magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 3-4. (13-14.) SZÁM - Öndefiníciós kísérletek
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Takács Ferenc

Románia Erdély-politikája 1989 után

Vitatható, hogy jogosult-e Románia Erdély-politikájáról beszélni, hiszen az ilyenfajta fogalmi kapcsolás bizonyos értelemben leszûkíti Romániát az úgynevezett Ókirályságra és a román államot ezen Ókirályság államára, amely valamiféle politikát folytatott/folytat azzal az Erdéllyel kapcsolatban vagy szemben, amely – a magyar álláspont szerint a történelem során elôször – az elveszített I. világháború után, 1920-ban a trianoni békeszerzôdés következtében került a román állam birtokába.

A jelenleg is elfogadott román álláspont szerint Erdély hovatartozásáról az erdélyi románok 1918. december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyûlése döntött.1 Ugyanakkor köztudott, hogy az ókirályságbeli akkori (és mai) politikai és kulturális elit Erdély megszerzését az Ókirályság fellépésének tulajdonította/tulajdonítja, amely az ország "kiegészítéséért" (întregire) vagy "újbóli kiegészítéséért" (reîntregire) – ha a román államot a dák állam jogutódjának tekintjük – hatalmas vér- és anyagi áldozatokat hozott, s így teljesen jogosnak vélte/véli azt, hogy a maga közigazgatását, mentalitását, erkölcseit ráerôszakolja Erdély valamennyi román és nem román lakosára anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is figyelembe vette volna/vagy venné az újonnan csatolt terület sajátosságait, tiszteletben tartotta volna/vagy tartaná az erdélyi nemzeti közösségek évszázadok óta kialakult mentalitását, egymás mellett élési hagyományait. E bánásmód alól nem képezett kivételt az erdélyi románság sem, annál is inkább, mivel a román nép nemzetépítô mítoszai között az eredet és a kontinuitás mítosza után az elôkelô 3. helyet rögtön a román nép egységének mítosza foglalja el. Ezt az álláspontot, illetve szemléletet tükrözte az új román állam elsô alkotmánya is, amelyet 1923-ban fogadtak el, és amely nemcsak hogy nem ismerte el még a nemzeti kisebbségek létezésének tényét sem (minden román állampolgárt románként határozott meg), de még a regionalizmus érzületének gyakorlását is állam elleni bûntettnek minôsítette.2 Az erdélyi román politikai elit, amelynek nagy része a Nemzeti Pártba, majd a Nemzeti Parasztpártba tömörült, kezdetben tett ugyan néhány erôtlen kísérletet annak érdekében, hogy az erdélyi román sajátosságok egy részét elfogadtassa a román állammal, de 1932 után (mikor a politikai helyzet egyre instabilabbá vált) fel sem vetôdött többé a "regionalizmus" kérdése.3

Az ókirályságbeli politikusok az "elmagyarosítás" következményeinek tekintették az erdélyi románok megkülönböztetô sajátosságait, amelyek ellen küzdeni kell, és az erdélyi származású román értelmiségiek attól félve, hogy asszimilánsoknak nézik ôket, még azt is letagadták, hogy valaha is bármiféle kapcsolatuk lett volna a magyar kultúrával. Így például Liviu Rebreanu, a pályája kezdetén csupán magyar kultúrájú nagy román író, egy interjúban azt állította 1938-ban, hogy Mikszáth Kálmánt német nyelven olvasta, pedig jegyzetei tanúsítják, hogy még Schillerrel és Heinével is magyar fordításokban ismerkedett meg. Így alakították ki azt a Romániában történész- és értelmiségi körökben általánosan elfogadott véleményt, miszerint minden olyan sajátosság, amely elônyére különbözteti meg Erdélyt az Ókirályságtól, a Habsburg-monarchiának, illetve a német hatásnak (nem az erdélyi szásznak, hanem az osztráknak) köszönhetô.

Az erdélyi román politikai elit ellenállását a központi államhatalomnak a magyar "veszéllyel" való riogatással sikerült megtörnie, és ez a módszer annál hatékonyabbá vált, minél inkább erôsödött Magyarországon a revizionista retorika.

1948 után már a magyar revizionizmussal való riogatásra sem volt szükség. A totalitárius román állam némi – fôleg külpolitikai okokkal magyarázható – átmeneti engedmények után folytatta a két világháború közötti Erdély-politikát, csak jóval nagyobb hatékonysággal, mivel a magántulajdon megszüntetése és a terror szinte korlátlan lehetôségeket biztosított számára. Amire a két világháború között csak hajlandóság volt, az 1960 után be is következett: a nacionalizmust a vallás, a román nép nemzetépítô mítoszait, így a román nép egységének mítoszát is, a vallási dogmák rangjára emelték.4 Ugyanakkor a román állam gazdaságpolitikája segítségével nagymértékben támogatta az ókirályságbeli románok Erdélybe való áramlását. Ez a folyamat különösen a Ceausescu-korszakban erôsödött fel. E "beköltöztetési" politikával párhuzamosan mûködött a "kivándoroltatási" politika is, ugyanis a román állam szabályosan "eladta" német és zsidó eredetû "alattvalóit", akik kivándorlásra kényszerültek, mivel nem akarták, illetve nem tudták már elviselni a kialakult körülményeket. A magyarok kivándorlásának mértékét némiképpen csökkentette az a tény, hogy az anyaország nem bátorította ezt a folyamatot.

Az erdélyi németek és zsidók kivándorlása, valamint az ókirályságbeliek beáramlása tragikus mértékben csökkentette Erdélyben a nyugat-európai hagyományok hatóerejét, és csökkentette a hajdani Ókirályság és Erdély lakosainak a mentalitásukban megmutatkozó különbözôségét. Bár tagadhatatlan, hogy egy idô után a bevándorló ókirályságbeli románok mentalitására is hatott az ôshonos erdélyiek mentalitása, ez a hatás jóval gyengébbnek bizonyult, mint a fordítottja.5 Mind kevesebb esélye lett annak, hogy Erdély megôrizze eredeti sajátosságait, hiszen a nyugati mentalitás megôrzôi elsôsorban az erdélyi magyarok, a szászok, a görög katolikus románok és a megsemmisített erdélyi román polgárság, az erdélyi román értelmiségiek voltak. És mégis: az Erdély és Románia többi része közötti különbség megmaradt, és ez a különbség láthatóan az 1989 utáni választások során nyilvánult meg.6

Mindezek ismeretében megállapíthatjuk: mivel a román állam 1920 óta napjainkig az Erdélyben élô nemzeti közösségek, közöttük az erdélyi román közösség sajátos mentalitásának felszámolására törekedett, és ennek érdekében Erdélyben olyan politikát folytatott, amely különbözött Románia Kárpátokon túli tartományaiban folytatott politikájától, teljes mértékben jogos Románia Erdély-politikájáról beszélni. Ezt a politikát azonban nem lehet megérteni, ha nem szólunk néhány szót Erdély, illetve a Kárpátokon túli Románia sajátos jellegérôl.

Erdély7 – mióta annak hívják – a történeti Magyarországon belül is mindig megôrizte releváns sajátosságát. A három "nemzet", majd késôbb a négy elismert felekezet Erdélye bizonyos tekintetben inkább Svájccal volt rokonítható, mint Magyarországgal. Hogy nem fejlôdött egyféle keleti Svájccá, az minden bizonnyal az erdélyi románságon múlott. Mivel az erdélyi románság a bizánci kultúrkörhöz8 tartozott, a nyugati kultúrkörhöz tartozó Erdélyben nem tudta kialakítani a maga rendi társadalmát. Vezetô rétege részben beolvadt a magyar nemességbe, részben jobbágyi sorba süllyedt. Az "alkotmányon" kívül rekedt erdélyi románságban nem fejlôdött, nem fejlôdhetett ki az erdélyiségnek az a tudata, amely a XVII–XVIII. században az erdélyi magyarok, székelyek és szászok nagy részét jellemezte.

A középkori erdélyi magyar, székely és szász társadalom szervesen beilleszkedett a nyugati világba, mivel a társadalom nem egy központi elképzelés szerint felülrôl lefelé, hanem a saját szokásjoga alapján alulról felfelé építkezett. Nem központilag elfogadott intézményrendszert igyekeztek ráerôltetni a társadalomra, hanem a társadalom különbözô összetevôi a saját hagyományaikat, szokásaikat intézményesítették.9 Ebbe a nyugati szokások szerint építkezô társadalomba nem illeszkedtek (nem illeszkedhettek) bele a bizánci kultúrkörhöz tartozó erdélyi románok, mivel mentalitásuk, szokásrendszerük, vallásuk az Erdélytôl délre, illetve keletre esô régiókhoz kötötte ôket. Azon felülrôl kiinduló kísérletek (a román ortodox egyházban használt középkori bolgár nyelvnek az anyanyelvvel való helyettesítése, a görög katolikus egyház létrehozása) eredményei, amelyek az erdélyi románok "nyugatosítását" célozták meg,10 kevésnek vagy nem elégségesnek bizonyultak. Mindazonáltal nem lehet azt mondani, hogy az erdélyi románságra egyáltalán nem gyakorolt hatást a nyugati kultúrkör. A tulajdonhoz való viszonyulás,11 a munkastílus, az 1919 elôtti közigazgatás emléke,12 a görög katolikus vallás újjáéledése13 ma is megkülönbözteti az erdélyi románságot a románság többi részétôl.

A mentalitása, szokásrendszere, vallása révén déli és keleti szomszédaihoz kötôdô és a török birodalomhoz tartozó románság körében 1830 körül merült fel a nyugati kultúrkörhöz való csatlakozás, az "Európába való belépés" gondolata, mikor gyengült az ottomán befolyás és a megszálló oroszok bevezették mind Havasalföldön, mind Moldvában az alkotmány szerepét betöltô úgynevezett Szervezeti Szabályzatot. A fiatal bojárok egy része utazni indult. Elôször a Habsburg Birodalomba, késôbb Németországba, majd Franciaországba is. Hazatérve igyekeztek meghonosítani azokat a szokásokat, gondolatokat, majd intézményeket is, amelyekkel nyugati utazásaik során ismerkedtek meg. A modernizálódás tehát nem alulról felfelé, hanem felülrôl lefelé történt – de nagyon gyorsan. Az ókirályságbeli románok egyféle kevert írásmód után 1860-ban a cirill írásról hivatalosan is áttértek a latin betûs írásra, 1860-1870 között pedig a fiatal román állam szinte mindent átvett, amit a nyugat-európai intézmény- és törvényhozói rendszerbôl át lehetett venni: alkotmányt, parlamentet, felelôs kormányt, törvénykódexeket, egyetemet, akadémiát stb.14

Az eredmények azonban sokszor rendkívülien torzra sikerültek. A társadalmat alkotó emberek mentalitása alig változott. Új struktúrákat csak a meglévô struktúrákból lehet kialakítani. Ez nem jelenti azt, hogy a modellnek nem lenne jelentôs alakító szerepe a változásokban, csupán arról van szó, hogy az átalakulás nem történik meg egyik napról a másikra, és az alakító politikai akaratnak társadalmi szándékkal kell társulnia. Az ókirályságbeli román társadalom pedig tulajdonképpen mindmáig csak felemás módon igényli az átalakulást.15

Történelme során a Kárpátokon túli Románia kétszer kapott hatalmas esélyt arra, hogy a délkelet-európai kultúrkörbôl kiszabadulni igyekezô társadalom átalakulása – a "formák egyeztetése a tartalommal" – meggyorsuljon: 1920-ban és 1989-ben.

Amennyiben 1920 után a román állam – az ókirályságbeliek állama – nem arra törekedett volna, hogy mindent megsemmisítsen, ami számára "idegen" (mentalitások, szokások, civil intézmények, helyileg használatos nyelvek hivatalos elismerése stb.), hanem a gyulafehérvári határozat III. pontjának szellemében valódi önkormányzatot, kulturális autonómiát biztosított volna az erdélyi nem román közösségek, sôt az erdélyi román közösség számára is, Erdély olyan húzóerôvé válhatott volna, amely az egész román társadalmat közelebb vitte volna Nyugathoz. Akkor.

Nem így történt. Ennek valószínûleg az volt az oka, hogy Románia akkor "lépett be Európába", mikor a nacionalizmus, majd a nemzetállamiság eszméi egész Európában gyôzedelmeskedtek. Ezeket a nyugati eszméket vette át, a korábban kialakult nyugat-európai hagyományok nélkül. Kétségtelen, hogy a nacionalizmus és a nemzetállam a történelemnek egy adott szakaszában konstruktív szerepet is játszott, de ugyanakkor rendkívüli mértékben kiélezte a nemzetállamok, illetve a nemzetállamokon belül a többségi nemzet és a különbözô nemzeti kisebbségek közötti ellentéteket. A többségi nemzet és a nemzeti kisebbségek közötti ellentétekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ezek annál hevesebben jelentkeztek, minél kevesebb nyugat-európai hagyománnyal rendelkezett az illetô ország, illetve nemzeti közösség. Nyugat-Európában a nacionalizmus káros hatásait nagymértékben csökkentették a középkorban kialakult autonómiák, amelyek kialakították az emberek szokásait, mentalitását. Ezeket még a legközpontosítottabb nemzetállam sem tudta gyökeresen megváltoztatni.

A Kárpátokon túli Romániában, amely nem rendelkezett ezekkel a hagyományokkal, a nacionalizmusnak egy etnikai, nyelvi, vallási kizárólagosságra alapozott formája alakult ki, amely "idegennek" nyilvánított valamennyi nem román közösséget. Sôt még a nem ortodox románokkal szemben is fenntartásokkal élt. Mivel célja a "Nagy Egyesülés", vagyis minden románok nemzetállama volt, szükségképpen irredentává vált, és ez azzal járt együtt, hogy ellenségképet, ellenségképeket kellett teremtenie. Az "Egyesülés" legfôbb akadálya a magyar nemzetállam volt, ezért az elsô számú ellenség a "magyar" lett. A második az "orosz", mivel Besszarábiát, illetve a Moldovai Köztársaságot a románok mindmáig román területnek tekintik. A megnövekedett Romániában a bekebelezett népcsoportok is "ellenségekké" váltak. A különbözô román politikai körök csak azt nem tudták eldönteni, hogy a "belsô ellenségek" közül melyik a legveszélyesebb. A politikai pártok általában a magyar közösséget, a vasgárdisták és a többi szélsô jobboldali pártok a zsidókat tekintették annak. 1920 után ez a koncepció határozta meg Románia egész kül- és belpolitikáját, így Erdély-politikáját is.

1989. június 16-án Budapesten néhány magyar értelmiségi találkozott néhány román értelmiségivel. A magyar értelmiségiek a Magyar Demokrata Fórumból,16 a román értelmiségiek17 a Nyugaton élô "demokratikus meggyôzôdésû román emigráció" soraiból kerültek ki. Ekkor már egész Magyarország lázasan készült a nagy Váltásra, a mind fizikai, mind szellemi értelemben sötétségbe taszított Romániában azonban még kevesen látták elôre a december végén bekövetkezô eseményeket. A Magyarország és Románia közötti viszony mélypontra zuhant, a két ország közötti kapcsolatok fagyosak, szinte ellenségesek voltak, egészükben véve szinte háborús viszonyokra emlékeztettek. A találkozó résztvevôi nyilatkozatot18 ("Magyar–Román nyilatkozat") adtak ki, amelyben hitet tettek az alapvetô emberi szabadságjogok és a politikai pluralizmus mellett, valamint hangot adtak annak a meggyôzôdésnek, hogy mind a magyar, mind a román nép érdeke a "normális kapcsolatok" kialakulását gátló akadályok leküzdése, aminek legfontosabb eszköze az állandó jellegû "párbeszéd".

Mivel kimondva vagy nem kimondva a magyar–román ellentétek nagy részének forrása a magyar, illetve a román Erdély-kép közötti különbség, a nyilatkozat szövegének nagyobbik része Erdélyre vonatkozik:

"Erdély etnikai térképének sajátos jellegébôl adódóan a konfliktusok feloldását semmiképpen sem a határok revíziója, hanem szerepük megváltozása hozhatja magával, amennyiben azok Helsinki szellemében lehetôvé teszik a személyek, az információk és az eszmék szabad áramlását. Következésképpen a magyar–román kapcsolatok megjavulását mi egy demokratikus irányú általános európai rendezéstôl várjuk. Egyedül ez lesz képes megoldani a kontinens népei között a történelem során felhalmozódott problémákat – valamennyi nép jogos érdekeinek szem elôtt tartásával.

Erdélynek, mely az egymást kölcsönösen kiegészítô kultúrák földje volt és maradt, a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia. Népeink érdekeit szolgálja, hogy a kultúrák, a vallások és hagyományok sokfélesége, mely mindig is erdélyi sajátosság volt, megmaradjon. Biztosítani kell mindegyik nemzet jogát az autonóm politikai képviselethez és a kulturális autonómiához. Ezek megvalósítása megköveteli – többek között – a magyar nyelvû oktatás megszervezését minden fokon, beleértve a kolozsvári magyar egyetem visszaállítását is."

A Nyilatkozathoz késôbb sok magyar, illetve román személyiség és szervezet csatlakozott. A román csatlakozók között számos neves személyiség is akadt.19 Külön megjegyzésre érdemes az a tény, hogy a román emigráns személyiségek és szervezetek egy része elhatárolta magát a Nyilatkozattól,20 elôrevetítve ezzel a késôbbi fejleményeket. A kulturális autonómia és a kolozsvári magyar egyetem visszaállítása ugyanis elfogadhatatlan Románia hagyományos Erdély-politikája szempontjából. A román politikai és kulturális elit döntô többsége mindenféle "autonómiát" ma is szeparatizmusként értékel. Így érthetô tehát, hogy a román sajtó 1990 után jobbik esetben hallgat errôl az eseményrôl, rosszabbik esetben a budapesti nyilatkozat magyar aláíróit irredentáknak, román aláíróit pedig hazaárulókként bélyegzi meg.21

Mindebbôl egyértelmûen következik, hogy Románia Erdély-politikájában 1989 után sem történt jelentôs fordulat. A stratégia megmaradt, de a taktikán változtatni kellett, mert megváltozott a világ, és Romániának – ha nem akar teljesen elszigetelôdni, vagy ami rosszabb, az euroatlanti tömbön kívül esô régiók valamelyikéhez csatlakozni – legalábbis formálisan alkalmazkodnia kellett a mai Nyugathoz. Vagyis le kellett mondania a durva és nyílt erôszak alkalmazásáról. Ehelyett a "finomabb" módszerek alkalmazására került sor. 1989 óta Románia Erdély-politikájának leginkább alkalmazott módszere a különbözô nemzeti és vallási közösségek egymásra való uszítása volt. E módszer sikerét a román nemzetépítô mitológiák (a román nép egysége, az "idegenek" szerepe a román történelemben, a magyarokról, zsidókról kialakított sablonképek, a Románia elleni nemzetközi összeesküvés mítosza stb.) elterjedése biztosította. A szászok óriási mértékû kivándorlása után az erdélyi hagyományokat jelenleg leginkább a magyarok és a görög katolikus románok képviselik. Elsôsorban e két közösség ellen kellett tehát hadjáratot indítani. És ez a hadjárat már 1990 januárjának elsô napjaiban megkezdôdött.

Az erdélyi magyarokkal szemben a régóta bevált taktikát alkalmazták. A román sajtó és a politikai elit (szinte kivétel nélkül) a románságot ismét a magyar revizionizmussal riogatta, és az erdélyi magyarok bárminemû jogos követelését szeparatizmusnak minôsítette. E propaganda szerint egy magyar nyelvû gimnázium létrehozása is fontos lépést jelentett Erdély Magyarországhoz való csatolása felé. 1990 elsô napjaitól kezdve naponta jelentek meg az újságokban a Romániától nyugatabbra elfogadhatatlan stílusú gyûlöletet szító, uszító cikkek. A formailag megszüntetett Securitate tisztjei is mûködésbe léptek, és minden valószínûség szerint ôk szervezték meg Marosvásárhely "fekete márciusát". Néhány nappal a marosvásárhelyi események után hivatalosan is megalakult a Román Hírszerzô Szolgálat (SRI), amely mesteri módon ûzi ma is a nagy román hagyományokkal rendelkezô információs diverziót, a félretájékoztatást, a dezinformálást. A SRI évrôl évre kiadott valamennyi jelentése a Romániát fenyegetô legfôbb veszélyek között sorolja fel a "szeparatizmust", a "magyar revizionizmust".

Az 1996. novemberi romániai választások idején a vesztésre álló Iliescu elnök, aki mindaddig óvakodott az "erôteljesebb" fogalmazásoktól, november 9-én Gyulafehérváron beszédet tartott, amelyben kifejtette, hogy legfôbb érdemének azt tekinti, hogy megvédelmezte az ország területi integritását, miközben országok hullottak szét. Azzal vádolta Constantinescut, hogy a magyarok szavazatainak megnyerése érdekében olyan kompromisszumot kötött az RMDSZ-szel, amely a román állam egységét és területi integritását fenyegeti, hiszen köztudott, hogy az RMDSZ egyes vezetôi etnikai elvû területi autonómiáról, tehát Románia föderalizálásáról beszélnek.22 A választások második fordulója elôtt engedélyezte, hogy választási stábja az utolsó aduhoz, a "magyar veszélyhez" folyamodjék. Több központi lapban két térképet tettek közzé egy választási felhívás kíséretében. Az egyik térképet Samuel Huntington Romániában nagy port felkavaró A civilizációk konfliktusa c. mûvébôl emelték ki, amely térkép a nyugati kultúrkör Erdélyt Románia többi részétôl elválasztó keleti határait jelöli ki, a másik térkép az elsô forduló választási eredményeit ábrázolta. A két térkép kísértetiesen fedi egymást. A választási felhívás a következôképpen hangzott: "Nézzetek az elsô térképre! A Samuel Huntington által a Foreign Affairs c. lapban publikált, immár híres, A civilizációk konfliktusa c. tanulmány melléklete. Mint ahogyan könnyen észrevehetô, országunk határvonalát a hegyekre viszik át, Erdélyt elválasztják Románia testétôl. Nézzetek most a második térképre, amelyet a Libertatea c. újság készített a választások után. Észreveszitek az azonosságot? A november 3-i választások kirajzolják azt, amit már régóta elôkészítenek bizonyos körök: az ország föderalizálását, Erdély autonóm területként való kiragadását. Amikor november 17-én szavazni fogtok, gondoljatok erre a térképre. És igazítsátok ki, amit még ki lehet igazítani. Most!"23

Iliescu elveszítette a második fordulót, ami azt jelentette, hogy az erdélyi románok vagy nem hittek már eléggé a föderalizáció veszélyében, vagy nem féltek már a föderalizációtól sem.

A felületesen ítélôk, a mindig minden áron simulni akarók az új kormány megalakulásakor, amelyben az RMDSZ is szerepet vállalt (hogy a kisebbik rosszat vállalja), úgy vélték, akárcsak az 1989. decemberi események után, hogy fordulat következik be a román állam Erdély-politikájában, esetleg magyarságpolitikájában is. Az események azonban bebizonyították, hogy a jelenlegi román koalíciós pártokban sincs semmiféle hajlandóság arra, hogy tiszteletben tartsák azokat a megállapodásokat, amelyeket alkalmi szövetségesükkel, az RMDSZ-szel kötöttek. A Ciorbea-kormány által kibocsátott két, a helyi közigazgatásra és az oktatásra vonatkozó sürgôsségi kormányrendeletet a román parlament mindeddig nem fogadta el, és minden valószínûség szerint nem is fogja elfogadni. Ezt a sürgôsségi kormányrendeleteket kibocsátó Ciorbea-kormány is elôre láthatta. A látszatintézkedések azt a célt szolgálták, hogy az 1997. júliusi NATO-csúcs elôtt a csatlakozásban reménykedô román kormány kedvezô színekben szerepeljen az euroatlanti államok színe elôtt. Még Victor Ciorbea volt miniszterelnök jóhiszemûsége is kétségbe vonható. Ugyanis 1997. április 28-án Brüsszelben a következôket mondta:

"Olyan ország vagyunk, amely gyakorlatilag megoldotta a határok kérdését. A mi országunk pozitív módon oldotta meg a kisebbségek kérdését egy példaszerû etnikumközi és felekezeti együttélést szentesítve. Az a tény, hogy a magyar kisebbség – a legjelentôsebb romániai kisebbség – pártja részt vesz mellettünk a kormányzásban, miniszteri, államtitkári, prefektusi és alprefektusi tisztségekkel rendelkezve, bizonyítja ezt a dolgot. Egyébként most két napja az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése döntést hozott Strasbourgban Románia monitorizálásának megszüntetésérôl. Ilyen értelemben meg kell jegyeznem, hogy folyamatban van az oktatási törvény módosítása az anyanyelven való oktatás megvalósítása céljából; megtörtént a magyar, német, zsidó közösségi javak visszaadása" (kiemelés a szerzôtôl).24 Mint közismert, a magyar közösségi és egyházi javak visszaadására mindmáig nem került sor.

Ugyanilyen taktikai okokkal magyarázhatók azok a román kormányzati, Budapesten és Bukarestben hangoztatott ígéretek is, amelyek egy önálló magyar nyelvû egyetem felállítására vonatkoztak. 1996 novembere után úgy tûnt, hogy némi elôrelépés fog történni ezen a téren is. A december 10-én ismertetett 2000-ig terjedô kormányzati idôszak hosszú távú programjában a következô szöveg található: "El lesznek távolítva az anyanyelvû technikai és szakoktatásra – az egyetemi oktatással bezárólag – vonatkozó korlátozások, kijelölve a szükséges pénzügyi forrásokat. Ismét biztosítani fogják azt a jogot, hogy a felsôoktatásban a felvételi vizsga az iskolázás során használt nyelven történjék." Ez az ígéret – elméletileg – meg is valósult az oktatási törvényt módosító 1997/36. sz. sürgôsségi kormányrendelet hatályba lépésével. Gyakorlatilag azonban ez a kormányrendelet nem lépett hatályba, és jelenleg szinte semmiféle esély sincs arra, hogy a parlament elfogadja. Tehát mindazon ígéretek, amelyek az önálló romániai magyar egyetem létrehozásával kapcsolatban a román kormány részérôl mindeddig elhangzottak, minden fedezetet nélkülöztek.

Hogy egy önálló erdélyi magyar egyetem létjogosultságának kérdése nem lehet vita tárgya a romániai magyar közösségen belül, azzal tulajdonképpen szinte valamennyi romániai magyar értelmiségi egyetért. Az RMDSZ már megalakulásakor alapvetô célként hirdette meg az anyanyelvi oktatáshoz való jog érvényesítését – az óvodától az egyetemig. Az RMDSZ vezetôi számtalan alkalommal kijelentették, hogy az RMDSZ semmiképpen sem mond le egy önálló romániai magyar egyetem lérehozásáról. A romániai magyarság döntô többségének véleménye szerint azonban az önálló magyar egyetem központi székhelyének otthont nyújtó város kijelölése sem lehet vita tárgya: a romániai magyarság érzelmi, de nemcsak érzelmi, hanem történelmi, földrajzi, közlekedési, informacionális, infrastrukturális stb. okok miatt is ragaszkodik Kolozsvárhoz. Egy kolozsvári magyar egyetem a romániai magyarság tudatában nem az akármilyen romániai magyar egyetemet, hanem az erdélyi magyarság egyenjogúságának, tekintélyének, méltóságának, fejlôdési esélyeinek biztosítékát, szimbólumát jelenti. Ennek ellenére egyes politikai erôk megkísérelték, hogy a magyarságon belül is vitákat kezdeményezzenek a magyar nyelvû egyetem kérdésérôl. Ezek a viták tulajdonképpen csak arra szolgáltak, hogy a felelôsséget a román kormányzatról áthárítsák a magyar közösségre. A román politikusok és egyes magyar közéleti személyiségek által javasolt "multikulturális egyetem" vagy a "tagozatosítás mint elsô lépés" csak a kérdés megkerülése, a magyar nyelvû egyetem divatos formába öltöztetett elutasítása volt. Dáné Tibor fogalmazása szerint: "A multikulturalitás és a tagozatosítás pedig nem más, mint nemzetiségi mûveltségünkhöz és anyanyelvünkhöz való vitathatatlan emberi jogunk elleni agresszió, a román nemzetiségi szupremáció nyílt jelenléte és a bármikor megindítható rejtett vagy kevésbé rejtett felszámolás pilléreinek fenntartása."25

A román görög katolikusokkal szemben sem változott meg a román állam politikája, ugyanis – képmutató módon – az ortodox és a görög katolikus egyházra bízta, hogy rendezzék a vitás kérdéseket. 1948-ban a román állam az ortodoxoknak adományozta a görög katolikus templomokat, most ugyanaz az állam az ortodox egyházra bízta, hogy visszaadja a görög katolikus egyháznak ezeket a templomokat – ha akarja. Az ortodox egyház pedig nem akarja. Az ortodox álláspont – röviden – a következô:

1700-ban a katolikus egyház, élve a történelmi körülményekkel, 38 ortodox esperes és pap közremûködésével létrehozta a Rómával egyesült bizánci szertartású egyházat. Az ortodox hívôk ellenállását a világi hatalom leverte. Utána üldözni kezdték az ortodoxokat, az üldözés hosszú és fájdalmas volt.

1948-ban az ortodox egyház, élve a történelmi körülményekkel, 37 görög katolikus esperes és pap közremûködésével a tôle elszakított híveket visszaterelte az ortodox egyház kebelébe. A görög katolikusok ellenállását a világi hatalom elnyomta. Üldözni kezdték a görög katolikusokat, az üldözés hosszú és fájdalmas volt, de nemcsak a görög katolikusokat üldözték, hanem az ortodoxokat is. Több mint 21 200 ortodox papot ítéltek el politikailag.

Az 1948. december 2-i 358. sz. dekrétum világosan kimondja, hogy a templomok és parókiák nem mennek át az állam tulajdonába. Tehát az állam, amely sohasem volt tulajdonos, nem adhatja azokat vissza. A tulajdonos nem az ortodox egyház, tehát az sem adhatja vissza. A templomok és parókiák a hívek tulajdonát képezik, azok a templomokkal együtt tértek vissza az ortodox egyház kebelébe, és többségükben jelenleg is ott akarnak maradni a templomaikkal együtt.26

A görög katolikus egyházjog szerint azonban a templomok nem a hívek, hanem az egyház tulajdonát képezik. Az állam vette el, az államnak kell visszaszolgáltatnia ezeket: "restitutio in integrum". Megoldás mindeddig nem született. A görög katolikus egyház visszakapta ugyan hajdani javainak egy részét és néhány templomot (többek között a balázsfalvi érsekség épületét is), de ez sem ment simán. Sok esetben véres összecsapásokra került sor, mikor a görög katolikus hívôk megkísérelték visszafoglalni hajdani templomaikat. Ilyen botrányos összecsapás történt legutóbb 1998 júniusában is, mikor a görög katolikusok visszafoglalták a bíróság által nekik ítélt hajdani kolozsvári minorita templomot. Minden olyan kísérletre, amely a kérdés parlament általi rendezésére irányult, a sajtó és a parlamenti képviselôk egy részének dühödt kirohanása volt a válasz.

Számos kísérlet történt a magyarok és a román görög katolikus egyház egymás elleni uszítására is. Ezek a kísérletek többnyire sikertelenek maradtak,27 de a legutóbbi székelyudvarhelyi csereháti események arra utalnak, hogy ez a diverzió sikerrel járhat a jövôben.

Az eset dióhéjban: A székelyudvarhelyi önkormányzat egy svájci alapítvány rendelkezésére bocsátotta a város tulajdonát képezô "Cserehátot" arra a célra, hogy az alapítvány ott egy otthont építsen fogyatékos gyermekek részére. Az alapítvány azután az épületet a Szeplôtelen Szív görög katolikus kongregációnak adományozta, amely – állítólag – árvaházat akar ott mûködtetni. A város nem nyugodott bele ebbe a döntésbe, amelynek eredménye a város etnikai összetételének megváltoztatása lehet, és különbözô megmozdulásokat kezdeményezett. A Vãcãroiu-kormány egy kormányrendelettel elvette a várostól a kérdéses területet, a Ciorbea-kormány egy másik rendelettel hatálytalanította az elôzô rendeletet. A görög katolikus apácák beköltöztek az épületbe, a helybeliek eltávolították ôket onnan. A kormány közbelépett és az apácákat csendôri karhatalommal visszaköltöztették az épületbe. Jelenleg peres eljárások folynak pro és kontra, megoldás nincs.

Az események háttere rendkívülien zavaros. Úgy tûnik, hogy a történéseket ugyanaz a sötét hatalom irányítja, mint annak idején a marosvásárhelyi eseményeket. Nem érdektelen talán idézni néhány részletet Dan Oprescu, a Kisebbségvédelmi Minisztérium fôosztályvezetôjének egyik jelentésébôl:

"Egy lényegében helyi, sôt papi, kezdetben jelentéktelen kérdést – feltehetôen szakemberek – olyan diverzióvá változtattak, amely elôidézheti azt a veszélyt, hogy a székelység, a romániai magyarság, sôt Románia is kompromittálódik. Úgy tûnik, hogy a cél a jelenlegi euroatlanti integrációs kísérletek megszakítása, valamint a közeledés a hajdani Szovjetunió által dominált érdek- és befolyási övezethez. A dráma (néha komédia), amely jelenleg Székelyudvarhelyen játszódik le, az, hogy egy olyan közösség megnyilvánulását, amely szélsôségesen a helyi problémákra összpontosítja a figyelmét, egyes érdekcsoportok a romániai magyarság jellemzésére használják fel.

Az én benyomásom az, hogy a Kongregáció apácáit kirakatként, de rendkívülien megfelelô kirakatként használják fel. Az errôl az esetrôl rajzolt kép a következô: a székely vadállatok nem hagyják a szegény nôvérkéket, hogy gondoskodjanak az árvákról és a fogyatékos gyermekekrôl, mert a székelyek magyarok, a magyarok pedig sovének és románellenesek és általában szívtelenek (miután el akarják ûzni a Szeplôtelen Szív Kongregáció szeráfi apácáit).

A jelenlegi feszültségek megoldása nem jogi vagy erkölcsi ügy, hanem kiemelkedôen politikai probléma, amely nem csak az RMDSZ-re tartozik, hanem valamennyi romániai demokratikus erôre. Véleményem szerint a székelyudvarhelyi eset nagyon súlyos ügy, és a megoldását nem lehet halogatni."

"Elképzelhetô, hogy a hajdani Securitate pénzérôl van szó, vagy egészen egyszerûen piszkos pénzrôl stb. Mondjuk, hogy a pénz Svájcból jön, és az írások szerint az épületre 7 millió dollárt költöttek. Tételezzük azt is fel, hogy az építkezés a valóságban csak 5 millió dollárba került. Rögtöni nyereség: 2 millió dollár. Tételezzük még azt is fel, hogy azt az épületet nem a fogyatékos gyermekek számára építették, hanem a valóságban egy görög katolikus papnevelô intézetrôl van szó. Továbbá tételezzük azt is fel, hogy a Vatikán hajlandó még vagy 5 millió dollárt fizetni az épületért, ha a görög katolikusok lesznek jog szerinti tulajdonosai. Elônyök: pénzmosás és még néhány millió dolláros nyereség is."28

Az erdélyi német közösség ma már nem játszik jelentôs szerepet Erdélyben. A kivándorlás következtében kb. 90 000 fôre csökkent közösség már csak fennmaradásáért küzd. A szászok által üresen hagyott településeket a románok és a magyarok nem tudták benépesíteni, ma már sok olyan hajdani szász település van, amelynek egész vagy többségi lakosságát a cigányság képezi. A hajdan virágzó falvak elromosodtak, a földeket alig mûvelik. Az állapotokat talán Adolf Armbruster szász szerzô érzékelteti a legjobban, aki szerint egy mai dél-erdélyi utazás "a horror- vagy tudományos-fantasztikus filmek idôgépe rémálmának képzetét idézi fel". Ijesztô különbség van a középkort idézô szász épületek és a jelenlegi valóság között. Mielôtt "szelíden és bársonykesztyûvel" elûzték volna a szászokat Erdélybôl, már elûzték ôket "a nemzeti történelemkönyvekbôl és a Kárpátokon túli románság kollektív tudatából". Mindeddig egyetlen román monográfiát sem írtak az erdélyi szászokról. A szászok nélkül Erdély sohasem lesz többé az az Erdély, amely a románok számára is annyira drága volt.29

Kísérletek történtek az erdélyi magyarok és erdélyi németek egymásra uszítására is, egyelôre "eredmények" nélkül.

A romakérdést – akárcsak a térség többi állama – a román állam nem tudja megfelelô módon kezelni. A különbözô romániai településeken 1989 óta számos véres konfliktus robbant ki. A romákkal kapcsolatban mindenesetre megállapítható, hogy az erdélyi romák igen nagy mértékben különböznek a Kárpátokon túli romáktól. Az erdélyi romák öntudatosabbak, anyagi helyzetük is jobb, tekintélyes részük magyar anyanyelvû. A magyar anyanyelvû romák a magyarokhoz érzik magukat közelebb, a marosvásárhelyi romák például 1990 márciusában a magyarok mellé álltak.

A romákat szintén megpróbálják a magyarok ellen uszítani. E szándék eszköze elsôsorban Mãdãlin Voicu (a nagy hegedûmûvész Ion Voicu fia), a roma közösség parlamenti képviselôje. Egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy a parlamentben vagy sajtónyilatkozataiban ne foglaljon állást a magyarok "túlzott" követelései ellen.30 Ugyanakkor úgy tûnik, hogy ez az uszítás is sikertelen.

Az utóbbi években megszaporodott azon tanulmányok száma, amelyek az úgynevezett "erdélyi kérdéssel" foglalkoznak. Valamennyi tanulmány elsôsorban a csakis Erdélyre jellemzô sajátosságok meghatározásával foglalkozik, és arra a kérdésre próbál választ találni, hogy miképpen alakul Erdély sorsa a jelenlegi körülmények között az elôre látható jövô perspektívájában. A tanulmányok szerzôi túlnyomó részben magyarok, de – fôleg az 1996-i választások után – román szerzôk is határozott érdeklôdést tanúsítanak e kérdés iránt. 1997 végén az Erdélyben megjelenô Magyar Kisebbség c. nemzetpolitikai szemle Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés c. tanulmányának31 közzétételével széles körû vitát kezdeményezett.32 A tanulmányt a marosvásárhelyi székhelyû Pro Europa Liga román nyelven is közzétette ALTERA c. folyóiratának idei 8. számában. Június 4-én a Liga kerekasztal-beszélgetést is szervezett e kérdéssel kapcsolatban, amelynek moderátora a Pro Europa Liga társelnöke, Smaranda Enache volt.33

Hogy a román állam Erdély-politikájában a jövôben jelentôs fordulat következzék be, arra csekély az esély. Ez csak abban az esetben következhetne be, ha az egész román társadalom megváltozna, vagy legalábbis az erdélyi románság erôteljesen igényelné azt. Erre azonban csekély remény van. Ugyanis a román társadalom, amelyben továbbra is a hajdani Ókirályság elitje játszik vezetô szerepet, 1989, sôt 1996 után sem változott meg érzékelhetôen. Stelian Tãnase író, a Sfera politicii c. akadémikus jellegû lap fôszerkesztôje szerint a jelenlegi román társadalmat a következô fôbûnök jellemzik:

"1. A társadalom összetételét a falu uralja: innen következik a paternalizmus, a rokoni kapcsolatokra épülô társadalom, a szomszédság, az ugyanabból a faluból való származás elônyben részesítése, a klán, gazda-kliens viszony stb.

2. Az ilyen szerkezetû társadalom az »identitás« és »sajátosság« mítoszára épül, nyelvezete etnikai jellegû, izolacionista, nacionalista, xenofób. Még mindig uralkodik az a szemlélet, amely a »nemzetközi összeesküvés«, »nem áruljuk ki az országot«; a Nyugat dekadens, Amerika korrumpál stb. állításokban, jelszavakban nyilvánul meg.

3. Még mindig uralkodik a kommunista szemlélet is: az alkotmány nem garantálja a tulajdont, a tulajdon visszaadása késlekedik, a reformokat fékezik stb.

4. A középosztály hiánya.

5. A régi apparátus fennmaradása. Tíz év alatt sem lehetett helyettesíteni."34

"A román közélet nem intézményekre, tehát jogszabályokra is, hanem személyekre épül. A törvénynek, a szabályozásnak, a szabálynak nincs nagy szerepe a román társadalomban. Fontosabb az, hogy ismerj valakit valamelyik minisztériumban, mint a jó törvény, mert azzal nem lehet mit kezdeni, még a bíróságokon sem. És így jobb, ha van egy miniszter, aki barátod, aki aláír egy szerzôdést, engedélyt, vagy megold számodra egy problémát. Ezeket a személyes kapcsolatokat sokkal többre értékelik, mint az intézményeket, ami azt mutatja, hogy még csak a reform kezdeti szakaszánál tartunk."35

Románia jövôjérôl pedig Tãnase a következôképpen vélekedik:

"Kérdés: A folyamat visszafordíthatatlan?

Válasz: Egyes országokban igen, de Romániában nem visszafordíthatatlan. Románia még nem jutott fel a hegy csúcsára, hogy áttérjen a másik oldalra. Egy 8000 méter magas hegyen Románia még csak az 1000 méteres magasságban van. Románia még nincs a demokratikus folyamatok visszafordíthatatlanságának fázisában. Ezen a lejtôn – és ez a leghihetôbb – Romániában egy autoritárius politikai rendszer fog kormányozni, így történik ez '90 óta, ami általában a társadalmi struktúra és a mentalitás következménye, de az általuk létrehozott törvényhozási kereté is. Románia egyre inkább oligarchikus jellegûvé válik abban az értelemben, hogy az elitek magukba zárkóznak – a gazdasági elitek és a közigazgatási elitek közötti kommunikáció elég jó, de eltávolodtak a társadalomtól. A politikai rendszer eléggé zárt Romániában, és ezért mondtam azt, miszerint a leghihetôbb az, hogy nem válunk egy olyan polgári típusú köztársasággá, mint amilyen, hogy úgy mondjam, a spanyol. Inkább egy dél-amerikai típusú tekintélyelvû rendszer felé haladunk, és ez valószínûleg eltart vagy egy fél évszázadig. Kedvezô helyzetben egy fél évszázad múlva, a társadalom átrétegzôdése után, lehetséges, hogy egy demokratikusabb úton indulunk meg. Nem hiszem, hogy átugorhatjuk az átmenetet. A román kormány, úgy lehetne mondani, hogy paradoxális módon, nem arra bátorítja a társadalmat, hogy függetlenítse magát az államtól. Ellenkezôleg: az 1997-es év a centralizálás, a közigazgatás centralizálása, a költségvetés és a költségvetés forrásainak szélsôséges centralizálása évének bizonyult. Ez figyelhetô meg a pártokban is, ahol a vezetô csoport dinamikus, operatív, határozatokat hoz, miközben a párt többi része passzív tömeg marad, amelynek senki sem kéri ki a véleményét."36

A román társadalomnak, ha valóban át kívánna alakulni, szakítania kellene jelenlegi történelemszemléletével, nem történelmi tényekként, hanem történelmi mítoszokként kellene kezelnie történelmi mítoszait. Ugyanis ezek a mítoszok, amelyek rendkívülien hasznosak voltak 1920-ig, Nagy-Románia létrehozásáig, ma már rendkívülien káros hatásúak és hátráltatják Románia nyugat-európai integrációját. Nyilvánvaló, hogy az ifjúság nevelésénél kellene kezdeni, de a romániai történelemtankönyvekben 1998-ban sem volt megfigyelhetô változás. Ugyanazon izolacionista, "protokron" szemlélet uralkodik bennük, mint 1989 elôtt. Egy szó sem szerepel bennük a nyugati hatásokról, a Nyugatra utazó fiatal bojárok szerepérôl, a nyugat-európai "formák" átvételérôl, a "tartalom nélküli formákról". A történelmi sikertelenségek miatt a történelemtankönyvek ma is csupán a nagyhatalmakra hárítják a felelôsséget.37 Arról nem is beszélve, hogy Erdéllyel kapcsolatosan szinte teljes mértékben hallgatnak a magyarok és szászok szerepérôl.

Ami pedig az erdélyi románságot illeti, az utóbbi idôben több olyan írás jelent meg, amelyek jelzik, hogy az erdélyi románok is elégedetlenek.38 Úgy vélem, hogy minden elfogultság nélkül megállapítható: a Kárpátokon túli Románia – akárcsak a többi bizánci kultúrájú ország – rosszul sáfárkodott az 1920-ban rábízott területekkel. Ezt már nemcsak mi magyarok hangoztatjuk, hanem egyes román értelmiségiek is ráébredtek erre: "Ritkán esik meg a történelem folyamán, hogy kulturális mutációk geopolitikai mutációkhoz vezessenek. Közép-Európa nagyrészt orosz zsarnokság alá került, mégsem vesztette el identitását. Csakhogy Közép-Európa peremzónái, Erdély, Horvátország, Szlovénia, Galícia függô helyzetben voltak az ôket bekebelezô államok általános fejlôdési irányától. És ez Erdély tragédiája."39

Ez a hangulatváltozás azonban erôtlen, egyelôre nem kap még hangot a politikai életben. Nem érdektelen talán, ha befejezésként egy másik erdélyi román szerzô véleményét is idézzük a mai erdélyi állapotokról, Románia mai Erdély-politikájáról:

"A posztkommunizmus utóbbi éveiben makacsul felvetôdik Romániában egy kérdés: létezik-e ma a román mentalitásnak egy erdélyi modellje? És: lehet-e rálicitálni erre a modellre mint megoldásra, szemben azzal a majdnem általános zûrzavarral, fellazulással, amely még az átmenet és a »piacdemokrácia« lábadozásában leledzô társadalmunkat jellemzi?" – indítja eszmefuttatását a szerzô.

A szerzô szerint a román világ e modelljérôl valóban lehet beszélni, de csak múlt idôben, bizonyos nosztalgiával, esetleg beletörôdéssel. Mert: "Van egy 1918 elôtti és van egy 1918 utáni Erdély. Az elôbbire a közép-európai Habsburg-féle modell volt jellemzô, az utóbbira e modell egyféle átalakulása, hibridizálódása egyéb »ókirályságbeli« (ahogyan ezt még ma is nevezik) színezetû politikai, gazdasági, kereskedelmi, kulturális és fôleg közigazgatási elemekkel való keveredés révén. Ezek az elemek egy másik típusú civilizációhoz tartoztak, amely kevésbé igényes, kevésbé szigorú erkölcsû volt és mindenképpen jobban hajlott az értékek megegyezéses alapon való kezelése és relativizálása felé.

A különbségek nem csak ennyire korlátozódnak. mert továbbá létezik egy két világháború közötti Erdély, amelyre a falusi és városi magasabb életszínvonal, az etnikai sokszínûség, valamint a társadalmi magatartás és a mindennapi mentalitás homogenitása volt jellemzô, és egy háború utáni Erdély, amelyet elszegényítettek és marginalizáltak, és amelyet alávetettek – mint Románia többi tartományát is – ugyanannak a tömegesítési folyamatnak, amely együtt járt nemcsak a gazdasági és építészeti sajátosságok megsemmisítésével, hanem egy agresszív demográfiai keveréssel is a Dej- és Ceausescu-féle kommunizmus nagy ipari központjaiba (Brassó, Szeben, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy stb.) irányuló olténiai és moldvai lakosok masszív »importja« révén. Ennek eredménye a különbözô román lakosok és mentalitások, szokások és együttélési készségek összekeveredése, amelyet a szászok '70–'80-as évekbeli masszív kivándorlása a kétességig egyszerûsít.

Ez a »kétes« Erdély létezik ma is, a dolgok nem változhatnak meg egy éjszaka alatt, és a modell, amelyet képvisel – ha még képvisel –, mindenképpen egy rejtett, eltorzított, majdnem porrá zúzott modell. Ezt a modellt, amennyiben még létezik, és amely a bánságival egészül ki (amely egész sor sajátosságban különbözik az erdélyitôl), eltakarta azon »gyôzelmek« salakja, amely gyôzelmeket a szovjet bolsevizmus és a román nemzetikommunizmus aratott a civil társadalom, a tulajdonérzék és az egyéni szabadság fölött. Ezért, mindenek elôtt, jelenleg ki kellene kotorni és történelmileg, társadalmilag és politikailag restaurálni kellene. Szerkezeti, vallási, kulturális, intézményi és civil síkon szintén.

Van egy olyan temperamentum, karakter, nevelôdési és reagálási típus, a hagyományoknak egy olyan tudata, egy olyan ambíció és munkamorál, amely jellemzô az erdélyi lakosra, és amelyet a jelenlegi román társadalomnak – amelyre sajnos egy gyors balkanizálódási folyamat és a giccs »posztmodern« formáira való hajlandóság jellemez – nem volna szabad figyelmen kívül hagynia annyi felelôtlen könnyedséggel, hanem vissza kellene szereznie, legalább elméletileg. Azt hiszem, megengedhetetlenül szkeptikusoknak bizonyulnánk, ha azt mondanók, hogy ezen a téren már semmit sem lehet tenni és az erdélyi civilizáció régi modelljét nem lehet visszaállítani. Túlságosan kényelmes megoldás lenne ez. De nem mentség.

A valóságban a mai Románia Erdélyért szinte semmit sem tesz, sem központi, sem helyi szinten. Erdély – ez a nagy román tartomány, amely még ôrzi emlékezetében a nyugati civilizáció eszményeit – továbbra is egy bódult, toldozó-foltozó, ingadozó politika áldozata, olyan politikáé, amely, mivel nincsenek hosszú távú regionális projektjei, a tisztánlátást is nélkülözi. Erdély továbbra is egy nagy, stratégiai jelentôségû román tartomány, amelynek europolitikai jelentôségét nem fogják fel és nem veszik komolyan, zavaros és dadogó történelemkönyvekkel, csodálatos, romosodó építészeti mûemlékekkel, elhagyott és cigányok által tönkretett falvakkal, mesterségesen szított vallási konfliktusokkal, harácsoló, középszerû, mûveletlen politikusokkal, akikbôl hiányzik az ahhoz a román közösséghez való tartozás tudata, amelyre tartósan rányomta bélyegét a nyugati világ modellje.

Mindennek a teteje, hogy ma nagyképû politikai és kulturális világunk felsôbbrendûséggel és furfangosan arról beszél és hangoskodik, hogy mit kellene tennünk, miközben úgy tûnik, hogy éppen az erdélyi modellt hagyja ki a jövô európai román világából. Mennyi politikai ügyetlenség, kulturális vakság és mennyire aljas politikai számítások rejtôznek e mögött? Nem kellene-e vajon, hogy a barátom, Adrian Hamzea ismét eszünkbe juttassa egyik mondását, amely viharos diákifjúsága idején az Andrei Saguna Gimnáziumban – a két világháború közötti Románia egyik legjobb gimnáziumában – hangzott el, miszerint: vajon Európa nem olyan valami, ami a brassói Fekete Templom mögött ér véget?"40

Jegyzetek

1 Az 1923-as alkotmány a Gyulafehérvári Nemzetgyûlés Határozatának csak az I. pontját – az "egyesülést" – fogadta el. A III. pontot, amely "az új román állam felépítésének alapvetô elveként" többek között meghirdette, hogy "Teljes nemzeti szabadság valamennyi együttélô nép számára. Mindegyik nép saját nyelvén fogja képezni és igazgatni önmagát, saját anyanyelvén bíráskodik a kebelébe választott egyének által" stb. – figyelembe sem vette.

2 "A regionalizmus érzülete elítéltetik, mint ami az új alkotmány betûjének ellentmond. Gyakorlása állam elleni bûntettnek számít." (Raportul la antreproiectul de Constitutie. Bukarest 1922. 7.). Idézi Balázs Sándor: Az 1923-as alkotmány – kisebbségi szemmel. Kelet–Nyugat (Nagyvárad) I. évf. 25. sz., 1990. július 27.

3 Vö. Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Magyar Kisebbség, Új sorozat, IV. évfolyam – 1998. 1. (11.) sz.

4 Így történhet meg, hogy ma egy átlag románt éppen annyira sért pl. az, ha a román nép kontinuitásában kételkedünk, mint egy vallásos embert sértene, ha vallásának egyik dogmáját kétségbe vonnánk. Ez a szemlélet ma is uralkodik, ezt tükrözi a jelenlegi román alkotmány is.

5 Vö. Tóth Sándor: Néhány román paradoxonról. Magyar Kisebbség 1998. 1. (11.) sz.

6 Vö. Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4; Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. 164.

7 Erdély mindkét román elnevezése "Ardeal" és "Transilvania" magyar eredetû. A "Transilvania" latin elnevezés is magyarcentrista kifejezés, mivel ez a terület Magyarország felôl nézve "erdôn túli tartomány", Havasalföld és Moldova felôl nézve "hegyen túli tartomány" lenne.

8 Glatz Ferenc: "A bizantinológia kifejlôdése a század elsô évtizedeiben egy, a nyugati keresztény társadalmaktól szerkezetében, politikai intézményeiben, gondolatvilágában teljesen eltérô kultúrát hoz a közösség elé. Ez esetben is szakaszos a fejlôdés: elôször a könnyen érzékelhetô kulturális-politikai különbségek tárulkoznak fel (bizánci kereszténység, centralista-despotikus uralmi formák stb.), majd a gazdasági eltérések (birtokszerkezet) s végül a társadalom szervezôdése." Lásd Hajnal István: Technika, mûvelôdés. Tanulmányok. Bp. 1993. Bevezetô, 245.

9 Hajnal István: "A szokásszerûségnek társadalomstruktúrát képezô szerepe térítette el a nyugati fejlôdést az érett antik kultúrszerkezet végzetes következetességétôl. Ez a társadalomstruktúra hiányzik Bizáncban; ezért dolgozik a kultúrmechanizmus mind vékonyabb, elvontabb életanyaggal, mind nagyobb kihagyásokkal." Lásd Hajnal István: Technika, mûvelôdés. 259.

10 Ezeket a kísérleteket a román történészek nagy többsége "elnemzettelenítô" törekvéseknek minôsíti, mivel szerintük arra irányultak, hogy megbontsák a román nép, sôt "nemzet" egységét.

11 Pl. a telekkönyvrendszer. A hajdani Ókirályságban mindmáig nem létezik.

12 A korrupt ókirályságbeli közigazgatáshoz nem tudott hozzászokni az erdélyi románság. Ez magyarázza meg például azt, hogy a Moldvában született Vasgárda nem Moldvában és Havasalföldön, hanem Erdély románlakta megyéiben kapta a legtöbb szavazatot az 1937-es választások alkalmával. A Vasgárda ugyanis meghirdette a korrupció felszámolását. Ugyanezekben a megyékben szerzett többséget 1996-ban Constantinescu elnök és a Román Demokratikus Konvenció is.

13 A román görög katolikus egyházat 1948-ban rendeletileg felszámolták, "egyesítették" a román ortodox egyházzal. A felszámolást el nem ismerô görög katolikus papokat bebörtönözték. 1990 után az állam ismét elismeri a görög katolikus egyházat, amely egyre erôsebbé válik, annak ellenére, hogy a jelenlegi román állam leplezetlenül az ortodox egyház mellett áll.

14 Vö. Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã (Történelem és mítosz a románok tudatában). Humanitas, Bukarest 1997. 11–22.

15 "Formák tartalom nélkül – mondotta annak idején Titu Maiorescu, és igaza volt abban az értelemben, hogy a román társadalom és a mentalitások mélyre hatoló átalakulása sokkal nagyszabásúbb vállalkozás volt, mint a nyugati intézményeknek egy elit lelkesedése révén történô meghonosítása. A román társadalom nagy problémája közel száz évig, a kommunista sodródás okozta utat tévesztésig, a tartalomnak a formával való egyeztetése volt. Félig megnyert, félig elveszített fogadás..." Lásd Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. 16.

16 Antal G. László, Balogh Júlia, Bíró Gáspár, Borsi-Kálmán Béla, Csoóri Sándor, Für Lajos, Illyés Mária, Jeszenszky Géza, Keszthelyi Gyula, Kodolányi Gyula, Molnár Gusztáv.

17 Stelian Bãlãnescu (NSZK-beli Román Demokratikus Kör), Mihnea Berindei (Emberi Jogok Romániai Ligája), Ariadna Combes (Emberi Jogok Romániai Ligája), Mihail Korné (a Lupta c. emigráns román folyóirat igazgatója), Ion Vianu (Emberi Jogok Romániai Ligája), Dan Zamfirescu (Emberi Jogok Romániai Ligája, a Nemzeti Liberális Párt tagja).

18 Magyar Hírlap 1989. június 20. (preambulum nélkül) Teljes szöveg: Limes. Nemzetpolitikai szemle 1989. 1.

19 Pl. Paul Goma, Virgil Ierunca, Eugen Ionesco, Monica Lovinescu, I. Mihály.

20 Pl. Ion Ratiu, a Szabad Románok Világszövetsége (Uniunea Mondialã a Românilor Liberi) elnöke, aki késôbb a jelenlegi legerôsebb kormánypárt, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt alelnöke lett.

21 Pl. Nicolae Corbu: Az irredenták rögeszméje. Vremea 1994. március 3.; Traian Rates: Hohenzollern Mihály még nem határolta el magát a Budapesti Nyilatkozattól. Dimineata 1994. június 10.; Erdély prédaként! (összeállítás) Vocea României 1996. augusztus 13.

22 Vocea României 1996. november 11.

23 Adevãrul 1996. november 13.

24 Cronica românã 1997. május 1.

25 Dáné Tibor: Egyetemes esélytelenségünk záloga: a multikulturalitás. Romániai Magyar Szó 1998. augusztus 11.

26 Împãcare de ochii Lumii? Propunere concretã de reconciliere confesionalã (Látszatmegbékélés? Konkrét javaslat a felekezeti megbékélésre). Ziua 1997. május 3.

27 Az üldöztetés évei alatt a magyar római katolikus egyház testvéri segítséget nyújtott a román görög katolikus egyháznak. Több nagyvárosban a román görög katolikus hívek rendelkezésére bocsátotta egyes templomait. 1990 után ezekkel a templomokkal akarták kárpótolni a görög katolikusokat. Ezt a "megoldást" azonban Todea bíboros határozottan elutasította.

28 Közzétette az Interneten a székelyudvarhelyi önkormányzat.

29 Adolf Armbruster: Ardealul e mai trist... (Erdély szomorúbb...) Adevãrul 1996. október 19.

30 Pl. Mãdãlin Voicu képviselô: Romii sunt revoltati de pretentiile UDMR (A romákat felháborítják az RMDSZ igényei). Cronica românã 1997. július 26–27.

31 Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4.

32 A vitaanyag a Magyar Kisebbség 1998/1-es számában jelent meg. Szerzôk: András Péter, Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bíró Béla, Borbély Imre, Fábián Ernô, Lengyel László, Antonela Capelle-Pogãcean, Szilágyi Zsolt, Takács Ferenc, Tóth Sándor, valamint Kötô József és Schöpflin György.

33 Metz A. Márton: Tizenkét politológus összetanakodék... Erdélyrôl. Szabadság (Kolozsvár) 1998. június 24.

34 Adrian Marino: Esecul revolutiei? (A forradalom kudarca?) Cotidianul 1998. január 8.

35 Rodica Palade: "Rãul, ca si binele, se manifestã în conditii concrete" (Interjú Stelian Tãnase íróval). 22 1998. január 20–26.

36 Uo.

37 Dan Hera: Manualele de istorie (A történelemtankönyvek). 22 1998. július 28.–augusztus 3.

38 Pl. a Transilvania Jurnal c. brassói lap 1998. június 8-i költségvetési elemzése, amelybôl kiderül, hogy Erdély kisebb összeget kap az 1998-as büdzsébôl, mint Bukarest. Vagy Marius Oprea: Miért akarják az oltyánok megmenteni Erdélyt? Transilvania Jurnal 1998. április 30. (Magyar fordítás: Erdélyi Napló 1998. május 12.)

39 Dan Pavel: Balcanizarea Transilvaniei I. 22 1998. augusztus 4–10.

40 Gheorghe Crãciun: Modelul transilvan (Az erdélyi modell). Transilvania Jurnal 1998. április 25–26.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék