Grúber Károly

Összeegyeztethetô-e
a szabadság és közösség eszménye?
Etnonacionalizmus¹ és demokrácia
az ezredforduló Európájában

Itt van tehát az önrendelkezési elvnek és a nemzetnek az egész demokratikus szabadságeszmével kezdettôl fogva meglevô, mind a mai napig egészében eleven és szoros kapcsolata, mely szerint demokratikus szabadság egyenlô önrendelkezés egyenlô nemzetállam, másrészt az a másik egyenlet, mely szerint nemzetállam egyenlô nacionalizmus egyenlô fasizmus és háború. Ezekben az egyenletsorokban valahol hibáknak kell lenniök, ezeket kell megkeresnünk.

(Bibó István)

Rövid tanulmányom fô célja, hogy a demokrácia és nacionalizmus fogalmai között fennálló kapcsolatrendszer összefüggései közül néhányat megvilágítson. Az írás elsô részében a nacionalizmust és demokráciát magyarázó elméleti megközelítések közül ismertetek néhányat. A nacionalizmus magyarázatok „etnicista" és „modernista" iskolái és a „egalitárius" és „libertárius" demokráciafelfogás tárgyalása után, a demokrácia és nacionalizmus állandóan változó történelmi viszonyát vázolom fel a francia forradalom óta eltelt több mint két évszázad periódusában.

A történelmi és elméleti gondolatok után a téma mai, a hidegháborút követô problémáit elemzi a tanulmány második része. A hagyományos elméletek csökkenô érvényessége, az európai integrációs folyamatok és Kelet-Közép-Európa 1989 utáni véres etnikai konfliktusai kapcsán Európa mind keleti, mind nyugati régióiban fontos újragondolni a demokrácia és nacionalizmus kérdéseit. A történelmileg kialakult eltérô demokrácia és nemzetfelfogások teljes mértékű megismerése sokban segíthet a jövô etnonacionalista konfliktusainak elkerülésében. Ebbôl a szempontból különösen érdekes Nyugat-Európa ún. államnélküli nemzeteinek vizsgálata. A tanulmány a skót nacionalizmust vizsgálja részletesebben, és megpróbálja a skót példa tanulságait elemezni régiónk nemzeti kisebbségei szempontjából.

Konklúzió gyanánt a magyar nemzetfelfogás néhány ellentmondásos, de fontos kérdését vázolom fel, megkísérelvén megtalálni azt a dinamikus egyensúlyt, amely létrejöhet egy pozitív nemzettudat és modern demokráciafelfogás között.

1. Néhány elméleti megközelítés a nacionalizmushoz

Mostanság újra divatossá vált a nemzeti öntudatról beszélni. Sokan és sokféleképpen írnak a nacionalizmus és demokrácia bonyolult és nem kevésbé ellentmondásos kapcsolatrendszerérôl. Sajnos a politizáló értelmiség szekértáborai között kevés józan elemzés látott napvilágot e régiónkat nagyban érintô problémakör igazi kihívásairól. A teljesség igénye nélkül, ezen írás megpróbál néhány, mindannyiunk számára fontos, de egyben nagyon érzékeny kérdést felvetni. Mielôtt rátérnénk a kérdés mai helyzetének elemzésére, hasznosnak tűnhet az elemzés két központi fogalmának, a nacionalizmusnak és demokráciának rövid történelmi áttekintése.

A nacionalizmus történelmi fejlôdési pályáját két élesen eltérô iskola írja le napjainkban. Az „etnicista"² iskola szerint, nemzeti öntudat – igaz egy jóval limitáltabb körben és értelmezésben, mint a modern nemzetfelfogás – már létezett a középkor folyamán is. Ennek bizonyítására hozzák az iskola szerzôi a skót Declaration of Arboath (1320)³ nemesi nyilatkozatot, melyet a skót nemesség mint nemzet intézett a pápához, hogy segítse Skócia függetlenségi törekvéseit a hódító angolokkal szemben. Más elemzések szerint⁴ Shakespeare és Machiavelli műveiben is fölfedezhetôek a középkor nemzetfelfogásának érdekes példái. A középkor magyar, illetve lengyel nemesi nacionalizmusa is sokban hasonlítható ezekhez a példákhoz. Ennek megfelelôen megállapíthatjuk, hogy a középkor Európájának nemesi nemzetfelfogásaiban még nem jelennek meg a regionális különbségek.

Az „etnicista" iskola szerint a francia forradalom jelentôsége az volt, hogy a nemzeti öntudat összekapcsolódott a felvilágosodás szabadság eszményével. Ebben a korban vált tömegjelenséggé a nemzeti azonosulás, s ezzel a feudális nemzetfelfogás eltűnt a történelem színpadáról. Még akkor is igaz ez az állítás, ha a Szent Szövetség Európája megpróbálta újra legitimálni kontinensünkön a dinasztikus-feudális politikumot és nemzetfelfogást.

Az „etnicista" iskolával szemben a „modernista"⁵ iskola állítja, hogy nacionalizmus nem létezett 1780 elôtt, ahogyan ezt Hobsbawm könyvcíme is jelzi, tehát nincs összefüggés a középkor nemesi nacionalizmusa és a modern kor tömegnacionalizmusa között. Szerintük a nacionalizmus kizárólag a modernizáció terméke, és ebbôl kifolyólag a középkori példák vizsgálata nem segíthet a ma nemzettudat-problémáinak megértésében.

A nacionalizmus múltszázadi elôretörését is eltérôen magyarázza a két iskola. A „modernisták" szerint a 19. század modernizálódó nemzetállamának homogenizációs törekvései (oktatás, közigazgatás és hadsereg stb.) fölülrôl mesterségesen alakították ki a nemzettudatot, míg az „etnicisták" alulról, a tömegek felôl jövôként definiálják ezeket folyamatokat. Fôleg a nemzeti önrendelkezésért folyó szabadságharcok és a felemelkedô nemzeti kultúrák közösségképzô erejét hangsúlyozzák. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a modernista felfogás szerint a modern állam hozta létre a nemzetet mint legitimációs forrást, míg azt etnicisták szerint a nemzeti homogenizáció nélkül nem jöhettek volna létre modern államok. A nacionalizmus „modernista-instrumentalista" definíciója alapján a globalizálódó világban a csökkenô nemzetállami szuverenitásnak maga után kell vonnia a nacionalizmus fokozatos visszaesését, Hobsbawm⁶ 1990-ben megjelent könyvében egyenesen a nacionalizmus eltűnését jelezte elô. Ezzel szemben az „etnicisták", különösen A.D.Smith⁷ azt állítják, hogy a nacionalizmus tudatalattiból fakadó etnikai komponense még sokáig meghatározó közösségképzô erô lesz és az erre épülô kollektív identitások hatása a globalizmus korában is tovább fog élni. A már a tanulmány címében is említett Walker Connor is felhívja a figyelemet, hogy a nacionalizmus továbbélésében és új formáinak megjelenéseiben nagy szerepe van a nacionalizmus modernista szerzôk által sokszor nem vizsgált etnikai aspektusának. A Pierre Van Der Berghe-féle⁸ szociobiológia kísérletet tesz arra, hogy az emberi viselkedés ösztönös és tudatalatti részét vizsgálva a nemzeti azonosulás történelmileg mindig és mindig újjáéledô vonzerejét magyarázza. Van Der Berghe szerint a nemzet etnikai komponense az emberi alapösztönök egyikével a családi közösség ösztönével hozható kapcsolatba.

Mint annyiszor máskor is, Bibó István sorai segíthetnek e két eltérô elmélet szintetizálásában:⁹ „... a nemzet modern fogalma a monarchia és arisztokrácia ellen felkelt újkori tömegmozgalmak, mindenekelôtt a francia forradalom frazeológiájában jelent meg, s a királyoktól és nagyuraktól elvett és a tömegek által birtokba vett vagy venni kívánt politikai közösséghez fűzôdô tudatot jelentette és jelenti. Csak éppen nem ekkor és ezáltal születnek meg elôször a nemzet és a nemzeti öntudat közösségi jelenségei, hanem – szemben a régebbi korok arisztokratikus vagy korlátozottan demokratikus nemzeti tudatával – most kapcsolódnak össze a minden emberre kiterjedô, minden ember egyenlô emberi méltóságát meghirdetô modern szabadságeszmével, s ennek következtében most válnak a széles tömegekre, elvileg mindenkire kiterjedô tömegjelenségekké."

2. A demokrácia értelmezései

E rövid, a nacionalizmus kialakulását vizsgáló történelmi és elméleti eszmefuttatás után – melyre még késôbb visszatérünk a mai nacionalizmusok vizsgálatakor – érdemes néhány szót szólni a demokrácia történelmi fejlôdési ívérôl, amit a görög polisz korából indít a legtöbb szerzô.¹⁰

A Politikai Filozófiák Enciklopédiája ¹¹ definíciója szerint: „...ókori politikai terminus, jelenti a nép által való kormányzást – a klasszikus Athénban, ahonnan a szó ered, a démosz uralmát. Mai szóhasználat szerint vonatkozhat a népi kormányzásra vagy népszuverenitásra, a képviseleti kormányzati rendszerre csakúgy, mint a közvetlen részvételen alapulóra, sôt (nem egészen korrekt módon) a köztársasági vagy alkotmányos kormányzásra, vagyis törvény általi kormányzásra is."

Hosszú évszázadok más politikai berendezkedései után – melyekben az arisztokratikus nemzet fogalma fel-felbukkant – a demokrácia problematikája a reneszánsz és felvilágosodás évszázadaiban újra megjelent Machiavelli, Montesquieu, Locke és Rousseau műveiben.¹² E hosszú szellemi erjedés eredményeként robbanásszerűen omlott össze a feudális abszolutizmusok világa 1789-ben. A francia forradalmat követôen, a 19. század folyamán, a felvilágosodás filozófiájából kiemelkedô szocializmus és liberalizmus a demokrácia fogalmát két különbözô vizsgálódási szempontból az egyenlôség, illetve szabadság szempontjából közelítette meg. Az egalitárius¹³, illetve libertárius¹⁴ demokráciafelfogás különbözôsége több-kevesebb változással még a mai napig is fennmaradt. A felvilágosodás „társadalmi szerzôdés" és „természetes jogok" elveibôl kiindulva, a 19. század választójogokat folyamatosan kiterjesztô liberális rezsimjei úgy gondolták, hogy a szabadságjogok bôvítésével és a teljeskörű titkos választójog elérésével elérkezhetnek a teljes demokrácia állapotához. A libertárius demokráciafelfogás kiegészítését, illetve megreformálását tűzte ki maga elé az „utilititarista"¹⁵ mozgalom, mely szerint a demokrácia individualista szabadságprincípiumát ki kell egészíteni a „lehetô legtöbb ember lehetô legnagyobb fokú boldogságával". Az „utilitarista" mozgalom eredményeként egész sor szociális jog került a liberális demokrácia keretei közé. Az „utilitaristák" mozgalma mint a libertárius demokrácia egalitárius reformja is felfogható.

A Marx által kezdeményezett kapitalizmus- és demokráciakritika a liberális demokrácia meghaladását tűzte maga elé. A termelés, elosztás, tulajdonlás és osztályviszonyok vizsgálatával az emberi egyenlôség szempontjából közelítette meg Marx a demokrácia problematikáját. Az ebbôl kiemelkedô „egalitárius" demokráciaszemlélet nagymértékben meghaladta az utilitaristák eszméit. A két különbözô demokráciaszemléletbôl kialakuló politikai mozgalmak és ideológiai rendszerek jegyében telt a 19. század nagy része. A 20. század elsô évtizedeire Európa fejlett országaiban a teljeskörű titkos választójog politikai realitássá vált. Azonban a tanulmány komparatív szempontjai miatt azt is meg kell jegyeznünk, hogy Kelet-Közép-Európa legtöbb országában az általános és titkos választójog nem volt megszokott politikai gyakorlat egészen az 1989-es változásokig.

A 20. század elsô felének jobboldali és baloldali totalitariánus politikai rendszerei és a világháborúk nagyban visszavetették bármilyen demokráciafelfogás elôretörését, hiszen a második világháborúban maga a demokrácia léte került végveszélybe. A Roosevelt által a nagy gazdasági világválságot (1929-1933) követôen indított „New Deal" politika sok tekintetben a második világháborút követô jóléti államépítô demokráciamodell szellemi elôfutárának tekinthetô. Ez a demokrácia egalitariánus modelljén alapuló rendszer uralta Nyugat-Európát és a fejlett világot az 1970-es évekig. Az 1970-es évek olajárrobbanása és a globális gazdaság depressziója és késôbb, 1989-1990-ben a szocialista világrendszer bukása mind jelentôs szerepet játszottak a libertárius demokráciafelfogás újbóli megerôsödésében. Néhány elemzô – közülük talán a leghíresebb Francis Fukuyama¹⁶ – a kommunizmus bukása kapcsán a liberális demokrácia végsô gyôzelmérôl beszélt. Szerintük a „történelem vége utáni világban" a demokrácia minden ellensége – köztük a nacionalizmus – elhal és az emberiség élvezheti ezen állapot gyümölcseit...

Mi közép-európaiak ma már tudjuk, hogy az 1989-1990-ben született álmaink álmok maradtak és Európába való visszatérésünk is késlekedik. A posztkommunista valóságban nemcsak Vukovár, Szarajevó, Srebrenica és Groznij véres emléke kísért, hanem a hétköznapok szegénysége és szürkesége is visszakényszerít minket a realitásokhoz. Ennek fényében Fukuyama tanításai több mint anakronisztikusnak tűnnek...

3. A demokrácia és nacionalizmus történeti
összefüggései

Ahogyan azt már korábban is említettem, a francia forradalom eszmerendszerét tekintve, a nemzeti önrendelkezés és öntudat, a szabadság és egyenlôség eszményei szinte elválaszthatatlan egészet alkotnak. A 19. század nemzeti mozgalmai, amelyek egyértelműen a felvilágosodás köpönyegébôl bújtak elô, Európa liberálisai és demokratái számára egyértelműen e progresszív hagyomány folytatói voltak. John Stuart Mill¹⁷ és Giuseppe Mazzini¹⁸, a kor vezetô liberálisai üdvözölték a nemzeti mozgalmak sikereit Európa-szerte.

Természetesen szólni kell a herderi nemzetkoncepció közép-kelet-európai visszhangjairól is. Herder a nemzetet mint kulturálisan, nyelvileg és etnikailag meghatározott entitást tekintette ellentétben a francia, illetve angolszász nemzetfelfogásokkal, amelyek a nemzetet mind egy adott állam területén élô állampolgárok csoportját értelmezték. Érthetônek tűnik, hogy miért fordultak Kelet-Közép-Európa kis nemzetei – amelyek a dinasztikus birodalmak központosító és kisebbségellenes politikáinak szenvedô felei voltak – a herderi kulturális-etnikai nemzeti felfogás felé. Közhelynek hangzik, de sokszor elhangzik az állítás több modernista szerzô tollából, miszerint e koncepcióból mintegy logikusan következik a hitlerista Németország tébolyult fajelmélete és rasszizmusa. Természetesen e tanulmány célja nem a herderi nemzetkoncepció 20. századi interpretációjának tárgyalása, azonban érdemes e témában Kiss Endre¹⁹ nagyívű elemzését figyelembe venni: „Konklúzióként azt is mondhatjuk, hogy a Herder-Fichte-féle nacionalizmus spontán válasz volt a napóleoni háborúkat követô európai helyzetre. Ennek megfelelôen ezt a paradigmát alapos és elôítéletek nélküli elemzés alá kell vetni. Semmiféle utólagos ideológiai kritika nem változtatja meg a tényt, miszerint e koncepció volt az elsô, amely világos elméleti keretet adott a nemzetépítés problematikájában a kontinensen."

A legtöbb szerzô hangsúlyozza az eltérô nemzetfejlôdési koncepciókat a kontinens keleti és nyugati felén, és a Hans Kohn²⁰ által bevezetett etnikai/politikai (ethnic/civic) nacionalizmus tipológia a mai napig elfogadott tézise az irodalomnak. E tétel szerint a nyugati fejlôdési modellre (politikai, ill. „civic" nacionalizmus) olyan nemzetállamok keretein belül került sor, ahol az etnikai és politikai határok egybeestek és az erôs nemzetállam keretein belül bekövetkezô modernizációs homogenizáció nagyban hozzájárult az államhoz kötött, állampolgársára épülô nemzeti öntudat kialakulására. Ezzel szemben Közép-Kelet-Európában, az etnikai koncepció érvényesült a többnemzetiségű birodalmak régiójában. A nemzetállamok relatív gyengesége, illetve hiánya nem tette lehetôvé a politikai nemzet fogalmának kialakulását, így az itteni nemzetek kulturális, nyelvi és etnikai attribútumokkal építették fel nemzettudatukat. Ennek jegyében szinte természetesnek vehetô a nemzeti rivalizálás ott, ahol az etnikai sokszínűség történelmi adottság. Példaként említhetnénk Erdély kérdését, ami mind a román, mind a magyar kulturális nemzetkoncepciónak része volt, és az ebbôl fakadó konfliktusok a mai napig éreztetik hatásukat.

Ebbôl a tipológiából kiindulva rendkívül hasznosnak tűnik néhány periferikus nyugat-európai nép nemzetkoncepciója. Köztudott pl., hogy Norvégia és Írország igen késôn, a 20. század elején nyerték el nemzeti függetlenségüket, így a nyugat-európai modellel nem igazán magyarázhatóak. De ennél még érdekesebb megvizsgálni az ún. állam nélküli nemzeteket Nyugat-Európában. A legvilágosabbak a skót, walesi, baszk és katalán példák. Úgy tűnik, hogy a hagyományos koncepciók nem igazán magyarázzák ezen nacionalizmusok létezését, illetve újjáéledését. A mai nacionalizmusok vizsgálatánál még visszatérünk erre a kérdésre.

A nacionalizmus negatív hatásai és a világháborúk kirobbanásában játszott szerepük közismert. Csepeli György²¹ szavaival: „A kulturális nacionalizmus történelmi vereséget szenvedett, mivel nem tudta bebizonyítani, hogy összeegyezhetetlen a fasizmussal."

Az 1945 után kialakuló jaltai rendszerben a közép-kelet-európai kis népek kultúrnacionalizmusa bebetonozódott a szovjet internacionalizmus dogmatikájába. Természetesen a sokak által hangoztatott tézis, miszerint a nacionalizmus problematikája teljesen eltűnt a szovjet típusú társadalmakban nem teljesen igaz. Sôt a kialakuló keleti blokk országainak „határfetisizmusa" hozzájárult valamiféle eltorzult nemzetállami gondolkodás kialakulásához, sokszor az ott élô nemzeti kisebbségek kárára.²²

David Dyker²³ tanulmánya azokat a folyamatokat írja le, amelyeken keresztül az egykori kommunista vezetôk nacionalista vezérekké vedlettek át. Ezzel szemben a harmadik világ antiimperialista nemzeti mozgalmai éppen szocialista jelszavak nevében folytatták a gyarmattartók elleni harcot. A nacionalizmus és demokrácia összefüggései szempontjából tanulságosak a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmai, hiszen a nacionalizmus ebben a periódusban egy egalitariánus szemléletű demokráciakoncepcióval egyetemben szolgált e mozgalmak alapideológiájául. Ez alapvetô változás a 19. századhoz képest, amikor Európa nemzeti mozgalmai a liberalizmus elvei alapján harcoltak nemzeti függetlenségükért.

A jaltai világrendszer szocialista felén, az 1970-es és 1980-as évek antikommunista demokratikus ellenzékének munkájában emberjogi aktivisták és mások mellett résztvettek a demokratikus nacionalisták is. Sok elemzés szerint régiónk 1989-1990-es forradalmaiban az újjászületô nemzeti érzés is kulcsszerepet játszott. A temesvári események 1989 decemberében azt ígérték, hogy régiónk oly régi nemzeti sérelmei begyógyulhatnak és kialakulhat egy nem gyűlöleten alapuló nemzetkoncepció, amely képes lesz Közép-Kelet-Európa kis népeit elindítani az európai demokráciák felé. Sajnos néhány hónappal késôbb, az 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt események bebizonyították, hogy még sok idônek kell eltelnie, hogy a történelem okozta sebek begyógyuljanak.

4. Nacionalizmus és demokrácia az ezredfordulón:
kelet és nyugat

Amint azt az eddigiekben is láthattuk, történelmi perspektívában a nemzettudat és demokrácia kapcsolatrendszere rendkívüli változásokon ment át. E rövid áttekintés után elérkeztünk e tanulmány fô kérdésrendszeréhez, a nacionalizmus és demokrácia mai kapcsolódási pontjaihoz.

Ahogyan azt már korábban is említettem, sok nemzeti érzelmű, ha úgy tetszik nacionalista értelmiségi vett részt a kommunistaellenes demokratikus ellenzéki csoportok munkájában Közép-Kelet-Európa-szerte az 1980-as évek során. Ebben az értelemben a nacionalizmus demokratikus erônek tűnt, hiszen ezen ellenzéki csoportok másokkal egyetemben elfogadták a liberális demokrácia játékszabályait, sôt személyi és családi szabadságukat veszélyeztették a kommunista rendszer elleni harcban. Ezeknek a politikai erôknek eszük ágában sem volt valamiféle tisztán etnikai alapú tekintélyuralmi politikai rendszer felépítése a kommunizmus romjain. Ezt a tényt Csepeli György²⁴ is elismeri, akit a legkevésbé sem vádolhatunk azzal, hogy bármiféle politikai vonzódása lett volt a demokratikus nacionalisták irányában: „Az a tézisem, hogy a politikai nacionalizmus elôrenyomulásának vagyunk tanúi, amelynek célja a jogállamiság megteremtése, a civil társadalom, a piacgazdaságon és az állampolgári státuson nyugvó Gesellschaft típusú politikai nemzeti közösségek kiépítése. A posztszocialista nemzetállamokat kínzó viták a politikai nacionalizmus ideológiai és pszichológiai dillemáiból erednek, és semmi közük a tribalizmushoz, az etnikai tisztaság rögeszméjéhez és csak közvetve kapcsolódnak a kulturális nacionalizmus mintájához."

Értve a nemzeti identitástudat szerepét a kommunista rendszerek bukásában, nem tűnik meglepônek az a ma már politikatörténeti tény, hogy a régió egy sor országában centrista-nemzeti pártok nyerték az elsô szabad választásokat. Ezeket a politikai erôket, mármint a demokratikus nacionalistákat, lehet sok szempontból kritizálni (gazdasági átmenetek nem megfelelô menedzselése, túlzott kormány befolyás a médiákban stb.), de az alapvetô demokratikus játékszabályokat ezek az erôk nagyjából betartották. A második ciklusban ennek megfelelôen a régió legtöbb országában a posztkommunista szocialista, illetve szociáldemokrata pártok alakíthattak kormányt a minden szempontból demokratikus választások után.

A volt Jugoszláviában történt véres események váltak régiónk nacionalista fellángolásának negatív szimbolumává. Vukovár, Dubrovnik, Szarajevó, Srebrenica esztelen öldöklései világszerte mindenki elôtt ismertté váltak a globális médiák csatornáin keresztül. Nem célja ezen írásnak, hogy részletesen magyarázza ezen szörnyű öldöklések okait, de mindenképpen meg kell említeni, hogy a sok nyugati elemzô által használt törzsi-etnikai magyarázatok korántsem tűnnek megfelelônek a régiót jobban ismerô olvasók számára.

Ma már többé-kevésbé mindenki által elfogadott az a tény, miszerint a Milosevics-féle Kis-Jugoszlávia nagyban felelôssé tehetô a konfliktus kirobbanásáért.²⁵ A már korábban említett „nómenklatúra-nacionalizmus" elmélet valóban sokat segíthet a Milosevics-jelenség magyarázatában. A nómenklatúra-nacionalizmus elmélet szerint az 1980-as évek nómenklatúrája néhány országban felismerte a nacionalizmus adta új legitimációs lehetôségeket az 1989 utáni periódusban. Ennek megfelelôen manipulatív eszközökkel már az 1980-as évek második felétôl tudatos politikát folytattak, aminek eredményeként a kommunizmus bukását túlélve, mint a nemzeti ügy bajnokai maradtak hatalmon. Az elmélet hangsúlyozza, hogy a kommunista hatalom alatt, illetve már megelôzô történelmi periódusokban kialakult közösségorientált és egalitárius politikai kultúrát tökéletesen magába foglalja a nómenklatúra-nacionalizmus ideológiája.

A média növekvô hatása a politikumban, ma már közhelynek számít a politikaelmélet irodalmában.²⁶ Sokan a médiát a politikai hatalom negyedik ágának tartják. Ebbôl a szempontból is érdemes megvizsgálni Milosevics rendszerét.²⁷ A háború alatt az információt teljes mértékben uraló Milosevics, sokat nyert ebbôl kifolyólag, és sokak szerint kizárólag csak e médiamonopólium ereje tartotta a hatalomban a válságos idôszakok alatt. Az 1996. november végén és december elején történt események megerôsíteni látszanak tézisemet. Belgrádban az ellenzéki tüntetôk tízezrei és az ellenzék politikai pártjai választási csalással vádolták Milosevicset és pártját. Milosevics, aki amint már jeleztük – az elektronikus médiák többségét évek óta ellenôrzése alatt tartja, a néhány megmaradt független rádióállomás, köztük a B-92 csatorna hatósági bezárásával válaszolt a politikai tiltakozási hullámra. Néhány nappal késôbb azonban a nemzetközi nyomás hatására az adók újra sugározták műsorukat és a Milosevics-rezsim tájékoztatási minisztere is lemondásra kényszerült.

A legtöbb elemzés a volt Jugoszlávia területérôl a negatív példákat elemzi, kevés szó esik viszont arról a volt tagköztársaságról, Szlovéniáról, amely legjobban vészelte át a délszáv krízist. Szlovénia jelenérôl szól egy Ljubljanában kiadott angol nyelvű kiadvány.²⁸ Peter Klinar²⁹ esszéje a demokratikus gazdasági és politikai rend kialakulását és a nemzeti identitás kérdését vizsgálta: „A szlovén nemzetállam késôi kialakulása megmagyarázhatja, hogy a szlovének miért ragaszkodnak annyira saját kultúrájukhoz és területeikhez. A szlovének, kik hosszú idôkig elnyomás és kényszerített asszimilációs környezetben éltek, saját etnicitásukat és nemrégiben kivívott nemzeti függetlenségüket az erôs családi kötelékekkel együtt a társadalmi kohézió összetartó erejének tekintik."³⁰

A kiadvány szerzôi Klinarhoz hasonlóan hangsúlyozzák, hogy Szlovénia újonnan elnyert nemzeti függetlensége sok tekintetben pozitív irányban befolyásolja a szocializmus utáni gazdasági és politikai átmeneteket. Jugoszlávia más volt tagköztársaságaitól eltérôen, Szlovéniában a patriotizmus nem hajlik át szélsôséges idegengyűlölô nacionalizmusba. Az országot vezetô kormánykoalíció a nemzeti konszenzus kormánya volt, hiszen a kormányban jól megfért egymás mellett a posztkommunista utódpárt, a rendszerváltás után alakult keresztényszocialista és liberális párt. Az új állam érdekei sokszor fontosabbak a provinciális belpolitikai vitáknál, a szlovén nemzeti konszenzuspolitika az ország polgárosult hagyományai mellett, Szlovéniát régiónk egyik sikertörténetévé teszi. Ez a pozitív nemzeti hagyomány azonban nem vonta magával valamiféle „zárt társadalom" kialakulását, hiszen Szlovénia civil társadalma mindig is az egyik legfejlettebb volt régiónkban. Szlovénia jogrendszere magában foglal sok olyan jogi elvet – pl. a nôk és homoszexuálisok pozitív diszriminációja –, amely egyáltalán nem élô jogi gyakorlat Kelet-Közép-Európa legtöbb országában.

Az összeomlott szocialista föderális államok helyén létrejött államalakulatok közül érdemes röviden szólni Csehországról és Szlovákiáról is. Csehország, hasonlóan Szlovéniához, kihasználva relatív helyzeti elônyeit, Vaclav Klaus miniszterelnöksége alatt határozott gazdaságpolitikával és hangsúlyozva a cseh pozitív nemzeti hagyományokat, komoly sikereket ért el a Csehszlovákia felbomlása óta eltelt néhány évben. A különbözô nyugati értékelések szerint ma már Csehország és Szlovénia – Lengyelországgal egyetemben – régiónk legfejlettebb és legsikeresebb államai. A pozitív példák után Szlovákia új államisága sok negatív tendenciát hordoz magában. Az exkluzivista nemzetállami felfogás hátrányosan érinti Szlovákia nemzeti kisebbségeit, különösen a magyar kisebbséget. Nem csak a kisebbbségek demokratikus jogai szenvednek csorbát, hiszen a ma Szlovákiájában bármiféle alternatív gondolkodás ellenségesnek számít, legyen az parlamenti ellenzéki politizálás vagy civil társadalmi tevékenység. A Meciar-féle hatalom mindent megtesz a hatalom koncentrálására, ahogyan ezt Kovác államelnök fiának elrablása jelezte. A Meciar-féle autoriter hatalom fô legitimációs elve az agresszív nemzeti kizárólagosság. Érdemes megvizsgálni a kormányzó koalíció összetételét is, míg Szlovéniában konszenzuson alapuló nagykoalíció működik, addig Szlovákiában Meciar két szövetségese a szélsôséges jobb- és baloldal egy-egy képviselôje.

Összefoglalva, a nacionalizmus és demokrácia kérdéseit régiónkban sok helyi és nyugati elemzô sokszor igen sematikusan magyarázza. Közép-Kelet-Európa számára az eltérô társadalomfejlôdési modell eltérô nemzetfogalommal jár, ez a nemzetfogalom sokszor sajnos nem mentes a nyelvi, kulturális és etnikai bezártságtól sem, ez azonban nem azt jelenti, hogy ezen nemzetfogalom léte eleve magával vonja a véres etnikai konfliktusok lehetôségét. Sok esetben a nemzeti függetlenség és az újjáéledô nemzeti öntudat pozitív irányban befolyásolja a posztkommunista átmeneteket, ahogyan ezt például Szlovénia és Csehország példája mutatja. Természetesen Szlovákia nemzeti exkluzivitása a negatív jelenségek körébe tartozik. Ghia Nodia³¹ grúz politikai filozófus szerint a nacionalizmus és a demokrácia egyfajta házasságban él együtt régiónkban. Ez egy igen ellentmondásos házasság, mivel a két fél képtelen egymás nélkül élni, ugyanakkor együttélésük állandó feszültséggel jár.

Európa keleti felének vizsgálata után a nyugat-európai példákon szeretném vizsgálni a nacionalizmus és demokrácia problematikáját. „Nyugat-Európában a nagy nemzeti ellentétek kora lejárt, az itt lévô országok a nemzetek feletti integrációt választották a nacionalista torzsalkodások helyett. Kelet-Közép-Európa nemzetállam-építô projektjei fáziskésésben vannak a posztnacionalista kort élô Nyugat-Európához képest" – hangzik a jól ismert, propagandisztikusnak hangzó tétel. Ha jobban megvizsgáljuk a valóságot, láthatjuk, hogy a nemzeti identitás kérdései még a mai napig nyitottak: Németországban török és délszáv vendégmunkások és családjaik milliói élnek állampolgárság nélkül, nemzeti asszimilációjuk több mint kétséges, Franciaországban a Maghreb országokból érkezett bevándorlók tömegei okoznak társadalmi feszültséget, ugyanitt a nyíltan bevándorlóellenes Le Pen pártja a szavazatok több mint 10%-kát bírja, Spanyolországban és Nagy-Britanniában az ún. államnélküli nemzetek – a baszk és katalán Spanyolországban és a skót és walesi Nagy-Britanniában – kérdése nyíltan megkérdôjelezi ezen államok legitimitását. Különösen érdekesnek tűnik számunkra az „államnélküli nemzetek" nemzeti újjászületése, mivel ezek vizsgálatával talán képesek lehetünk a hagyományos nacionalizmusmagyarázatok átértelmezésére.

Elfogadva az „etnicista" iskola tézisét, miszerint már a középkorban létezett egy modern nemzetfogalomtól eltérô nemesi-feudális nemzetfogalom, Skócia Európa régi nemzetei közé tartozik³². A skót államiság a Treaty of Union (1707) kapcsán szűnt meg, ekkor Skócia beleolvadt Nagy-Britannia államiságába. Azt, hogy mintegy 150 év alatt hogyan lett az ipari forradalom centrumában fekvô Skóciában skót identitásból brit nemzeti identitás könyvek sora elemzi.³³ A Morton Graeme által használt „unionista nacionalizmus" (unionist nationalism) arra utal, hogy a skót nemzeti öntudat a brit állam függvényében definiálta magát egészen az 1960-as évekig. A skót nemzeti öntudat fejlôdése tökéletesen megfelel a modernista iskola elméleteinek, a sikeres társadalmi és gazdasági modernizáció, a kialakuló brit tengeri birodalom és az ezzel járó homogenizációs folyamatok (hadsereg, gyarmati adminisztráció, oktatás stb.) mind hozzájárultak a skótok brit állammal való azonosulásához. Skócia a brit birodalom keretein belül vált modernné, kihasználva a Pax Britannica által nyújtott gazdasági lehetôségeket. Glasgow a brit birodalom egyik legfontosabb kikötôjévé és ipari és financiális központjává vált a 19. század második felére. Skócia egyértelműen nyert az 1707-es szerzôdéssel, hiszen közel egyenrangú partnerként részt véve, a brit birodalomban bámulatos gazdasági és kulturális fejlôdésben volt része. Skócia fejlôdése szinte összehasonlíthatalan Nagy-Britannia más kis népeinek fejlôdésével, hiszen Írország és Wales, mint Anglia kvázi gyarmatai, teljesen eltérô fejlôdési modellt követtek. Walesben az évszázadok óta erôteljes anglicizálás leblokkolta a nemzetépítést. Míg Írország nemzeti fejlôdése sok szempontból igen hasonló volt a kelet-közép-európai nemzetépítô projektekhez (kulturális, etnikai és nyelvi nemzetfelfogások), és az sem véletlen, hogy a Deák-féle „passzív ellenállás" módszerei az ír nemzeti mozgalom számára példaként szolgáltak az angolokkal szembeni ellenállásban. Megjegyzendô az is, hogy a birodalmi érdekek mellett, az erôs protestantizmus Skóciát és Angliát rendkívüli módon összekötötte. Max Weber³⁴ ma már klasszikusnak számító tétele, mely a protestantizmus és kapitalizmus összefüggéseit magyarázza, sok tekintetben igen használhatónak tűnik a skót fejlôdés értelmezésében. Jellemzô módon, míg Közép-Kelet-Európa értelmiségei és művészei a nemzetté válás programját fogalmazták meg (Petôfi, Botev, Mickiewicz, Palacky), addig a skót értelmiségiek az emberiség problematikáját vizsgálták univerzalista szemszögbôl (A.Smith, D.Hume, A. Ferguson, W.Robertson) a forradalmi 18-19. században.

Azonban a 20. század skót nemzeti reneszánszát több mint nehéz magyarázni a modernista elméletekkel. 1991-ben egy identitásfelmérés során a megkérdezettek több mint 65%-a vallotta magát csak skótnak vagy kettôs identitás esetén inkább skótnak.³⁵ Ennek megfelelôen a Skót Nemzeti Párt is elôretört a választásokban az elmúlt 20 évben, az 1974-ben az általános választásokon elért 30,4% volt a párt igazi áttörése, ez elôtt a párt támogatottsága az 1960-as évek közepéig 5% alatt volt. Az 1992-es általános választásokon elért 21,5% és az 1994-es Európa Parlamenti választásokon elért 33%³⁶ a párt szavazóbázisának megszilárdulását jelzi.

A nacionalizmus egy érdekes válfajával van itt dolgunk, amit igen nehéz megmagyarázni a hagyományos politikai/etnikai, ill. civic/ethnic tipológiával. A Skót Nemzeti Párt gyakorlatilag egy szociáldemokrata párt, melynek gazdasági programja egyértelműen a nagyobb állami feladatvállalásért áll ki. A párt „Függetlenség Európában" (Independence in Europe) szlogenje egyértelműen kiáll az európai integráció mellett, melynek szerintük egy független Skócia természetesen tagja lenne. A párt fellép mindenfajta etnikai bezártság ellen, ami különben sem jellemzôje a skót nacionalizmusnak. A Glasgow-ban élô indiai, illetve pakisztáni polgárok természetes tagjai a skót nemzetnek. Mára már a nyugat-skóciai ír-katolikus munkástömegek is sikeresen integrálódtak az egykoron erôsen protenstáns nemzetbe.³⁷ A skót nemzettudat nagyszerű példát adhat arról, hogyan lehet demokratikus elveket ötvözni pozitív nacionalizmussal. Isobel Lindsay³⁸ szerint a skót nacionalista projekt és annak viszonya az európai integrációhoz sok szempontból példa lehet Kelet-Közép-Európa kis nemzetei számára.

A skót nacionalisták teljes mértékben tisztában vannak a globalizáció kihívásaival és az azzal összfüggô ténnyel, hogy a nemzetállamok politikai és gazdasági függetlensége és hatásköre csökken.³⁹ Ennél is tovább megy Neil MacCormick,⁴⁰ a SNP alelnöke, aki civilben az edinburghi egyetem jogi karának dékánja, amikor a nemzetállami szuverenitás kérdését vizsgálja a nemzetközi jog szempontjából. MacCormick⁴¹ szerint az európai integráció igazi kérdése, hogy a szuverenitás melyik modellje fog érvényesülni. Ha a tagállamok állami szuverenitása csökken képes lesz-e az Európai Unió mint nemzetek feletti politikai entitás betöltelni a szuverenitás vákuumát? Szükség van-e egyáltalán egy nemzetek feletti szuperállamra? MacCormick válasza szerint az Európai Unió egyetlen tagállama sem élvezi a hagyományos értelemben vett teljes nemzeti szuverenitást. Ugyanakkor az állami szuverenitás ezen új definíciója lehetôséget ad Skócia számára, hogy újra definiálja nemzettudatát Európa kontextusában.⁴² Ezek a sorok egyértelműen kritizálják a kormányzó brit konzervatív pártot, amely mind a belpolitikai, mind az európai színtéren a hagyományos nemzetállam-koncepciót képviseli. Ez a gyakorlati politika szintjén Skócia ügyében a devolúció bármiféle formájának tagadását, míg Európában az integráció mélyítésének teljes elvetését jelenti.

Összefoglalva, a skót példa releváns lehet régiónk számára nemcsak a kis népek európai integrációhoz való viszonya és a nemzetállami szuverenitás újraértelmezése miatt, hanem azon próbálkozások miatt is, amelyek a központosító nemzetállam reformjára irányulnak. Ez különösen hasznos lehet a környezô államokban élô magyar kisebbségek kérdésében, ahol a központosító államok – Szlovákia és Románia – tökéletes példáit láthatjuk.

5. Nemzettudat és demokrácia Magyarországon

A környezô államokban élô kisebbségek kapcsán jutunk el a magyar nemzettudat mai kérdéseihez, amelyek e tanulmány utolsó részét képezik.

Molnár Gusztáv⁴³ sorait érdemes teljes terjedelmében idézni, hiszen a téma igazán fontos problémáját veti fel: „Ezzel egyidejűleg az is kiderült, hogy a környezô államok a 75 esztendeje fennhatóságuk alá került magyarságot nem tudták a saját kulturális és politikai értékrendjükbe és rendszerükbe integrálni. Nem is tudhatták, hiszen a 18-19. század folyamán a történelmi Magyarország területén élô magyar nép egésze vált modern értelemben vett nemzetté. Következésképpen a „saját" történelmi múlt és a „saját" kultúra evidenciájából építkezô identitástudat az Osztrák-Magyar Birodalom széthullása után kisebbségi sorba került magyar közösségeknek is sajátja volt és maradt a mai napig. E kényelmetlen, de egzisztenciális tényt a szomszédos országok politikai és kulturális elitje és közvéleménye az állam egységét, sôt fennmaradását veszélyeztetô szeparatizmusnak minôsíti, ezért nemcsak hogy nem támogatja az ťautonómiátŤ, amely a többségétôl eltérô nemzeti identitás fennmaradását és továbbadását intézményesen biztosítaná és ezzel mintegy véglegessé is tenné, de minden lehetséges módon és eszközzel arra törekszik, hogy a többségi nemzet és az állam mitikus egységén alapuló (és olyannyira hiányolt) totális nemzeti integrációt újabb és újabb kisebbségellenes törvényekkel és rendelkezéssekkel kikényszerítse."

A nacionalizmus hagyományos politikai/etnikai-kulturális magyarázata szerint, (ahogyan Molnár Gusztáv is helyesen felismeri) a környezô országokban élô magyar kisebbségek kulturális-etnikai értelemben a magyar nemzethez tartoznak, míg politikai értelemben állampolgárságuk révén az adott államalakulathoz. Úgy tűnik ez a kettôsség az oka (a politikai manipulációkon kívül) az etnikai szembenállásnak. Ez az egyenlet az, ami talán hozzáfűzhetô a bevezetô Bibó-idézetben felvetett kérdésekhez (demokratikus szabadság = önrendelkezés = nemzetállam? Illetve nemzetállam = nacionalizmus = fasizmus és háború?).

A megoldás a politikai és kulturális értelemben vett nemzettudat ellentmondásához nehezen megtalálható, jogi szempontból manapság még a kollektív jogok említése is hatalmas politikai viharokat kavar, azoké a kollektív jogoké, amely sokak szerint a problémák megoldását jelenthetnék. Várady Tibor jogászprofesszor⁴⁴ esszéje e rendkívül ellentmondásos kérdést vizsgálja.Várady rámutat arra a sokak által elfelejtett tényre, hogy a két világháború közötti Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere a kollektív jogok rendszerén alapult. Természetesen ma már tudjuk, hogy hogyan csuklott össze e rendszer a második világháborút megelôzôen. A kérdések a népszövetségi rendszer kapcsán a következôek: lehet-e nemzetközi jogi formulákat végrehajtó hatalom nélkül betartatni és lehet-e nemzetek feletti demokratikusan legitimizált politikai rendszereket létrehozni? Mai szemmel úgy tűnik, hogy ez a kérdés még mindig nyitott, különösen ha megvizsgáljuk a boszniai rendezés körül kialakult vitákat.

A Népszövetség kollektív jogi rendszerének bukása után, az 1945 utáni idôszakban a kollektív jogok lekerültek a nemzetközi jog napirendjérôl, helyüket az univerzális emberi jogok foglalták el. Az utóbbi két évtizedben azonban, a nemzeti és etnikai kisebbségek problematikájának újból felszínre kerülése kapcsán a kollektív jogok fogalma ismét megjelent a nemzetközi jogban. Ezt a tényt nemzetközi dokumentumok egész sora jelzi – az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keretegyezménye (1994), ENSZ Kisebbségvédelmi Nyilatkozata(1992), EBESZ koppenhágai dokumentuma (1990).

Régiónkban azonban a mai napig a kollektív jogok fogalma érzelmileg túlfűtött politikai viták tárgya, ezért talán érdemes elfogadni Várady konklúzióját a kollektív jogokat illetôen,⁴⁵ miszerint a kollektív jogok fogalma túlságosan túlpolitizált Közép-Kelet-Európában, és sok esetben már magának a terminusnak az említése is politikai patthelyzetekhez vezet. A megoldás Várady szerint abban rejlhet, hogy vélt vagy valós sérelmek emlegetése helyett, a problémák pragmatikus megoldására kell törekedni és magát a kolletív jogok terminusát el kell felejteni, de nem a tartalmát! De facto a környezô országok magyar kisebbségei több kollektív jogként leírható jogot gyakorolnak, pl. az anyanyelvi oktatás jogát. A fontos kérdés igazából az, hogy hogyan javíthatóak a kisebbségben élô magyarok életkörülményei az asszimilációs törekvésekkel szemben. Természetesen ebbôl a szempontból az anyaország szerepe igen jelentôs. Nem elfogadható, sôt demagógnak hathat az a politika, amely szembeállítja az anyaország magyarságának érdekeit a kisebbségi magyarok érdekeivel. Még akkor is így van ez, ha az anyaország gazdasági helyzete korlátozza a segítségnyújtás lehetôségeit.

A kulturális és politikai nemzetfelfogás ellentmondásainak feloldására tesz kísérletet az Isaiah Berlin-tanítvány Yael Tamir⁴⁶ izraeli szerzô is. Bevezetôjében⁴⁷ felhívja a figyelmet arra a sok társadalomtudós által elkövetett hibára, miszerint irracionálisnak és kártékonynak bélyegeznek meg minden nemzeti közösséghez kapcsolódó értéket. Teszik ezt sokszor úgy, hogy igazából nem szállnak le a szellemi elefántcsonttoronyból és nem teszik fel a problémát körülvevô égetô kérdéseket. Ebbôl kiindulva, Tamir kimutatja a már általam is korábban említett tézist, miszerint a nacionalizmus és liberalizmus sok tekintetben elválaszthatatlanok és közös tôrôl származnak.⁴⁸ Természetesen Tamir tisztában van a liberalizmus és nacionalizmus ellentmondásaival is, de összességében bátor kísérletet tesz, hogy politikai filozófiai módszertannal feloldja ezeket.

Kiindulópontja a nemzet és az állam fogalmának szétválasztása.⁴⁹ Ismervén a többnemzetiségű államok történelmi kudarcait, tagadja azt a sok nacionalista által magától értetôdônek tartott tényt, hogy minden kulturális-etnikai nemzetnek joga van a saját államára.⁵⁰ Tamir „liberális nacionalizmusa" megpróbálja túlhaladni ezeket problémákat.⁵¹ „Ennek megfelelôen a liberális nacionalizmus együtt ünnepli a kultúra partikularizmusát és az emberi jogok univerzalitását, az egyének kulturális és társadalmi gyökereit az egyéni szabadság eszményével."

Tamir „liberális nacionalizmusa" elutasítja a nemzeti öntudat felsôbbrendűségét más identitásokkal szemben, de nem tagadja a nemzeti kötôdések fontosságát. Tamir teljes mértékben elfogadhatatlannak tartja a nemzeti öntudat más nemzetekkel szemben való definiálását. A saját kultúra megôrzésének joga nem jelenthet politikai szeparatizmust. A kulturális kollektív jogok elfogadása Tamir esetében nem jelenti az individuális jogok megsértését. E fogalommal, mármint a nacionalizmus „policentrikus" definíciójával Tamir megpróbálja túllépni az etnocentrista nacionalizmusokat. Azért is figyelemre méltó a munkája, mivel elméleti keretet nyújthat sok kelet-közép-európai válsággóc megoldásához. A többnemzetiségű államokban a többségnek el kell fogadnia azt a tényt, hogy a nemzeti kisebbségek sokszor más etnikai-kulturális nemzethez tartoznak, ezért kulturális túlélésük egzisztenciális ügy számukra, míg a kisebbségeknek el kell fogadniuk, hogy az egy kultúrnemzethez tartozás nem feltétlenül jelenti az egy politikai nemzethez tartozást.

Bibó István szerint egy többség igazából akkor demokratikus, ha kész többletjogokat adni a vele együtt élô kisebbségek számára. A bibói értelmezés kizárólag nemzeti kisebbségekre vonatkozott, a mai értelmezésben viszont a kisebbségek egy jóval szélesebb definíciójával kell dolgoznunk. E definíció magában kell hogy foglalja a szexuális, etnikai és más kisebbségeket is.

Will Kymlicka⁵² műve a kisebbségi jogok elméletének talán legfelkészültebb liberális leírása. Kymlicka szerint sincs ellentmondás a liberalizmus és az egyéni és kollektív kisebbségi jogok között. Kymlicka megkülönböztet etnikai és nemzeti kisebbségeket. Az etnikai kisebbség azokat a csoportokat takarja, amelyek bevándorlóként, illetve vendégmunkásként, legtöbbször önszántukból érkeztek az adott területre, példaként említhetjük Észak-Amerika bevándorlóit vagy a németországi török és délszáv vendégmunkásait. Nemzeti kisebbségnek számítanak azok a kisebbségek, amelyek történelmileg honosak az adott területeken és mai kisebbségi helyzetük tôlük független történelmi helyzetekre vezethetô vissza, pl. a Kárpát-medence magyar kisebbségei, koszovói albánok stb. Kymlicka szerint a nemzeti kisebbségeknek adott bizonyos csoporthoz kapcsolódó jogok (kultúra, oktatás, helyi közigazgatás stb.) amelyek esetenként meghaladhatják az etnikai kisebbségek jogait, erôsíthetik a kisebbségek kötôdését az etnikai többség államához. Sok elemzés szerint a túlzott mélységű föderalizmus és decentralizáció végsô soron az adott államalakulat végét jelentheti. Jugoszlávia esetében például megállapíthatjuk, hogy nem a köztársaságok túlzott önkormányzati jogai, hanem az éppenséggel központosító belgrádi hatalom elleni reakció vezetett az állam felbomlásához. Az 1990 májusában benyújtott szlovén, illetve horvát elképzelések, amelyek Jugoszlávia igazi föderációvá való átszervezését javasolták, is ezt a megállapítást igazolhatják.

A vajdasági magyar ifj. Korhecz Tamás⁵³ a liberális Kymlicka elméletébôl kiindulva próbálja megközelíteni a kisebbségi jogok kérdéskörét: „Kymlicka tehát lerombolja az egyéni szabadságjogok és a kollektív, csoportspecifikus kisebbségi jogok közötti, téves következtetésen nyugvó liberális nézetet, megkísérli bebizonyítani azt, hogy a csoportspecifikus jogok szükségesek és kívánatosak a liberális demokratikus társadalmakban. Ezt a többség és a nemzeti kisebbség közötti egyenlôség, valamint a nemzeti kisebbséghez tartozó egyén szabadsága követeli meg."

Várady, Tamir, Kymlicka és ifj. Korhecz elméleti fejtegetési után érdemes egy pillantást vetni a magyar nemzeti öntudat helyzetére a ma globalizálódó világában. Magyarország, a többi kelet-közép-európai államhoz hasonlóan, nyíltan kifejezte csatlakozási szándékát az európai unióhoz. A magyar-szlovák és magyar-román alapszerzôdések aláírása is az euroatlanti integráció jegyében történt. Sokak számára úgy tűnhet, hogy kontinensünk nyugati fele már egy „posztnacionalista" kor felé tart. Azonban feltétlenül érdemes megvizsgálni az európai integráció hatását a nyugat-európai nemzeti öntudatokra. Metodológiailag érdekesnek tűnhet a „modernista" nacionalizmusmagyarázat alkalmazása a transznacionális európai projektre. Ahogy azt már korábban is tárgyaltam, a modernista felfogás szerint a nemzetépítés projektje a múlt században a modern állam felemelkedésének függvénye volt. Más szóval a társadalmi és gazdasági modernizáció folyamatai (felemelkedô modern állami bürokrácia, központosított modern hadseregek, uniformizált tömegoktatás stb.) nagyban hozzájárultak az egységes nemzeti öntudat kialakulásához.

Ennek megfelelôen az európai integrációnak – amely egész sor nemzetek feletti intézménnyel és törvénnyel bír – törvényszerűen képesnek kell lennie valamiféle európai identitás felépítésére, olyan identitásra, amely végsô soron képes lehet a nemzeti értékek kiegészítésére, esetleg meghaladására. Ezzel szemben, manapság a „demokratikus deficit" kifejezést hallhatjuk nap mint nap az Uniót illetôen. Ahogyan azt az elmúlt évek európai ügyekben tartott referendumai is sugallják, Európa-szerte kérdések merülnek fel az Európai Unió legitimációja kapcsán.

Összefoglalva: úgy tűnik, hogy a múlt században kialakult nemzetállam-koncepció még erôsen legitim Európa nyugati felén. Ez még akkor is igaz, ha az Európai Unió és más globalizációs kihívások erôsen korlátozzák a hagyományos értelemben vett nemzetállamok hatásköreit. A.D. Smith⁵⁴ szavaival: „Amikor a élô kollektív identitások rítusairól és ceremóniáiról beszélünk, tudnunk kell, hogy az európai integráció ilyenekkel nem rendelkezik. Bármilyen próbálkozás egy nemzetek felletti európai identitás felépítésére nem engedheti meg magának, hogy ne vegye figyelembe ezeket a tényeket és kihívásokat."

Ebben az európai környezetben, Magyarország talán régiónk „legeuroszkeptikusabb" állama. A politikai apátia jellemzô tényezôje a posztkommunista politikumnak szinte minden közép-kelet-európai országban, mégis a legtöbb ország nagyban „eurooptimista".

Ezek után azt várhatnánk, hogy hazánkban a pozitív értelemben vett nemzeti öntudat ellensúlyozza szkepszisünket Európa iránt. De ez nem egészen így van. A pozitív szlovén és cseh példáknak nincs igazán visszhangjuk Magyarországon.

Mi lehet a magyarázat? Talán a kádári modernizációt dicsôítô egynéhány szociológust kellene megkérdezni. Szerintük a Kádár-rendszer sok modernizációs folyamatot indított el, hiszen azok az országok, amelyekben néhány modernizációs nem indult el az 1970-es és 80-as évek folyamán, ma kevés eséllyel kecsegtethetik magukat az Európai Uniós tagságot illetôen. De a felemás modernizáció rengeteg problémát okoz napjaink Magyarországának. A nemzeti öntudatot illetôen a kádári modernizáció a pozitív nemzeti öntudatot elnyomó rendszer politikát folytatott. 1956 emlékezete mindenképpen egy pozitív nemzeti öntudatot foglalt magában. A Kádár-rendszer vezérlôelve e pozitív nemzettudat – 1956 hagyományának – tagadása volt. A kádári modernizáció e negatív aspektusát jól jellemzi az a tény, hogy még a nyolcvanas évek második felében is vállalta a leszálló ágban lévô hatalom a társadalmi konfrontációt, amikor rendôri brutalitással lépett fel a március 15-ére és október 23-ára emlékezôkkel szemben. Nem véletlen az sem, hogy a nyolcvanas években szervezôdô demokratikus ellenzék 1956 hagyományait – köztük a pozitív nemzeti öntudat hagyományát – tekintette szellemi kiindulópontjának. Figyelemreméltó viszont az a tény, hogy az 1988. június 27-én rendezett Ceausescu-ellenes tüntetetés nem lett rendôri brutalitás tárgya, sôt mi több, hivatalosan engedélyezett volt. Ez az ellentmondás egyrészt magyarázható korábban már ismertetett „nómenklatúra-nacionalizmus" elméletével, hiszen a kommunista rezsimek sokszor fordultak a nacionalizmus legitimációs erejéhez, másrészt a közvélemény figyelmének külföld felé terelésétôl a belpolitikai feszültség csökkenését is remélhette a Kádár-rendszer.

A rendszerváltás óta eltelt évek történéseit nem elfelejtve azonban megállíthatjuk, hogy a mai magyar nemzetfelfogás problémái közvetve és közvetlenül is magyarázhatóak ezekkel a folyamatokkal. Egyrészt a színvonaltalan „mucsai" magyarkodás és a másrészt bármiféle nemzeti érzés gôgös lenézése mind e felemás modernizáció örökségei. Természetesen egy hosszabb történelmi távlatban nem csak az utolsó öt évtized modernizációs öröksége számít perdöntônek. A nemzeti öntudat kérdései mindig központi szerepet játszottak a különbözô modernizációs stratégiákban Széchenyitôl Németh Lászlóig a magyar történelem utolsó két évszázadában. Azonban e tanulmány keretei között nem vállalkozhatom a modernizáció és nemzeti öntudat kapcsolatrendszerének érdemi tárgyalására.

Konklúzió

Néhány közkeletű elméleti és gyakorlati probléma boncolgatása után röviden összefoglalnám ezen írás tanulságait. Kelet-Közép-Európa forradalmai 1989-90-ben megszabadították a régiót a kommunista totalitarianizmus rossz szellemétôl. Európa minden táján, Londontól Budapestig, nagy remények fűzôdtek az újjászületô kelet-közép-európai demokráciákhoz. Bíztunk abban, hogy országaink képesek kiépíteni olyan politikai rendszereket, amelyek mentesek lesznek az Európa 20. századi történelmébôl már megismert etnikai alapú politizálástól és paternalizmustól. Európa mesterséges kettéosztottságának megszűnése után természetesnek vettük, hogy újra elfoglaljuk a helyünket Európa szellemi térképén.

Az elmúlt évek történései nem igazolták ezeket a reményeket. A már említett Vukovár, Szarajevó, Groznij emléke befeketíti Európa jövôképét. A modernitás nagy eszményei, szocializmus és liberalizmus, nem foglalták el helyüket a posztszocialista világ politikai térképén. E vákuumot politikai etnonacionalizmusok különbözô válfajai töltötték meg. Az utca embere a lokalitáshoz kötött etnonacionalista identitást választotta a felvilágosodás nagy eszméi helyett. Ez az etnonacionalista identitás, amely sokszor mint erôs kötôanyag tartott össze embereket a kommunizmus elleni harcban, mára a régió több országában a volt kommunista nomenklatúra politikai manipulációjának maszlagává vált. A globalizáció korában anakronisztikusnak tűnô nemzetállam sokak számára alternatívát jelent a mai napig régiónkban.

A posztmodern kor értékvásárán Kelet-Közép-Európa sok társadalma a nacionalizmust választotta, míg a felvilágosult nyugat látszólag a népek feletti integrációt. Azonban ha közelebbrôl vizsgáljuk a nyugati demokráciákat, a kép közelrôl sem ilyen egyértelmű. Egyrészt a nem európai bevándorló tömegek integrálása, másrészt a politikai szélsôségek leépítése korántsem tekinthetô megoldott kérdésnek. A posztnacionalizmus jól hangzó szlogenje sem fedi el a nyugati demokráciák mindennapi valóságát. A nemzetállamok továbbra is részei földünk globalizálódó tájképének. Marcian Krol⁵⁵ szavaival élve, posztmodern világunkban a Nyugat posztdemokratikus válsága találkozik a Kelet predemokratikus válságával.

A Kelet-Közép-Európa pusztító etnonacionalizmusai konfrontálódnak néhány nyugat-európai nacionalizmussal, az „államtalan népek" nacionalizmusával, amelyek a nemzetállam bűvkörébôl kilépve próbálják definiálni nemzeti identitásukat, az újjászületô európai regionalizmus nevében. A skót és a katalán példa, ahol a nemzeti identitás nem kerül antagonisztikus ellentétbe a demokrácia alapértékeivel, szimbolikus jelentôséggel bírhat régiónk számára, ahol a multikulturalizmus történelmi adottságnak tekinthetô.

Nem elfogadható az a sokszor kulturális sznobizmusba hajló, intellektuális viselkedésmód, amivel 1989-90-ben megjósoltuk a nacionalizmus eltűnését. Ki kell jönnünk az elefántcsonttoronyból és megkérdeznünk: Miért választotta az utca embere a nacionalizmust és hogyan lehet demokratizálni ezt az ezerszer és ezerszer újjászületô identitást? E tanulmány célja az volt, hogy vitát indítson arról: hogyan tudjuk megfogalmazni Magyarországról Európa jövôképét és mit jelent számunkra az ír Richard Kearney⁵⁶ által megfogalmazott „posztmodern Európa" víziója. Azé az Európáé, amely képes elfogadni a többszintű identitás eszményét, ahol a lokális, nemzeti és nemzetek feletti identitások békésen megférnek egymás mellett.

————————————

Jegyzetek

¹ E tanulmány szerzője nagyban egyetért Walker Connor argumentumával, miszerint a nyugati szakirodalomban alaptézisként elfogadott „civic-ethnic" nacionalizmustipológia nem teljesen értelmezi a nacionalizmus eltérő fejlődési modelljeit. Így a legtöbb szerző által csak „civic nationalism"-ként leírt nyugat-európai és észak-amerikai modell sem mentes az etnikai jellegű motívumoktól. Ennek megfelően a tanulmányban használt kifejezések: nacionalizmus, etnonacionalizmus, nemzeti öntudat, nemzeti azonosulás stb. ugyanazt a jelenséget próbálják lefedni. – Walker Connor: Ethnonationalism, The Quest for Understanding. Princeton University Press, 1994.

² A.D. Smith: The Ethnic Origins of Nations. Blackwell, Oxford 1986; Nations and Nationalism in the Global Era. Polity Press, Cambridge 1995. – J. Hutchinson: Modern Nationalism. Fontana, London 1994. – Jr. Llobera: The God of Modernity: The Development of Nationalism in Western Europe. Berg, Oxford 1994.

³ A középkori nemzettudat kérdéseit és a keresztény egyházhoz való viszonyulását járja körül Skócia példáján William Storrar nagyszerű könyve. – W. Storrar: Scottish Identity, A Christian Vision. The Handsel Press, Edinburgh 1990.

⁴ Llobera, i.m.

⁵ B. Anderson : Immagined Communities. Verso, London 1983. – E. Gellner: Nations and Nationalism. Blackwell, Oxford 1983. – A. Giddens: The Nation-State and Violence. Polity, Cambridge 1991. – E. Hobsbawmn: Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. California Univ.Press, 1990.

⁶ Hobsbawmn, i.m.

⁷ Smith: Nations and Nationalism in the Globall Era

⁸ P.L. Van Der Berghe: Does Race Matter? Nations and Nationalism November 1995, 357-368. – Race and Ethnicity: A Sociological Perspective, Ethnic and Racial Studies 1978.

⁹ Bibó István: Válogatott Tanulmányok 1935-1979. Negyedik Kötet. Válogatta és szerkesztette ifj. Bibó István és Huszár Tibor. Gondolat, Budapest 1990.

¹⁰ J. Dunn: Democracy, The Unfinished Journey.

¹¹ Politikai Filozofiák Encklopédiája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1995. A mű eredeti címe: The Blackwell Encyclopedia of Political Thought. Ed. by D. Miller, Blackwell, Oxford 1991.

¹² J. Locke: Two Treatises of Goverment (1689). Cambridge University Press, Cambridge. 1970 – N. Machiavelli: The Chief Works and others. Duke University Press, Durham NC, 1965. – C.L. Montesquieu: The Political Theory of Montesquieu. Cambridge University Press, Cambridge 1977. – J.J. Rousseau: The Social Contract (1762), St.Martin's, New York 1978.

¹³ C.B. Macpherson: Democratic Theory. Clarendon Press, Oxford 1982.

¹⁴ F.A. Hayek: The Constitution of Liberty. University of Chicago Press, 1960. – Law,Legislation and Liberty. University of Chicago Press, 1982

¹⁵ J. Bentham: An Introduction to the Principles of Morals and Legislation. Athlone Press, London 1970.

¹⁶ Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó, Budapest 1994.

¹⁷ J.S. Mill: Considerations on representative goverment. = Utilitarianism, liberty, representative goverment. Eds. H. Acton and J.M. Dent, London 1972.

¹⁸ G. Mazzini: The duties of the man and other essays, J.M. Dent, London 1907.

¹⁹ Kiss Endre: A Typology of Ninetinth Century Concepts of Nationhood. East European Quaterly No.1, Spring 1996. 47-59. – A szerző szerint a 19. századi magyar nacionalizmus három fő áramlattal bírt. Az első a Széchenyi nevével fémjelzett liberális-modernizáló irányzat, amely sokszor még jobban fellépett az etnikai túlkapások ellen, mint a nyugat-európai liberálisok. A Kossuth-féle romantikus-etnikai nacionalizmus, amely legközelebb áll a herderi koncepciókhoz és a dualizmus kori Tisza Kálmán alatt megjelenő etatista konzervatív irányzat volt a másik két áramlat. E három irányzat dinamikus egyensúlya alakította a magyar politikai nacionalizmust 1918-ig. A herderi koncepciót értékelve érdemes Kisst szó szerint idézni. „We can conclude that the Fichte-Herder type of nationalism was a spontaneous and ad hoc reaction to the general European situation in the wake of the Napoleonic wars. Therefore, this paradigm must be made the subject matter of a fundamental and unprejudiced analysis, if only because no posterior ideological criticism can alter the fact that it has been first and foremost this nationalism drew up the most definite manner the theoretical outlines of ťnation-buildingŤ on the Continent."

²⁰ H. Kohn: The Age of Nationalism. Harper and Row, New York 1968.

²¹ Csepeli György: Lehel kürtje és a nyugati szél. Kritika 1996/8. 6-9.

²² Lipcsey Ildikó: Erdélyi Autonomiák. Budapest 1990. 49-79. A tanulmánykötet szerzője részletesen tárgyalja, hogyan manipulálta a romániai kommunista elit saját politikai céljaira a nemzeti kérdést.

²³ David Dyker: Nomenklatura Nationalism: The Key to an Understanding of the New Eastern European Politics? Australian Journal of Politics and History vol.41, No. 1, 1995.

²⁴ Csepeli György, i.m. 7.

²⁵ L. Tindemans, L. Cutler, B. Geremek, J. Roper, T. Sommer, S. Veil, D. Anderson: Unfinished Peace, Report of the International Commission on the Balkans. Aspen Institute and Carnegie Endowment for International Peace, Berlin and New York 1996.

²⁶ J. Baudrillard: Selected Writings. Stanford University Press, Stanford 1988. – M. McLuhan: Understanding the Media: The Extensions of Man. McGraw-Hull, New York 1968.

²⁷ Egy szabadkai magyar barátom mesélte el a következő politikai viccet a Milosevics-rendszer propaganda jellegének szemléltetésére. „Hitler és Milosevics ülnek a pokolban egy lassú tűzön fövő edényben. Így szól Milosevics: Te Dolfi, ha nekem olyan katonáim lettek volna, mint neked a Wermachtban, akkor ma Zágrábban a sasfejes Szerb lobogó lengene... – Hitler így válaszol: Te Szlobo, nekem viszont ha ilyen propagandagépezetem lett volna, mint neked volt, nyugdíjaztattam volna doktor Göbbelst még 1933-ban..." A politikai viccek sokszor többet magyaráznak a valóságról, mint nagyon vastag politikai elemzések.

²⁸ Eds. F. Adam and G. Tomc: Small Societies in Transition, the Case of Slovenia. Faculty of Social Sciences, University of Ljubjana 1994.

²⁹ Peter Klinar: Social and Ethnic Stratifications,Global Social and Ethnic Relations. I.m. 99-117.

³⁰ Az idézett magyar szöveg a cikkíró saját fordítása, melyért a teljes felelősség a fordítót terheli. Az eredeti angol szöveg a következő: „... the late formation of the Slovene nation state explains the fact that the Slovenes are attached to their culture and territory. The Slovenes, who had been subject to long-lasting pressures of domination and majorasation, consider ethnicity and acquired nationality to be the crucial foundation of social integration, together with primary family relations."

³¹ Ghia Nodia: Nationalism and Democracy = L. Diamond and M.F. Plattner (eds.): Nationalism, Ethnic Conflict and Democracy. The John Hopkins University Press, Baltimore and London 1994. A szöveg angol eredetije így hangzik: „I mean to suggest that the idea of nationalism is impossible – indeed unthinkable – without the idea of democracy, and that democracy never exist without nationalism. The two are joined in a sort of complicated marriage, unable to live without each other, but coexisting in an almost permanent state of tension."

³² W. Storrar, i.m.

³³ L. Colley: Britons: Forging the nation, 1707-1837. Yale University Press, New Haven Conn 1993. – C.Harvie: Scotland and Nationalism, Scottish Society and Politics 1707-1994. Routledge, London and New York 1994. – Morton Graeme: Scottish Rights and centralisation in the mid 19th century. = Nations and Nationalism. Volume 2 Part 2. July 1996. 255-279.

³⁴ Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest 1982.

³⁵ A. Brown, D. McCrone, L. Patterson: Politics and Society in Scotland. MacMillan, Basingstoke 1996. 198.

³⁶ Max Weber, i.m. 9.

³⁷ T.Gallagher: The Uneasy Peace, Religious Tension in Modern Scotland. Manchester University Press, Manchester 1987.

³⁸ I. Lindsay: The SNP and the Lure of Europe. = T.G.Gallagher:Nationalism in the Nineties, Polygon, Edinburgh 1991. 97. A szöveg angol eredetije így hangzik: „The principle of keeping as much initiative as we can as close to people as we can, of valuing democratic responsibility over patronage is often benign, seems a good basis for a Scottish approach to internationalism, and one which may find an echoing response in eastern Europe."

³⁹ Ezeket az elgondolásokat világosan tükrözik a Skót Nemzeti Párt választási dokumentumai. Scottish National Party's General Election Manifesto 1992: Recovery in Scotland , Make IT Happen Now! How We Will Rebuild Scottish Economy, Independence in Europe! Make It Happen Now!

⁴⁰ Neil MacCormick: Sovereignty: Myth or Reality. Scottish Affairs no. 11, Spring 1995. 1-14.

⁴¹ A szöveg angol eredetije így hangzik: „Have we lost sovereignty since joining the European Community? Does the development of the European Union through after the Maastricht Treaty portend the development of a sovereign super-state that will swallow up the other member states? If the states lose sovereignty, must the Community or the Union acquire it?"

⁴² Peter Klinar, i.m. A szöveg angol eredetije így hangzik: „The of the sovereign state creates an opportunity for re-thinfing of problems about national identity. The nation as a cultural, or linguistic or historical, or even ethnic community is not co-extensive with the (former) sovereign state, the traditional ‘nation-state’. The cases I have mentioned all make this obvious in the highest degree. The suppression of national individualities is wrong in itself and almost inevitably a cause of bitterness and strife. But if the ideological unity of the traditional sovereign state is abandoned, new possibilities are opened.

⁴³ Molnár Gusztáv: Fordulópont a Magyar Külpolitikában. Külpolitika 1996. 1. szám. 12-22.

⁴⁴ T. Várady: Collective Rights of Minorities and Majorities within the Context of International Law. Az esszé az „Új Közép-Európa" nyári egyetemre készült, amely 1996 augusztusában Kőszegen került megrendezésre.

⁴⁵ Váradi, i.m. A szöveg angol eredetije a következő: „Although collective minority rights have been recognised (de jure or de facto) in an increasing number of countries, the problem is far from being settled.There are still strong prejudices tied to the concept – and there are genuine problems as well. It seeems that the best way to face these problems (and prejudices is to discontinue the debate over the notion of collective rights, and to focus on specific entitlements, on details rather than on rallying passwords."

⁴⁶ Yael Tamir: Liberal Nationalism. Princeton University Press, Princeton 1993.

⁴⁷ Tamir, i.m. 7. A szöveg angol eredetije így hangzik: „Arguing that national values should be acknowledged and respected rather than dismissed as inherently groundless and irrational, entails a move toward greater moral complexity and more frequent collisions between rights and values."

⁴⁸ Tamir, i.m. 16. A szöveg angol eredetije így hangzik: „Nationalism and liberalism are modern movements. Both share the view that free, rational, and autonomous human beings are capable of exercising full responsibility for the conduct of their lives, and both share a belief in the human ability to attain self-rule, self-expression and self-development."

⁴⁹ Tamir, i.m. 58.: „A nation is not a state. It may seem obvious that a state and a nation are not one and the same, but the fact that these terms are often used interchangeably."

⁵⁰ Tamir, i.m. 69.: „According to the Cultural version, ‘nation’ is defined as a community sharing a set of objective characteristics grouped under the rubric of culture and national consciousness. Consequently, the right to national self-determination is understood as the right of a nation, or more precisely, the members of a nation, to preserve their distinct existence, and to manage communal life in accordance with their particular way of life. The democratic version defines ‘nation’ as symonymous with the ‘governed’, that is, the group of individuals living under the same rule. Hence self-determination is understood as the right of individuals to participate in the governing of their lives."

⁵¹ Tamir, i.m. 79.: Liberal nationalism thus celebrates the particularity of culture together with the universiality of human rights, the social and cultural embeddedness of individuals together with their personal autonomy."

⁵² W. Kymlicka: Multicultural citizenship, liberal theory of minority rights,Clarendon Press, Oxford.

⁵³ Ifj.Korhecz Tamás: Létezik-e szabadság kisebbségi különjogok nélkül? Valóság 1996/3. 74-81.

⁵⁴ A.D. Smith: National identity and the idea of European Unity. International Affairs 1992/1. 55-76. A szöveg angol eredetije így hangzik: „When it comes to the ritual and ceremny of collective identification, there is no European equivalent of national and religious community. Any research into the question of forging, or even discovering, a possible European identity cannot afford to overlook these central issues."

⁵⁵ Marcian Krol: Democracy's Where East meets West. Journal of Democracy January 1995.

⁵⁶ Richard Kearney: Postmodernity, Nationalism and Ireland. = History of European Ideas.Vol.16, No.1-3. 147-155.