magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 1. (23.) SZÁM - A STÁTUSTÖRVÉNY DILEMMÁI
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Kántor Zoltán

A státustörvény: nemzetpolitika vagy a kisebbségvédelem új megközelítése?*

2001. június 19-én a magyar Országgyûlés elfogadta a szomszédos államokban élô magyarokról szóló törvényt. Ily módon 1918 után elôször alakult ki olyan politikai keret, amely a határon túli intézmények és a szomszédos országokban élô magyarok helyzetét egyszerre kezeli. A törvény kapcsán több olyan kérdés merül fel, amelyek elméletileg és kisebbségpolitikailag is igen érdekesek, és a nemzetközi kisebbségvédelemre vonatkozóan is újszerûek.

A státustörvény körüli viták a következô kulcskérdések körül forognak: 1. a koncepció; 2. a törvény hatására vonatkozó elôfeltevések; 3. a törvény hatálya alá kerülô személyek köre; 4. az igazolást kiállító hatóság kérdése; 5. a lehetséges következmények és a nemzetközi visszhang.

A továbbiakban megkísérlem körüljárni a legfontosabb kérdéseket, és azok alapján a továbbiakat megfogalmazni.

A probléma

A státustörvény kérdésének módszertani elemzését a nemzetpolitika keretén belül célszerû elvégezni. Felvállalva vagy sem, minden állam folytat valamilyen nemzetpolitikát. A 20. századi nemzetállam, amely az etnokulturális semlegesség látszatát igyekszik fenntartani, a gyakorlatban valamelyik etnikum/nemzet - vélt vagy valós - érdekeit érvényesíti. A globalizáció, a modernizáció hatása megkérdôjelezi az állam szuverenitását, viszont ez csak egyes területekre igaz, s a minket érdeklô nemzetpolitikát érinti a legkevésbé.1 Elég csak a régi-új német állampolgársági törvényre vagy a francia állam kultúrtámogatási politikájára gondolnunk. A nemzetpolitikának két vetülete van, amelyek vizsgálatát módszertanilag külön kell választanunk. Az egyik a saját nemzetállamban érvényesül, és ezt nemzeterôsítô politikának (nacionalizmusnak) nevezhetjük, míg a másik az állam határain kívül élôkre irányul, ezt anyaországi nacionalizmusként határozhatjuk meg (nacionalizmuson egyszerûen nemzeti elven alapuló politikát értve).2 Ebben a tanulmányban ez utóbbi kérdéssel foglalkozom. Elgondolásában a státustörvény nem egyedi: térségünkben Szlovákia, Horvátország és Románia is különleges elbánásban részesíti az etnokulturális nemzethez tartozókat.

1918 óta minden magyarországi kormány valamilyen módon kénytelen volt viszonyulni ahhoz a helyzethez, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe, s ez a magyarországi külpolitika egyik központi kérdésévé vált. Jelen esetben nem képezi vita tárgyát a határon túliak támogatásának elve, különbségek csak a koncepciókat illetôen vannak.

A jelenlegi helyzet úgy foglalható össze, hogy Magyarország politikailag, erkölcsileg és anyagilag - az erre a célra létrehozott közalapítványok, miniszteri keretek, befektetési alapok és minisztériumi fôosztályok által - támogatja a határon túli magyar intézményeket és szervezeteket. Ez a támogatás nem tudja ellensúlyozni a környezô országok gazdasági helyzetébôl fakadó hátrányokat és a perspektívahiányt.3 Emiatt sokan választják a magyarországi letelepedést vagy a magyarországi (hivatalos vagy fekete) munkát. A magyarországi munkavállalást, letelepedést különbözô törvények szabályozták, amelyek nem tesznek különbséget a nemzeti hovatartozás tekintetében. A letelepedésnél a magyar állampolgárságú felmenôkkel rendelkezôk kedvezô elbírálásban részesülnek, de egyetlen olyan kitétel sincs, amely nemzeti vagy etnikai alapon tenne különbséget a külföldiek között. Igaz, a magyar etnokulturális közösséghez tartozók magyar nyelvtudásuk és kapcsolataik révén könnyebben jutnak munkához, illetve a szükséges engedélyekhez, valamint nagyobb valószínûséggel rendelkeznek magyar állampolgárságú felmenôkkel.4 A határon túli magyarságra vonatkozó jogszabályokat és kedvezményeket mintegy 150 jogszabályban rögzítették5, és a jelenlegi törvény, amely deklaráltan kerettörvény, ezeket kísérli meg összehangolni. Ezen túl pedig egy új nemzetpolitikai szándékot is kifejez. A már létezô kedvezmények egyrészt formális jogszabályban rögzítettek, másrészt informálisak és a hivatalok belátására bízzák az elbírálást. Jelenleg a kedvezményezettek köre nincs meghatározva, és alanyi jogon nem jár semmi. A kedvezményeket nyújtók mintegy feltételezik, hogy ezek a határon túli magyarokra érvényesek, de formálisan sehol sem rögzítették, hogy ki számít annak.

A törvénytervezet elôkészítése és a törvény elfogadása

A határon túl élô magyarok kérdése a mindenkori magyar kormányok számára megoldandó problémát jelentett, mind a hozzájuk való viszonyulásban, mint a konkrét lépések területén. Magyarország és a határon túli magyarok viszonyát - legalábbis elméleti szinten többféleképpen próbálták rendezni: az 1990-es évek végén a kettôs állampolgárság körüli vitákban vetették fel e kérdést6, majd a FIDESZ választási kampánya során hangzott el ugyanez a gondolat. Az elképzelés, mint státustörvény vált ismertté, amely azután kedvezménytörvénnyé vált. A törvény végsô, hivatalos neve végül "Törvény a szomszédos államokban élô magyarokról" lett.

A törvénytervezet elôkészítésében - a MÁÉRT7 keretében - a kormány és az ellenzéki pártok képviselôi mellett részt vettek a határon túli magyar pártok és szervezetek küldöttei, tehát a Kárpát-medencében élô (összes) magyar politikai szervezet képviselôi is. A MÁÉRT második, 1999. november 12-i ülésén a résztvevôk felkérték a Magyar Köztársaság kormányát, hogy vizsgálja meg, milyen lehetôségek vannak a határon túli magyarok magyarországi jogállásának törvényi szabályozására. A MÁÉRT, a különbözô szakbizottságok és a kormány az elsô változatot 2000 júliusára készítették el, majd további egyeztetések - a MÁÉRT 2000. decemberi harmadik ülése - után 2001 márciusában a kormány véglegesítette a törvénytervezetet. Ezt a változatot 2001 áprilisában a parlament elé terjesztette. A MÁÉRT, miután a törvény elfogadását megelégedéssel nyugtázta, 2001. október 26-án azért ült össze, hogy a Velencei Bizottság ajánlásai szellemében megfogalmazza az igazolványra jogosultak vonatkozásában érvényesítendô kritériumokat (erre a késôbbiekben visszatérek).8

A MÁÉRT szerepe

1999 februárjában a Magyarország és a határon túli magyarság konferencián megalakul a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT).

"[A] magyarországi és határon túli magyar kapcsolattartás folyamatosságának biztosítása érdekében a konferencia résztvevôi állandósították a jelen konferenciát Magyar Állandó Értekezlet néven. Ez politikai konzultatív testületként mûködik. A Magyar Állandó Értekezletet a parlamenti, illetôleg tartományi képviselettel rendelkezô határon túli magyar szervezetek, a magyarországi parlamenti pártok, a Magyar Kormány, valamint a nyugati magyarság képviselôi alkotják, de minden esetben biztosítva a térség valamennyi magyar nemzeti közösségének részvételét. A Magyar Állandó Értekezlet évente legalább egy alkalommal a Magyar Köztársaság Miniszterelnöke meghívására ül össze. Munkarendjérôl maga határoz."9

A paragrafus értelmében a testületben térségünk összes magyarországi és határon túli magyar pártja, szervezete képviselteti magát. Ezek a pártok, szervezetek a saját országukban választások során jutottak be az illetô állam vagy tartomány törvényhozó testületeibe. Mivel ezekre a pártokra, szervezetekre elsôsorban magyarok szavaztak, a MÁÉRT-et egy olyan testületnek tekinthetjük, amely a különbözô országokban élô magyarok által megválasztott magyar politikai szervezeteket egy testületbe tömöríti. A Külügyminisztérium politikai államtitkára, Németh Zsolt a politikai kapcsolatok intézményesítését emelte ki, amely a magyar államhoz legitim testületként folyamodott a törvény megalkotása érdekében:

"a Magyar Állandó Értekezlet létrehozása a politikai kapcsolatokat intézményesítette Magyarország és a határon túli magyar közösségek között. Ennek az intézményes politikai közösségnek a döntése nyomán mára elkészült egy olyan törvény tervezete, amely elsôsorban a személyes kapcsolatépítést könnyíti meg."10

Ennek szimbolikus jelentôségét pedig így magyarázta:

"A magyarság ma már nem csupán kulturális nemzet ilyen értelemben, hanem olyan közösség, amelynek politikai teste is van. A Magyar Állandó Értekezlet politikai téren képviseli, megjeleníti a 15 milliós magyar nemzetet. Ehhez a politikai testhez nemcsak a politikai szervezetek tartoznak, nemcsak a politikai elit integrációja jelenti a politikai integrációt, hanem a státustörvénnyel immáron a közember számára is hétköznapi valósággá válik mindez."11

Mint ilyen összmagyar testület, a MÁÉRT szimbolikusan felkérte a magyar kormányt, hogy keressen megoldást a határon túli magyarok számára a Magyarország közelgô EU-s csatlakozása után bekövetkezô helyzetre:

"A konferencia résztvevôi egyidejûleg felkérik a Magyar Kormányt, hogy a konferencia munkájának elôsegítése érdekében a Magyar Állandó Értekezlet bevonásával hozzon létre határon túli magyar és magyarországi szakértôkbôl álló bizottságokat, melyek mindenekelôtt az oktatás, a gazdasági és szociális kapcsolatok, a jogi és önkormányzati együttmûködés, a kultúra, valamint az európai uniós csatlakozással összefüggô kérdések (különös tekintettel a schengeni egyezmény következményeire) területén fejtik ki tevékenységüket."12

A következô MÁÉRT ülésen már expliciten megfogalmazták ezt az igényüket:

... "3. A különbözô országokban élô nemzetrészek közötti kapcsolatok sokrétûsége felveti a magyarországi jogi szabályozás szükségességét. A résztvevôk, tekintettel a határon túli magyarság ezirányú igényére, felkérik a Magyar Köztársaság Kormányát, hogy Magyarország és a határon túli magyarság együttmûködésébôl fakadó elônyök érvényesülése érdekében, megerôsítve a nemzeti összetartozás tudatát, Magyarország és a szomszédos országok közös integrációs törekvésével összhangban vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi jogállása törvényi szabályozásának megteremtését. Ennek elsôdleges célja a szülôföldön maradás esélyeinek és lehetôségeinek erôsítése."13

A 2000 decemberében megtartott MÁÉRT ülésen a résztvevôk megköszönték a magyar kormánynak a státustörvény elôkészítése érdekében kifejtett munkáját:

"Elismerésüket fejezik ki a MÁÉRT munkáját segítô szakbizottságok elnökeinek és titkárainak, valamint tagjainak az eddigi munkáért, melynek során az 1999. novemberi ülés Zárónyilatkozatában foglaltak értelmében kidolgozták a szomszédos államokban élô magyarokról szóló törvény koncepcióját. Megállapítják - az SZDSZ fenntartásai mellett -, hogy a koncepció alapján készült törvénytervezet fô elemeiben megfelel az abban lévô elveknek és törekvéseknek, és megfelelôképpen szolgálja a szülôföldön maradás esélyeinek és lehetôségeinek erôsítését. Felkérik a magyar kormányt, hogy a MÁÉRT-ülésen elhangzottakat figyelembe véve véglegesítse a törvénytervezetet, és terjessze a parlament elé."14

A MÁÉRT a magyar nemzet politikai egységét kifejezô testület. Ebben az értelemben a puszta megléte, szimbolikus volta sokkal fontosabb, mint a tényleges politikai súlya. A MÁÉRT létrehozásának elsôdleges célja az volt, hogy a képviselettel rendelkezô - ezáltal legitim - pártok és szervezetek közösen vegyenek részt a státustörvény kidolgozásában.

Ezáltal megteremtôdött az a formai követelmény, hogy a Kárpát-medencei magyar szervezetek közösen hoznak döntést a magyar - etnokulturális értelemben vett - nemzetrôl. A MÁÉRT legitimálja azokat a döntéseket, amelyeket a magyar állam hoz a határon túli kisebbségekre vonatkozólag. A MÁÉRT-nek ezáltal formálisan kulcsszerepe van az etnokulturális értelemben vett magyar nemzet meghatározásában. A MÁÉRT szerepét éppen a fentiek miatt emeltem ki.

Nem térek ki a jogalkotási folyamatra, de bízom benne, hogy a válaszolók között lesz, aki a minisztériumok, a HTMH és a magyarországi országgyûlés szerepére is összpontosít, és abból a perspektívából is megvizsgálja a kérdést.

A törvény koncepciója

Mielôtt a státustörvény koncepciója megszületett volna, a vita középpontjában a kettôs állampolgárság kérdése állt. Minthogy ez utóbbi elfogadása több jogi és politikai akadályba ütközött, a státustörvény megalkotása mindenki számára elfogadható köztes megoldásnak ígérkezett. Bár a státustörvény elnevezés megmaradt, késôbb kedvezményeket nyújtó törvénnyé alakult, míg a legvégsô változat a szomszédos országokban élô magyarokról szóló törvényként került a parlament elé. A státustörvény elsô változata után a Magyarok Világszövetsége elkészítette a Külhoni Állampolgárságról szóló törvénytervezetét, amelyben központi szerepet kapott a magyar útlevél megadása a határon túli magyarok számára - mint a schengeni kérdésre adandó válasz.

A törvény egy potenciális jogi viszonyt ajánl a határon túli magyarság számára. Ahogy Borbély Zsolt Attila is megjegyzi, ez a magyar nemzet egységének jogi megjelenítése: "A státustörvény nem más, mint eme jelenleg is - politikai szándékoktól és törekvésektôl függetlenül - fennálló kötelék megjelenítése a jogszabályok nyelvén."15

A szomszédos államokban élô magyarok a többségi nemzetek tagjaihoz képest - kimondva vagy kimondatlanul - hátrányos helyzetben vannak. Habár jogilag az illetô államok nem tesznek különbséget állampolgáraik között, ez a gyakorlatban nem így mûködik.

Ebben az értelemben az anyaország állami támogatása, valamint a státustörvény egyfajta kompenzációként is felfogható. Nem lenne szükség státustörvényre és magyar állami támogatásra, ha igaz lenne az az állítás, mely szerint az illetô országok - ha nem is pozitívan, de legalább etnokulturális értelemben - semlegesen viszonyulnak a nemzeti kisebbségekhez. Szabó Tibor megfogalmazásában: "A törvény nem titkolt célja, hogy - ellentétben az 50 év tendenciájával, amikor nagyon sok határon túli magyar úgy érezte, hogy nem igazán érdemes magyarnak lenni, magyarul tanulni, vállalni a magyarságot - hozzájáruljon e mentalitás megváltozásához, ahhoz, hogy valóban, akár az érdek mentén is érdemesnek tartsa valaki a magyar nyelvet tanulni, magyar nyelven érettségizni, magyar nyelven járni egyetemre."16

A törvény szándékát a legvilágosabban a törvénytervezet preambuluma fejezi ki, miszerint a magyar országgyûlés "a szomszédos államokban élô magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülôföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudata biztosítása" végett alkotta meg a törvényt.

A törvény hatására vonatkozó elôfeltevések

1990 után felgyorsult a határon túli magyarok Magyarországra vándorlása, ami komoly gondként fogalmazódott meg mind Magyarországon, mind a határon túli magyarok körében. A törvény megalkotói abból az elôfeltevésbôl indultak ki, hogy a magyar nemzetpolitika szempontjából az lenne a legkedvezôbb, ha a határon túli magyarok szülôföldjükön maradnának, és ez lett a deklarált hivatalos álláspont: "arra biztatjuk a határon túli magyarokat, hogy ne egzisztenciájuk áthelyezésével szerezzenek a magyar állampolgárokkal azonos jogokat, hanem ennek a törvénynek az igénybevételével részesüljenek a magyarországi fejlôdés gyümölcseibôl saját közösségeik és szülôföldjük javára."17

Hozzá kell tennünk, hogy Magyarországon a népesség száma hosszabb ideje csökken, és - az európai trendekhez hasonlóan - Magyarországon is egyre nagyobb szükség van szakképzett munkaerôre. Ebbôl a szempontból nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy Magyarország - a határon túliak "helyben tartása" mellett - a legolcsóbban és a legkisebb beilleszkedési gondokkal határon túli magyar szakemberekkel tölthetné fel a keletkezett és folyamatosan keletkezô szakemberhiányt. Ezt a dilemmát fogalmazta meg Varga Attila: "Politikai szempontból pedig a legdilemmatikusabb kérdés, hogy miközben természetes törekvése, óhaja (feltehetôen) a mindenkori magyar politikai vezetésnek, hogy csökkenô tendenciát mutató demográfiai állapotán elsôsorban a határon túli magyarok révén javítson, legalább olyan magától értetôdô elvárása, szándéka vagy éppen érdeke, hogy a határon túli magyar társadalmak megmaradjanak erôs kultúrát, sajátos szellemiséget, hagyományokat, gazdasági érdekeket hordozó magyar közösségeknek."18

A jelen pillanatban nem lehet eldönteni, hogy a törvény az elvándorlást vagy az otthonmaradást segíti-e elô.19 A magyarországi politikai diskurzusban mindkét érv felbukkan. A törvénytervezet úgy kívánja szolgálni a határon túli magyar közösségek megmaradását, tagjaik azonosságtudatának megôrzését, hogy egyúttal a szülôföldjükön való maradásra ösztönöz. Habár nem tartozik a tárgyunkhoz, a külhoni állampolgárságra vonatkozó törvénytervezet is hasonló célokat fogalmaz meg.

A törvényalkotók azt feltételezték, hogy amennyiben a határon túli magyarok különösebb korlátozások nélkül utazhatnak Magyarországra, illetve ott valamilyen kedvezményekben részesülnek, kevesebben fognak dönteni szülôföldjük elhagyása mellett. A tervezettel csak részlegesen vagy egyáltalán egyet nem értôk ezt másképp látják. Tabajdi Csaba szerint "elképzelhetô, hogy a most beterjesztett törvénytervezet az átcsábítás törvénye lesz"20. Ugyanezt állítja Szent-Iványi István: a kormányzat által formába öntött elképzelés "végül is nem az otthonmaradást, hanem az elvándorlást ösztönzi majd"21. Ezt a politikai dilemmát Varga Attila a következôképpen fogalmazta meg: "Összegzésként elmondható, hogy a magyarországi bevándorlási politikának egyidejûleg két irányban kell hatnia, mely egyrészt a párhuzamos stratégiában, másrészt a differenciált stratégiában nyilvánulhat meg egy rendkívül körültekintô egyensúly megteremtésének feltételei között. Értve a párhuzamos stratégia alatt a fokozatos felkészülést az EU-s normarendszer követelményeihez, és a differenciált stratégia alatt a magyar bevándorlók, letelepedést kérelmezôk elônyös megkülönböztetését olyan mértékben, hogy ne legyen erôteljes elszívó hatása, hiszen a szülôföldrôl nézve a dolgokat, taszító, az ország elhagyására késztetô tényezôk bôven vannak."22

Kérdéses, hogy a kivándorlásra egyáltalán befolyással lesz-e a státustörvény hatályba lépése. A magasabb kereseti lehetôségek, valamint a perspektivikusabb állások vonzó hatást gyakorolnak a határon túli magyarságra. Ráadásul sokan félnek attól, hogy Magyarország EU-csatlakozása után nehéz lesz Magyarországra utazni, munkát vállalni vagy letelepedni.

A korábbi - szervezeteket, intézményeket támogató - politika mellett a státustörvény egy újfajta magyar állam és határon túli magyar egyén közötti jogviszonyt létesít. Ezt egy meghatározó külpolitikai fordulatnak kell minôsíteni, amely feltehetôen abból a felismerésbôl indult ki, hogy a kétoldalú megegyezések, amelyeket az alapszerzôdések politikájának is nevezhetünk, nem vezettek eredményre. Ezt a váltást Bauer Tamás képviselô is érzékeli, aki támogatta az alapszerzôdések politikáját: "Miben tér el ez a politika az alapszerzôdések politikájától? Elôször is abban, hogy a nyelvi-kulturális intézményrendszernek a kisebbségek integrációjával egyidejû fejlesztése helyett személyre szóló közjogi kapcsolatot teremt a kisebbségi magyarok és a magyar állam között, s ebben a keretben a támogatást a határon túli magyar közösségi intézmények helyett az egyes személyekre, családokra szabja."23

Itt világosan kivehetô két koncepció közötti különbség: az egyik arra helyezi a hangsúlyt, hogy a nemzeti kisebbségek ügyét az illetô államban kell és lehet megoldani, a másik pedig szkeptikus ezzel a nézettel szemben, és az anyaország támogatását emeli ki. Ha a politikumot nem vennénk figyelembe, akkor azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen egy elméleti vita folyik arról, milyen módon lehet a legjobban támogatni a határon túl élô nemzeti kisebbségeket.

A kisebbségi és többségi társadalom, illetve a kisebbséghez, valamint a többséghez tartozó egyének közötti viszonyról is eltérôek a vélekedések. A nemzetpolitikai szemponttal kapcsolatban Borbély Zsolt Attila kiemelte, hogy "a törvény nem egyes egyénekben, hanem makroszinten gondolkodik, s a törvény prognosztizálható disszimilatív hatásának erôsítése végett az érintettek körét tágan kívánja megszabni". Nem a magyar állam és a határon túli magyar egyének közötti viszonyra helyezi a hangsúlyt, hanem a társadalmi változásokat állítja a központba: "Vélhetô..., hogy a státustörvény disszimilatív hatással fog járni, hogy a Magyarországgal szomszédos államok többségi nemzeteinek asszimilációs politikája következtében a magyar érzelmi-kulturális-szolidaritási kollektívumból kiszakadtak egy része visszatalál saját közösségéhez."24

A disszimilációra vonatkozó hatásra utalt Duray Miklós is, amikor az iskoláztatási támogatás igénybevételérôl szólt. A probléma gyökerét az képezi, hogy hogyan veheti igénybe az iskoláztatási támogatást az a család, amely szórványban él, és nincs lehetôsége magyar iskolába járatni a gyerekeit.

"[A] törvénynek lehet olyan hatása, hogy aki megkapja a magyarigazolványt, és élni akar azokkal a lehetôségekkel is, amelyekkel egyébként a helyzete miatt nem élhet, esetleg kereshet olyan életformát, amelyben kihasználhatja a törvény biztosította lehetôségeket."25

Elôbbi állításával ugyanakkor Borbély Zsolt Attila alátámasztotta e tanulmány szerzôjének azt a vélekedését, mely szerint a törvénynek egy kompenzatorikus jellege is van, ami abban nyilvánul meg, hogy mindazt, amit a szomszédos államok nem nyújtanak a kisebbségi magyaroknak, a státustörvény némiképp ellensúlyozza. Egyben felértékeli a kisebbséghez és egyidejûleg a magyar nemzethez való tartozás értékét. Hasonlóan gondolkodott Duray Miklós is, amikor a szomszédos államoknak a magyarok rovására történô nemzetépítô politikára utalt:

"Mindegyik szomszédos államban a számbeli többségben élô nemzet tagjainak egy jelentôs része, közösségként is, az ott élô magyarok rovására jutott többletjavakhoz a magyar adófizetôk kárára, vagy általában a magyarok számlájára azáltal, hogy szervezetten kiszorították a magyarokat a közéletbôl, a gazdasági életbôl, a hatalomból és mindenbôl. Ez folyik mintegy nyolcvan éve. A státustörvény teremtene elôször lehetôséget arra, hogy egy csöppnyi kárpótláshoz jussanak ezek a szerencsétlen, kisemmizett magyar tömegek, mintegy hárommilliónyi, önhibáján kívül külföldivé vált magyar. A törvény által adott lehetôségeket számba véve, hatása inkább lélektani lesz, mintsem más."26

Egy másik lehetséges hatásra, mint a törvény szimbolikus vetületére, Bodó Barna hívta fel a figyelmet: "Bizonyosra vehetô, hogy a státustörvény hatására a határon túli kisebbségi nemzettárs a jövôben nem - vagy kevésbé - fogadja el a társadalmi kiszolgáltatottságot, önnön életének sokkal inkább alakítója lesz, mint kisebbségiként eddig bármikor. Ez valós belpolitikai kérdés minden országban, ahol megszokták: a kisebbséginek parancsolni lehet."27

A törvénytervezet bizonyára hatással lesz a migrációs döntésekre, viszont más tényezôk. például a gazdasági helyzet - ezeket a döntéseket inkább befolyásolják. A státustörvény csak Magyarország EU-csatlakozásáig nyújt kedvezményeket, bizonyos területeken azután is, viszont az igazán fontos kérdés - vízum nélkül Magyarországba utazni - nincs megoldva. Értelemszerûen nem mindenki élhet majd a kedvezményekkel. Státustörvénnyel vagy anélkül, Magyarország - a közeljövôben várható - csatlakozása a schengeni egyezményhez új helyzet elé állítja a határon túli magyarságot, ami a státustörvénynél erôsebb döntésbefolyásoló tényezônek bizonyulhat.

A törvény hatályba lépése és alkalmazása fog majd választ adni arra, hogy vajon a koncepció és annak megvalósulása mennyire volt reális, és milyen mértékben értették meg a törvényhozók a szomszédos államokban végbemenô folyamatokat.

A törvény hatálya alá kerülô személyek köre. "Ki a magyar?"

A nemzet, valamint a nemzetállam jövôjérôl különbözô elképzelések léteznek, és e kérdések különösen idôszerûek a közép-kelet-európai térség politikai formációi számára az Európai Uniós csatlakozás közeledtével.

A státustörvény körül kibontakozó vitában fontos helyet foglalt el a "ki a magyar" kérdése. A hozzászólók az egyik legaggályosabb kérdésnek a státustörvény hatálya alá esô személyek meghatározását látták. Ezt kivédendô a törvény szövegezôi azt a megfogalmazást használták, hogy ki a jogalany, illetve személyi hatályról beszéltek. "A jogszabály bevallott célja és kizárólagos értelme, hogy a kisebbségben élô magyarok számára olyan kedvezményeket teremtsen, amelyek megkülönböztetik ôket a hazánkkal kapcsolatba kerülô más külföldi állampolgároktól. Tehát, amikor a törvény jogalanyait kijelölik, akkor elkerülhetetlenül a szomszédos országokban élô magyar nemzettag fogalmát töltik meg tartalommal."28 Elméleti szempontból ez a törvénytervezet kulcskérdése. Azért csupán elméleti és nem jogi szempontból, mert a jog nem megfelelô eszköz a nemzethez való tartozás meghatározására. Varga Attila ezt a következôképpen fogalmazta meg: "A jog általában, illetve a jogszabályok nem alkalmasak arra, hogy meghatározzák bárkinek is a nemzeti hovatartozását. A jog csupán azt határozhatja meg, hogy adott esetben ki a magyar állampolgár, kik azok a személyek, akikre nézve a magyar állam fôhatalmi jogosítványait gyakorolja. Ez azonban nem zárja ki, hogy a magyar jogalkotó jogosítványokat, kedvezményeket vagy éppen kötelezettségeket írjon elô más országok állampolgáraira nézve, különösen, ha azok Magyarországon tartózkodnak."29 Így látta ezt Tóth Judit is: "a magyar nemzethez tartozás jogi szempontból érdemben nem határozható meg, legfeljebb formálisan (például anyanyelve magyar, vagy - szabad identitásválasztás alapján - az illetô nyilatkozatot tehet magyar nemzetiségérôl)"30.

A törvény hatálya alá kerülô személyek körének meghatározását végigkísérte az objektív és szubjektív kritériumok közötti vita. Az identitás szabadságának - szubjektív - elve ütközött a nyelvismeret, illetve a magyar intézményekhez (egyház, párt, szervezet) való tartozás - objektív - kritériumaival. A határon túli magyarok jogállása körülötti vita - elméleti síkon - lényegében a nemzet meghatározása körül forgott. Annak ellenére, hogy aki a magyar. kérdést a kedvezményekrôl szóló törvénytervezet nem érinti, lényegében arról van szó, hogy a határon túl élôk közül ki tartozik a magyar nemzethez. A törvénytervezet úgy próbálja meghatározni a törvény hatálya alá kerülôk körét, hogy csak a magyar etnokulturális nemzethez tartozókat érintse.31

Mivel a törvénytervezet csak a szomszédos államokban élô magyarokra vonatkozik, arra hivatkozva, hogy az elsô világháborút lezáró békeszerzôdések következményeként kerültek más állam uralma alá, a tervezet koncepcióját nem tekinthetjük tisztán az etnokulturális nemzetdefiníció alapján állónak. Helyesen állapította meg Tóth Judit, hogy "a külmagyarok között éles különbséget alakított ki a politika: kiemelte a Kárpát-medencében élôket a világ más tájaira került magyarokhoz képest."32 Viszont az etnokulturális és a területi elvet összekapcsolva a státustörvény egyfajta etno-territoriális nemzet-meghatározásra épül. Elméleti szempontból a törvénytervezet akkor lett volna koherens, ha a világon élô összes magyarra vonatkozik.33 Ezek után, részben az eddigi gyakorlatnak megfelelôen, de már kodifikálva, háromféle magyarságról beszélhetünk: a magyarországi, a Magyarországgal szomszédos államokban élô magyarságról, valamint a nyugati magyar emigrációról.

A nemzet különféle meghatározásai két csoportra oszthatók. Az egyik megközelítés a nemzetet a modernkor termékének tekinti, amely bizonyos társadalmi változások következményeképp és az államhoz kötötten jött létre. A másik megközelítés az etnikai magot hangsúlyozza, amely jóval a modern nemzetek megjelenése elôtt is létezett. Ezek a megközelítések elsôsorban a nyelvet és a kultúrát, valamint az etnoszimbólumokat hangsúlyozták. Az említett nemzetdefiníciók hivatkozási pontjai, elôfeltevései különbözôek, esetenként egymást kizáróak. Viszont - alaposabban megvizsgálva a helyzetet - észrevehetjük, hogy a különbözô politikai csoportosulások politikai érdekeiknek, ideológiájuknak megfelelôen használják a számukra leginkább kedvezôbbnek vélt meghatározást.34

Elméleti szinten a kérdést a legkomolyabban Bauer Tamás vetette fel.35 Szerinte a romániai magyarok a romániai politikai közösség tagjai azáltal, hogy a romániai magyarok román állampolgárok, és részt vesznek a romániai politikai életben. Tekinthetôk-e ezáltal a román politikai nemzet tagjainak is? Ehhez tisztáznunk kell a kulturális és politikai nemzet fogalmát: az elôbbi etnokulturálisan határozza meg a nemzetet, és a közös nyelvre és kultúrára helyezi a hangsúlyt, az utóbbi pedig az egy államon belül élôket tekinti egy nemzet tagjainak. A politikai a jelzô, az alany pedig a nemzet. A kulturális (más szóhasználattal az etnokulturális) nemzet esetében a kulturális a jelzô, az alany ugyancsak a nemzet. A hangsúly a nemzet fogalmán van. A kérdés ugyanúgy merül fel, mint a polgári, illetve etnikai nacionalizmus esetében.36 A Bauer Tamás által használt értelemben a magyar politikai nemzet és a magyar állampolgárok egymást átfedô fogalmak. E logika mentén a romániai, szlovákiai stb. magyarok a román, szlovák stb. politikai nemzet tagjai. Amennyiben a politikai nemzetet azonosítjuk az állampolgársággal, ez így is van. Viszont ebben az esetben szinte fölösleges a politikai nemzet fogalmát használni. Magyarországi szemszögbôl tekintve talán jogos ezzel a fogalommal élni, lévén, hogy a magyarországi kisebbségek részesei voltak a 19. századi modern nemzet kialakulásának és a nemzetépítési folyamatnak. A jelenleg kisebbségekhez tartozókról pedig elmondható, hogy kettôs nemzeti identitással (így magyarral is) rendelkeznek. A Magyarországgal szomszédos államok magyar kisebbségei esetében ez nincs így. A jelenlegi magyar kisebbségek nem vettek részt a szomszédos nemzetek kialakulásában, s az 1918 utáni nemzetépítési folyamatok részben e kisebbségek ellen irányultak37. Kettôs identitásról nem beszélhetünk, legfeljebb a vegyes házasságok esetében.

Az, hogy a romániai magyarok, közvetlenül vagy szervezeteiken keresztül, részt vesznek a romániai politikai életben, hogy Romániában, Szlovákiában és Jugoszláviában a kisebbségi pártok kormányzati szerepet töltöttek/töltenek be, hogy a kisebbségek az illetô ország állampolgárai és ezáltal az adott ország politikai közösségéhez tartoznak, még nem jelenti, hogy az illetô állam politikai nemzetéhez is (!) tartoznának. A politikai értelemben vett nemzet és a kulturális értelemben vett nemzet elsôsorban a különbözô nemzetek kialakulására vonatkoznak, illetve az állam valamely nemzeti elven való szervezôdését kifejezô különbözô politikák. Semmiképpen sem tényt kifejezô állítások. Ez a gyakorlatban úgy jelenik meg, például Románia esetében, hogy a román állam az országban élô kisebbségek irányában a politikai nemzet elvére támaszkodó politikát folytat, és a nemzet kulturális elvére támaszkodó politikát a Románia határain kívül - elsôsorban a Moldovai Köztársaságban - élô románok irányában. Magyarország a politikai nemzet elvén alapuló politikát folytatott 1867 és 1918 között a Magyar Királyság területén, és ezt folytatta 1918 után Magyarország területén, párosítva ezt egy, a kulturális nemzet elvén alapuló politikával a szomszédos országok magyarsága irányában. Ezekkel a példákkal csak arra akartam rámutatni, mennyire helyzetfüggô valamelyik meghatározás kritikátlan használata.

Bauer Tamás, a státustörvényt radikálisan elutasító SZDSZ képviselôje szerint e törvény tulajdonképpeni üzenete a következôképpen fogalmazható meg: "A ti voltaképpeni hazátok a magyar állam, és nem az, amelynek polgárai vagytok. (...) a magyar állam szíve szerint megadná", amit attól az államtól, amelynek fennhatósága alá Trianon rendelt titeket, hiába vártok. (...) ne reméljetek integrálódást annak az államnak a politikai közösségébe, amelynek polgárai vagytok. (...) továbbra is reménykedjetek valami másban, holott az valójában sohasem valósulhat meg."38 Bauer szerint ez a törvény különösen azért ártalmas, mert már elindult egy olyan folyamat, melynek végeredményeként a kisebbségi magyarok hazájuknak fogják tekinteni azt az államot, amelyben élnek. Ezt a folyamatot törné meg a státustörvény, amely szembe fogja állítani a kisebbségi magyarokat a többségi lakossággal, s így a szomszédos államokban élô magyarok hazátlanságát tartósítaná.

Nem kívánok vitába szállni Bauer konkrét állításaival, de megjegyzem, hogy a mögöttük rejlô szemléletmóddal szembe lehetne állítani egy másik, természetesen nem igazabb, hanem ugyanolyan relatív - és éppannyira vitatható - szemléletet. A szerzô felfogásában a kisebbségi kérdés a megoldás felé halad, a határok "légiesítésével" közömbössé válik, hogy egy illetô milyen nemzethez tartozik. Nézete szerint a kérdés addig kérdés, ameddig Magyarország és a szomszédos országok nem válnak az EU tagjaivá. Nem osztom ezt az optimista nézetet, mert az általam elfogadott - de elismerem: pont annyira vitatható - nézet szerint ezt nem támasztja alá sem a nemzetállam, sem a kisebbségi nemzetépítés logikája. Bár hipotetikusan elgondolható az, hogy a nemzeti elv meghatározó jellege megszûnik, viszont ennek egyelôre semmi jele nem mutatkozik, és a nemzeti versengés - nézetem szerint - továbbra is meghatározó marad. A morális jellegû elvárást a szociológiai folyamatokkal szembeállítva azt állítom, hogy a hazátlanság érzése nem szûnik meg, és valamilyen formában továbbra is fennmarad a többségi és kisebbségi lakosság szembenállása is.

Bauer Tamás szemléletével rokon Tamás Gáspár Miklós megközelítése. Az ô megfogalmazásában: "A törvény - szemben alkotmányunk szellemével - újradefiniálja a »nemzet« fogalmát, etnicista módon, a szalonképtelen szélsôjobboldal ujjmutatását követve. Ebbe a nemzetfogalomba a vérségi leszármazás és a kulturális hovatartozás függvényében tartoznak bele fizikai személyek, tekintet nélkül állampolgárságukra. Ez a magyarországi nemzeti/etnikai kisebbségekre nézve azt jelenti, hogy az egyenlô honpolgári méltóságot és jogigényt letromfolja az etnokulturális önazonosság, hogy a politikai közösség (a honpolgárok nemzete) elválik az etnokulturális közösségtôl. Ez egyrészt visszaveszi - egyelôre jelképesen - a honpolgári emancipáció évszázados vívmányait, másrészt pedig kirekesztô, etnokulturális-vérségi jelentésaránnyal ruházza föl a "magyarság" képzetét."39

Tamás Gáspár Miklós két igen fontos megállapítást tesz. Az egyik a nemzet etnicista újra-meghatározására, a másik a magyarországi kisebbségek másodrendûvé válására vonatkozik. Vegyük sorba mindkét állítást. Teljes mértékben igaza van, amikor azt állítja, hogy a törvény a nemzet újradefiniálását implikálja. Viszont nem biztos, hogy ez a magyar alkotmány szellemével ellentétben áll. Tamás szövegébôl az etnicista meghatározási mód, valamint a kirekesztô, etnokulturális-vérségi jelentésarány azt a szemléletet tükrözi, amely élesen szembeállítja az úgynevezett politikai nemzet- és kulturális nemzetfelfogásokat.40 Tamás a klasszikus keleti és nyugati41, illetve etnikai és polgári tipológiákból42 indul ki. Ezekben a tipológiákban a kulturális nemzet, az etnikai nemzet, valamint a keleti nemzet a származáshoz, vérséghez kötôdnek, viszont a státustörvény nem köti származáshoz vagy vérséghez az igazolványra jogosultak körét. A törvényben egy szó sincs arról, hogy valaki olyan alapon kérheti az igazolványt, hogy szülei, felmenôi magyarok. Mint ahogy Magyarország alkotmánya, melynek szellemével Tamás állítása szerint a státustörvény ellentétes, nem etnikai, származási alapon határozza meg az állampolgárokat. Magyarország alkotmánya, több szomszédos állammal ellentétben, nem definiálja magát nemzeti államnak, viszont - a kisebbségi jogok elismerésével - jelzi, hogy etnokulturális értelemben nem homogén. Ennek értelmében biztosít jogokat a Magyarországon élô kisebbségeknek. A sokat idézet 6.3. paragrafus alapján viszont a törvényhozók jelezték, hogy a magyar állam különleges csoportként kezeli a határon túl élô magyarokat. Az alkotmány nem tér ki arra, hogy az a bizonyos felelôsség mire terjed ki, de a speciális viszony jelzése az etnokulturális nemzetfelfogást sugallja. Tehát: a státustörvény nem ellentétes a magyar alkotmány szellemével, és a státustörvény nem klasszikus etnicista szemléletû.

A második kérdés ennél súlyosabb, és igencsak meglepô, hogy ennek a problémának milyen kevés figyelmet szenteltek. Annak ellenére, hogy a státustörvény kizárólag a határon túli magyarságra vonatkozik és semmilyen formában sem érinti a magyarországi kisebbségeket, a nemzet újrameghatározásával közvetlen módon mégiscsak kihatással van rájuk. Magyarország alkotmányának 68. paragrafusa 1. bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaságban élô nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezôk." A státustörvény csak a határon túli magyarokat részesíti kedvezményekben és támogatásban.43 Tehát a státustörvény jogilag semmilyen összefüggésben nincs a magyarországi kisebbségekkel, viszont két elméleti probléma merül fel. Elôször is, az etnokulturális meghatározás kiemeli, megerôsíti azt a nemzetfelfogást, amely jelzi, hogy Magyarország elsôsorban a magyar etnokulturális közösséghez tartozók állama. Ugyanis, amennyiben a Magyarországon élôk is államalkotó tényezôk, a státustörvényt úgy is megfogalmazhatták volna, hogy a többi államalkotó kisebbség Magyarország határain kívül élô etnokulturális csoportjához tartozók is részesüljenek a státustörvény által nyújtott kedvezményekben.

Mintegy Tamás Gáspár Miklós írására adott válaszként is értelmezhetô Bakk Miklós írása. Az ô értelmezésében a "státustörvény eredetisége abban rejlik, hogy miközben deklaratíve nemzetpolitikai és kisebbségvédelmi célokat fogalmaz meg, valójában azt az utat jelöli ki, amelyen térségünkben megkezdôdik a területi állam - a vesztfáliai paradigma - leépülése. A státustörvény eredetisége - ebben az összefüggésben - az, hogy nem a területén belüli homogeneitás »kiteljesítésével« készül az európai integrációra, hanem a területén kívüli kulturális-szimbolikus terek szervezésével."44 Bakk Miklós a koncepció újszerûségére helyezi a hangsúlyt, és arra a hipotézisre épít - amellyel e tanulmány szerzôje nem ért egyet, hogy egy újfajta politika van kialakulóban, amelynek egyik lényeges eleme a nemzetállam gyengülése. Ennek következményeképp az elavult nemzetállami politika helyét átveszi egy új, poszt-nemzetállami korszak, amelybe a státustörvény koncepciója tökéletesen beleillik. A "területen kívüli kulturális-szimbolikus terek szervezésével" Bakk Miklós nem tudja megkerülni az etnokulturális nemzetfelfogást. Ezt a következô megállapítása is alátámasztja: "A határon túli kisebbségek körében a nyugati értelemben vett állampolgári nemzet fogalma ki sem alakulhatott. Hiszen a magyar nyelvû és kultúrájú embert az adott államok másodrangú polgárnak tekintették. Számára a nemzethez való tartozást csakis a magyar kulturális nemzethez, s - a magyar kultúra letéteményesének tekintett - Magyarországhoz való (képzeletbeli) tartozás jelenthette."45

E rész összegzéseképpen megállapítható, hogy két nemzetfelfogásra alapuló politika helyezkedik egymással szemben. Az egyik elsôsorban államokat, a másik elsôsorban nemzeteket lát, amikor a térség térképére tekint. A kettô közötti feszültség feloldhatatlan, és a szakirodalomban még nem is találtak rá megoldást46. Az axiomatikus elôfeltevésekbôl kiindulva eme kérdést illetôen nem lehet értelmes vitát folytatni, illetve csupán szemléletbeli, ideológiai álláspontokat nem lehet szakmai érvekkel "alátámasztani".

Ebben a tanulmányban nem térek ki részletesen a további, ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódó témákra, viszont röviden jelezni kívánom ezeket. Az elsô téma a törvény hatálya alá kerülô házastárs kérdéséhez kapcsolódik. Az igazolvánnyal rendelkezô személy nem magyar nemzetiségû házastársa - amennyiben ezt kérvényezi - alanyi jogon megkapja a "Magyar hozzátartozói igazolvány"-t. Így a törvény nem zárja ki a kedvezményekbôl a nem magyar házastársat, de ugyanakkor nem kényszeríti arra, hogy - kedvezmények fejében - magyarnak nyilvánítsa magát. A második ilyen kérdéskör a határon túl élô, magukat magyarnak (is) valló németek, zsidók, cigányok stb. kérdése. Elvben minden további nélkül kérvényezhetik és megkaphatják a "Magyar igazolványt", viszont kérdéses, fôleg a cigányok esetében, hogyan fognak viszonyulni az ajánlószervezetek tisztviselôi a kérelmezôkhöz, illetve a kérelmek elbírálásához.

A jogosultságot eldöntendô Velencei Bizottság azon kritériumok pontos meghatározását javasolta, amelyek alapján egyértelmûbbé tehetô az, hogy ki tekinthetô a kisebbséghez tartozónak. Ez - mint láttuk - az objektív meghatározást részesíti elônyben. Ennek szellemében a 2001. október 15-16-i MÁÉRT konferencia47 résztvevôi úgy határozták meg a jogosultak körét, hogy az kerülhet a törvény hatálya alá, aki magyarnak vallja magát, tud magyarul, illetve eleget tesz a következô három kritérium egyikének: 1. valamely bejegyzett magyar szervezet nyilvántartott tagja; 2. valamely egyházi nyilvántartásban magyarként tartják számon; 3. az állampolgársága szerinti állam magyarként tartja nyilván.

Az igazolást kiállító hatóság kérdése

A törvény szerint nem a magyar állam, hanem a majd késôbb megalakuló határon túli magyar szervezetek által létrehozott testületek (irodák) illetékesek a jogosultságról határozni. Gyakorlatilag ezek a testületek döntik el azt, hogy ki tartozik az illetô nemzeti kisebbséghez, tehát arról, hogy ki a magyar. A státustörvény szerint a határon túli magyar testületek gyûjtenék össze az igényléseket, és ezt továbbítanák a magyar államhoz, amely kiállítaná a jogosultságot igazoló iratot. Az elbírálás mindenképpen tartalmazni fog szubjektív elemeket is, mint ahogy a magyarság meghatározásánál láttuk, viszont ez a kérdés elméletileg nem oldható meg, és csupán bízni lehet a testületek és az azokban dolgozó személyek elfogulatlanságában. "Akinek nem ítélik oda az igazolványt, azt magyarnak sem ismerik el" figyelmeztet, jogosan, a szlovákiai Öllôs László, a lehetséges buktatókat szemügyre véve.48

A magyar állam csupán kiállítja az igazolványt. Paradox helyzet alakulhat ki abból (és ennek fontos jogtechnikai vonatkozásai vannak), hogy a magyar állam nem mûködtethet közhivatalokat egy másik állam területén.49 Éppen ezért a határon túli szervezetekbôl delegált testületek csupán ajánlást tehetnek arra vonatkozóan, hogy kit lehet magyarnak tekinteni, de magát a döntést a magyar állam hatóságai hozzák meg. Az etno-territoriális nemzet-meghatározás, valamint a kétlépcsôs magyarság-meghatározás így végeredményben a határokon átnyúló magyar nemzet intézményesítésének egy további lépéseként is felfogható.

Az ajánlószervezetek létrehozása a státustörvény egyik leginkább vitatott rendelkezése. A Magyar Szocialista Párt egyáltalán nem ért egyet ezzel:

"Az MSZP nem ért egyet új, ún. ajánlószervezetek létrehozásával. Az ajánlás feladatát el tudják látni a tényleges politikai súllyal bíró, legitim határon túli szervezetek, pártok, mérvadó civil szervezetek és egyházak. Új szervezet létrehozása helyett az MSZP javasolja, hogy az ajánlások kiadására jogosult szervezeteket a törvény országonként tartalmazza."50

Nézetük szerint az ajánlószervezetek feladatait a jelenlegi szervezetek is meg tudják oldani. Ezzel szemben mások megkérdôjelezik, hogy létezik-e egy olyan legitim és reprezentatív szervezet, amely a feladatot el tudná látni:

"Azzal az elôírással kapcsolatban, amely szerint ajánlószervezetként fogadhasson el az, (3a) »amely képes képviselni az adott államban élô magyar közösség egészét«, megállapítjuk, hogy ilyen szervezet nincs. Még az olyan átfogó ernyôszervezet, mint a mi RMDSZ-ünk sem tekinthetô ilyennek."51

Mások pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy az ajánlószervezetek - legyenek azok a már létezô vagy megalakítandó szervezetek - bizonyos hatalommal fognak rendelkezni, és félô, hogy ezáltal talán nem kellô belsô legitimitással fogják a rájuk ruházott feladatokat ellátni, és döntéseket hozni. "Az az alapkérdés, hogy a törvénytervezet a határon túli magyar intézményrendszer gyarapodását és gazdagodását, új ötletek, kezdeményezések segítségét célozza-e, avagy néhány olyan szervezet fogja uralni az adott területet, amelyeket felruháznak az egész magyar kisebbség képviseletének demonstratív jelzôjével."52 Mindenféleképpen számolni kell azzal, hogy a magyarországi kormány által az ajánlószervezetek mûködtetésére nyújtott pénz hatalmi pozícióba hozza az ajánlószervezetek fölötti ellenôrzéssel rendelkezôket.

A Velencei Bizottság javaslata alapján a státustörvényszerû jogszabályokat a konzulátusok segítségével kell végrehajtani. A Bizottság nem tartja elfogadhatónak azt, hogy a kisebbségek szervezetei, az információszolgáltatáson túl, részt vegyenek a jogosultságot igazoló folyamatban. Ez gyakorlatilag megkönnyítette a magyar állam dolgát. Tudomásom szerint a konzulátusok bevonása a legmerészebb elképzelésekben sem szerepelt, elsôsorban a feltételezhetô diplomáciai konfliktus miatt. Így viszont a magyar állam diplomáciai képviselete fogja továbbítani a kérvényeket.

A lehetséges következmények. További kérdések

Többen aggodalmaikat hangoztatták a törvénnyel, illetve annak lehetséges hatásaival kapcsolatban. A lehetséges problémák forrásai: a többségi lakosság viszonyulása, az EU-konformitás, a törvény anyagi vonzatai, az igazolványt kiállítók szubjektivitása, a kivándorlás elôsegítése, a státustörvénnyel párhuzamosan folyó idegenrendészeti szabályok szigorodása, a más törvények által késôbb szabályozandó kérdések, a belpolitikai, illetve a határon túli szervezetek közötti feszültségek. Meglátásom szerint két komoly megoldásra váró kérdés fogalmazható meg a törvénnyel kapcsolatban. Az egyik arra vonatkozik, hogy a törvénytervezet elsôsorban a Magyarországon igénybe vehetô kedvezményekre összpontosít, és nem a határon túli szervezetek, intézmények megerôsítésére. Igaz, hogy a törvény nem érinti az eddigi támogatási rendszert, viszont ez csak mellékesen jelenik meg a törvénytervezetben, és elképzelhetô, hogy más forrásmegosztás jobban elôsegítené a szülôföldön való maradást. A másik arra vonatkozik, hogy nincs válasz a Magyarország EU-csatlakozása utáni helyzetre, ami tulajdonképpen a státustörvény megalkotásának talán legfôbb kiindulópontja volt.

A nemzetpolitikai értelmezés mellett, amelyet e sorok szerzôje a leginkább használható elméleti keretnek tekint, meg kell említeni azokat az értelmezéseket is, amelyek magyarországi belpolitikai ügyként is értelmezik a státustörvényt. Régóta vita tárgyát képezi az, hogy milyen jellegû és mértékû támogatást nyújtson a magyar állam a határon túli magyaroknak, illetve a magyar szervezeteknek. Ezáltal a kérdés nem csupán külpolitikai ügy, hanem egyben belpolitikaivá is vált. Tóth Judit szerint a határontúli támogatások kérdésének célközössége mindig is a magyarországi választópolgár volt, valamint minden párt és koalíció a saját értékválasztása, vélt vagy valós társadalmi támogatottsága szerint foglalt állást.53 Kérdéses, hogy a határon túli magyarság ügyének zászlóra tûzésével lehet-e nyerni, illetve annak ellenzésével lehet-e veszíteni szavazatokat. Hasonló gondolatot fejez ki Tamás Pál is: "A státustörvény másként fontos, s nem véletlenül robbant ki körülötte szenvedélyes vita. Az összecsapásoknak igazán nem a kisebbséghez, hanem a magyarországi politikai elitek önképéhez, jövôvízióihoz van közük. A státustörvény magyarországi többégi teszt. A játékban természetesen valamennyi magyarországi elitcsoport részt vesz. A kezdeményezés kétségtelenül a konzervatívoké.

A parlamenti pártok - a szabaddemokraták kivételével - biztonsági játékra törekedtek. A közvéleményt kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt nemzetibbnek és hagyományôrzôbbnek vélték, mint ahogyan az a kutatásokban megjelenik."54

A státustörvény úgy is értelmezhetô, hogy a különbözô kisebbségi nemzetépítések, valamint a magyarországi nemzetépítés helyett - amelyek egy szétfejlôdô tendenciát mutatnak - egy egységes magyar nemzetépítés mellett teszi le a voksát. Ezt hivatott szimbolizálni a MÁÉRT mint formális politikai testület, és a státustörvény mint a "nemzeti újraegyesítés törvénye". Természetesen a jövô kérdése az, hogy a társadalmi változás, a kisebbségi nemzet- és társadalomépítés, valamint a magyarországi központú politika nemzetépítése milyen végkifejlethez vezet. Azt sem lehet elhallgatni, hogy ebben a viszonyban a közösségek nem azonos súllyal rendelkeznek. Egyértelmû, hogy a magyarországi fél, az állam támogatásával, óhatatlanul nagyobb szerephez jut. Nyitott kérdés, hogy egy vagy több nemzet(rész) lesz-e a magyarságból, és hogy milyen hatással lesz a törvény a különbözô állami keretek között zajló folyamatokra. A társadalomtudományok erre természetesen nem tudnak választ adni, de a probléma az elkövetkezô elemzések kulcskérdésévé fog válni.

A szomszédos államok kormányainak vélekedésével és a törvény nemzetközi fogadtatásával nem kívánok ebben a tanulmányban részletesen foglalkozni, de nem kerülhetô meg teljesen. Röviden csak annyit említenék meg, hogy a szomszédos országok általában elítélôen viszonyultak a státustörvényhez, ami azt jelzi, hogy kisebbségi és szomszédsági ügyekben ezeknek az államoknak a politikája, a látszat ellenére, nem sokat változott. Elsôsorban Románia és részben Szlovákia fejezte ki fenntartásait. Románia esetében kifejezetten ellenséges hozzáállásról beszélhetünk. Ennek magyarázatát abban látom, hogy a kisebbségekkel rendelkezô, nemzetépítô vagy nemzeterôsítô politikát folytató államok a nemzeti kérdéseket csak mellékesen érintô kérdésekben viszonyulnak pozitívan a kisebbségi vagy anyaországi követelésekhez, illetve a kisebbségtámogató politikához.

A Románia és Magyarország közötti diplomáciai villongások végül az Európai Unió szervei, nevezetesen a Velencei Bizottság elé kerültek. A román fél a státustörvény véleményezését kérte (elsôsorban a pozitív diszkriminációra és a törvény extraterritoriális hatályára vonatkozóan, valamint a törvény szociális vetületére)55, amelyre ellenlépésként a magyar fél egy olyan beadványt adott be, amelyben a Velencei Bizottság állásfoglalását kéri a hasonló törvénykezésekrôl és a határon túli nemzettársak támogatása elvérôl.56 A Velencei Bizottság 2001. október 19-én hozta nyilvánosságra véleményét57, amelyet úgy a román, mint a magyar fél saját gyôzelmeként értelmezett.

A törvény 2002. január 1-én lép hatályba, addigra a Határon Túli Magyarok Hivatala és a minisztériumok meghozzák a végrehajtási utasításokat, valamint elkezdôdik a szomszédos államokban a procedúra megszervezése. A tanulmányban felvetett elméleti kérdések minden valószínûség szerint majd a gyakorlatban is felmerülnek, és nem kizárt, hogy további bonyodalmak is lesznek.

Egy ilyen összetett kérdésben, mint a státustörvény, nem lehet minden részletre kitérni. Ugyanakkor a vitaindító óhatatlanul tükrözi a szerzô prioritásait. Elsôsorban a státustörvény elméleti kérdéseire helyeztem a hangsúlyt, és nem érintettem az összes politikai vetületet. Ezek közül néhányat a végén próbálok kérdésként felvetni, de részben belefoglalom az elméleti kérdéseket is.

  1. A központi kérdés a törvény tulajdonképpeni célja. Mint említettem, szerintem a legfontosabb a nemzeti alapon való intézményesülés, amelyet a politika a határmódosítás nélküli nemzeti újraegyesítésnek nevez. A státustörvény körüli vitában csak részlegesen derül ki, hogy mi az elképzelés a kisebbségi társadalmakra vonatkozóan. Fel kell tenni azt a kérdést, hogy hosszú távon a magyar politika mit akar, és mit tud kezdeni a magyar kisebbségekkel, és ehhez mennyire megfelelô eszköz a státustörvény.
  2. A Magyarország és szomszédai közötti viszony nem felhôtlen, és ez épp a magyar nemzeti kisebbségek miatt van így. A státustörvény újból felszínre hozta ezeket az ellentéteket, amelyek minden nemzetpolitikai szempontból releváns esetben felmerülnek. Mivel meglátásom szerint a térségben - mind többségi, mind kisebbségi részrôl - nemzetépítési folyamatoknak lehetünk tanúi, semmilyen alapvetô megoldást nem látok e probléma kezelésére. A kérdés élesen úgy tevôdik fel, hogy Magyarország vagy lemond a határon túli kisebbségei támogatásáról, vagy vállalja a folyamatos konfliktust.
  3. A kisebbségi társadalmak és politikai szervezeteik az illetô nemzetállamban élnek, ugyanakkor a magyar nemzethez tartozónak tekintik magukat. Egyszerre próbálnak - mint önálló társadalom - integrálódni a nemzetállamba úgy, hogy közben kulturálisan és politikailag is kötôdnek az anyaországhoz. Feloldható-e ez a feszültség? Illetve, ha nem - mint ahogy ezt én látom -, akkor milyen válaszok adhatók a kérdésre? Úgy is fogalmazhatnék, hogy milyen "státustörvényt" képzelnek el a kisebbségi elitekhez tartozók?
  4. Kisebbségvédelmi szempontból az igazán lényeges kérdés az, hogy a Velencei Bizottság legitimnek tekinti-e azt az elvet, mely szerint az anyaország támogatja a határain kívül élô kisebbségeket, és nem tekinti-e ezt pozitív diszkriminációnak, sem extraterritoriális hatályúnak a státustörvényt. A Velencei Bizottság állásfoglalása alapján elképzelhetô, hogy egy új fejezet nyílt a kisebbségvédelem területén, még akkor is, ha a 2001. november 13-i országjelentés inkább negatív fényben tünteti fel a státustörvényt. Nem felejthetjük el, hogy a kisebbségekre vonatkozó dokumentumok a nemzeti kisebbségek meghatározásában sehol sem említik az anyaországot.
  5. A státustörvény alkalmazása valószínûleg átstrukturálja a kisebbségi társadalmakat, mind a hatalmi viszonyokat, mind a kisebbségi szervezeteket. A kisebbségi szervezetek energiájának egy részét le fogja kötni az információk összegyûjtése, és nem mellékes, hogy kinek lesznek meg azok az információk. Kis túlzással népszámlálásnak is tekinthetjük a folyamatot, melynek alapján - minden valószínûség szerint - az eddigi legteljesebb adatbázis jön majd létre a határon túli magyarokról. Ebbôl kiindulva akár a belsô választások is megszervezhetôk lennének, hogy ne beszéljünk bármilyen politikai stratégia kidolgozásának lehetôségérôl, de a tudományos kutatás számára is - hozzáférés esetén - felbecsülhetetlen értéket jelentene.

A sok lehetséges kérdés közül, a jogalanyok meghatározása mellett, ezen kérdéscsoportokat tartom a leginkább lényegesnek. Szándékosan nem érintettem bizonyos aktuálpolitikai kérdéseket, aminek az a magyarázata, hogy a folyamat még nem zárult le, és ezek értelmezése csak egy bizonyos idô elteltével végezhetô el.

* A vitaindító szövege 2001. november 14-én zárult le

 

Jegyzetek

1 Michael Mann: "Nation-States in Europe and Other Continents: Diversifying, Developing, Not Dying., DAEDALUS, 1993. 122. sz., Michael Mann: "Has Globalisation Ended the Rise and Rise of the Nation-state?" Review of International Political Economy, 1997. 3. sz.

2 Rogers Brubaker: Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge University Press, 1996.

3 Ebben a tanulmányban nincs helyünk kifejteni a Magyarországgal szomszédos államok közötti különbségeket, viszont mindenki számára nyilvánvaló, hogy a magyarországi munkavállalás, letelepedés sokkal fontosabb például egy kárpátaljai, mint egy felvidéki magyar számára.

4 A törvény nem tesz különbséget az erdélyi magyar és erdélyi román között, amennyiben magyar állampolgár felmenôkkel rendelkeznek. Elvileg mindkettô ugyanazokkal a feltételekkel szerezheti meg a letelepedést, illetve ezt követôen az állampolgárságot.

5 Tóth Judit: A diaszpóra a jogszabályok tükrében. Regio, 1999. 3-4. sz. 51.

6 Lásd a Magyar Kisebbség folyóirat hasábjain folyó vitát az 1999/1. és 1999/2-3. számokban.

7 Magyar Állandó Értekezlet 1999 márciusában alakult meg.

8 A Magyar Állandó Értekezlet IV. Ülésének Zárónyilatkozata, Budapest, 2001. október 26.

9 "Magyarország és a határon túli magyarság - 1999" konferencia nyilatkozata, Budapest, 1999. február 20., 8. pont.

10 Németh Zsolt: Bontsuk le a nemzeteket megosztó határokat. Magyar Nemzet, 2001. január.

11 Németh Zsolt felszólalása a szomszédos országokban élô magyarokról szóló törvényjavaslat általános vitájának megkezdésekor az Országgyûlés 2001. április 19-i ülésnapján.

12 "Magyarország és a határon túli magyarság - 1999" konferencia nyilatkozata, Budapest, 1999. február 20.

13 A Magyar Állandó Értekezlet második ülésének Zárónyilatkozata, Budapest, 1999. november 12.

14 A Magyar Állandó Értekezlet harmadik ülésének Zárónyilatkozata, Budapest, 2000. december 14., 8. paragrafus.

15 Borbély Zsolt Attila: A státustörvény mint a magyar (re)integráció eszköze. Provincia, 2001. május, 5.sz.

16 Szabó Tibor: Szülôföldön magyar közösségben élni. Családi kör, 2001. július 12. (az Újvidéki Televízió "Napjaink" címû magazinmûsorban elhangzottakból készült válogatás).

17 Németh Zsolt: Bontsuk le a nemzeteket megosztó határokat. Magyar Nemzet, 2001. január 5.

18 Varga Attila: Státustörvény vagy vándorbot. Romániai Magyar Szó, 2001. május 16.17.18.

19 Habár több felmérés készült, nézetem szerint ezeket a kérdéseket nem lehet kérdôíves módszerrel megvizsgálni.

20 Népszabadság, 2001. április 10.

21 Népszabadság, 2001. április 10.

22 Attila: Státustörvény vagy vándorbot. Romániai Magyar Szó, 2001. május 16.17.18.

23 Tamás: Magyar állam - magyar kisebbségek. Népszabadság, 2001. április 20.

24 Borbély Zsolt Attila: A státustörvény mint a magyar (re)integráció eszköze. Provincia, 2001. május, 5. szám.

25 Duray Miklós a Beszélô, 2001. július-augusztusi számában megjelent interjúban, 72.

26 Duray Miklós: Sosemvolt törvényünk lesz! Beszélô, 2001. 5. sz. 30.

27 Bodó Barna: Státustól státusig. Krónika, 2001. június 16.

28 Neumann Ottó: Magyarságot igazoló hivatal. Magyar Hírlap, 2000. július 11.

29 Varga Attila: A jogállástól a kedvezményekig. Fundamentum, 2000. 3. sz. 104.

30 Tóth Judit: Státusmagyarság. Mozgó Világ, 2001. 4. sz. 14.

31 A törvénytervezet hasonló kedvezményeket biztosít a magyar igazolvánnyal rendelkezô fél nem magyar családtagjainak is úgy, hogy közben nem kényszeríti ôket arra, hogy magyarnak vallják magukat.

32 Tóth Judit, i. m. 13.

33 Értelmezésemben ennek hiánya elsôsorban gazdasági okokkal magyarázható. Természetesen ehhez hozzájárul az is, hogy az EU-s tagállamok valószínûleg az EU-s állampolgárok közötti diszkriminációra hívták volna fel Magyarország figyelmét. Részben ezzel magyarázható az is, hogy Ausztria végül kikerült a végsô változatból

34 Nem állítom azt, hogy a politikai eliteknek elméletileg koherens nézeteket kell vallania, és azok szerint cselekednie, viszont társadalomtudományi szempontból nem kerülhetjük meg ezeket.

35 Bauer Tamás: A hazátlanság tartósítása. Népszabadság, 2001. január 10. Nem a Bauer Tamással való vita a célom, hanem az általa felvetett kérdések körüljárása.

36 Kántor Zoltán: Polgári nacionalizmus? Provincia, 2000. 7. sz.

37 Erre a különbségre Molnár Gusztáv hívta fel a figyelmemet. - K. Z.

38 Bauer Tamás, uo.

39 Tamás Gáspár Miklós: A magyar külpolitika csôdje. Népszabadság, 2001. június 30.

40 Meinecke, Friedrich: Cosmopolitanism and the Nation State. 1970, Princeton University Press, 9-22.

41 Kohn, Hans: "Western and Eastern Nationalism". In Hutchinson, John és Smith, Anthony D. (szerk.), Nationalism. Oxford University Press, 1994, 162-165.

42 Plamenatz, John: "Two Types of Nationalism". In Kamenka, Eugene (szerk.): Nationalism: the Nature and Evolution of an Idea. Edward Arnold, 1973, 23-36.

43 A magyarországi kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseket az "1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól"-ban rögzítették.

44 Bakk Miklós: Két nemzetkoncepció európai versenye zajlik. Magyar Nemzet, 2001. július 7.

45 Bíró Béla: Itt-hon vagy otthon? Népszabadság, 2001. január 6.

46 Tom Nairn: Faces of Nationalism: Janus Revisited. London, 1997, Verso.

47 A Magyar Állandó Értekezlet IV. Ülésének Zárónyilatkozata, Budapest, 2001. október 26.

48 Öllôs László: Hova tartozhatunk? Fundamentum, 2000. 3. sz. 101.

49 Leszámítva természetesen a nagykövetségeket és konzulátusokat, viszont ezeket sem gyakorlatilag, sem politikailag nem lett volna célszerû e feladat elvégzésével megbízni. A Velencei Bizottság 2001. október 19-én egyébként épp azt javasolta, hogy a konzulátusok felhasználhatók ilyen célokra.

50 A Magyar Szocialista Párt különvéleménye a Magyar Állandó Értekezlet 2000. december 13-14-i ülésének zárónyilatkozatával. Budapest, 2000. december 14.

51 Bucur Ildikó: A státustörvény margójára. Szabadság, 2001.

52 Öllôs László: Szomszédmagyarok. HVG, 2001. május 26.

53 Tóth Judit: Státusmagyarság. Mozgó Világ, 2001. 4. sz. 12.

54 Tamás Pál: Státuscsont. Magyar Hírlap, 2001. augusztus 15.

55 The Official Position of the Romanian Government on the Law on Hungarians Living in Neighbouring Countries.

56 Paper Containing the Position of the Hungarian Government in Relation to the Act on Hungarians Living in Neighbouring Countries.

57 European Commission for Democracy Through Law (Venice Commission): Report on the Preferential Treatment of National Minorities by Their Kin-state.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék