatatlan viszonyokról beszélnek: az elfogadás-elutasítás viszonyulásait, illetve a megalapozott-megalapozatlan módozatokat különböztetjük meg. Ennek alapján a négy alapviszony a következôképpen fest. Amikor az idegenek egymáshoz való viszonyában a felek a másik iránt elfogadó viszonyulást tanúsítanak és az elfogadás megalapozott, akkor xenofíliáról beszélhetünk. Abban az esetben, ha az elfogadó magatartás megalapozatlan, akkor xenopreferenciáról beszélhetünk. Amikor megalapozottan elutasító az idegenhez való viszony - mint például, amikor háborús bûnösöket kiadnak az államok -, akkor xenorealista viszony alakul ki az idegenek között. És utoljára említjük a kutatások témájául leggyakrabban választott viszonyt, amikor az elutasító viszonyulás a felek részérôl megalapozatlan - például amikor politikai menekültet adnak ki az államok -, ez a "xenofóbia" viszonya.

Természetesen e négy alapeset megtöbbszörözôdik akkor, mikor legalább két szereplô különbözô viszonyulásait és módozataikat nem azonosnak, hanem elétérônek tapasztaljuk; ennek részletezésére azonban ebben a rövid kitérôben már nem keríthetünk sort.

4.4. A csoportviszonyok az identitásválasztási folyamatban

Az identitásválasztás folyamatának nem csak "szakaszai", hanem "rétegei" is vannak; amit eddig vizsgáltunk azt az "egyéni szintnek" nevezhetjük, mert középpontjában az identitásválasztó személy állt, s az ô viszonyai határozták meg az alapvetô helyzettípusokat. Az identitásválasztás folyamatában azonban nem csak a választó személy - elhagyott-kiválasztott csoport típusú viszonyok keletkeznek, hanem valamilyen módon, ha nem is mindig azonnal, hanem csak idôbeli késleltetéssel, de az említett két csoport is kapcsolatba kerül egymással. Ezeket a kapcsolatokat, amelyeket felszínes megközelítéssel "csoportközi viszonyoknak" szoktak nevezni, az általuk az identitásválasztás elbeszélésére használt beszédmódokkal jellemezhetjük. Amint azt a kérdésben alkalmazott alapvetô beszédmódok megkülönböztetésekor tettük, most is a klasszikusan hibás többségi-kisebbségi és az alternatív beszédmódokat különböztetjük meg. A klasszikus és a türelmi beszédmódok megkülönböztetése viszont ebben az esetben is további alesetek megkülönböztetését teszi lehetôvé az identitásválasztási folyamatnak ebben a "mélyrétegében".

E mélyréteg helyzettípusai közül is elsôként a legkedvezôbbet vesszük elôre, azt a helyzetet, amelyben két türelmi beszédmódot alkalmazó csoport viszonyul egymáshoz: ilyenkor alakul ki az identitásválasztás szabadságához ideális háttérhelyzet, amelyet joggal nevezhetünk a "csoportbéke helyzetének", esetünkben pedig konkrétan az "etnikai béke helyzetének".

Közbevetés a szociális feletti szint létesülésérôl az etnikai béke
helyzetében

Ezt a helyzetet viszont nem csak az identitásválasztás szempontjából találhatjuk ideálisnak, hanem tágabban, tudományelméleti szempontból is. Azért neveztük az ezen alaphelyzet jellemzésére széles körben alkalmazott "csoportközi" jelzôt felszínesnek, mert túlzott nagyvonalúsággal, vagy még inkább a klasszikusan hibás beszédmódhoz vezetô kisebbségi nézôpontból szemléli ezt az alaphelyzetet is, s ennélfogva elszalaszt egy tudományelméleti észrevételi lehetôséget. Arról van ugyanis szó a világunkban különösen hiányzó etnikai béke helyzetében, hogy itt már nem egyszerûen "szociális", hanem ettôl minôségileg más jelenség létesül. A szociális jelenség létrejöttérôl két individuum kölcsönös megértésre törekvô párbeszédének sikere esetén szokás beszélni. Ekkor emelkednek csak el kölcsönösen az egyéni szintrôl s kapcsolódnak össze szociális jelenséggé: csoporttá. Az etnikai béke helyzetében azonban már két csoport, azaz két szociális szinten lévô jelenség között jön létre a sikeres kölcsönös megértés s vele egy, a "klasszikusan egyéni", és az azokból épülô "klasszikusan szociális" szintek fölötti szervezôdési szint. Az etnikai vagy nemzetiségi béke ezért nem csak fölérendelt tárgyként szerepelhet szociálpszichológiai vagy szociológiai vizsgálatokban, hanem észrevehetjük azt is, hogy az itt keletkezô szervezôdési réteg elemelkedik a csoportközi szinttôl s önálló szociális reprezentációként is megjelenik, hogy ezt a durkheimi nyelvet is használjuk. E magasabb szociális szervezôdési szint tárgyalására természetesen e ponton belül nincs lehetôség, ezért át is térek a következô, már korántsem ilyen egyszerû eset leírására.

Ebben a helyzetben a kibocsátó csoport a türelmi beszédmódot alkalmazza, de a választott csoport a klasszikusan hibás beszédmóddal válaszol, vagy fordítva: az elhagyott csoport beszéli el a történteket az elôítéletes beszédmóddal s a választott csoport válaszol türelmi beszédmódot alkalmazva. Akármelyik eset fordul elô, az elôbb vázolt magasabb szervezôdési szint nem jöhet létre, mert mindenképpen valamiféle igazságtalanság történik. Igazságtalan - csoportközi - viszonyok alakulnak ki, amelyekrôl J. Rawls azt állította, hogy azokban nem kölcsönös megértési szándék, hanem kényszer, sôt erôszak van jelen.11 Minthogy ez az erôszak csak az egyik fél részérôl nyilvánul meg, "támadó helyzetnek" nevezhetjük ezeket, s attól függôen, hogy ki a támadó fél, nevezhetjük például az általunk vizsgált esetet alapul véve "többségi támadási helyzetnek" vagy "kisebbségi támadási helyzetnek". És sajnos az ilyen helyzetek sokszor nem zárulnak le ebben az egyensúlytalanságban, hanem kiváltják a viszont-erôszakot, ami után aztán hiába keressük majd azt, hogy ki is kezdte a támadást, mint az elôzô pont végén már utaltunk rá, beáll a kétoldalú erôszak alkalmazás helyzete, amit ezért "etnikai háborúnak" nevezhetünk.12

5. Az eset teljes viszonyrendszere

Az elôzô pontban röviden felvázoltuk, hogy az identitásválasztás legegyszerûbb, háromszereplôs folyamatában milyen alaphelyzetek és ezeknek milyen legegyszerûbb alesetei fordulhatnak elô. A kisebbségi törvénynek, amellyel kapcsolatban ismételten hangsúlyozzuk, hogy világkarrierjét fogyatékosságai ellenére is indokoltan futotta be, azonban ahhoz, hogy az etnikai és nemzeti kisebbségi szempontból a világon szinte páratlanul összetett közép-európai térségben a csak Magyarországot érintô minden helyzetre vonatkozóan az angolszász értelemben vett "minden esetre" típusú szabályozássá válhasson, a felsorolt tizenhat helyzettípusnál jóval többel kellene számolnia.

Már csak az általunk vizsgált kisebbségi önkormányzat-alakítási kudarc esetében sem csak három, hanem ötszereplôs folyamatról van szó, ami az említettnél sokkal bonyolultabbá teszi a szabályozandó helyzetek körét. Az öt szereplô, melyek mindegyike kölcsönhatási viszonyban van a többivel: a romániai román többség és magyar kisebbség, a magyarországi magyar többség, valamint a román többség és a román kisebbség. Ebbôl a meglehetôsen összetett viszonyrendszerbôl csak azt a különösen kényes esetet emeljük ki, amelyet a következôképpen írhatunk le:

5.1. A duplacsavar helyzete

A magyar-román viszony alakulásában Erdélynek, amely a trianoni "rossz béke" következtében került Romániához, meghatározó szerepe van. Erdély legújabb kori történetében van egy olyan eset, amelynek tapasztalatai fordított elôjelû megismétlôdése megrettentheti a román többség képviselôit még abban az esetben is, ha nem "csupán" a roma kisebbséggel kapcsolatos elôítéletes beszédmódjára gondolunk, amikor e kisebbségnek a hozzá való közeledését ellenzi. Az egyébként közismert eset röviden a következô: volt egy olyan szakasz a hovatartozás körüli viták közben, amikor a politikai hovatartozás, ha a "tulajdon szentségének" tiszteletben tartását sikerült volna biztosítani, már nem is lett volna különösebben érdekes. Az történt ugyanis, hogy a magyar földeket, ingatlanokat és ingóságokat, legalábbis azok döntô részét román bankok, esetleg harmadik nemzetiségû közvetítôk közbeiktatásával felvásárolták, azaz gazdaságilag Erdély nagyrészt román kézbe került.

A romák román identitásválasztásában egy túlzottan gyanakvó fél attól is tarthat, hogy ezzel elôállhatna a fordított irányú veszély is. A román identitás elismerésével ugyanis nem csak a nemzeti csoportviszonyokbeli tagságot ismerné el a román többség, hanem a kisebbségi helyzettel együtt járó állampolgári jogosultságokat is. E jogosultság elismerése viszont befogadási, repatriálási kötelezettséggel is együtt járhat, annak következménye viszont a romániai tulajdonviszonyokban való állampolgári jogú részvétel szavatolási kötelezettsége lehetne. Ehhez a joghoz járul viszont az a tény, hogy a népszámláláskor a romániai cigányok túlnyomóan nagy része magyarnak és nem románnak vallotta magát, azaz magyar szimpátiájával bizalmatlanná tette a román többség tagjait az ottani cigányok nagyobb részével szemben, amely bizalmatlanság - ha esetleg minden alapot nélkülöz is - kiterjeszthetô a nyilvánosságra került csalafintaságoktól vissza nem riadó identitásválasztó romákra is. A csalafintaságra való feltételezett készség pedig, a magyarok részérôl szintén feltételezett visszavágási szándékkal együtt, az esetlegesen biztosítandó állampolgári jogokat olyan fényben tüntetheti fel, amitôl visszariadhatnak a többség képviselôi: képzelhetik azt, hogy roma közvetítôkön keresztül most a magyarok akarják visszavásárolni Erdélyt s megszerezni felette a gazdasági hatalmat. S hogy ennek a furcsa duplacsavarnak a feltételezése nem légbôl kapott agyalmány csupán, azt, ha nem is a hivatalos, de legalább a közvélekedés szintjén, a romániai magánosítási hullámokkal együtt fel-felélénkülô híresztelések, hogy a magyarok visszavásárolják Erdélyt, igazolják.

6. Identitásváltási pályák - identitásválasztási stratégiák

Most már elôttünk állnak - legalábbis a legegyszerûbb és a vizsgált eset - szereplôi és azok a legegyszerûbb helyzetek, amelyekbe az identitásválasztás folyamatában az identitásváltás szereplôi kerülnek. Innen már egyszerû a továbblépés az önkormányzat-alakítási kudarc során felvetôdött egyik legnehezebben megválaszolható gyanú tárgyszerû megvizsgálását lehetôvé tévô témákhoz. Csak éppen el kell kerülnünk azt, a kudarc során kialakult kétoldalú vádaskodásban alkalmazott "elôítélet tematizációs diktatúrát", amelyre való törekvés a résztvevôk hangos és néma beszédmódjaiból kiérzôdött, s tárgyszerûen kell továbbmennünk az eddig követett úton.

6.1. Ebben az esetben a szereplôk és helyzeteik alapján rekonstruálhatók azok a lehetséges identitásváltási pályák, amelyeken az identitásválasztás folyamata megtörténik. E rekonstruálás során a folyamat három szereplôje között legalább öt "háromszögelési pont" keletkezik: a saját csoport az egyik, a választó, mint a saját csoport tagja, a második, a harmadik a választó személy maga, a negyedik elágazásban ismét a választó személy áll, de már "idegenként", az általa kiválasztott csoport számára, végül pedig a megközelítésre és belépésre kiválasztott, de egyelôre még idegen csoport. Az identitásválasztás mezôjében ezek között a háromszögelési vagy elágazási pontok között alakulnak ki az identitásváltás pályái. Számba véve az így kialakuló lehetôségeket, azt láthatjuk, hogy ezekbôl a pályákból, feltéve, hogy megengedjük, hogy a szereplôk szándékaikat "menet közben" is megváltoztassák - például jóhiszemûrôl nem jóhiszemûre, vagy akadályozóról támogatóra -, nagyon sok lehetséges. Olyan sok, hogy azokat az eddig követett módszer szerinti "cselekvési mátrixba" rendezéssel sem tudjuk bemutatni, ezért csak néhányat említünk meg közülük - olyanokat, amelyekrôl a szakirodalom szólt már, vagy amelyek a jelen eset elbeszéléseiben felfedezhetôek:

6.1.1. A klasszikus " jóhiszemû menekülési-menekítési", avagy a "Schütz-pálya"

Schütz a már hivatkozott tanulmányában - amelyet élettörténeti adataival egészíthetünk ki egész pályává - azt a "beilleszkedési pályát" írja le, amelyen ô maga is végigmenni kényszerült. Ennek a pályának a kiinduló, elágazási és záró pontjai a következôk voltak, az elôzôekben alkalmazott kategóriák szerint: a kiindulópont egy "akadályozó saját csoport", a náci Németország volt, ahonnan egy "meg nem becsült csoporttag" kényszerült a "menekülésre". Ez a menekülésre kényszerített csoporttag, a menekülés pályájára lépve mindenki számára "idegenként", menekülni kényszerült idegenként, minimális tájékozódási lehetôségre támaszkodó megalapozottsággal, jóhiszemûen, a beilleszkedés vagy legalább eltûrés elérésének ôszinte szándékával választott egy új biztonságot és új identitást biztosítani látszó, de még "idegen kiválasztott csoportot". E csoport az ô közeledését - a befogadáshoz szükséges állami ellenôrzéseken épülô - minimális megalapozottság alapján támogatólag fogadja, azaz "menekíti".

Ezen a ponton válik világosan láthatóvá, hogy az identitásváltási pályák lehetséges száma milyen sok is valójában: a "menekülés" indítékai igen sokfélék lehetnek: a puszta élet megmentésétôl fogva, a politikai menekülésen át, a gazdasági, a kulturális, vallási, vagy szociális, ezen belül etnocentrikus okokból történô menekülésig és még tovább. És a menekítés indítékai ugyanígy lehetnek humanitáriusak, gazdaságiak, politikaiak, kulturálisak, de még vallásiak, etnocentrikusak - ahogyan például a mostani koszovói muzulmánokat még az oroszországi Tatarsztanban fogadják -, vagy lehetnek szociálisak, családegyesítésiek stb. Ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor az egyszerû menekülési-menekítési pályának is, ha csak a felsorolt eseteit vesszük figyelembe, akkor is ötvenhat alesete lehetséges: politikai menekülés-gazdasági menekítés például vagy életmentô menekülés, humanitárius menekítés, mint a "Schütz-pálya" esetében. A pályáknak ezt a sokaságát sorolgatni most talán feleslegesnek tûnhet, azonban a kétoldalú vádaskodó elbeszélésekben elhangzó gyanú tárgyszerû feldolgozhatósága szempontjából bír jelentôsséggel, amint azt a következô pontban láthatjuk majd.

6.1.2. Az " ideális identitásváltási pálya": a jóhiszemû kibocsátó-befogadó pálya

A következô identitásváltási pálya, amit e helyt megemlítek, az "ideális identitásváltási pálya". Errôl a pályáról már volt szó korábban. Ebben az esetben a pálya startpontjában a támogató saját csoport áll, ahonnét a váltási pálya egy megbecsült taghoz vezet; aki azonban identitásválasztási helyzetbe került s változtatásra szánta el magát, hogy továbbfejlôdését vagy megújulását biztosítsa. Ebben a döntésében saját csoportja támogatja is, annál is inkább, mert korábbi önazonosságát is nagy tisztelet közepette megôrzi, így nem válik idegenné szülôcsoportja számára. Majd ô maga alapos megfontolást követôen megalapozottan választ új identitáscsoportot, és megalapozott választásának nyugalmával jóhiszemûen és ôszinte beilleszkedési szándékkal közelíti meg választott, de ismerôsen idegen csoportját. Így érkezünk el a pályazáró pontra, ahol a választott csoport alapos tájékozódást követôen, megalapozottan támogatja is közeledését és befogadja ôt.

6.1.3. A "jóhiszemû gazdasági menekülést akadályozó pálya"

A problémamentesnek nevezhetô két példa után nézzünk egy olyan pályát, amely már nem nevezhetô minden további nélkül elfogadhatónak, bár megérthetô a benne szereplôk viselkedése. Ennek a pályának a startpontján állhat akár a váltást támogató, akár akadályozó saját csoport, amelynek e pálya szempontjából jellemzô tulajdonsága azonban nem ez, hanem az, hogy "az elviselhetetlenségig szegény". E startpont után, a pálya következô pontján egy gazdasági szempontból meg nem becsült tag áll, aki számára, ha nem is a hivatalos, de legalább a közvélekedés szintjén mára a szegénység már valóban elviselhetetlen, ezért gazdasági "menekülésre" szánja el magát. Ennek a gazdasági menekülésnek a következtében saját csoportjának identitása iránti tisztelete meg is maradhat, nem kell feltétlenül attól idegenné válnia. A harmadik ponton az esetleg kettôs identitás felé tartó gazdasági menekült áll, aki nem kellô tájékozódás alapján választ magának új identitáscsoportot, ezért hiába közelíti meg jóhiszemûen, a beilleszkedés ôszinte szándékával, a kiválasztott csoport úgy értékeli személyét, hogy az gyengítené a csoport gazdasági pozícióját, ezért, a szolidaritásnak még a látszatát is elkerülve, a gazdasági menekült közeledése és belépése elé akadályokat gördít. Ilyen identitásváltási pályák alakultak ki például a szegény és a gazdag európai közösségi országok között, amelynek tragédiáiról, például a kamionba fulladt portugál gazdasági menekültek szerencsétlenségeirôl egy évtizeddel korábban gyakran olvashattunk a hivatalos lapokban.

6.1.4. A "nem jóhiszemû gazdasági menekülést támogató pálya"

A nem jóhiszemû gazdasági menekülés a jóhiszemûtôl már a pálya második pontján elválik: ennél a pontnál ugyanis már nem egy megbecsülés-hiányos tagot találhatunk, hanem egy gazdaságilag megbecsült tag áll a pálya második elágazási pontjánál, aki ugyanakkor úgy érzi, hogy "neki innen el kell mennie", ahogyan azt a létezett és múlóban lévô sztálinizmus korában hazánkban is tapasztalhattuk. Identitását, legalábbis a gazdaságit, már jóval a váltás elôtt elszakította saját csoportjáétól, amely így számára idegenné vált, még mielôtt azt elhagyná. Választásakor aszerint dönt, hogy számára mely másik csoport lehetne a legelônyösebb gazdasági vágyainak a teljesülése szempontjából, így önérdeke szempontjából választása "megalapozottnak" is nevezhetô, de annak a nemzeti-etnikai identitása ugyanúgy hagyja hidegen, mint saját csoportjáé, csak gazdasági elônyeit akarja élvezni, így a választott csoport számára mindenkor idegen marad. A kiválasztott csoport viszont nem látja, hogy egy "intoleráns potyázóval" van dolga - intoleráns potyázónak nevezi Rawls azt a személyt, aki igyekszik kihasználni az igazságos intézmények, jelen esetben az identitásválasztás szabadságintézmény elônyeit, de fenntartásukból nem veszi ki részét13 -, ezért jóhiszemûen fogadja közeledését és támogatja belépését a kiválasztott csoportba. Mindennek következtében az intoleráns potyázónk számára voltaképpen az identitásváltás pályája, a saját csoport "akadékoskodásának" idôleges kellemetlenségét kivéve, minden fázisában erôfeszítés nélküli járást tesz lehetôvé - s ha mégis merülnének fel problémák, azok árát is más fizeti meg.

6.1.5. A "totális háború pályája"

Ha az identitásváltásról szóló elbeszélések a klasszikus elôítélet tematika által szervezettek, akkor e beszédmódok által irányított viselkedés lesodorhatja a résztvevôket még a "türelmi", azaz az "identitás-, illetve etnikai béke" pályáiról is és áttolhatja ôket egy minden ízében elfogadhatatlan pályára, a totális háború pályájára.

A totális háború pályájának kezdôpontján egy akadályozó saját csoport áll, amely megalapozatlanul akadályozza tagjá t szabadságjogának gyakorlásában, aki nem nyugszik bele az akadályoztatásba, hanem az identitáslázadás útjára lép. Ennek következtében a korábbi saját csoportja számára idegenné válik, amiként az is neki. Identitásválasztási helyzetében, lázadásának hevében megalapozatlanul dönt választott csoportjáról, ezért az ôt mint közeledôt nem jóhiszemû, idegenként határozza meg s akadályokat gördít belépése elé. Ebbôl viszont, mert a két szék között a pad alatti helyzetbôl menekülni akar a személy s visszafelé már nincs útja, identitásháború alakul ki a megalapozatlanul választott csoportjával. Ennek a pályának a kálváriája azonban még nem ér véget az identitáslázadás-identitásháború rossz párosával, mert a lázadással elhagyott csoport felteszi, hogy a másik csoport nem jóhiszembôl csábította el tagját, míg a rosszul kiválasztott csoport pedig azt teszi fel, hogy a saját csoport cselbôl küldte hozzá az általa nem szívesen látott tagját, s e kétoldalú elôítéletes viselkedés következtében még etnikai-nemzetiségi háború is kialakul a pályakezdô és pályazáró pontok közti rövidzárlat hatására. Az elôzôekben vázolt "duplacsavar" helyzet totális háborús pályává alakulhat át, amikor a résztvevôk identitáslázadás, identitásháború és etnikai-nemzetiségi puha háború gyilkos, ördögi spiráljába kerülhetnek, ha az elôítéletes elbeszélések folytatódnak.

6.2. Identitásválasztási stratégiák

Ha az identitásválasztást villanásszerû akcióként fogjuk fel, akkor identitásválasztási stratégiákról nem lehet beszélni. Abban az esetben viszont, ha az identitásválasztást folyamatként értelmezzük, mint tettük azt eddig, akkor az identitásválasztás - viszonylag - hosszan érlelôdô folyamatnak bizonyul, amikor idô kell, míg a személy eljut annak elhatározásáig, hogy szülôcsoportja identitását megosztja vagy feladja és másik identitást - is - választ. És ugyancsak hosszadalmas mérlegelés szükséges ahhoz, hogy kiválassza a számára megfelelô identitást megalkotott csoportot, amelyet majd megközelít, illetve amelybe majd beilleszkedik. Így van ez még az idézett Schütz-pálya esetében is, amikor életmentô céllal menekül a vizsgált személy. A hosszadalmas mérlegelés, fontolgatás alapján történô választás - amely attól még lehet megalapozatlan - viszont már olyan folyamat, amellyel kapcsolatban nem túlzás stratégiáról, identitásválasztási stratégiáról beszélni.

Az identitásválasztás stratégiáinak megkülönböztetésével azonban már elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely ennek a folyamatnak az egyik kritikus pontja: ezek megnevezésével lehet ugyanis a klasszikusan hibás elôítéletes elbeszéléssel szemben tárgyilagosan beszélni a folyamatban feltalálható indítékokról, legyenek azok egyéniek vagy csoportminôségûek; az identitásválasztási stratégiák megkülönböztetése révén lehet elkerülni a klasszikusan elôítéletes beszédmódok által gyakorolt "tematizációs diktatúrát". Mégpedig azzal kerülhetjük el, hogy konkrétan jellemezzük az egyes személyek cselekvési módozatait, és ezek révén megmutathatjuk, hogy melyek azok az identitásváltási stratégiák, amelyek valóban rejtenek magukban kockázatokat és melyek azok, amelyeknek nincsenek kockázataik.

Az identitásválasztási stratégiákat megkülönböztethetjük aszerint, hogy kinek a stratégiáiról van szó: ekkor saját csoport stratégiákat, személyi stratégiákat, illetve idegen csoport stratégiákat ismerhetünk meg. Ezeket a stratégiákat is aszerint különböztethetjük meg, hogy milyen indítékok mûködnek azokban. Például a jóhiszemû gazdasági menekülést akadályozó pálya esetén a saját csoport stratégiája lehet a csoportszenvedések csökkentése, s ennek a "szenvedéscsökkentô stratégiának" a következménye, hogy támogatja tagját az új identitás megtalálásában. A menekülô személy részérôl "megélhetési stratégiáról" beszélhetünk, hiszen ô nem akar semmit elvenni a kiszemelt csoportoktól, csupán a saját megélhetését akarja a váltás által biztosítani, ezért az idegen csoporthoz való viszonya a "xenopreferencia" egyik gazdasági aleseteként fogható fel. Végül a jóhiszemû gazdasági menekült identitásváltása elé akadályokat gördítô csoport a saját tagjainak az életszínvonalát védelmezheti ezzel az akadályozó döntéssel, azaz "életszínvonal-ôrzô stratégiát" választott, aminek következtében az ôt megközelítô idegenhez való viszonyát a "xenorealista" és a "xenofób" viszony között helyezhetjük el. És voltaképpen mindegyik stratégiát tarthatjuk magától értetôdôen természetesnek is, de megkérdôjelezhetônek is.

Ezzel szemben a nem jóhiszemû gazdasági menekült esetében a saját csoport éppen tagjai életszínvonalának védelmében akadályozhatja azt a tagját, akinek a gazdasági "megbecsülése" a csoportnak nagyon sokba került, ezért joggal várhatja el ennek törlesztését tagja részérôl. Aki, ha ezt nem fogadja el, akkor a saját csoportjával szemben válik a rawlsi értelemben "intoleráns potyázóvá", és az idegenné vált saját csoporttal szembeni viselkedése pedig a "xenofób" viszony valamelyik alesete lehet; ekkor a saját csoport akadályozó megnyilvánulása "életszínvonal-védô" stratégiát követ. A nem jóhiszemû gazdasági menekült stratégiáját lehetséges, hogy elegendô lakonikusan "potyázó" stratégiának nevezni, az elôzô értelemben, a megközelíteni kívánt idegen csoporthoz való viszonya viszont a xenofób viselkedés egy sajátos alesetének tekinthetô; a potyázó stratégiával élô személy befogadását választó csoport stratégiáját ugyanakkor nevezhetjük "balek stratégiának", a potyázó intoleráns személyhez való viszonyát pedig a "xenopreferencia" egyik aleseteként határozhatjuk meg.

A következôkben ahelyett, hogy a lehetséges pályákhoz tartozó lehetséges személyes és csoportstratégiákat és xenoviszonyokat sorolnánk tovább, átugrunk az általunk vizsgált esetben felröppentett gyanúra, amelyben a többségiek azt engedték sejteni, hogy a többség számára "idegen" roma személyek a legjobb esetben is "gazdasági elônyszerzô" stratégiával vesznek részt az identitásválasztás szabadságát biztosító intézményben. Ezért viselkedésük a "xenofóbia" egyik alesetének is tekinthetô, de az is lehet, hogy a "duplacsavar helyzet" szereplôiként egy közös "gazdasági hódítói stratégia" részesei, s mint ilyenek a xenofóbia egy igen durva változatába tartoznak, s ezért támasztottak elôítéletes nehézségeket az identitásválasztó személyek választásaival szemben. Nem ismerjük a roma saját csoport álláspontját az esetrôl, ezért e saját csoport stratégiáról nem tudunk megalapozottan véleményt formálni. Az elutasító magatartást irányító stratégia lehet az "idegen" román többség esetében egyszerû "életszínvonal-ôrzô" stratégia, ha a gazdasági elônyszerzéstôl tartanak; lehet "gazdasági önvédelmi stratégia", akkor, ha a duplacsavar helyzet fennállását feltételezik. Végül lehetséges az is, hogy mindezeket csak azért röppentették fel, hogy a romániai magyar kisebbségnek kijáró szabadságok biztosításával kapcsolatos, számukra kellemetlen tárgyalásokat lehetetlenné tegyék. Ekkor magatartásukat esetleg a "megtévesztô vádaskodás stratégiája" szervezheti, de bármelyik is lett légyen igaz, az az idegenhez való viszony szempontjából a xenofóbiába hajló magatartásként értékelhetô.

7. A történések az identitásválasztás helyzeteiben,
kockázataik és veszélyeik - az indokolható védekezések

Az identitásválasztási folyamat legegyszerûbb esete alapján megismerhettük a folyamat szereplôit, azokat az egyszerû "kisebbségi helyzeteket", amelyekbe a szereplôk az identitásváltáskor kerülhetnek, az identitásváltás pályáit és az identitásválasztási stratégiákat. Mindezek már lehetôséget adnak arra, hogy "tárgyszerûen" fordíthassuk meg a klasszikusan hibás többségi-kisebbségi beszédmód által az önkormányzat-alakítási kudarc során hozzávetôlegesen így fogalmazott vádat: az identitásválasztás szabadságát a többség kifosztására, elfoglalására, meghódítására akarhatják felhasználni, ezért az identitásválasztás szabadsága káros, mert veszélyezteti a választott többséget. Amint utaltunk már rá, nem kell elfogadnunk a problémakörnek ezt az elôítéletes tematizációját, s nem kell engednünk az elôítéletes tematizációs diktatúrának.

A visszafordítható kérdés, amely a klasszikusan hibás többségi-kisebbségi beszédmód "dekonstrukciójának" elsô lépéseként is felfogható, így hangzik: van-e s lehet-e egyáltalán félnivalója az identitásválasztás szabadságától akármelyik szereplônek: az elhagyott, illetve a választott többségnek, vagy a választó személynek, s az egész identitásváltási folyamatot s az abban elôforduló kockázatokat tesszük vizsgálat tárgyává. Hogy feltehessük majd a kérdést: korlátozhatja-e vagy éppenséggel akadályozhatja-e akármelyik - akár az elhagyott, akár a választott többség - az identitásválasztás szabadságát, s ha igen milyen esetben s milyen feltételeket szabhat az identitásválasztás szabadságával élni kívánó személy vagy csoport számára?

7.1. A saját csoport néhány kockázata és veszélyeztetettsége az identitásválasztási folyamat során

Ahogyan a korábbi kérdéseknél se volt lehetôség arra, hogy minden lehetséges esetet ismertessek e keretben, most is csak a vizsgált önkormányzat-alakítási kudarccal összefüggésbe hozható vagy a szakirodalomban kiemelt helyen tárgyalt helyzeteket, identitásváltási pályákat és identitásválasztási stratégiákat idézem fel, elsôként a saját csoport kockázatait és az ôt fenyegetô veszélyeket, s ezek közül is csak három típusút.

Ahhoz, hogy látható legyen, hogy mi is az, amit az identitásváltó veszélyeztet a saját csoport identitásának olyan elhagyásakor, amikor nem egy közösen kifundált cselbôl történik ez a lépés - ez a tipikus eset a szembenálló felekhez áttelepített "alvó", vagy "hosszú távú kémeknél" -, hanem valódi "elhagyatásról" van szó, elôször azt nézzük meg, hogy egy egyenlô szabadságot biztosító, igazságos társadalom életében miket tarthatunk az alapvetô javak közül a legfontosabbaknak. E javak megnevezése érdekében forduljunk ismét John Rawlshoz: "az alapvetô javak közül talán az önbecsülés és a saját értékességünk tudatára épülô önbizalom a legfontosabb" - írja idézett mûvében.14 Nos, amikor az identitásválasztáskor az elhagyatás, azaz az egyoldalú kiválás esete fordul elô, akkor a saját csoportnak az alapjószágai közül a legfontosabbak sérülnek meg: az elhagyatás következtében önbecsülése rendülhet meg s vele együtt a saját értékességének a tudata. Az önbecsülés és az értékesség tudata viszont éppen az identitás legmélyét, a közösen elfogadottnak tartott lét- és életviszonyokat kérdôjelezi meg, azaz nem csak alapvetô javaiban, hanem ezeken keresztül az elhagyatással az identitásválasztó személy identitásában rendíti meg a saját csoportját. Talán ez a hatalmas veszély a magyarázata azoknak az ingerült viszontválaszoknak, amelyek ilyenkor jellemzik a saját csoportot, különösen akkor, ha azok állami és esetleg titkos szervezetek is, mint például a kémszervezetek.

Egy további kockázat, sôt veszélyforrás a saját csoport számára az identitásválasztás egyoldalú elhagyatás típusú folyamatában az, hogy ilyenkor megsérül az a szövete, amely "rendjét" és "stabilitását" biztosítja. A saját csoport és tagjai között, az alkotmányban és más jogintézményben jogszerûen szavatolt kölcsönös elônyök ugyan rendkívül fontosak, de éppen azt a szervezôdési szintet, a szociális integráció, vagy más nyelven az "életvilág" szintjét nem érintik, ahol az identitásválasztás folyamata lezajlik. Ahhoz, hogy ezen a szinten is átlátható legyen a rend, és stabilak legyenek az intézmények, arra van szükség, hogy a csoport és tagjai között, illetve a csoporttagok között mûködjön egy akár hallgatólagos, akár ki is mondott ígéret arra nézve, hogy egymáshoz hûségesek lesznek, azaz a méltányosság elvei szerint viszonyulnak egymáshoz. "Ígéret köti össze a két felet akkor is, ha nincsen szerzôdés köztük, az ígéret keletkezéséhez szükséges feltételeket és a mentségül számító feltételeket pedig úgy kell meghatározni, hogy ne fenyegesse veszély a felek egyenlô szabadságát, s hogy ez a gyakorlat ésszerû feltételeket teremtsen a kölcsönösen elônyös együttmûködés kezdeményezéséhez, illetve egyezségeinek megszilárdításához."

Az ígéret persze etnocentrikus kultúrákban másként érvényes a saját csoport tagjaira és az idegenekre - ez utóbbiakra nézve nem kötelezô, sôt esetenként megszegése még csoportjutalmakkal is járó virtus számba is megy -, de ez utóbbi inkább majd az idegen csoport kockázatai esetében válik érdekessé, ezért ezzel itt nem is foglalkozunk többet. Az ígéret azonban az életvilág mûködése szempontjából egyáltalán nem az a "pille könnyû játék", amivé a rendszerváltás zavarai közepette nálunk vált, ellenkezôleg szerepe "hasonló ahhoz, amit Hobbes tulajdonított a fôhatalomnak" a szociális rendszer szempontjából. "Ahogy a fôhatalom nyilvánosan bevezetett büntetések hatékony rendjével tartja fenn és stabilizálja a társadalmi együttmûködés rendszerét, ugyanígy az emberek kényszerítô megoldások hiányában szavukat adják egymásnak saját vállalkozásaik fenntartására és stabilizálására."15 Amikor a saját csoportját egyoldalúan elhagyó identitásváltó nyilvánossá teszi választását, akkor megszegi ígéretét, azaz feltépi az életvilág rendjét és stabilitását biztosító köteléket, és lyukat üt bele. Amivel a saját csoport életvilágának rendjét és annak stabilitását veszélyezteti.

Harmadikként pedig egy gazdasági kockázatot emelünk ki azok közül a veszélyforrások közül, amelyek az egyoldalú elhagyatás során a saját csoportot fenyegetik. Ehhez azonban el kell távolodnunk a main stream gazdaságelméletektôl, amelyek csak az anyagi javakra és az azok birodalmában értelmezett pénzfolyamatokra vannak tekintettel, s minden mást a "maradék" megsemmisítô nagykalapjába erôltetnek bele. De tovább kell lépnünk az "embertôke" iskola szemléletén is, s azt kell észrevennünk, hogy az "embertermelés" egy teljes gazdaságot tesz ki.16 Ennek az embertermelô gazdaságnak témánk szempontjából az az üzenete, hogy ahhoz, hogy a saját csoport tagja a csoportidentitásig eljuthasson, a csoportnak mind anyagi, mind szociális, mind szimbolikus javaiból sokat kell rá fordítania. Az identitásváltó személy, ha a már többször hivatkozott "intoleráns potyázó" lenne - de még ennél "toleránsabb" esetekben is -, anélkül hagyná el saját csoportját, hogy a neki, hallgatólagosan tett hûség ígérete alapján megelôlegezett mindennemû jószágból bármit is megtérítene. Ez pedig a saját csoportnak, az elôzôekben említett integráció és identitásromboló hatások mellett, gazdasági veszteségeket is okoz.

7.2. Az identitásválasztó személy néhány kockázata és veszélyeztetése az identitásváltás folyamatában

Az identitásváltás folyamata a választó és szabadságjogával élô személy számára is tartogat veszélyeket és kockázatokat; ezek közül is hármat említek meg.

Elsôként azt a majdnem ideális identitásváltási helyzetet és pályát, amelyet A. Schütz elemzett. Ismertnek feltételezve írását, elegendô utalnunk arra, hogy az idegen csoportot megközelítô személy számára még akkor is, ha ô maga jóhiszemû és kiválasztott csoportja is támogató jellegû, nehezen leküzdhetô nehézségeket okoz az új identitás "történelem nélkülisége", hogy a befogadó csoport kulturális mintáit nem beszéli anyanyelvi szinten, azaz - Clifford Geertz szavaival - nem rendelkezik a befogadó csoportban használt "sûrû beszéd" képességével.

Nem csak az idegen, hanem a saját csoportja felôl is érhetik veszélyek az identitásváltó személyt. Éppen, mert hûségre tett ígéretét szegi meg az elhagyás eseteiben, a saját csoport azt ôt ért sérelmeket, hogy belsô rendjét és annak stabilitását megszilárdítsa, és elejét vegye annak, hogy túl sok követôje legyen az "életvilág dezertôrjének", ahogyan ôk értékelik személyét, bosszút állhat a szóban forgó személyen. A szervezetek, például a kémszervezetek birodalmában közismert a megtorlás, de vannak vallási csoportok is, amelyek hasonló módon "intézik el" "dezertôrjeiket"; legyen elegendô csak utalnunk bizonyos muzulmán csoportokra, amelyektôl ez a megoldás nem áll távol.

Végül az identitásváltó személyt nem csak az egyik, hanem mindkét csoport részérôl elérhetik veszélyek: emlékezzünk a "pad alatt" helyzetére, amikor az egyoldalúan elhagyott saját csoportja és a megalapozatlanul kiválasztott idegen csoportja is elzárkózik be-, illetve visszafogadásától. Az állampolgárok esetében ilyenkor a "hontalan" megnevezést szoktuk használni. Ennek mintájára "az életvilág hontalanja" típusú veszélyt is figyelembe kell venni, mikor az identitásválasztás szabadság-folyamatába lépô személy kockázatait és veszélyeit lajstromozzuk.

7.3. Az idegen csoportot sújtó veszélyek és kockázatok az identitásválasztás folyamatában

A saját csoporthoz és az identitásváltó személyhez hasonlóan az identitásváltás folyamatában a befogadásra kiszemelt idegen csoportnak is megvannak a maga kockázatai és veszélyei. Ezek közül foglalkoztunk már a gazdasági kifosztás, illetve a gazdasági meghódítás lehetôségével, ezért ezekre most nem térünk vissza. Példáinkat inkább a "puhább" tereprôl hozzuk, például a többségi csoportnyelv területérôl. Mielôtt azonban e kérdésre térnénk, megemlítjük a befogadó csoport legprimitívebb veszélyeztetését: amikor egy kis létszámú befogadó csoportot egy nagy létszámú csoport úgy foglalhatna el, hogy egyszerûen e kis csoportnál többen választanák identitását, és ezt nem jóhiszemûen tennék, akkor pillanatok alatt a meghódítottak alattvalói helyzetébe kerülnének a befogadó idegen csoport tagjai és egésze is. Ezt az "elnyelés veszélyeként" tarthatjuk számon.

Áttérve a nyelvi terepekre, elôször azt jelezzük, hogy még a nyelvvédô elbeszélésekben is a nyelvrôl sokszor csak mint lexikai, grammatikai és fonetikai jelenségrôl beszélünk. Látnunk kell azonban azt, hogy a nyelv nem csak ezeket jelenti, s hogy nem csak ezeket, azt a modern nyelvészet eredményei mutatják meg igazán. A nyelv ugyanis szemiológiai, retorikai és hermeneutikai tartalmakat is hordoz magában, amelyek a világértelmezés, a jelentés és a jelentésképzések szabályainak a világát teszik ki. Amikor az identitásváltó személy, vagy netalán csoportjuk magasabb információs vagy alacsonyabb erkölcsi szinten áll, mint a kiválasztott idegen csoport, akkor lépnek mûködésbe azok a puha eljárások, amelyek például a nyelvcserén keresztül okoznak veszélyeket a befogadóknak. Emlékezetes, bár nem az identitásválasztás körébe tartozó példa erre a Rómát meghódító vandálok esete, akik rövid átmenet után kénytelenek voltak Róma nyelvét átvenni, hogy a meghódított területek mûködtetését megoldhassák. Ebben a nyelvcserében nem egyszerûen az történt azonban, hogy a vandálok latin szavakat szôve beszédjükbe kezdtek beszélni. Ez a nyelvcsere a nyelv mélyrétegeibe is behatolt és annak szemiológiai, retorikai és hermeneutikai tulajdonságait is megváltoztatta, a vandál szavak jelentésének, a jelentéseket megalapozó világértelmezésnek és a jelentések és jelentésrétegek közötti közlekedési szabályoknak a megváltoztatásával. E nyelvcsere után a vandálok elitje változatlanul anyanyelvén beszélt, de az mégis idegen nyelvvé vált, mert mélyrétegeiben rómaivá lett. Ami azt jelentette, hogy a vandál elit a vandál közemberrel lexikailag, grammatikailag és fonetikailag azonos nyelvet beszélt, de szemiológiailag, hermeneutikailag és retorikailag különbözô, idegen nyelvet alakított ki. Aminek következtében a közember nyelvéhez képest xenovandálul, egy sajátos keveréknyelven, amit általánosítva xenonyelvnek nevezhetünk, kezdett beszélni. Nos, ha a "balek befogadás" helyzete alakulna ki egy identitásválasztási folyamatban az idegen csoport oldalán, azaz a nem jóhiszemû "nyelvmûvelô" identitásváltót és azok csoportjait fogadná be, akkor könnyen kerülhetne a vandálokéhoz hasonló helyzetbe. Ekkor kisebbségi vagy többségi nyelve már nem a saját nyelve lenne, hanem valamely xenonyelv, amelyen saját vágyait, terveit és fájdalmait már el se lehet beszélni, miközben persze fonetikailag, grammatikailag és lexikailag változatlan maradna - és ez mindenképpen méltánylandó veszélyforrás.

A szociális reprezentációk is, lévén nyelvileg is szervezett jelenségei életünknek, ki vannak téve hasonló "cseréknek". Márpedig a reprezentációk egyfelôl a csoport számára a fennállást és a fennmaradást, másfelôl a világban való tájékozódás feladatait hivatottak biztosítani és megoldani. A xenonyelven felépített szociális reprezentációk azonban már nem a saját csoport által megalkotott identitást alátámasztó és a mindennapi életben mûködtetô jelenségek lennének, hanem ezek is idegen, azaz xenoreprezentációkká válhatnának. Azaz megszakítanák a saját csoport folytonosságát, fennállását anélkül szüntetnék meg, hogy errôl a csoport többségének egyáltalán fogalma lenne, s olyan tájékozódási sémákat és szabályokat vinnének be a kiválasztott idegen csoport életébe, amely az identitásában elfogadhatóként meghatározott lét- és életviteltôl esetleg lényeges pontokon eltérhetne. Amint az a már említett vandálok esetében is megtörtént, mikor a római jogrendet és közigazgatási gyakorlatot, amennyire képesek voltak rá, elitjük révén saját reprezentációik közé beépítették. Ha pedig azt vesszük figyelembe, hogy a xenoreprezentációk mint a tájékozódás eszközei is szerepelnek, akkor azt vehetjük észre, hogy a világban való tájékozódás a kiválasztott idegen csoport tagjai számára se a saját "racionalitásának" megfelelôen, hanem "xenoracionálisan" történik.

És e három jelenség, a xenonyelv és a xenoreprezentáció, a xenoracionalitással együtt, összeérhet a médiában. A médiának közismerten nagy szerepe van mind a szociális rendszer, mind az életvilág reprezentációinak a kialakításában.17 Szerepe meghatározó a köznyelv alakulása szempontjából, s ha a nem jóhiszemû identitásváltóknak, illetve csoportjaiknak, éppen erre való képzettségük folytán, lehetôségük van a kiválasztott és befogadásukat támogató idegen csoport médiáiban a meghatározó helyeket elfoglalniuk, akkor az általuk alakított, fonetikailag, lexikailag és grammatikailag tökéletesen befogadó-konform nyelven beszélô mûsorfolyam által lecserélhetik a befogadók nyelvét xenonyelvre, amelynek segítségével xenoreprezentációkat formálhatnak meg. Ahogyan ez meg is történt a Bourdieu által elemzett aquitániai regionalizmus és - ahogy megtörténik mindig - a regionalizmusok és a központosító csoportok közti kapcsolatában. Így ez a veszély is reálisnak nevezhetô, ha a nem jóhiszemû identitásváltó és a balek befogadó szociális pályája alakul ki. S azt is mondhatjuk, hogy ezeken a pontokon lehetnek tapasztalataik a vizsgált eset többségéhez tartozó reprezentánsoknak is. Amihez még azt tehetjük hozzá, hogy a xenonyelven felépített xenoreprezentációk révén a nem jóhiszemû identitásváltók úgy képesek a balek befogadók szociális identitását lecserélni, és a befogadott idegenek képére és igényeinek megfelelôvé formálni, hogy ezt a cserét azok fájdalommentesen, mi több megelégedetten veszik tudomásul. Mindössze néhány túl figyelmes ágálót kell hatástalanítani hozzá a lejáratás és megbélyegzés eszköztárát felhasználva, s akkor a xenoidentitást érzik majd szabadon választott önazonosságúaknak a balek kisebbségiek vagy többségiek.

Megemlítjük még, hogy amikor nem a xenofília jellemzi az identitásváltás szereplôit az idegenekhez való viszonyaikban, azaz nem jóhiszemûek, akkor az életvilág viszonyait is a maguk képére formálhatják az identitásválasztás szabadságával visszaélôk. Gondoljunk csak arra a televíziókban szívesen mutogatott képsorokra, amikor a monogám, nukleáris családban vagy az élettársi viszonyok szövevényében élô, csador nélküli muzulmán országbeli nôk fejtik ki nyugati életideáljukat, a soknejû és nagycsaládi keretek közt élô muzulmánok között. Anélkül, hogy állást kívánnék foglalni a modern életvitellel szemben, a példával azt szándékoztam megmutatni, hogy a befogadó csoport életvilágának viszonyait is a nem jóhiszemû idegenek igényeinek megfelelôvé lehet alakítani. Aminek következtében a balek befogadó csoportba xenoviszonyok épülnek be.

Foglaljuk össze az itt tapasztalhatókat. A belépésre kiválasztott idegen csoportra is többféle veszély leselkedhet az identitásválasztási folyamat során, akkor, ha az identitásváltó vagy identitásváltók nem jóhiszemûek, azaz nem törekszenek ôszintén arra, hogy beilleszkedjenek a választott csoportba, s hogy elsajátítva annak identitását maguk is az abban meghatározott preceptek és receptek szerint éljék életüket. Az egyik típusú veszély a gazdasági kifosztás lehet, amely xenofób viszonyulást mutató, nem jóhiszemû gazdasági elônyszerzô stratégia következménye lehet. A nem vizsgált egyéb veszélyek mellett felsoroltakat összefoglalva pedig, mivel mindegyiket az jellemzi, hogy a befogadó csoport életvilágának elemeit, annak különbözô rétegeit a maguk képére formálják, közösen a "xenálás" veszélyének nevezhetjük. A xenálás éppen a fordítottja az "elidegenedésnek", amikor valaki egy saját csoport identitásból egy másik, egy idegen identitás felé fordul, a xenálás folyamatában a megközelített idegen csoport életvilágának a nem jóhiszemû identitásváltó identitására való lecserélését hajtják végre. A xenálás azonban nemhogy nem a végsô szó az idegenek közötti kapcsolatban az identitásválasztási folyamatban, hanem a klasszikusan hibás elôítéletes beszédmód alapján szervezett nem jóhiszemû cselekvési stratégia maradványa. Ennek is jelentené meghaladását a korábban említett és a záró megjegyzésben felvázolni tervezett, a szociális szervezôdési szintet meghaladó szervezôdési szint, a kommunió szintjének a megalkotása.

Végül megemlítünk egy olyan veszélyforrást, amely nem egyidejûen, hanem idôben eltolva, késleltetve jelentkezik az identitásváltás folyamatához, illetve az identitásváltó személy életéhez viszonyítva. A tapasztalatok szerint az identitáselhagyók egy részének harmad-, negyed-generációs leszármazottai, különösképpen, ha erre valamilyen saját csoportbeli trauma, illetve szabadság vagy ôsei szülôcsoportjának akciói ösztönzik is, visszatér "gyökereihez", azaz identitás-visszaváltóvá válhatnak. Ez az identitás-visszaváltás ilyenkor ugyanazokat a veszélyeket és kockázatokat idézi fel, csak éppen néhány generációval késôbb, a jóhiszemû és befogadó idegen csoport számára, amelyeket már jeleztem a saját csoport esetében: identitás-, társadalmi rend és stabilitásromboló hatással lehet és ugyanakkor még gazdasági veszteségeket is okozhat, a többi nem is említett veszélyekkel egyetemben a befogadó csoport számára. Ebben az esetben az a különösen kényes kérdés vetôdik fel, hogy az elôdök által tett ígéret kötelezheti-e a leszármazottakat vagy sem?

8. Az identitásválasztás szereplôinek elônyei
az identitásváltás folyamatában

Minthogy az elônyök e tekintetben nyilvánvalóak, ezek részletezésétôl eltekinthetünk. E részletek helyett az általános alapelvet mondjuk ki, amely egy igazságos viszonyban az elônyök megoszlását szabályozhatja. Az egyoldalú elônyök természetesen az igazságossággal nem hozhatók összhangba, ami persze nem jelenti a porciókra kimért egyenlôséget. Jelenti ellenben azt, hogy az elônyöknek kölcsönöseknek, illetve a folyamatban résztvevôk mindegyike számára elfogadható mértékûnek kell lenniük, hogy az igazságosság kritériumának eleget tegyenek. Ebben az esetben se a saját csoport, se az identitásváltó személy, se az idegen csoport nem válhat "intoleráns potyázóvá", vagy annak enyhébb-túlzóbb változatává.

9. A megoldási lehetôségek

A veszélyek, kockázatok és az elônyök vázlatos áttekintése után egyfelôl láthatjuk, hogy az identitásválasztás szabadságának gyakorlása közben valóban vannak kockázatai minden szereplônek, és mindegyiket fenyegeti veszély is. Látjuk azonban azt is, hogy milyen identitáspályák esetében, milyen váltási stratégiákat követve állnak elô ezek a kockázatok és veszélyek, s ezáltal lehetôvé válik ezeknek a tárgyszerû és megalapozott elbeszélése s elkerülhetô a klasszikusan hibás elôítéletes beszédmód alkalmazása. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy mely pályákon, milyen helyzetekben, milyen szereplôk esetén milyen típusú elônyök alakulhatnak ki: egyoldalúak vagy kölcsönösek, s hogy azok mértéke elfogadható vagy elfogadhatatlan a bennük szereplôk számára, s ez az elônyökrôl is a türelmi beszédmód kialakulását teszi lehetôvé az elôítéletekkel szemben. Ezek után érkezünk el oda, hogy áttérhetünk annak a kérdésnek a tárgyalására, hogy milyen megoldási lehetôségek merülhetnek fel. Az elônyök kezelésének kérdésével összefüggésben csak két alapelvet szögeznék le: az elsô, pozitív elv a kölcsönös elônyökre való törekvés kötelezettségét tartalmazza minden résztvevô számára, minden résztvevôvel való kapcsolatában. Ennek megfordításaként pedig az egyoldalú elônyök, illetve az egyoldalú elônyök tilalmának elvét kellene a törvénynek kimondania. Ugyanakkor a megoldást keresve tisztán kell látnunk, hogy az identitásválasztás folyamatában van, amit lehet s van, amit nem is tanácsos jogilag szabályozni. Ugyanakkor, mikor az identitásváltás szereplôit ért veszélyek és kockázatok lehetô legalacsonyabb szintre való csökkentésérôl gondolkodunk, akkor egyaránt kell a jogi és az igazságos társadalmi berendezkedést fenntartó erkölcsi lehetôségekrôl gondolkodnunk. Amit az elôzôekhez hasonlóan nem lehet e tanulmány keretei között elvégezni, legfeljebb arra vállalkozhatok, hogy néhány, a két területen a megoldás irányába mutató javaslatot tegyek.

A megoldás jogi lehetôségeinek vizsgálatakor az identitásalkotás jogából és az identitáshoz való jogból induljunk ki. Az identitáshoz való jog, mint egzisztenciális jogosultság, azt tartalmazza, hogy minden - az emberiséget nem veszélyeztetô - csoportnak és személynek joga van ahhoz, hogy kialakítsa a számára elfogadható lét- és életvezetési módokat és eljárásokat. Ez egyben azt is magába foglalja, hogy minden csoportnak és személynek joga, hogy megvédelmezze identitását a külsô vagy belsô, de nem a csoport által elhatározott szerzôdési ajánlaton alapuló vagy erôszakos identitásváltoztatási szándékoktól, hogy megvédelmezhesse önmagát, mint szociális intézményt a dezintegrálás, a felbomlasztás vagy a xenálás törekvéseivel szemben. Az identitáshoz való jog ezen egzisztenciális és preventív jogosultságai biztosítják azt, hogy a csoport fennmaradhasson mindaddig, amíg mûködése nem veszélyezteti az emberiséget s önmagát megvédelmezze. A fennmaradás joga az egyén felôl tekintve viszont kötelezettségként jelenik meg: mindaddig, amíg nem választott más identitást, az ô számára is kötelezettséget jelent a csoportidentitás védelmezése; amikor már választott, akkor kötelezettségei közé az elhagyott csoportidentitás tiszteletben tartásának a kötelezettsége lép elô.

Azt, hogy az identitásválasztás kötelezettségekkel is együtt jár, Rawls könyvébôl vett idézettel indokoljuk: "Ha valaki önként elfogadta egy igazságos vagy méltányos, azaz az igazságosság két elvét kielégítô intézmény elônyeit, illetve érdekei megvalósítása során élt az abban rejlô lehetôségekkel, ezzel kötelezettséget vállalt az intézmény szabályai által megszabott feladatainak elvégzésére...; az alapgondolat itt az, hogy amikor az emberek valamely csoportja bizonyos szabályok alapján kialakítja a kölcsönösen elônyös együttmûködés rendszerét, s ezzel önként korlátozza a szabadságát, akkor azoknak, akik alávetették magukat e korlátozásoknak, joguk van ahhoz, hogy mások, akiknek ez elônyös, hasonló feltételeknek vessék alá magukat. Anélkül, hogy mi is megtennénk, amit méltányos megtennünk, nem húzhatunk elônyt mások összefogásából."18 S mert minden intézmény egyben kulturális jelenség is, e feladatok közül kiemelkedik a Schütz által a kulturális mintáról mint "preceptrôl", azaz a csoport által elfogadott lét- és életvezetési minták követésére vonatkozó elôírások megtartása. Ebben, a precept megtartásában kell a befogadó csoportnak biztosnak lennie, hogy a befogadással a felbomlás veszélyét a legkisebbre szoríthassa le.

A tisztelet kötelezettsége az igazságos berendezkedés biztosításához szükséges kölcsönösség elvén épül fel: ahogyan a csoportnak - hogy a szabadság ne sérüljön - kötelessége, hogy az identitásváltásban ne gördítsen akadályokat a változtatni akaró személy elé, azaz tisztelje ôt és választását, ugyanúgy kötelezettsége a váltást elhatározó személynek - hogy a szabadság ne torzuljon szabadossággá vagy önkénnyé -, hogy elhagyott és választott társadalmi csoportját egyaránt tiszteletben tartsa. Ez a tisztelet természetesen nem teszi semmissé a csoport önbecsülésén, az alapvetô javak legfontosabb fajtáján19 esett sérüléseket, de legalább a felbomlástól megkíméli azt. Ami azt is jelenti, hogy az szükséges, hogy az identitáshoz való jogot, az önvédelemhez szükséges feltételek biztosítására való jogosultsággal egyetemben kaphassa meg. Hogy anélkül állíthassa helyre önbecsülését, hogy elôítéletes beszédmódok, vagy az önértékelési feszültségek lecsökkentésének szociálpszichológiai technikáinak alkalmazásával kényszerüljön egyfelôl önbecsülését helyreállítani, másfelôl a klasszikusan hibás és a kisebbségi puha háborúzáshoz vezetô beszédmódokkal alakítsa ki az identitáselhagyóra vonatkozó szociális reprezentációját, avagy a fenomenológia nyelvén a típusos identitáselhagyót. "Erkölcsi személyként tisztelni valakit azt jelenti, hogy igyekszünk az ô szemszögébôl látni céljait és érdekeit... Önbecsülésünk és a saját életfelfogásunk rendjébe vetett bizalom nem egyeztethetô össze mások közömbösségével, nem is beszélve megvetésérôl. Mindenkinek elônyös tehát, hogy olyan társadalomban éljen, ahol nagyra értékelik a kölcsönös tisztelet kötelességét. Ez csekély áldozat az önérdek terén a megbecsültségben kapott támogatáshoz képest" - mondja Rawls.20

Ami viszont ennek hiányában elôállhat, s amitôl a többség tarthat, az a "kisebbség uralma", amit Rawls azért tart elfogadhatatlannak, mert "amennyiben megengednénk a kisebbség uralmát, nem lenne egyértelmû kritériumunk annak megállapítására, hogy ki döntsön, s az egyenlôség sérelmet szenvedne".21

Kérdés persze, hogy az identitáshoz való jogban foglalt kölcsönösség elve, a kölcsönös segítség, a kölcsönös hûség és a kölcsönös tisztelet a "mindentôl független" vagy a "mindent figyelembe véve" típusú kötelezettségek közé tartozik-e? Nincs lehetôségünk kitérni ennek részletes tárgyalására, csupán azt jegyezzük meg, hogy az identitásválasztás szabadsága a mindent figyelembe véve típus irányába tolja e kérdésben a döntésünket s ez az irány megegyezik az identitáshoz való joggal is, amelyet ebbôl a szempontból a segítséghez, hûséghez és tisztelethez való jogként is felfoghatunk.

A kötelezettségek indoklása és az alapelvek vázolása után áttérünk az identitásváltási folyamat szereplôinek kockázatait és veszélyeztetettségeit a legalacsonyabbra szorító jogok és kötelezettségek itt most szóba hozható néhány elemének felemlítésére.

A saját csoportnak - hogy az egyoldalú elhagyatással szemben alapjavait, önbecsülését és önértékébe vetett bizalmát, ezen keresztül identitását, rendjét és stabilitását biztosíthassa - joga, hogy önvédelmérôl gondoskodhasson. Ennek során elvárhatja az ôt elhagyó személytôl vagy csoporttól, és az identitásváltásra tagja vagy csoportja részérôl kiválasztott idegen csoporttól egyaránt, hogy az iránta való tiszteletet megtartsák. Ebbôl a jogból következik a saját csoport veszélyeztetésének a tilalma az identitásváltó személy, személyek és csoportok számára. Ugyanakkor, az identitásválasztás szabadságának elvébôl kiindulva, kötelességei közé tartozik, hogy az ôt elhagyó személyt identitásválasztási szabadságának gyakorlásában ne akadályozza.

Az identitásválasztás szabadságának biztosítania kell az identitását megváltoztató személy számára, hogy kiléphessen saját csoportja identitásából, hogy az általa kiválasztott csoportba beléphessen és annak identitását felvehesse. Joga továbbá az említetteknek, hogy ôket a klasszikusan hibás, elôítéletes elbeszélés körébe ne lehessen bevonni. Ugyanakkor a személyre, személyekre vagy csoportjaikra a saját csoport és a kiválasztott csoport kijátszásának tilalmát, illetve a kijátszás által való veszélyeztetésének tilalmát határozottan ki kell mondania a törvénynek. A személy kötelezettségei közé tartozik ezen belül, hogy tiszteletben tartsa az elhagyott, illetve a kiválasztott csoportot a tisztelet Rawls-féle rend és stabilitásbiztosító, valamint identitásszavatoló értelmében egyaránt. Kötelezettsége ugyanakkor az identitásváltoztatóknak, hogy elkerüljék azt, hogy mindkét csoporttól csak az elônyöket halmozzák fel, és ezek árát ne fizessék meg. Kötelezettsége továbbá, hogy mindaddig, amíg a választott identitású csoporthoz tartozik, annak mind jogi - állampolgárra vonatkozó - elôírásait, mind a csoportnormákat és értékeket magára nézve kötelezôen megtartsa. Ezen belül tiltást kell kimondani a kifosztás, elfoglalás, xenálás minden esetére az identitásváltók részére.

A kiválasztott idegen csoportnak joga, hogy az ôt érô veszélyekkel és kockázatokkal szemben megvédje magát, legyen azok forrása az ôt választó idegen személy, személyek vagy idegenek csoportja. Ennek során joga, hogy az identitását választóktól biztosítékokat kérjen - akár intézményes, akár hallgatólagos formában. Ígéretekként, hogy amíg identitását választják, addig ne veszélyeztessék, se gazdasági, se kulturális, se politikai, sem pedig szociális értelemben, hogy ne törekedjenek kifosztására, meghódítására, illetve xenálására, sem önmagukban, sem kibocsátó csoportjukkal együttmûködve ne törekedjenek, s ezen ígéretek és hûség megtartóit és megszegôit pozitív vagy negatív módon szankcionálja. Ennek részeként elvárhatja az ôt megközelítô idegenektôl, hogy azok tiszteljék, azaz identitását, rendjét és stabilitását védelmezzék belsô és külsô támadásokkal szemben. Mindenekelôtt elvárhatja azonban azt, hogy az ôt megközelítô idegenek azonosuljanak az általa megalkotott identitással. Végezetül joga, hogy a bizonyítottan nem jóhiszemû választójának közeledését elutasítsa. Ugyanakkor kötelességei közé tartozik, hogy segítse az ôt választó jóhiszemû idegenek közeledését és beilleszkedését s ezen közben saját csoportja elôítéletes tagjaival szemben is fellépjen.

Mindezek lehetôséget adnak arra is, hogy megkezdôdjön a nemzeti és etnikai türelem kódexének a kidolgozása.

Ez alapjává válhatna az etnikai és nemzeti türelem beszédmódja kialakításának és normává tételének a nyilvánosságban, de ez a beszédmód a kódex nélkül is kötelezôvé tehetô minden közszolgálati feladatot vállalt médium számára.

Végül a fentiek lehetôvé teszik azt is, hogy a kölcsönös tisztelet törvényét alkossa meg az Országgyûlés, amelyben az identitásválasztás folyamatában részt vevô - az elôzôekben kifejtett értelemben vett - idegenekre egyaránt vonatkozó elôírások szerepeljenek.

Mindezek eredményeként pedig a kisebbségi törvény is átdolgozhatóvá válik, amelyet erôsen javasolok a kifejtettek szerint: a jogok, kötelességek és kötelezettségek és a hozzájuk kapcsolódó pozitív és negatív szankciók révén az identitásválasztás szabadság legyen önkény helyett. Ugyanakkor, hogy az identitásválasztás jogilag is elismerten többszereplôs folyamat legyen egyszeri megvilágosodás helyett; a kötelességek és kötelezettségek és szankcionálásuk is legyen a törvény része. Ezen belül fontos kimondani az etnikai és nemzeti türelemre és békére való törekvés kötelezettségét és ezek elônyét a klasszikusan hibás többségi-kisebbségi elôítéletes beszédmóddal szemben.

10. A kölcsönösség precedensei a magyar törvénykezésben

A kisebbségi törvény továbbfejlesztésekor a kölcsönösség az egyik központi kérdés, a többség és a kisebbségek közötti kölcsönösség - tisztelet, tolerancia, segítség stb. - biztosítása; amint azt Rawls gondolatainak felhasználásával igyekeztünk bizonyítani, az egyoldalúság hibáival és az identitás és etnikai puha háborúkkal szemben egyedül ez vezethet a türelem kialakulásához. A többség és a kisebbség közti tisztelet kölcsönösségének gondolata nem idegen a magyar törvénykezéstôl. Már a kisebbségi törvény megalkotását megelôzôen szerepelt az elsô Média Törvény tervezetében, amiben e sorok írójának is volt szerepe sok más törvényhozóval és szakértôvel egyetemben, és bekerült a második, az elfogadott Média Törvény szövegébe is. Ugyanakkor, éppen a Média Törvény példája nyomán, a kölcsönös tisztelet követelménye részévé vált a Lex Göncz néven közismert törvénynek is, amely éppen a mássággal és az idegenekkel való kapcsolatokat szabályozza. A kölcsönös tisztelet törvénye magába foglalja az ígéretek megtartásának kötelezettségét is. Ezekbôl pedig levezethetôk a saját csoport és kiválasztott idegen csoport veszélyeztetésének tilalmára vonatkozó elvek és törvényi megfogalmazások is.

11. Záró megjegyzés a "xenológiáról"

Tisztában vagyok azzal, hogy eszmefuttatásomon belül a problémák tárgyalása és a megoldási javaslatok felvázolása nincsen egyensúlyban: a megoldási javaslatok között még a jelzett problémák mindegyikére se tudtam kitérni, miközben számos más problémás területe is van még az identitásválasztás folyamatának. Két záró megjegyzésem mégse a megoldási javaslatokat gazdagítja, hanem egy, a kifejtés közben csak érintett kérdés nagyon rövid exponálását célozza.

Az eddigiekben utaltam már rá, hogy az idegenekkel foglalkozó kutatások nagy része foglya a klasszikusan elôítéletes beszédmódnak, s arra is, hogy ebben minden bizonnyal az játszik nagy szerepet, hogy a csoportok között kialakuló viszonyokat csak "csoportközi" viszonyokként sikerült mind ez ideig meghatározni. Ennek a meghatározásnak a problémáját abban látom, hogy nem veszi észre az emberi világ önszervezôdése, a társadalmasulása egy, éppen az idegenek közötti kapcsolatokban kialakuló magasabb szintjének a létrejöttét, vagy létrejöttének nyomait. Ez a magasabb szervezôdési szint, mint jeleztem, az individuális és az individuumok kommunikációjában kiépülô szociális szint felett, a csoportok kommuniójában, a türelmi beszéd adta lehetôség alapján létrejövô új világ. A tudománynak természetesen kötelessége a mindenkori elnyomottak elnyomottságának megismertetése, s minden bizonnyal védelmük megokolása is. Kérdés azonban, hogy mikor jár el helyesen: ha csupán e protektori szerepet vállalja, vagy akkor, ha e mellet arra is törekszik, hogy észre vegye, megismerje azokat a jelenségeket is, amelyekben a lejjebb lévô szervezôdési szinten jellemzô torzulások már nem fordulhatnak elô, hogy ezekre irányítsa a döntéshozók - közemberek és politikusok - figyelmét, s hogy ennek intézményesítését sürgetve vegye elejét a szenvedéseknek. Meggyôzôdésem, hogy a tudomány védelmi feladatai mellett a meghaladási kötelezettségei is fontosak.

Az idegenek közötti kapcsolatok persze sokfélék, nem csupán e magasabb szint létrejöttét jelentik. Azt látom azonban, hogy nincsen összefüggô elmélete az idegenek közötti kapcsolatok szerkezeteinek, típusainak és alakulásának. Az elôzôekben az a cél is vezetett, hogy néhány adalékkal szolgáljak egy majdan kidolgozandó diszciplína, a "xenológia" kialakulásához. A xenológia, ha a tudományszakok között keressük a helyét, nehezen besorolható diszciplína. E besorolási nehézsége nem csak abban áll, hogy multidiszciplináris és interdiszciplináris jelenség, hanem abban is, hogy az általam kiemelten fontosnak tartott magasabb szervezôdési szint még nem szerepel a tudományszakok között. Legközelebb hozzá a szociológia állna, de az jelenlegi alakjában ezzel a magasabb szervezôdési szinttel nem foglalkozik; ezért vagy egy általánosabb értelemben vett "szociológia", vagy talán az új típusú közösségek, a kommuniók elmélete foglalkozhatna vele.

Azt, hogy érdemes ezzel a kérdéssel külön foglalkozni, két indokkal támasztanám alá. Az egyik indok az, hogy a kisebbségkutatáson belül egy ágazati kutatási irány is lehetne a xenológia; az elmondottak talán igazolják, hogy ennek lenne hozadéka. A másik indok kicsit messzebbre mutat. Világproblémáinknak egyik fô okát abban látom, hogy nem sikerült rátalálnunk a teljesítôképessége határaihoz ért szociális szervezôdési szintet meghaladó szervezôdési szintre. A globalizációt, mert az kényszerek hatása alatt mozog, nem tarthatjuk-e magasabb szintnek. Márpedig az emberi egyetemesülés folytatódása lehet csak a biztosítéka annak, hogy a lokális véres és a globális puha világháborúk pusztító örvényébôl, amelyben most létezünk, kitörhessünk és újabb békés nyugvópontra juthassunk. Az egyetemesülésben jelenthetne elôrelépést, ha a türelmi beszéd által szervezett csoportok közti kommunikációból, az etnikai és nemzetiségi békét intézményesítô kommunió szervezôdési szintjén dolgozhatnánk. Ez a kommuniós szint adhatna alapot ahhoz is, hogy a globalizáció kori emberi jogokat megalkothassuk, amelyek lehetôvé tennék a biztonságos életet minden Földlakó számára. Amire többek között azért is van szükség, mert már megjelent napjainkban a globalizáció kori emberi nyomorúság két díszpéldánya, két globalizációs vadhajtás: a modern polgári sovinizmusoknál pusztítóbb szupranacionális sovinizmus és itt van már köztünk az idegenekkel szembeni rasszizmust is felülmúló saját csoporton belüli rasszizmus is. A xenológia, amennyiben a saját csoport iránti tisztelet mellett az idegen csoportok között megalkotott kommuniók különféle alakzatainak feltárásával is foglalkozhatna, hozzájárulás lehetne a minden bizonnyal sok új gonddal-bajjal küszködô, de a most ismert etnikai-nemzetiségi és rassz típusú problémáktól már felszabadult kommunió világában való eligazodáshoz.

---------------------------------------

* Jelen cikk eredeti változata a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisebbségi Hivatal által közösen tartott konferencia számára készült. Szerzô a konferenciára mint az identitásválasztás szabadsága elméletének megalkotója és nemzetközi elterjesztôje kapott meghívást és elôadás tartására felkérést.

1 Martin Buber: Én és Te. Európa Könyvkiadó, Budapest 1991.

2 John Rawls: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest 1997. 407.

3Ha mindkét oldalon csak a lehetséges öt alaptípust vesszük figyelembe, akkor 25-féle beszélô páros alakul ki, amelyek közül talán csak hat párosnak van esélye arra, hogy kommunikációs kapcsolatba kerüljön, de nyolcnál többnek biztosan nincsen, ami azt jelenti, hogy a lehetséges párosoknak több mint kétharmadában vagy háromnegyedében biztosan nem alakulhat ki buberi dialogikus párbeszéd, vagy habermasi kommunikáció.

4 Csak lábjegyzetben jelzem, hogy mindkét említett csoport lehet nemzeti többség, nemzetiségi, illetve etnikai kisebbség, így az identitásválasztás a legegyszerûbb esetben is legalább hatféleképpen mehet végbe.

5 Az elhagyás lehet teljes és lehet részleges, ez utóbbi akkor, ha kettôs vagy többes identitást választ a szóban forgó személy.

6 Amely magyarul a Fenomenológia a társadalomtudományban címû kötetben olvasható, Gondolat Kiadó, Budapest 1985.

7 A helyzetek megnevezésekor a Schütz által használt terminusokat használjuk, ahol lehet; így használjuk az "elhagyás", illetve a "megközelítés" kategóriáit az identitásválasztási folyamat különbözô helyzeteinek leírására.

8 A választó személy és a két csoport közti viszonyokat csak kettôs megnevezéssel lehet jól leírni; a két megnevezésben a választó, illetve a választott nézôpontja közti különbség fejezôdik ki. A következôkben azonban, a keret szorításában mindig csak az egyik nézôpont szerinti felosztást vesszük sorra, és csak ahol a vizsgált eset indokolja, csak ott térünk ki a másik szempont jelölésére is.

9 A "bevándorló" státus megjelölése az államhoz való viszony megjelölésére szolgál; tanulmányában azonban Schütz nem az államhoz való viszonyt, hanem a befogadó nemzet és az "azt megközelítô személy" közötti kapcsolatot elemzi Schütz; ezért indokoltnak tartjuk az identitásválasztás személy-befogadó csoport viszonyban is alkalmazni Schütz kiváló elemzési szempontjait a csoportbevándorlás lépéseinek leírására.

10 Ha el akarjuk kerülni az elôzôekben már ismertetett klasszikusan hibás beszédmódokat, akkor nem az egyoldalú idegenhez való viszonyról kell beszélnünk, mint teszi a többségi elbeszélés, ha a hozzá közelítô kisebbségit minôsíti, vagy teszi a kisebbségi elbeszélés, ha a megközelített többséget minôsíti. Ha felismerjük, hogy az "idegenség" kölcsönviszony, amiben mindig legalább két idegen fél vesz részt, így a türelmi elbeszélésben indokoltabb az "idegenek közti viszony" kategóriát használnunk.

11 J. Rawls: i.m. 407.

12 Amint a helyzet meghatározásához használt felosztási szempontból ez következik, ezt az etnikai-nemzeti háborús helyzetet nem a nemzeti államok között szokásos véres háborúk közé kell sorolni, hanem a csoportok közötti "puha háborúk" körébe. A "puha háború" meghatározása szerzônek a Juss 1989/4. számában A médiakrácia, a puha diktatúra kivitelezôje, illetve a Valóság 1997/9. számában A globalizációs világrendszer-váltás mint létmódváltás címû tanulmányaiban található.

13 J. Rawls: i.m. 458.

14 Uo. 466.

15 Uo. 411.

16 Errôl bôvebben a Társadalompolitikai Mûhelyfüzetek 1989/2. számában lévô dolgozatban írtam.

17 Ez utóbbit nevezte Habermas híres tanulmányában "az életvilág gyarmatosításának".

18 J. Rawls: i.m. 407.

19 Uo. 514-515.

20 Uo. 400-401.

21 Uo. 422.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék