A mostanság kibontakozó kisebbségstratégiai vitákban a modernitás a mellôzött vagy a meggyanúsított fogalmak közé került: az új kisebbségi elit nehezen vesz tudomást róla, a napi politikai küzdelmek terhe alatt a morbis minoritas (Németh László) drámáját inkább a könnyen átlátható, megnevezhetô többségi represszióra hárítja, és az ilyenkor feltörô kisebbségi kurucos indulat természetesen nem számol azzal, hogy a feltornyosuló problémák, legalább részben, éppen a modernitással való számvetés elmaradásából következnek. A kérdés - pontosan azért, mert túl nehéz - elsikkad, a szenvedés mámorában alig vesszük tudomásul, mitôl menekültünk. Pedig a kisebbségiek körében most lenne ideje, most, amikor a közép-kelet-európai társadalmak válaszút elé kerültek, a keserû igazság kimondására buzdító önismereti józanságra, gyarapodó adósságaink számbavételére a változás elé nézô világában, amire már Széchenyi is intette a magyarságot a Hitelben, vagyis arra a nemzeti reformizmusra, amely oly világosan és egyértelmûen végigvonul Bibó életmûvében. Hogyan kelthetô életre ez a reformhagyomány a kisebbségi társadalmakban? Van-e erre esély jelenleg, amikor a kisebbségek felmorzsolódása a nemzetállami akaratok legitim érvényesülése folyamán nem csökken, hanem növekszik, amit még fájdalmasabbá tesz a közelmúlt, az 1989-ben rövid idôre felvillanó illúzióinak elvesztése.

Az 1989-es közép-kelet-európai fordulat ugyanis felvillantotta a reményt: megfogalmazódott az a paradoxális gondolat, hogy a többpártrendszerû demokráciában a többség politikai érdekeinek megosztottsága nyomán a kisebbségi közösségen belül morális megújhodáshoz vezet, a kisebbségi társadalmakon kívül, az államban pedig a demokrácia olyan politikai engedményeket tesz, amelyek megnyugtatóan rendezik a kisebbség helyzetét¹: a területi és a politikai autonómiát. Egyik sem következett be. A morális megújhodást a Magyarországra való nagyméretû áttelepülés váltotta fel, az egységet pedig - nyilvánvalóan az egység keretének szûk megvonása miatt - végeláthatatlan marakodás, amelyre még rávetültek a magyarországi politikai megoszlások is.² Az egység rövid ideig tartó illúziója után a szétroncsolódó kisebbségi közéletben talán éppen Bibó jelentené azt a pontot, amelyhez mérhetnék magukat a változatos, plurális kisebbségi eszmerendszerek, azért, hogy elkerüljék a kisebbségi nemzeti identitás és a demokrácia, a szabadság kísértetiesen veszélyes feszültségét, amelyet felül kell múlni akkor is, ha nem mindig a kisebbség hozza létre a feszültségteremtô helyzeteket.

Ebben a keretben a modernitás a reformizmus modus vivendije. Modernitáson elsôsorban a változás iránti érzékenységet, nyitottságot értünk, olyan innovációs képességet és kényszert, amely felbontja a lokális kötöttségeket, feltépi azokat a gyökereket, amelyekhez ragaszkodunk, cserébe permanens transzformációt kényszerít ránk, multilineáris szemléletmódot követel, olyan komplexitást képvisel, amelyben hagyományosnak vélt értékei veszítenek egyértelmûségükbôl. Átfogó ereje, globalitása folytán egyaránt hat a politikai rendszerre, az életformákra, az életstílusokra, az értékrendszerekre, a személyes és közösségi világokra, Hegel szavaival szólva tehát a modernitás azon a ponton tárulkozik fel, amikor a szellem felismeri, hogy szakított létezésének és elképzelésének eddigi világával, saját átalakulásának munkájával van lefoglalva s eközben megtapasztalja azt a tényt, hogy minden mozgásban van.³ A modernitás tehát - mint ahogy ezt Jürgen Habermas fogalmazta: egymást erôsítô, kévébe foglalt kumulatív folyamatok csoportja: tôkét teremt, a tartalékokat mozgósítja, robbanásszerûen fejleszti a termelôerôket, növeli a produktivitást; erôsíti a központi politikai hatalmat, formálja a nemzeti identitást, kiszélesíti a politikai szabadságjogok terét, urbánus életformákat teremt, kiterjeszti a szakmai képzést, szekularizálja a közösségi és személyes értékeket és viselkedési normákat.⁴

Ez a viharos erejû, a kisebbségre nézve nem mindig kedvezô folyamat döntô mértékben határozta meg Közép-KeletEurópa létrejöttét és jellegét is fôként a mindmáig traumatikus térben: a modern nemzetállamok megszületésének körülményeiben. A nemzeti érzés akkor lobbant fel, a nemzetállami törekvések akkor váltak markáns politikai programmá és akkor kezdtek megvalósulni, amikor már a térség népei elkeveredtek egymással, tehát az etnikai és történelmi államhatárok közelrôl sem fedték egymást. A nemzeti szabadságeszmény az egymástól való szüntelen rettegésben és konfrontálódásban fogalmazódott meg, ez pedig mintegy zárlat alá helyezett minden más szabadságeszményt. Ez az eltorzult modernitás határozta meg Közép-Kelet-Európát: Közép-Kelet-Európa ma sem más, hanem éppen ez.⁵ Vagyis a sajátosságában félelmetes közép-kelet-európai idôszámítás a modernitással kezdôdött, azért sajátságos és félelmetes, mert a modernitás szálai sohasem egymással összhangban bontakoztak ki, vagyis a kéve nem állt össze, csak felemás módon, hol az egyik, hol a másik szál futott elôre, torz eredményeivel mind nehezebb terheket rakott az itt élô emberek vállára. Ha a közép-kelet-európai nemzetállamok keletkezését a Bibó által meghatározott politikai hisztéria körülményeiben látjuk, akkor a nemzeti kisebbségek létmódját is ennek függvényében keressük. A nemzeti kisebbségek e térségben tehát nem alkalmi jelenséget képviselnek, hanem a térség lényegét meghatározó következményt jelentenek.

A nemzeti kisebbséget mint egy öntudatos entitást szintén a modernizáció szülte, ezért természetes, hogy a kettô komplementáris. A probléma azonban az, hogy a kisebbség valahol a lényeget érintôen szembekerült a modernitással, hangsúlyozzuk: nem is oktalanul: sokszor éppen az hozta rá a legnagyobb csapásokat, ezért lett "gyanús" fogalom, mivel, úgymond, megbontja a kisebbségi egységet, a nemzeti tudatot pedig a globalitások prédájának engedi át. Ebbôl kifolyólag szívesen álmodozik a kisebbségtudatot rekonstruáló elit valamiféle "kisebbségi aranykorról", ôsi, paraszti eredetû organikus egységrôl, nem számolva, hogy ilyesmi éppen ezekben a közösségekben nem létezhetett, léte akkor kezdôdött. amikor ennek a történetnek a lehetôsége elmetszôdött; ezért valljuk, hogy ezeknek a közösségeknek a tudatos létmódja közvetlenül a modernitás terméke. A múltja a modernitással kezdôdött. Ezért marad a meddô retorika, amely kétségbeesetten harcol a valóságos folyamatok ellen.

A modernitást tehát nem értékelhetjük tárgyilagosan mindaddig, amíg ezek a kisebbségretorikák és ideologikumok, mint ahogyan Mészöly Miklós írta, csak "egy bizonyos magyarságérzületet tartanak elfogadhatónak", hiszen ezek az ideológiák és retorikák - megint Mészölyre hivatkozom - "szükségképpen valamilyen fundamentalizmus elôkészítôi."⁶ A kisebbségi fundamentalizmus mindig védekezô, erkölcsileg gyakran igazolható replika, amely szeretné megállítani az idôt, hogy elodázza a végsô megsemmisülés óráját. A fundamentalizmus erônek erejével egynemûsíteni akarja a kisebbséget, a modernizmus pedig (sajnos) megosztja, dekonstruálja a közösséget, de dinamizálja, emancipálja is az individuumot, a szerves közösség helyett demokratikus politikai kereteket vagy keretrendszereket tételez fel számára. Nem kívánjuk történelmietlen és moralizáló szempontból eldönteni, hogy melyik a jobb alternatíva, csak arra a kérdésre akarunk választ keresni, hogy a mai világban melyik tartalmaz nagyobb emancipációs energiát - természetesen ha helyesen élünk vele, ha idôben felismerjük jellegét és buktatóit. Az a kisebbségi radikalizmus, amely a totalitárius korszak hosszú némasága után annál hangosabb, minél súlyosabb a helyzet, de olyképpen köszörüli a hangját, hogy nem veszi vizsgálat alá saját módszereit, az valójában kikerüli az új kisebbségi reformizmus cseppet sem látványos, de megkerülhetetlen útját. A kisebbségi sérelmek meddô frazeológiája, mint ahogy Bibó ecsetelte, "kifogyhatatlan az elnyomás technikájának ecsetelésében", bizonyos fokig, nyilván nem perdöntôen, hozzájárul a reményben élés állapotának megteremtéséhez, amelyrôl azt hiszi, hogy az élet meghosszabbítását is jelenti, holott ez csak "állandó kilengést jelent a hiú fantazmagóriák és a csüggedt letargia között", ami a kisebbségi ember számára "egyszerûen elviselhetetlen",⁷ következménye pedig a belsô megingás, az identitástól való menekülés, amitôl pedig egyenes út vezet az asszimilációba, még akkor is, ha nincs nyoma az erôszakos politikának. Ezekben az esetekben bekövetkezik a pillanat, amikor az asszimilációhoz nem szükséges a kényszer, elegendô az állami paternizmus.

A modernizmus kérdésében a kisebbségi politikai elit nem rendelkezik reformprogrammal, mivelhogy csak a programok politikai vetülete köti le a figyelmét, annak tartalmi-civilizációs oldalairól nem vesz tudomást. Az értelmiség viszont nem mer kockáztatni, hiszen ezzel még jobban elszigetelôdik, mert a modernitás aktualizálása megbontja az úgymond hiteles magyarságérzület fekete-fehér retorikáját, az egységnek azt a vonzó pátoszát, amelyet a kisebbségre ránehezedô nyomás provokál ki. Ilyekor az értelmiség egy része a valóságos folyamatokat érzékelve elszigetelôdik, a másik része pedig illúzióra alapozva, a valóságos folyamatoktól elfordulva, a valóság egyedüli legitim értelmezôje lesz. A technikai-szakértôi, modern vállalkozói réteg, a modernitás explicit hordozója pedig aligha tevékenykedik szervezett formában a kisebbségi társadalmakban, hiszen már évtizedekkel ezelôtt fokozatosan kilépett a kisebbségi világból. Pontosabban: kilépett a tudásával, s legfeljebb csak magánemberként tér oda vissza. Ennek az okát és következményét pontosan nem mérte fel senki, ami önmagában is groteszk dolog akkor, mikor a kisebbségi vezetôk arról szónokolnak, hogy mi a hasznosabb a kisebbségnek, az operett vagy az avantgárd színház; akkor, amikor egyre-másra nyitják meg a durindókat és a gyöngyösbokrétákat, akkor, amikor végérvényesen megszabják, hogy mirôl is kell írnia a költônek és írónak, tehát akkor, amikor a figyelem minden részletre kiterjed, egy utcatábla többségi elsikkasztására vagy egy postáskisasszony sértô gesztusára, akkor nem veszi észre, hogy a kisebbségi közéletbôl eltûnt egy egész réteg. Ezt tragikusnak tartom mind a kisebbségi társadalmakra, mind a modernitás ügyére nézve.

A modernitás ügyét tehát nem karolja fel senki. Fôleg kirívó ez a jugoszláviai viszonyokat illetôen, amelyek ebben a kérdésben sok tanulsággal szolgálnak, mivelhogy a szocialista országok között Jugoszláviában fôleg 1960 és 1980 között itt lendült be a legerôteljesebben a felülrôl irányított kommunista modernizáció. A magyarság soraiban is megkezdôdött a korszerû intelligenciaképzés, tehát formálisan nézve létrejött az ún. technikai értelmiség. Miért nem jönnek impulzusok errôl az oldalról? Nem arról van-e szó, hogy a hagyományos kisebbségi retorika ezek számára elérhetetlen lett, ezért egy bizonyos ponton elválnak az utak?

A robbanásszerû jugoszláv modernizáció ilyen értelemben sok tanulságot, gondba ejtô kérdést rejteget. Az agónia lázgörbéjére emlékeztetô hisztérikus modernizációs görbe jellemzôi olyan tanulságokat kínálnak fel, amelyek az 1989-cel jelzett közép-kelet-európai átalakulások problémáit is elôrevetítik. Közvetlenül a II. világháború elôtt Jugoszlávia ugyanis kifejezetten agrárállam volt, a leginkább az volt Közép- és Kelet-Európában. Ekkor még a lakosság 80 százaléka kötôdött a földmûveléshez, 1953-ban ezek száma 67 százalékot tett ki, 1961-ben 57 százalékot, 1981-ben pedig csak 25 százalékot.⁸ Gazdaságilag megtörtént a nyitás Nyugat felé, megkezdôdött a nyugati technológia beáramlása, a patriarchális társadalomban elkezdôdött az életmódok forradalma, a szabad idô hirtelen kibôvült, radikálisan változott az iskoláztatási struktúra, új presztízsszakmák kerekedtek a régiek fölé, a szociális mobilitás robbanásszerûen növekedett, a kisközösséget a tömegközlési eszközök szinte betoloncolták egy másik, erôteljes globális, virtuális cirkulációba, az új hibrid tömegkultúra pedig részben egynemûsítette az egyébként heterogén közösségek tömegérzelmeit. Idôrôl idôre mûködött a felemás piacgazdaság is. Szerény, de nem lebecsülendô fogyasztói eszmények kezdték orientálni a polgárokat. A technokrata rétegek megerôsödtek, és addig folytatták szívós harcukat a pártelittel, míg megtörtént az érdekszférák ingatag kompromisszumon alapuló elkülönítése is. A kommunista elithez lojális gazdasági lobbik a társadalmi vagyont részletekben, mintegy morzsánként csipegetve privatizálni kezdték. Ami Közép-Kelet-Európában radikálisan lezajlott 1989ben, az konformista keretek között Jugoszláviában legalább két évtizeddel elôbb kezdôdött, a privatizáció már akkor beindult, csakhogy pártállami esernyô alatt. A kommunista modernizációnak egyaránt voltak elônyei és hátrányai, áldozatai és haszonélvezôi.⁹ Az egyik tanulságos tapasztalat például az, hogy az etnikai konfliktusokat nem mérsékelte a modernizáció, hanem idônként növelte: a volt jugoszláviai térségben fellángoló nemzeti ellentéteket, ugyanis nem lehet csak valamilyen balkáni atavisztikus jelenségnek minôsíteni, sokkal inkább a felülrôl irányított, totalitárius szemléletû, túlhajszolt modernizáció következményének.¹⁰ A csonka modernizáció játékterének spontán terjedése, a vele való kollektivista ideológiai szembefordulás gátszakadásában szétesett egy transznacionális államszerkezet, végbement a rendszerváltás, kialakult a többpártrendszer és felemás módon beindult egy jogilag alig szabályozott, a gazdasági zárlat alatt torz módon keresztülvihetô privatizáció, amelynek a méreteit egyelôre még nem lehet pontosan megállapítani.

Ennek a folyamatnak a meghatározó erejét azonban sejteti, hogy 1993 közepéig 140000 regisztrált magánvállalat létesült Szerbiában, tehát a fenti hagyomány tovább él. Vagyis az ország rendelkezett privatizációs potenciállal, a nyugati piacgazdaság tapasztalataival rendelkezô üzleti elittel, volt megfelelô egyéni tôke és szükséges szakember. De ennél az egzakt számnál is többet mond, hogy a társadalmi összterméknek több mint felét az árnyékgazdaság biztosítja, ami mögött szintén nagy számú féllegális magánvállalkozás rejtezik.¹¹ Ebbôl kiviláglik, hogy 1990-95 között Jugoszláviában, illetve Szerbiában színre lépett az a tôkeerôs réteg, amely az elkövetkezô években, a jövendô szabadpiaci körülmények között, meghatározóan befolyásolja majd a jugoszláviai, illetve szerbiai társadalom jövôjét: többek között a háború és a béke kérdését és az új politikai viszonyokat. Legyünk reálisak: ez a réteg fogja jelentôs mértékben meghatározni az etnikai viszonyok lényegét is. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a háborús nyerészkedôk soraiból tevôdik össze. Mellettük jelentôs, ha nem jelentôsebb helyet foglalnak el a néhai egypártrendszer gazdasági elitjének tagjai, az igazgatók, az apolitikus technokraták, a néhai pártállamhoz lojális gazdasági szakemberek, akik a rendszer váratlanul gyors összeomlásában mutatkozó jogi és politikai réseket a privatizációra használták fel, miként azt Mladen Lazic empirikus szociológiai felmérései kimutatták.¹² Nem szûnt meg tehát a szerbiai középosztály, miként azt a teljesen pauperizált humán értelmiség gyakran bizonygatja, hanem a gazdasági zárlat felkínálta patthelyzetben elszigetelte magát a gazdasági szférában, s az elsô lehetôségre onnan hat majd vissza a politikai életre: elsôsorban annak érdekében, hogy jobb gazdálkodási feltételeket biztosítson magának. Ennek érdekében ez a réteg jelentôs szerepet vállal majd a béke megteremtésében is. A hatása azonban nem egyértelmû, mert összetételénél fogva, a háborús újgazdagokra gondolok, még mindig ellentmondásos. Ennek ellenére azonban helytálló a liberális ellenzéki Vojin Dimitrijevic megállapítása, mely szerint a további modernizáció esélyei nem teljesen reménytelenek, mert Szerbiában nem semmisült meg teljesen az európai irányultságú, modernizációs réteg,¹³ tehát a jövôre nézve nem tekinthetünk el egy mûködôképes hagyománytól.

Elvben a gazdasági és eszmei áramlatban kellene keresnünk a magyar kisebbség esélyét is, pontosabban annak középosztályát, azt az elitet, amely a többpártrendszerû társadalomban új és hathatós kisebbségi programok hordozója lehet. Miért? Azért, mert a pártállam idején Vajdaság még mindig viszonylag erôs gazdasági potenciállal rendelkezett,¹⁴ a politikai elit mellé tehát nagyobb számban zárkózhatott fel az állami ideológiához lojális szakembergárda. Köztük jelentôs számban voltak magyarok is. Ezen a ponton azonban a vajdasági magyarság nagy veszteséggel lép be a modernizációba, hiszen pontosan ez a réteg mentette át elôször a tôkéjét Magyarországra, jelenleg javarészt magyar állampolgársággal rendelkezik, ingatlanjának felszámolása jelzi, hogy nem szándékozik visszatérni.¹⁵ A jugoszláviai magyarság olyan mértékben vesztette el középosztályát, amelyhez csak az 1918 után következô optálás mérhetô.¹⁶ Ez olyan csapdákat rejt magában, amelyek idônként súlyosabb veszteségeket okozhatnak a kisebbségeknek, mint a többségi elnyomás.

Érthetô tehát, hogy a modernitás kompromittálódott a magyar kisebbség szemében, a kisebbségi érdekek felvállalása (megint) jórészt azokra hárult, akik kiszorultak a modernizációból. Mi történt ugyanis? A jugoszláviai magyarság az említett modernizációs periódusban, vagyis 1960-1990 között inkább annak árnyoldalaival szembesült, hiszen a vele járó szociális átalakulás, az iparosodás, a hirtelen beinduló szociális mobilitás fokozta az asszimilációt, annál is inkább, mivel ez a kisebbség olyan területeken élt, ahol viszonylag erôteljesebb volt a gazdasági fejlôdés, mivel Vajdaság fejlett agrárvidékként alkalmasnak bizonyult az iparosodásra, az urbanizációra. A hagyományos családi kötelékek felbomlását a magyarság úgy élte át, mint a kisebbségi közösség elkerülhetetlen szétesését. Az urbanizációs lendület is ilyen fatalista krédót idézett elô. A modernizáció tehát kulturális vákuumot teremtett a kisebbségi világban, mivel nem volt képes eléggé gyors tempóban változni, még a félénk változások ellen is határozott ellenszenv mutatkozott, tehát nem teremthetett alkalmas multikulturális rezisztens modelleket, amelyek egyszerre lehettek volna képesek a globális kommunikáció lebonyolítására és a sajátosságok tartós óvására. A kisebbség dinamikus rétegeiben tehát erôteljesen fellépett az akulturalizáció folyamata. De fokozatosan, bizonyára jelentôs veszteségek árán helyreállhatott volna a kultúra és a modern élet egyensúlya, ha nem következik be az a hullám, amelynek következtében a tôkeerôs vagy szakmailag képzett réteg, vagyis a kisebbségi középosztály eltávozik az országból, s ennek folytán a kisebbség nem élvezi a modernizáció gyümölcsét, éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Már pusztán ez is mély és ösztönös gyanakvásra készteti a modernizáció iránt. Elsôsorban az asszimilációért vonják felelôsségre, valamiféle idegenségért, a hatalom kiszolgálásáért.

Nem vitás, hogy az önigazgatói szocializmusban formálódó magyar középosztály fokozott lojalitással tartozott, csak ennek fejében élvezhette a gazdasági elôjogokat. De az nem kisebbségi hajlam volt, hiszen így született meg az egész jugoszláviai középosztály - a nemzeti hovatartozás ebben nem volt döntô jelentôségû. A magyar középosztály nem azért volt túlzóan lojális, mert magyarként erre kényszerült, vagy mert - úgymond - szolgalelkûségbôl áruba bocsátotta magyarságát, hanem azért, mert csak ezzel a lojalitással tudott érvényesülni az állam által ellenôrzött gazdasági életben, a pártállam klientúrarendszerében. A gazdasági elit tagjai kivétel nélkül ezt tették a közéletben, függetlenül attól, hogy milyen volt a titkos személyes meggyôzôdésük. Tudnunk kell ugyanis, hogy a jugoszláv önigazgatás palástjába burkolózó pártállam nem annyira a durva politikai represszióval, a szólásszabadság extrém elnyomásával, hanem kifinomultabb gazdasági intézkedésekkel próbálta fenntartani és mûködtetni a lazán totalitárius államot. A középosztály volt az ellenzék és a hatalom között az amortizációs réteg, amely javarészt semlegesítette és elszigetelte az ellenzéki mozgalmakat. Ugyanez a középosztály viszont zökkenômentesen fordult a nemzeti mozgalmak felé, amikor a kommunista hatalom bennük fedezte fel az új legitimációs alapot. A kisebbségi magyar középosztály ebben különbözött a többségitôl: az áttelepüléssel a nemzeti érzés oltalmazását vallotta magáénak - csakhogy nem a régi, hanem immár új környezetben, vagyis Magyarországon, szinte megmagyarázhatatlan kompenzációs radikalizmussal.

Az idegenségérzést magyarázhatjuk azzal, hogy ez a középosztály már nem tudott mit kezdeni azzal a hagyományos kisebbségi értékrenddel, de még nem volt képes újat megnevezni. Nem alakult ki tehát egy olyan kisebbségi középosztály, amely képes lett volna artikulálni a modern kisebbségi öntudatot, ezért ha az értelmiség az ilyen érzületek felé fordult, akkor inkább választotta a hagyományos jelképeket és retorikát. Ez kiderült a 80-as években bekövetkezô megváltozott irodalmi értékrend jellegébôl is. A közelgô válságot érezve, egyre-másra szaporodtak a falvak életével foglalkozó publicisztikai ihletésû könyvek, domináns értéket képviselt a tájirodalomnak az a változata, amely kereste azt, ami megszûnt vagy megszûnôfélben volt, és elsiratta azt, ami sohasem létezett. Keserû búcsú volt ez a modernitástól és megható, fájdalmas búcsú a valóságtól.

Sokkal fogasabb kérdés az asszimiláció. Joggal merül fel ugyanis, hogy miért éppen Jugoszláviában volt a magyar kisebbség kitéve ilyen erôteljes asszimilációnak, hiszen éppen Jugoszláviában volt viszonylag legtoleránsabb a kisebbségpolitika. Vannak, akik a hatalom ravaszságával magyarázzák ezt, mások pedig a magyar nôket vagy az értelmiséget vádolják, mondván, hogy annak jugoszlavizmusa volt a paradox jelenség okozója, tehát az a nyitottság kerül a vádlottak padjára, amely szükségszerûen együtt jár a társadalmi modernitssal. Számomra azonban sokkal elfogadhatóbb az a magyarázat, hogy a jugoszláviai magyar kisebbség nem volt felkészülve a modernizációra, történelmi lépéshátrányba került, pusztán elszenvedte a hagyományos kötôdés felbomlását, de nem tudott újakat teremteni. A demográfiai adatok tanúsága szerint az asszimiláció a hetvenes években felgyorsult, éppen akkor, amikor a politikai nyomás enyhült s erôteljesen beindult az iparosodás folyamata.¹⁷ Ez a jelenség arra utal, hogy a vajdasági magyarság nem tudott új kulturális modelleket teremteni. Amint hagyományos nemzetmodellben gondolkodott, azonnal diffúz viszonyba került a gazdasági érdekei által ezer szállal másfelé kapcsolódó modellekkel. Nem a nemzetmodell a probléma, hanem a megújulás elmaradása, vagyis a rugalmas nemzetmodell kialakulatlansága vezetett az identitások átláthatatlan zûrzavarába. A Másfelé és Befelé között nem született új szintézis. Addig ugyanis, amíg a kisebbség nem találja meg azt a sajátos kultúráját, amelynek köszönve választ talál saját mindennapjainak a kérdéseire, amíg ez a kultúra nem tud, nem képes aktív párbeszédet folytatni a környezettel, addig a kultúra csak bensôséges, törékeny forma, amely nem képes identitásmegôrzô szerepet vállalni, legfeljebb lelki szakadásokat idéz elô, s akarva-akaratlanul letargiát teremt. Tehát semmi esetre sem azért hibáztatható az értelmiség,¹⁸ mert a modern értékrend felé fordult, hanem esetleg azért, mert ezt a programot felemás módon, nem elég kitartóan és viszonylag félénk szociális képzelôerôvel vállalta fel. A jugoszláviai magyar szellemi életben nem sok, hanem kevés volt a modernizáció, ezért nem tudott olyan szimbolikus tereket felkínálni a változásra ítélt kisebbségi társadalomnak, amelyben viszonylag biztos támpontokat találhatott volna magának. Fôleg érzékelhetô volt az ilyen szimbolikus tér kimunkálásának elmaradása az új középosztály, a városiasodó, mobilis szociális kisebbségi rétegek integrációjában.

Ezen a ponton azonban közrejátszik egy másik, a jugoszláviai magyarság történetében gyökerezô kényszerû hagyomány mûködése. Csuka János megfigyelésekben gazdag könyvében, a csak mostanság napvilágot látott A délvidéki magyarság története 1918-1941 címû mûvében plasztikusan ábrázolja, hogy 1918 után miként távozott Vajdaságból az értelmiségi elit azzal az illúzióval, hogy a szerb bevonulás csak átmeneti jellegû s rövid idôn belül visszatérhet. Maradtak a falusi tanítók, akik egzisztenciájuk kockáztatásával tanították a magyar gyerekeket magyar történelemre. Továbbá maradtak a földbirtokosok, akik csak kedvezôtlen monetáris feltételek között tudtak volna Magyarország javára optálni. Egy részük passzivitásba vonult, a zavartalan gazdálkodás érdekében kiegyezett a helyi hatalommal, a másik pedig döntô szerepet vállalt a magyarság érdekképviseletében.¹⁹ Habár a szerbiai földreform megfosztotta vagyona egy részétôl, mégis a magyarság többi rétegeihez viszonyítva ôk voltak a legbiztonságosabb, mondhatjuk kivételezett helyzetben. Bármennyire is hirdették a kisebbségi egységet, mert mindig ezt tették, azt mégsem tudták megvalósítani. soha például a Magyar Párt nem szállt síkra a földmûvesek biztosítását szabályozó törvény mellett.²⁰ A régi Jugoszláviában pedig éppen a földnélküli magyarok és a magyar szegényparasztok helyzete volt a legkétségbeejtôbb, mivel az agrárreformból kimaradtak. Ennek következtében a bácskai és a bánáti földnélküliek 41,41 százalékát magyarok tették ki. Ekkor kezdôdött a magyar nincstelenek kivándorlása Dél-Amerikába vagy Nyugat-Európába. A kivándoroltakról nincsenek pontos adatok, egy részleges adat ismeretes: 1920-30 között 15074 magyar távozott idegenbe. Az iparosok ugyancsak jelentôsen kimaradtak a magyar szervezôdésbôl. Nem kis számban a gazdaságilag fellendülô vidékekre távoztak, Belgrádban például egy kisebbfajta iparoskolónia keletkezett. Ezáltal - akarva-nem akarva - egy sajátos, modernizációellenes politikai kultúra hódított teret. A nemzeti kisebbség, a kisebbségi lét védelmének eszméje összeolvadt egy hagyományos dzsentri kultúrával, a falusi életmód eszményesítésével, egy már erôtlennek bizonyuló népi kultúra dekoratív ápolásával.²¹ Errôl a kultúráról készített Németh László a romániai magyarok helyzetének mérlegelésekor pontos látleletet, amelyben felrótta azt, hogy a "régi hivatalnok-nemesség a maga úri zsebe számára monopolizálja a Magyar Pártot s a Csonkaországból odaáramló befolyást", továbbá azt is, hogy "...az erdélyi dzsentri jó része a Csonkaországba átözönlött, alig hagyott itt mást meztelen cselédjeinek, mint ezt az évszázados szolga-erényt". Németh Lászlónak nincs jó szava az ebben a szellemben fogant kultúráról sem. "Az erdélyi irodalom lassanlassan emigrál Erdélybôl. Soha annyi vastag regényt és vékony verset; rendkívül finom versek, fuvolán fújt szappan buborékok. Pest, Pest, kattogják az erdélyi írószívek. [...] A könyvek ezen az alapon készülnek-készülnek, s aki könyvet ír, remélheti, hogy lassan maga is átköltözhet könyvei után."²² Egy ilyen kultúra természetesen nem vallja magáénak a modernizációt, sokkal szívesebben sajátítja ki a nemzeti pátoszt, vagy ahogyan Németh László mondja, a dohogó retorikát. "A nagy lemorzsolódási hôskölteménynek ô a legbuzgóbb figyelôje - írja Németh László errôl a típusról -, már-már valami kéj van abban, ahogy egy-egy vésôcsapásra felhördül." Hasonló helyzet állt elô Vajdaságban is. Ezekben a keretekben, a két világháború között a jugoszláviai magyarság aligha tudott felkészülni a modernitásra. A második világháború utáni politikai elit visszautasította ezt a hagyományt, amely a politikai programokból az érzésekbe és a nosztalgiába, az irodalmi, publicisztikai hangulatképekbe vonult vissza, ott egyre erôtlenebbé vált, érthetô, hiszen a világ is alaposan megváltozott. Ez a politikai elit nem is keresett komplex megoldásokat az új körülmények között felmerült dilemmákra. Egyszerûen befagyasztott egy hagyományt, amely ugyan nem volt életképes, de amikor kiolvadt, akkor bizonyos morális igazolással rendelkezett. Az 1989 utáni kisebbségi politika ebbe a befagyasztott és életképtelen hagyományba kapaszkodott. Ettôl viszont azok az értékek még nem váltak egyszeriben semmissé, amelyek az egypártrendszerben spontán módon jöttek létre. Vagyis - Heller Ágnes hasonlatával élve - a kisebbségi szellemi életben a modernitás ingája hol az egyik, hol a másik végletbe lendült ki, s nem tudott megállapodni egy olyan érzékeny ponton, amely szintézist teremtett volna a különbözô elvárások között.

A másik nem mellékes dolog, amely befolyásolta a hetvenes években beinduló nagyméretû asszimilációt, s ez kifejezetten érvényes Jugoszláviára, mindenesetre abban a tényben keresendô, hogy Jugoszláviában ténylegesen magasabb volt az életszínvonal, liberálisabb volt a kommunista rendszer, mint az anyaországban. Ebbôl azonban távolról sem következik az, hogy a jóléti törekvéseket kell kárhoztatnunk vagy pedig el kell ítélnünk a személyes boldogulásra törô igyekezeteket. Nyilvánvaló, hogy ellentmondásos viszony alakulhat ki a személyes boldogulást, boldogságot jelentô jóléti státus és a nemzetérzület között, fôleg akkor, ha ez kollektív méreteket ölt; az is nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben csappan a nemzeti érzület heve, de ebben nem hiányosságot kell látni, hanem a nemzeti érzület korszerûsítésének imperativusát. Ha ez elmarad, akkor a mindennapi élet és a nemzeti hovatartozás tudata fokozatosan elválnak egymástól, az egyik ünnepi siratófal lesz, a másik pedig a szürke hétköznapiság, a hiányérzettel, akulturációval megterhelt integráció, skizofrén helyzet születik, amelyben az asszimilációs görbe felfelé ugrik. Ebbôl is kiderül, hogy az asszimiláció és a kisebbségellenes rendszerek nincsenek sokszor okozati összefüggésben egymással. A kisebbség üldöztetése sokszor éppen gátolja az asszimilációt, nagyobb ellenállást fejt ki, míg a liberálisabb vagy a ránk váró szabad piacon alapuló többpárti rendszer növelheti azt. Jugoszláviában ez a paradoxon szinte tetten érhetô. A két világháború között a magyarság ezen a területen lélekszámban alig fogyott, habár a rendszer a legdurvább eszközökkel törekedett a kisebbségiek asszimilációjára. A nagy kivándorlási hullámokat vagy az anyaországba való áttelepülést a magyarországinál magasabb natalitás sikerrel ellensúlyozta. Az asszimiláció viszont erôteljesen beindult a hatvanas évek elején, éppen akkor, amikor a jugoszláv egypártrendszer jelentôs mértékben fellazult, a kisebbségieknek intézményes kereteket biztosított nemzeti azonosságuk fejlesztésére. Nem egyszerûsíthetjük le ezt a jelenséget a többség fondorlataira, az állam ravaszságára. Ezt támasztja alá a burgenlandi példa is. A burgenlandi magyarok asszimilációja, amely 1971-81 között 27 százalékot tett ki²³, sokkal nagyobb volt mint a kisebbségelnyomó rendszerekben, szintén a modernizáció iránti védtelenségre utalva.

Ezek után természetesen felmerül a kérdés, hogy kiléphet-e a kisebbség a modernizáció folyamatából, mindazon veszélyek ellenére, amelyek rá leselkednek. Nem vitás, hogy elegendô motiváció van arra, hogy a kisebbség bizonyos gyanakvással tekintsen a modernitásra, feltéve magának a kérdést, hogy vajon a történelem megdicsôülése nem jelenti-e az ô sírhantját. Vajon nem a haladás lesz-e az, amely elsöpri ôt is?

A kérdés súlyát érzékelte Németh László is, amikor a magyar kisebbségben látta Közép-Európa új zsidóit, s kereste a magyar kisebbség új szerepét a térségben. "Még az elszakításnak is volt vigasza: az elszakítottak megfogynak, de megedzôdnek, s jó szilaj kapcsokként más népek testébe mártva ha a magára maradt magyarság egyszer küldetést talál létéhez, nagyobb szolgálatot tehetnek, mint ha itthon volnának."²⁴ Felháborodva utasította vissza a kisebbség európaiságát érintô vádakat, amelyek ma egyébként megújult erôvel törnek fel. "Könnyebben olvad be a románságba az erdélyi, mert magyar voltát európai küldetésnek érzi? [...] Esztelen kérdések, melyek a nagy látomástól, a nagy szándéktól elszokott tunyaság vádjait mégsem háríthatják el."²⁵ Németh Lászlót ebben közép-európaisága vezérelte, de az az anyaországi felismerés is, hogy ha a nemzet kiesik a modernizációból, akkor ez megrendítô következményekkel jár. Mindebbôl vitatható következményeket vont le a magyar közéleten és kultúrán belül, de a nemzeti kisebbségek ügyében meggondolandó kérdéseket vetett fel.

Amint már említettük, a modernitástól való menekülés alapja az a félelem, hogy az gyengíti a nemzeti érzést és fokozza az asszimilációt. Ez azonban csak akkor tekinthetô érvényesnek, ha a kisebbség a modernitásra premodern válaszokba menekül. Ilyenkor a kisebbség felmorzsolódása menthetetlenül bekövetkezik. A modernitás vállalása kockázatos, de nem eleve elveszett ügy. A modern nacionalizmusok elemzése kiderítette, a modernitás valójában növeli a nemzeti érzést, csakhogy ez nem mutatható ki közvetlenül, hanem áttételes erôvel szövi át a társadalom különbözô területeit, a gazdaságot, a politikát, a kultúrát. Ernest Gellner szerint például a közép-kelet-európai nacionalista elvek vonzóereje "elkerülhetetlen következménye az indusztrializáció nyomán kialakult új gazdasági rendnek, illetve már annak az árnyéknak is, amelyet az iparosítás mintegy maga elé vetít."²⁶ Charles Taylor Gellner tézisének nyomán a nacionalizmust kimondotta modern érzésnek tartja, s megállapítja, hogy "modern állam és gazdaság nincs meg a nyelv és a kultúra homogenitása nélkül", tehát ha fenn akar maradni, akkor tápot kell adnia az azonosságtudat és elkötelezettség homogenizálásának. "Mindkét esetben - folytatja - elhalványulnak azok a jellegzetességek, amelyek megosztanak vagy alcsoportokra, részközösségekre különítenek minket; ezek vagy egészen megszûnnek, vagy legalábbis súlyukat és fontosságukat vesztik."²⁷ "A modernitást kísérô egyik legfontosabb fejlemény a nemzetállam megteremtése volt", szögezte le ezzel kapcsolatosan Ralph Dahrendorf, s egyben elôlegezte is a modernizáció mindmáig feloldhatatlan ellentmondását Közép-Kelet-Európában. "Nem meglepô - folytatta a neves társadalomtudós -, hogy az elsô modern társadalmak egyúttal az elsô nemzetállamok is voltak, és a késôbbi keletkezésûeknek éppannyi bajuk volt a nemzetiségek, mint a polgárság problémáival." Bibó is kapcsolatba hozta a nacionalizmust a demokráciával, hiszen csak az utóbbinak köszönhetôen kapott a nemzeti érzület tömegbázist.²⁸ némi iróniával úgy is mondhatjuk tehát, hogy a nyugati világban a modernizáció zökkenômentesen valósította meg a nemzetállam eszményét, mivelhogy idôben asszimilálta az etnikai kisebbségeket és megfelelô gazdasági feltételek között a történelmi konfliktusoktól megszabadulva indította be a polgárosodás folyamatát. Nem így Európa gazdaságilag fejletlen, elmaradott keleti részében, ahol a megkésettségbôl kifolyólag tûzzel-vassal, azon az áron is, hogy a nacionalizmus és a modernizáció az embertelenség forrásává váljon. A közép-kelet-európai történelem valójában tehát ennek a barbár arcot öltô fejlôdésnek a története, amelynek sok kíméletlensége éppen abból a törekvésbôl fakad, hogy megszülessen a modern, demokratikus nemzetállam, amelynek középpontjában a politikai nemzet fogalma áll. Mindazok ellenére, hogy sokak szerint a politikai nemzeteszme a közép-kelet-európai térségben fából vaskarika, mégis - tekintsünk csak végig a régió XX. századi történelmén - valójában ez érvényesül, s bármily meglepô, mindez a nyugati érdekek hathatós érvényesülésével. Mint ahogyan Fejtô Ferenc írta, már a Monarchiát azért bomlasztották szét, hogy az esetleges német befolyást ellensúlyozó nemzetállamokat inaugurálják. A gyôztes hatalmak ennek érdekében feláldozták a közép-kelet-európai kisebbségeket.²⁹ Hogy milyen közvetett vagy közvetlen következményekkel járt e döntés, azt példázza a zsidók kiirtása, a német kisebbségek kitelepítése szinte az egész térségbôl, a magyar kisebbség erôteljes lemorzsolódása. A szocialista federációk lebontása után pedig az új kisebbségek jogfosztottságával folytatódott.³⁰ Ahogyan Lengyelországnak sikerült homogén nemzetállammá válnia tegnap, úgy sikerült Horvátországnak ugyanazzá válnia - ma. Bibó józanságára vall, hogy a II. világháborúból levonta azt a tanulságot, amely már az I. után levonható volt: a federáció nem vezet ki a zsákutcából, mert az "olyan, mint a házasság: nem szabad elintézetlen problémákkal belemenni, mert az a lényege, hogy új perspektívát s vele rengeteg új problémát ad fel, nem pedig az, hogy bármiféle tisztázatlan kérdés elintézését vele megtakaríthassuk." Ez megszívlelendô az európai integráció reményeire is, vagy a regionális együttmûködés lehetôségére is. Nem mondhatunk le róla, de ne várjuk, azt, hogy megoldják a történelmi és az etnikai határok közötti eltérésekbôl keletkezô feszültséggócok gyógyítását. Ezért abból a feltételezésbôl kell kiindulnunk, hogy a "feladat ...a nemzetek elhatárolása", ha más megoldás nincs - állítja Bibó -, akkor autonómiával, népszavazással, esetleg nemzetközi szervezetek által ellenôrzött népcserével.³¹ Ez vezet a stabil, demokratikus nemzetállamok kialakulásához. A nemzetállami türelmetlenség ugyanis csak addig rendelkezik éltetô talajjal, amíg ezt a feladatát meg nem oldja. A józanság szempontjai azonban arra is intenek, hogy ezt a feladatot nem lehet tökéletesen megoldani, hiszen az 1989-es közép-kelet-európai események arra figyelmeztetnek, hogy a nemzeti kisebbségek kérdésében egy nemzetállami státus megoldásából legalább két új probléma születik.

Jobb vagy rosszabb körülmények között a kisebbségek tehát szembesülnek a kérdéssel, hogyan találják meg helyüket a nemzetállamban olyképpen, hogy megôrizzék a modernitással való összhangot, s ezzel maguk is eleven sejtjei legyenek az illetô állam demokratikus átalakulásának. Sajó András a legérzékenyebb pontra tapintott rá, azt a kérdést taglalva, hogy mennyire és miképpen lehetne e térségben alkut kötni a nemzetállammal, nem azért, mert ez az alku rokonszenves, hanem mert a nemzetállami keretek mielôbbi kimunkálása és demokratizálódása révén érnek be a modernizáció gyümölcsei. "Kelet-Európa sok országában egyedül a nacionalisták képesek államalkotásra - még ha ezt gyakran a kisebbség kirekesztésével valósítják is meg. [...] Nem feledhetjük, a nacionalizmus a történelemben modernizáló erôként jelent meg."³² Valójában a modernitás és a nacionalizmus ellentmondásosan kötôdik egymáshoz, a nacionalizmus a modernség erôforrása, de ugyanakkor fokozatosan idomítja és bomlasztja is azt. Ez kimondottan vonatkozik a modern nacionalizmusra: egyrészt új identitást teremt az állampolgárok részére, hiszen a többpártrendszerben az állam alapvetô szükséglete annak mesterséges megteremtése, másrészt viszont dekonstruálja a közösséget, erôsíti az individualitást, fragmentalizálja a társadalmi érdekeket. Tehát a modernizáció egyszerre táplálja a nacionalizmust, demokratizálja a nemzetállamot, s fokozatosan arra ösztönzi, hogy a társadalmi béke érdekében egyre szélesebb, mindenki számára elfogadható alapokat teremtsen a közös állampolgári identifikációra. A nyugati tapasztalatok inkább arrafelé mutatnak, hogy a liberális jogállam szabadságfogalma biztosít közös identifikációs alapot, habár az idegengyûlölet terjedése beláthatatlan következményekkel járó hézagokat teremt. Másrészt bizonyos etnikai határzónák mentén a nyugati világban is belátták, hogy csak bizonyos autonómiaformák meghonosításával lehet az etnikai feszültségeket feloldani. Ebben a liberális jogrendben az így képezett autonómiák száma nem csökken, hanem növekszik, ami azt jelenti, hogy a liberális demokrácia összeegyeztethetô az autonómiákkal. Sôt, valójában a modernitás és az autonómia összehangolt mûködéséhez a liberális demokrácia szükséges.³³ Pontosan ebben rejtezik a közép-kelet-európai társadalmak válságszimptómája: a modernizáció által lendületbe jött nemzetállami tendenciák ellentétbe kerülnek az autonómiaigénnyel, holott a kisebbségi etnikai autonómiák is ugyanannak a modernizációs folyamatnak a függvényei, mint a nemzetállam, hiszen a modernizáció folyamata létrehozza, de idôvel meg is kérdôjelezi a nemzetállami és kisebbségi autonómiakoncepciókat. A kizárólagosság alapja a sajátos kelet-közép-európai átfedéses nacionalizmus. Ez azt jelenti, hogy a nacionalizmusnak két síkja van, amely elfedi egymást: egyrészt a modernizáció következménye, másrészt viszont a modernizációtól való menekülés terméke. Ebben is megmutatkozik az 1989-es közép-kelet-európai változások azon minôsége, amit Rupnik "restauratív forradalomnak" nevezett.³⁴ A totalitarizmustól megszabadult nemzetek sorra valamilyen nem létezô aranykort szeretnének újravarázsolni. A posztkommunista demokráciákat a déjà vu vezérli. A jelenlegi közép-kelet-európai nacionalizmus lényege pontosan ez: hisztérikus ingázás a premodernitás és a poszmodernitás szabadsága végletei között. Külön jellemzô ez a szerbiai nemzeti ideológiákra, amelyekben a szlavofilizmus az Európaellenességgel párosulva kétségbeesetten keresi a premodern örökséget.

A jugoszláviai magyar kisebbség ebben a helyzetben nagy dilemma elôtt áll. Hogyan éljen együtt a nemzetállammal? Hogyan álljon ellen a premodern többségi nacionalizmusnak, hogy közben ne meneküljön maga sem a premodern eszményekbe? Hogyan járuljon hozzá a nemzetállam demokratizálásához? Elutasítsa-e a modernitás kihívásait, vagy pedig nem kis kockázat árán belépjen-e abba? Hogyan oldja fel a kisebbségi identitás és a modernizáció ellentétét? Ezek annál is inkább nyomasztó kérdések, mivel a szerb nacionalizmus a modern és a premodern egymással elviselhetetlen éles feszültségben levô koncepciói között vergôdik, egyik sem képes pontosan meghatározni magát, az állam pedig hisztérikusan egyszerre fogadja be magába a két ellentmondó tendenciát.

Szerbiában nehezen vajúdva válik el egymástól világosan a két perspektíva, az, hogy a nemzeti értékek kinyilvánítására két, egymással ellentétes út vezet. Az egyik a modernitásé: a demokratikus nemzetállam létrehozása, amelynek során az állampolgári identitás a nemzetinél sokkal szélesebb alapokon nyugodna. Ez azt jelentené, hogy a szerbség megbékél a kisebbséggel, hiszen erre saját jól megfontolt nemzeti érdeke vezényli, tudván azt, hogy Szerbia polgárainak egyharmada a kisebbséghez tartozik. Csak ezáltal szûnik meg a szabadság és a nemzeti érdek ellentéte, amely ha tovább fokozódik, akkor egy újfajta totalitárius helyzetet teremt, amelyben nemcsak a kisebbségiek, hanem a többség is elveszti szabadságát. A másik út tehát a premodern, antidemokratikus nacionalizmus. Ebbôl a helyzetbôl viszont csak polgárháború árán lehet kivergôdni. A jelenlegi szerbiai feszültséget ugyanis nem lehet tovább fokozni: Szerbia a totalitarizmus vagy a szabadság válaszútján áll.

Ugyanakkor a magyar kisebbség aktuális és történelmi tapasztalatai és az ebbôl következô politikai koncepciója is ellentmondásos. A jelenlegi kényszerhelyzet az elsô lehetôség, vagyis a premodern felé billenti a mérleg nyelvét. A tôkeerôs réteg eltávozása alapjában gyengítette a modernizációba való belépés esélyeit. A kisebbségi elit, összhangban az uralkodó magyarországi elvárásokkal, a nemzeti azonosság megvédésének stratégiáját a hagyományos értékek megvédésében és nem az újak kialakításában látja. Hathatós anyaországi támogatással erôteljes méreteket vett a kisebbségi szellemiség folklorizálása, a modern hagyományok politikai megbélyegzése. Szinte teljesen lezárul a kisebbség kivonulása a modern, nem nacionalista szellemû civil társadalomból. Erôs ellenszenv született a multikulturális értékek ellen, ami szintén nem múlik el következmények nélkül. Ha egy kultúra kivonul annak az országnak az életébôl, amelyben megszületett, akkor idôvel kivonulnak a polgárok is abból az országból, amelyben születtek. Ha erre nem lesz lehetôség, akkor keserûen veszik tudomásul, hogy nem marad más út, mint az asszimiláció. A középosztály kivonulását a pauperizált kisebbségek kiáramlása követi. Ha Magyarország gazdasági ereje ezt nem teszi lehetôvé, akkor beköszönt a letargia, amelyrôl Bibó értekezett. Ennek már felvillantak az elsô jelei. Az eddigi kisebbségi politikai retorikákon mind nagyobb rések keletkeznek. Miközben a kisebbségi politikai elit kitartásra szólongat, tagjai közköltségen Magyarországon képezik tovább gyermekeiket, a közpénzek ilyen jellegû felhasználásából az egyszerû emberek azt a tanulságot vonják le, hogy itt valóban nincs perspektíva, s ezért ôk a többségi iskolába íratják gyermekeiket, akkor is, amikor a kisebbségi tagozatok megnyitása elé semmiféle akadályt nem támaszt az állam. Növekszik a budapesti úgynevezett vikkend-politikusok száma, akik a kisebbségi érdekeket reprezentálják s idônként hazalátogatnak beszédet tartani. Ez hiteltelenné teszi a politikai elveket. A különbözô viszályokból kiderül, hogy a kisebbségi közélet a rövid ideig tartó remény után traumatizálódott, mindezek jelzik a letargiába vezetô utat.

Vitathatatlan, hogy a modernitás elutasításának, az általános elszigetelôdésnek igazolása van a szerbiai társadalomban. A szerb lakosság részérôl erôs az etnikai distancia a kisebbségek irányában.³⁵ A kaotikusan formálódó politikai erôk szörnyû játékterének bemutatására elegendô utalnunk arra, hogy Szerbiában jelenleg megközelítôleg 650000 horvátországi és boszniai szerb menekült él. Vagyis az országnak mintegy 7 százaléka menekültstátusban van, gondoskodni róla egy sokkal gazdagabb és békében élô ország is nehezen volna képes. Ez nemcsak Szerbia, ezen belül pedig fôleg Vajdaság etnikai térképét változtatta meg, nemcsak elmérgesítette a magyar kisebbség és a szerb többség viszonyát, hanem új szociális konfliktus forrása lehet, amely a jövôben könnyen nyer politikai, nemzetpolitikai és etnikai jelleget, s a szerbségen belül is éles belvillongásokat okozhat. Hogy az etnikai térkép minden eddiginél³⁶ radikálisabb átrendezôdése a jugoszláv állam szétbomlásának függvénye, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a volt Jugoszlávia területén már eddig is vagy 2400000 polgár volt kénytelen szülôföldjérôl menekülni vagy kitelepülni. Nincs kilátás arra, hogy ez a szám a békekötés után csökkenjen, sôt egyes feltételezések szerint az úgynevezett "humánus áttelepülés" után ez a szám mintegy ötmilliót tesz majd ki. De tévedés lenne azt hinni, hogy ez a folyamat most, a háború után kezdôdött. Permanens folyamatnak tekinthetô, amely a nyolcvanas évek elején már egyértelmûen felerôsödött, már ekkor a Jugoszlávia területén élô nemzetek saját "anyaköztársaságukba" kezdtek áttelepülni. Ez kimondottan érvényes Szerbiára, amely a kimondott imigrációs terület volt.³⁷

Az etnikai viszonyokat tovább bonyolítja a gazdasági helyzet. A reális személyi jövedelmek évrôl évre csökkennek. Az ország átélt egy olyan válságot, amelynek során voltak hónapok, amelyekben az infláció percenként 2 százalékot tett ki. Ez nem csak gazdasági problémákat vetett felszínre, hanem alapvetô változásokat okozott a közéletben is: a háború mellett lényegesen növelte az agresszív magatartásformákat, a veszélyeztetettségérzést, az állandó kiszolgáltatottságtudatot, olyan permanens szociális neurózist teremtett, amelynek következményeit ebben az évszázadban bizonyára nem lehet felszámolni. A válság növeli a társadalom autoritatív jellegét.³⁸ Ennek ellenére a demokratikus trendek kibontakozóban vannak, csak hogy a kisebbségi szférában említsünk néhány paramétert: létrejöhettek a kisebbségi pártok, nyilvánosságot kaptak a kisebbségi autonómiakoncepciók, bármilyen ellentmondásosan hangzik is: elôször Szerbiában s csak azután a környezô országok kisebbségi közéletében. Nyilvánosan lehet szólni, nemcsak a sajtóban, hanem az állami testületekben is, a kisebbségi jogfosztásról is. Igaz, legtöbbször eredménytelenül, de nem állítható, hogy eleve minden igyekezet kudarcra van ítélve,³⁹ tehát felszabadult egy diskurzus, amely a néhai titóista pártállamban el volt fojtva. A demokratikus intézmények pontosan megfogalmazott jogállami keretek nélkül indultak hirtelen burjánzásnak, ezért erôtlennek bizonyultak, de a kialakultabb jogállami keretek között is a kisebbség megtanulta volna, hogy a demokrácia intézményrendszerei nem elegendôk kollektív jogainak érvényesítésében, annál is inkább, mivel Szerbiában a többpártrendszer jellemzôje a populista társadalomnak az államnál is elnyomóbb jellege.

Ilyen körülmények között a jugoszláviai magyar kisebbség modernizációja elôtt majdnem legyôzhetetlen akadályok tornyosulnak. A legjobb lenne, ha együtt modernizálódna az állammal, s ebben kiemelt szerepet játszana. De a szerbiai társadalomban erre vonatkozóan nincs közmegegyezés, nincs világos elképzelés arról, hogy milyen államot akar ez a társadalom. Az akadályok azonban ne vezessenek félre bennünket, lássuk be, hogy a kisebbség saját sorain belül is gátolja saját modernizációját. A modernizáció elkerülhetetlen jelenség, tudatosan fel kell készülnünk rá. Akkor jelenti a legnagyobb veszélyt, ha felkészületlenül éri. Igaz, a modern helyzet nem oldja fel a többségikisebbségi feszültséget, de legalább kreatív irányba tereli a belsô kisebbségi feszültségeket. Nemcsak a kisebbségi autonómia igenlése és tagadása körül folyik majd ekkor a szócsata, hanem arról is lehet párbeszédet folytatni, milyen is a modern autonómia. Nemcsak a független iskolarendszer kerül terítékre, hanem az is, hogy milyen tudás készíti fel a kisebbséget a jövôre. Mindez arra figyelmeztet, hogy a "kisebbségi politika" hagyományos kereteit tágítani kell modern gazdasági szemlélettel és új kultúrával. A modern gazdasági szemlélet megköveteli az új tudásba, a modern szakképesítésbe való befektetést.⁴⁰ Az új kultúra viszont a modern világba való integrációt, annak kihívásaira aktív választ megfogalmazó szabad és független individuumot helyezi középpontba. Ilyen túlélés-stratégia lehetôségére mutat rá Max Weber, amikor a kultúra fontosságát nyomatékosítva emlékeztet arra a "napjainkban is érvényes" tapasztalatra, mely szerint bizonyos vallási és nemzeti kisebbségek az alávetettség, az üldözöttség ellenére is képesek lehetnek azonosságuk megôrzésére, befolyásuk növelésére.⁴¹ A modernitást elsôsorban nem mások, nem a megalkuvás, hanem saját maga miatt kell vállalnia a kisebbségnek. Olyan közösségen kell munkálkodnia, amelyben fokozottabb szerepet kap az egyén, a személyes autonómia, a személyes vállalkozás, a szakképzettség, a multikulturális tényezô elônyös felhasználása, az identitás védelme elsôsorban a nyitottság és nem a védekezô elzártság által, az identitás-pluralizmus szerkezeti összhangja, az önbecsülés, avagy Fukuyamát parafrazálva: a kisebbségi thümosz, az érzékenység a komplex szociális világ és a globális kommunikáció iránt, s mindenekelôtt az eszmény, hogy csak önmagát változtatva lesz képes önmagát megôrizni.

¹ Ugyanez a gondolat - más elôjellel - a többségi nemzetben is termô talajra talált. Bora Jocic, szerb politikus naplójegyzeteiben idézi Slobodan Miloševic szerb politikussal folytatott beszélgetését, amelybôl kiderül, hogy a többpártrendszer bevezetését azért kerülte a szerbiai elit, mert félt az albán szavazóktól, attól, hogy bizonyos lokális környezetekben az albánok jutnak hatalomra. Borisav Jovic: Sa Slobom u cetiri oka. Részletek. NIN, Belgrád. 1995. november 11. Hasonló kérdések merültek fel Vajdaságban is. Maja Gojkovic, a Szerb Radikális Párt egyik vezetôje, a jugoszláv parlament alelnöke a kisebbségi pártok betiltását követelte, mert - az ô információja szerint - kisebbségi pártok sehol a világon nincsenek. (Maja Gojkovic: Volim cvrste politicare, popul Slobe. Interjú. Novosadski Index 1993. január 23.)