magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VI. ÉVFOLYAM - 2000. 1. (19.) SZÁM - Belsô választások
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Egyed Ákos

A román történetírás
az 1848-as magyar forradalomról
és a magyar-román nemzetiségi kérdésrôl

A román történetírás az 1848-as magyar forradalommal sokat foglalkozott és foglalkozik. Ennek egyszerû a magyarázata: az 1848-as román események szorosan kötôdtek a magyar forradalomhoz, Erdélyben pedig a magyar és román mozgalom a bonyolultságig összefonódott. Következésképpen fokozottan érvényes Erdélyre az a szabály, hogy a történetkutatásnak a másik félre is mindig oda kell figyelnie. Ha ezt elmulasztja, az egyoldalúság csapdáját aligha kerülheti el. Természetesen vonatkozik ez mind a magyar, mind a román és szász történetírásra. Ezúttal legyen szabad a román történetírásnak a magyar forradalommal és a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos nézeteire, vélekedéseire kitérnem. A dolog természeténél fogva áttekintésem csak vázlatos lehet. Azt is sietek elôre bocsátani, hogy csak a legjellemzôbb felfogásokat vettem tekintetbe.

Az 1848-as forradalmak óta eltelt másfél század folyamán a román történetírásban a magyar forradalommal kapcsolatban három fontosabb irányzatot vagy vonalat sikerült többé-kevésbé elkülöníteni.

1. Az elsô, máig a legerôsebb, a fôáram a román történeti tudat meghatározója, az erdélyi román forradalom egyik vezetôjének, Simion Barnutiunak az álláspontjából, elméletébôl és ideológiájából indult ki, s az utóbbi évtizedben, valamint a forradalom 150. évfordulóján megjelent kötetek és közlemények többsége szintén Barnutiu szellemében fogant. Ez az irányzat a megszületésekor és azóta mindig a magyar forradalmat a románságra veszélyesnek, ellenségesnek tartja. Ezt az álláspontot azóta sem adta fel. Ehhez a vonalhoz tartozott a két világháború közt mûködô Silviu Dragomir egyetemi tanár, a nemrég elhunyt Stefan Pascu és - valószínû sokak meglepetésére - ide kell sorolnunk David Prodan akadémikust is, aki pár éve halt meg.

A jelenleg mûködô, 1848 történetével foglalkozó kutatók ritka kivétellel, mind a fent említettek hatása alatt állanak, így George Maior, bukaresti egyetemi tanár, Gelu Neamtu tudományos kutató és többen mások.

2. A másodiknak nevezhetô vonal is 1848-ból eresztette gyökereit, de szellemi elôdjének inkább vallja az erdélyi románok mozgalmának egy másik vezetôjét, George Baritiuot, aki nyitottabb volt s több megértést mutatott a magyar forradalom programja iránt, mint a már említett kortársa, Barnutiu. Ezt a történetírói vonalat talán mérsékelt liberális irányzatnak mondhatjuk, s a jelenlegi román történetírásnak olyan képviselôit sorolhatjuk hozzá, mint Camil Muresanu kolozsvári, s Dan Berindei bukaresti egyetemi tanárok, elôbbi a Román Akadémia levelezô, utóbbi rendes tagja. Megemlítendô még Nicolae Bocsan kolozsvári professzor neve is.

3. A harmadik irányzat bizonyos határig Nicolae Balcescu írásaira, historiográfiai örökségére épít; mint ismeretes, a bukaresti forradalmár híve volt a román-magyar együttmûködésnek, s 1849-ben Kossuthtal elfogadta a Projet de pacification címet viselô megbékélési tervezetet.

Ez a vonal a szocialista korszak elején kialakult marxista történetíráshoz tartozik, amelyben 1848-ról Victor Cherestesiu kolozsvári egyetemi tanár alkotott jelentôsebbet.

Mint általában, tiszta típusról esetünkben sem beszélhetünk: a két elsô vonal nem tekinti magát ellentétesnek, nem riválisok, egymást nem kritizálják, sôt sokszor össze is ér a két vonal, például Erdély és Magyarország uniója megítélése kérdésében. A marxista irányzat jobban elkülönült, de vannak olyan kérdések, amelyekben szívesebben vállalta Baritiuot mint Balcescut. Egyébként a marxista történetírás már röviddel kezdetei után elméleti zavarba került, mert a román kommunista párt jobbratolódásával egy idôben maga is a nacionalizmus platformjára helyezkedett. Jelenleg román marxista történetírásról nem beszélhetünk, mert ilyen nincs.

Lássuk valamivel részletesebben az elôbb felvázolt irányzatokat.

Az 1848-as román mozgalom elméleti és ideológiai alapjait Simion Barnutiu, az 1848. májusi balázsfalvi román nagygyûlésen fejtette ki. Ebben nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a magyar forradalom programja a románok számára veszélyes fenyegetést jelent, különösen Erdély és Magyarország tervezett egyesülése miatt. Ezért az unió megvalósítását - siet hozzátenni - meg kell akadályozni: "Erdély a románok valóságos tulajdona", amelyet nem adhatnak el a magyaroknak. Barnutiu jogász volt, a tulajdon kifejezést nagyon is tudatosan használta és addig ment el, hogy még a jobbágyfelszabadítást nem tartotta kívánatosnak, mert "a román nemzet földjét" nem szabad egyéneknek szétosztani. A beszéd magyarellenességét különösen kiemelte az - az egyébként teljesen hamis tétele -, hogy a Kárpát-medencében a magyarság bejövetelétôl származik minden rossz.

A balázsfalvi nagygyûlésen a többség hamar elhallgattatta a mérsékelt, a magyarokkal együttmûködni kész csoportot s így a nagygyûlést semmi sem akadályozta abban, hogy Barnutiu mögé felsorakozzon és az ô politikáját tegye magáévá. Ezt igyekezett megvalósítani a Balázsfalván megválasztott bizottmány, a Komité, amelynek volt ugyan néhány mérsékeltebb tagja is, de a meghatározó vezetôje Barnutiu volt.

Az ôt követôk közül a két világháború között, valamint a második világháború utáni elsô években Silviu Dragomir egyetemi tanár emelkedett ki, aki négy vaskos forráskötetet jelentetett meg az erdélyi eseményekrôl,1 az Avram Iancuról írt monográfiája pedig máig a legjobb a számos életrajz közül. Bár alapos forráskutatásokat végzett, koncepciója mégis ugyanaz, amelyet Barnutiu beszédei kijelöltek. Dragomir szerint a románok számára 1848-ban egyetlen lehetséges magatartás a magyarok elleni fegyveres harc volt.2 Következésképpen, a magyarokkal való együttmûködés keresésének a lehetôségét károsnak tartotta. Dragomir hatása tartósnak bizonyult a román történetírásban, amelynek perspektíváit tulajdonképpen a magyar-román kérdésben lezárta.3

A Barnutiu-Dragomir által képviselt koncepciót továbbvitte, sôt a lehetô legerôsebben kiélezte David Prodannak, a neves Horea-kutatónak az a pamfletje, amellyel a magyar történetírást célozta meg. David Prodan képtelenségnek nevezte a magyar történetírásnak azt az állítását, hogy a magyar nemesség forradalmár, a román jobbágyság reakciós volt, mert szerinte elhibázott már a premissza is, tudniillik az, hogy a magyarok a forradalmat, Ausztria viszont az ellenforradalmat testesítette meg.4 Természetesen ezt ilyen szimplista formában a magyar történetírás sohasem állította, de az elmúlt évtizedek vulgármarxistái valóban könnyen osztogatták az olyan kategorizáló axiómákat, mint forradalom, ill. ellenforradalom. Az értô magyar olvasó számára felesleges lenne itt neveket felsorolni a magyar marxista történetírás képviselôi közül.

David Prodan a nemzetiségi kérdés tárgyalásos megközelítésének nem csak ellentmondott, de el is ítélte az ilyen próbálkozásokat, s még a román fegyveres felkelés vezetôjét, Iancut sem kímélte ilyen vonatkozásban. Szerinte Avram Iancu akkor fogadott - Balcescu közbenjárására - fegyvernyugvást a magyarokkal szemben, amikor pedig "ütnie kellett volna".5 Nyilvánvaló, hogy Prodan a magyar szabadságharcnak arra az idôszakára célzott, amikor a magyar haderô a cári s császári hadseregek ellen az utolsó csatáit vívta.

A liberálisnak nevezett történetkutatói vonal nem mindenben osztja a szélsôséges elôdök vagy kortársak véleményét, s a román-magyar viszony alakulását illetôen elfogadja a tárgyalások szükségességét, bár hangsúlyozza, hogy a megegyezés késôn jött, semhogy a kedvezôtlen helyzeten alapvetô változást tudott volna elôidézni.6 Camil Muresanu szerint "a magyar vezetés túlbecsülte saját erejét, s emiatt csökkent a realitás érzéke, ami például arra ösztönözhette volna, hogy még idôben komoly és higgadt párbeszédet kezdjen a nemzetiségekkel, beleértve a románokat is, és azok sérelmeit részrehajlás nélkül vizsgálva, közösen találjanak kompromisszumos megoldást (ami mindig található) Erdély politikai státusának súlyos problémáira. Amikor e gesztust a magyar kormány végül megtette, már késô volt". Ezzel kapcsolatban azonban felvethetô az a kérdés, hogy vajon mindig megvolt-e a tárgyalási készség a román vezetés részérôl egy olyan platform alapján, amelyet a magyar közvélemény, elsôsorban a köznemesi vezetô réteg is hajlandó lett volna elfogadni?

A marxista Victor Cherestesiu az 1960-as években elismeréssel írt Balcescuról, aki a közvetítésével a tragikus román-magyar konfliktusnak szeretett volna véget vetni, de megjegyzi, hogy mindez késôn történt meg, s ezért a "végzetes késésért" a magyar kormány volt a felelôs.7 Cherestesiu azonban - a román kutatók nagy többségétôl eltérôen - következetesen különbséget tett a történeti Erdélyben élô, illetve a magyarországi románoknak a magyar forradalommal kapcsolatos állásfoglalásában és nem feledte el hangsúlyozni, hogy a magyarországi románok "nagyrészt együtt haladtak a magyar forradalommal".8

Hogyan látta és láttatja a román történetírás az erdélyi románok csatlakozását a Habsburg-hatalomhoz?

Azok a román történészek, akik Barnutiu nyomdokain indultak el s az ô ideológiája mellett kitartottak, a Béccsel való összefogást az egyetlen lehetséges szövetségnek tartották és tartják. David Prodan szerint ez semmiképpen sem alakulhatott másként, mint ahogy alakult: a Nagy-Románia felé vezetô út, amelyen a románok haladni kívántak, ellentétes volt a magyaroknak azzal a céljával, hogy az unió által létrehozzák Nagy-Magyarországot. Egyébként is a magyar forradalom vezetôit nem pillanatnyi "tévedés" akadályozta meg abban, hogy a nemzetiségi kérdést még idejében megoldják, hanem a szándék hiánya, amit az is bizonyít, hogy a legutolsó pillanatban is csak "kevés és jelentéktelen" engedményeket tettek a nemzetiségeknek.9 Prodan bizonyosan a nemzetiségi törvényre céloz, amely pedig - és errôl megfeledkezik - az anyanyelvhasználat és az oktatás anyanyelvûsége terén nyújtott szabadságjogokkal megelôzte Európa valamennyi országát.

A forradalom 150. évfordulójára és valamivel azelôtt megjelent munkák többsége az elôbb felvázolt tételeket ismétli. Liviu Maior - aki nem titkolta, hogy Barnutiut követi - annyiban tér el elôdeitôl, hogy szerinte a románok nem a "Habsburg-Ausztriához", hanem a "liberális Ausztriához" csatlakoztak.10 A szerzô azt javasolja a román történészeknek, hogy szabaduljanak végre meg a magyar történetírás hatásától s bírálják felül azon nézeteiket, amelyek az említett hatás származékai, amilyen például a "kamarilla" szerepének túlhangsúlyozása a román-magyar konfliktusban. Továbbá azt is javasolja, hogy el kell határolódni Marx és Engels Ausztria-ellenes, magyarbarát tételeitôl is.11 Maior azonban - véleményünk szerint - összemossa az eseményeket, ugyanis az erdélyi románok vezetôi nem a liberális Ausztriával, hanem az abszolutista Habsburg-hatalom legodaadóbb erdélyi képviselôjével, Puchner tábornokkal szövetkeztek, s bizonytalan ígéretekben bízva, a román fegyveres felkelést szerzôdésileg is alárendelték az erdélyi császári haderô fôparancsnokságának.12 Ami persze nem jelenti azt, hogy a román vezetôréteg ne törekedett volna saját nemzeti célkitûzéseinek érvényesítésére az említett szövetségen belül.13

Camil Muresanu nem tartja hibátlan taktikának a románok csatlakozását Bécshez: "mindent a bécsi kártyára téve, a román vezetôk a diplomáciai rugalmasság hiányáról tettek bizonyságot".14

Mi volt és mi ma az álláspontja a román történetírásnak a magyar, illetve a román nemzeti egység kérdésében?

Erdély és Magyarország unióját minden román történetírói irányzat elutasította, károsnak tartotta, és ez az álláspont napjainkban mit sem változott. Simion Barnutiu az 1848. május 14-i balázsfalvi beszédében harcra hívta fel a románokat az unió ellen. Ebben a szellemben jelent meg a 150. évfordulón több könyv és számos tanulmány, megemlékezô írás. Liviu Maior külön fejezetben foglalkozik a magyarok és az "unió" (mindig idézôjelben használja a szerzô) kérdésével. Nem fogadja el Wesselényinek azon állítását, hogy az unióra azért volt szükség, mert általa az elmaradottabb Erdélyre is kiterjeszthetôkké váltak a Magyarországon elfogadott törvények, ami a modernizáció felgyorsulását eredményezhette. Maior szerint a magyar vezetô réteg legfôbb törekvése a magyarosítás volt, s ennek eszközéül szánta az uniót.15 Idézi Barnutiut: "az unió a magyarok számára életet, a románok számára halált jelent, a magyarok számára határtalan szabadságot biztosít, a románoknak örök szolgaságot hoz".16 Az utóbbi években Gelu Neamtu kolozsvári kutató olyan véleményt fogalmazott meg, hogy a román forradalom nem volt más, mint az unió elleni küzdelem, s mivel azt sikerült megakadályozni, a román forradalom gyôztesen került ki a konfliktusból.17

Camil Muresanu jóval árnyaltabban mutatja be az unió kérdését: "az erdélyi magyar nemzet vezetô politikai magja a liberális nemesség volt. Ez a mag késznek mutatkozott arra, hogy elfogadja és legalább részben megvalósítsa a pesti forradalmárok programjában foglalt demokratikus követeléseket, köztük még azokat is, amelyek a parasztság életkörülményeinek javítását és az alapvetô szabadságjogok megteremtését tûzték ki célul. Ám a nemesség e rétege mindenekelôtt az Erdéllyel létrehozandó unió követeléséhez csatlakozott - vagyis a forradalom programjának nemzeti hangsúlyaihoz".18 S mert az uniót a kolozsvári diéta a románok megkérdezése nélkül szavazta meg, a románok magyarságképe egyre inkább "a régi elnyomóikkal mosódott össze, egy még a réginél is sötétebb új öltözékben". Érdekes a következtetés is: "amint a magyar hadsereg bevonult Erdélybe azzal a céllal, hogy a tartományt gyakorlatilag bekebelezze, a románok (...) megtagadták, hogy a magyar állam hatóságainak magukat alávessék". Így hát Erdélyben "egy mindkét fél részérôl az erôszaktól, sôt kegyetlenkedésektôl sem mentesen folytatott polgárháború tört ki".19 Az utóbbi tétellel kapcsolatban nem maradhat szó nélkül az a megjegyzésem, hogy a polgárháború nem 1849-ben tört ki, amikor "a magyar hadsereg bevonult Erdélybe", hanem 1848 ôszén, amikor pedig Erdélyben csak gyenge magyar katonai erôk voltak. Tegyük még a fentiekhez hozzá, hogy a polgárháborút nem a belsô erôk egymásnak feszülése robbantotta ki elsôsorban, hanem Ausztriának a magyar forradalommal kapcsolatban megváltozott politikája: Erdélyben is a felkelést Bécs parancsára kezdte meg a magyar kormány ellen a naszódi román határôrezred.20

A román történetírás - amint a fentiekben szóltunk róla - ellenséges volt, jobbik esetben is kevés megértést mutatott a magyar egységtörekvésekkel kapcsolatban: Erdély és Magyarország unióját minden irányzat elvetette és elveti. Viszont a román egységtörekvéseket maximálisan jogosoknak, szükségeseknek tartják a román történetírók.

A román nemzetnek - David Prodan szerint - 1848-ban pontos elképzelései voltak saját nemzeti jövôjérôl: a cél a románok egysége volt egy nagy Románia keretében.21 Dan Berindei viszont reálisnak 1848-ban csak Moldva és Havasalföld egyesülésének programját tünteti fel, de hangsúlyozza a román nemzet egységtörekvéseit, sôt azt is, hogy az erdélyi román parasztok az 1848. májusi balázsfalvi gyûlésen hangoztatták: egyesülni akarnak "az országgal", amely alatt Havasalföld és Moldva értendô22. A szerzô szerint maga a román forradalom is egységes volt, amit ideológiája fejezett ki a legjobban. A marxista történetírást képviselô Victor Cherestesiu viszont a következôket írta: "a népek közötti jogegyenlôség elve azt követelte, hogy a döntô többségben románok lakta országok egyetlen független nemzeti államban egyesüljenek", de erre 1848-ban a körülmények folytán nem kerülhetett sor. Ezért "Balcescu megengedhetônek tartotta, hogy Magyarország ideiglenesen és átmenetileg, taktikai szükségszerûségbôl megtartsa Erdélyt, hangsúlyozva azonban, hogy Magyarországnak demokratikusnak kell lennie és tiszteletben kell tartania a románok nemzeti jogait".23 Liviu Maior újabban azt a tervet tartja reálisnak, amely egy román állam létrehozását a Habsburg Monarchia keretében képzelte megvalósíthatónak, az erdélyi, bánsági, magyarországi, valamint a bukovinai románok egyesítése által.24 A román történetírás tehát jogosnak és legitimnek tartotta és tartja a különbözô román egységtörekvéseket, viszont a magyar uniós törekvésekrôl a marxista Cherestesiu kivételével elítélô véleményt nyilvánít.

Szóvá kell tennünk a román történetírás viszonyulását a magyar forradalom társadalmi jellegû vívmányaihoz, különös tekintettel a jobbágyfelszabadításra, amely számos magyar történész véleménye szerint a magyar forradalom legmaradandóbb eredménye volt.

Simion Barnutiu a balázsfalvi beszédében tulajdonképpen megkérdôjelezte, hogy a magyar forradalom beváltja a sokat hangoztatott ígéretét, s Erdélyben is felszabadítja a jobbágyokat. Spekulatív módon azt fejtegette, hogy a magyar urak nemhogy nem adnak földtulajdont a román jobbágynak, de valójában a jobbágyfelszabadítással örökre el akarják venni a románok tulajdonát, mert amikor kijelentik, hogy tulajdont adnak, bejelentik azt is, hogy az eddigi nemzetek megszûnnek, kivéve a magyar nemzetet, tehát a magyaroké lesz minden. Ennek ellenére a balázsfalvi nemzeti gyûlés programjába iktatta a jobbágyfelszabadítás követelését, és az is közismert, hogy az utolsó erdélyi rendi országgyûlés június 6-án meghozta az erdélyi jobbágyokat felszabadító úrbéri törvényt, és azt az uralkodói megerôsítés után 1848. június 18-án életbe is léptették. A román történészek nagy többsége azonban ezt nem volt hajlandó elismerni, vagy minimalizálja annak jelentôségét. Silviu Dragomir egyszerûen elhallgatta, David Prodan szerint a jobbágyfelszabadítást "valójában 1854-ben törvényesítette"25 az osztrák hatalom. Újabb könyvében Liviu Maior azt írja, hogy a törvény a parasztságnak csak a felét szabadította fel,26 ami - hangsúlyozom - tévedés, mert felszabadultak az úrbéres jobbágyok és zsellérek, tehát a parasztságnak mintegy háromnegyed része, csak a zsellérek helyzete maradt ideiglenesen rendezetlenül, de a személyi szabadságot ôk is megszerezhették. Az általunk második vonalnak nevezett mérsékelt liberális történetírás magatartását azért is furcsának tartjuk, mivel George Baritiu, akire gyakran hivatkoznak, az 1890-ben kiadott könyvében a leghatározottabban kijelentette, hogy az erdélyi jobbágyság 1848. június 18-án mindörökre megszûnt. Dan Berindei az 1997-ben kiadott könyvében homályos célzást tett valamiféle úrbéri törvényre, de sietett hozzátenni, hogy a parasztkérdés gyakorlati megoldása csak 1848 decemberében haladt elôre, mégpedig a nagyszebeni román gyûlés határozata nyomán.27 (?) Nem csoda tehát, hogy a romániai tankönyvek többsége szerint Erdélyben még mindig az 1854-es császári pátens vetett véget a jobbágyságnak, ami persze a tények meghamisításával egyenlô.

Utoljára hagytuk a románok veszteségeinek feszegetését, a román történetírásban és publicisztikában.

Ez a kérdés az utóbbi években sokat foglalkoztatta a romániai közvéleményt, fôként annak következtében, hogy a magyarellenes propaganda lépten-nyomon terjeszti a 40 ezer polgári áldozatról szóló megalapozatlan tételt. Néhány év óta Kolozsvárt a volt Biasini Szállóra kifüggesztett román és angol nyelvû felirat hirdeti, hogy "a magyar nemesek" 1848-1849-ben 40 ezer románt végeztek ki. Ezt igyekszik bizonyítani a Kolozsvári Történeti Intézet kutatója, Gelu Neamtu, aki egy 1996-ban kiadott könyvében egyenesen genocidummal vádolja a magyar forradalmat, s erôteljesen hangsúlyozza, hogy a magyarok az erdélyi románok kiirtására törekedtek. Legyen szabad kitérnünk arra a kérdésre, hogy honnan is ered ez a bûvös 40 ezres szám, ami mítosszá vált egyes román értelmiségi körökben. Nos, ezt a számot elôször 1849 decemberében írta le egy román kanonok abból a célból, hogy az akkor Bécsben tartózkodó román küldöttség számára érvet szolgáltasson egy minél nagyobb kárpótlási összeg megnyeréséhez. Természetesen 1849 végén még senki sem tudhatott reális számokat mondani az 1848-49-es erdélyi polgárháború áldozatairól. Ezt a hiányt az adat szerzôje úgy hidalta át, hogy 2400 erdélyi román falut alapul véve kijelentette: minden faluban a magyarok elpusztítottak 10-20 románt, ezt a teljesen tudománytalan módszert átvette Gelu Neamtu is. A hivatalos felmérések azonban, amelyeket az osztrák hatóságok rendeletére hajtottak végre 1850-ben, a román áldozatok számát 4366 fôben állapították meg, ami nem foglalja magában a harcközben elesettek számát. George Baritiu 1890-ben 6000 román polgári lakos haláláról számolt be,28 s ezt fogadta el újabban Liviu Maior is.29 Legyen szabad megemlítenünk a fentiekkel kapcsolatban, hogy korabeli források szerint az erdélyi magyar lakosság vesztesége a polgárháború következtében mintegy 7500-8500 fôt tett ki.30

Összegezésül: az 1848-as forradalom 150. évfordulója sem hozott lényeges változást a román történetfelfogásban a román forradalom és nemzetiségi kérdés megítélését illetôen. A Barnutiu által 1848-ban kialakított ideológia az évfordulós kiadványok többségében is meghatározó maradt. De a mérsékelt liberális vonal képviselôi is hallatták véleményüket, ami némi reményt ad arra, hogy a jövôben párbeszédek s viták, esetleg közös kutatási program által a magyar és a román történetírás közelebb kerül egymáshoz 1848 sokat vitatott kérdéseiben.

---------------------------------------

1 Studii si documente privitoare la revolutia românilor din Transilvania în anii 1848-1849. I. Cluj-Sibiu 1944., II. Cluj-Sibiu 1944., III. Cluj 1946. Sibiu-Cluj 1947. (A IV kötet nem jelent meg.)

2 Avram, Iancu. Bucuresti 1965. 68.

3 Miskolczy Ambrus: Arról, amit az Erdély történetében írtunk. (Mítoszok és modellek között: Erdély 1848-49-ben). Aetas, 1992. 1-2. 154.

4 David Prodan: Transilvania si iar Transilvania. Bucuresti 1992. 189.

5 Uo. 191.

6 Camil Muresanu: Az erdélyi románok és az 1848-as forradalom. Barátság. V. évf. 2. 1998. március 15. 2067-2068.; Dan Berindei: Revolutia româna din 1848-1849. Cluj-Napoca 1997. 180-187.

7 Victor Cherestesiu: Az 1848-as forradalom. = Erdély története. II. Bukarest 1964. 124.

8 Uo. 97.

9 David Prodan: I.m. 115.

10 Liviu Maior: Optiuni pragmatice românesti. Cluj-Napoca 1994. 13.

11 Uo.

12vebben : Egyed Ákos: Erdély 1848-1849. I. Csíkszereda 1998.

13 Vö. Varga János: Románok és magyarok 1848-1849-ben. Budapest 1995. 32-35.

14 Camil Muresanu: i.m. 2067.

15 Liviu Maior: i.m. 131.

16 Uo. 107.

17 Gelu Neamtu: Revolutia românilor din Transilvania. Cluj-Napoca 1996.

18 Camil Muresan: i.m. 2066.

19 Uo. 2067.

20 Egyed Ákos: Erdély 1848 ôszén. A polgárháború kezdetei. Limes, XI évf. 1998. 34. sz.

21 David Prodan: i.m. 195.

22 Dan Berindei: i.m. 227., 247-248.

23 Victor Cherestesiu: i.m. 113.

24 Liviu Maior: i.m. 334-345.

25 David Prodan: i.m. 194.

26 I.m. 211.

27 I.m. 355.

28 Baritiu a 40 000 fôs áldozatot csak akkor tudta volna elfogadni, ha az összes erdélyi (román, magyar, szász) áldozatra, mégpedig a harcokban és a polgárháborúban elesettekre egyaránt vonatkozik (George Baritiuiu: Parti alese din istoria Transilvaniei pe doua sute de ani din urma. II. Sibiu 1890. 482-483, 493, 494.).

29 Liviu Maior: i.m. 388.

30 Egyed Ákos: Amnesztia és számonkérés Erdélyben 1849 tavaszán. Kisebbségkutatás. 1999. 8. évf. 2. sz. 200-207.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék