magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» V. ÉVFOLYAM - 1999. 2-3. (16-17.) SZÁM - A kettôs állampolgárságról
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Harrach Gábor

Különleges státus és nemzetgyarapodás

Demográfiai tendenciák és anyaországi szerep

A kettôs állampolgárság Magyarok Világszövetsége által történt tavalyi fölvetése nem hozta meg a kívánt célt, a széles körû, tárgyilagos diskurzust. Ezért csak üdvözölni lehet a Magyar Kisebbség kezdeményezését, amely a kárpát-medencei magyar közélet annyi indulatos megnyilvánulása után higgadt szakmai vitát kezdeményezett a témáról. A továbbiakban elsôsorban a kettôs állampolgárság asszimilációgátló hatásának szempontjából közelítem meg a kérdést.

Miként a kárpát-medencei magyar kisebbségek létszámára vonatkozó különbözô adatok sem egyeznek,1 úgy arról is csak becsült adataink vannak, hogy 1918 óta hány fôvel csökkent az elszakított részeken élô magyarok száma. (Természetesen az 1910-es magyarországi népszámlálás és az ezt követô népszámlálások adatainak összevetése nem szolgálhat hiteles mérceként.) A fogyatkozás okai azonban annál ismertebbek a demográfusok számára. Leegyszerûsítve a folyamatokat, megállapíthatjuk, hogy annak három fôoka van: a gyenge szaporulat, amely nemcsak itthon, hanem a Kárpát-medence egyéb vidékein2 is érzékelhetô jelenség; a kifelé történô, leginkább Magyarországra irányuló elvándorlás;3 valamint a többségi nemzetbe való beolvadás.

Mit tehet az anyaország e negatív folyamatok megakadályozása vagy legalább fékezése érdekében? A gyenge népszaporulat esetében Magyarországnak nem állnak rendelkezésére komoly eszközök a folyamat megfordításához. Noha már akadt példa a határon túli nagycsalá-dok különbözô formákban történô megsegítésére, fôleg civil kezdeményezések révén, ennek rendszeressé tételére, intézményesítésére, vagyis ösztönzô jellegû támogatás bevezetésére a magyar állam részérôl nincs lehetôség. Az elvándorlás kérdésének a kezelése még nehezebb ügy, hiszen hazánk magára vállalta az anyaország szerepét, alkotmányosan és ténylegesen is felelôsséget visel a határainkon túl élô magyarokért, s ez óhatatlanul is egyfajta szívóhatást eredményez. (Ennek legnyilvánvalóbb és egyben legszomorúbb példája az anyaországi intézményekben tanuló diákok Magyarországon való maradása, illetve az utódállamokban élô értelmiség elszívása.) Magyarország, azon túl, hogy gazdaságilag is vonzerôt gyakorol a leszakadt nemzetrészekre, hiánypótló szerepet tölt be a kisebbségi magyarok életében, s a kádári idôkbôl ismert közönyt kellene ismét magára erôltetnie az országnak, hogy valamennyire fékezni tudja a bevándorlást. Ezt egyetlen felelôsen és nemzetben gondolkodó hazai polgár, különösen pedig kisebbségi magyar sem kívánná, ráadásul ez a politika a mai nyitott világban nem is lenne megvalósítható.

Véleményem szerint Magyarország a nemzetrészek fogyatkozását elôidézô jelenségek közül egyedül az asszimiláció mértékének visszafogásában játszhat szerepet, méghozzá komoly és semmi más által nem helyettesíthetô szerepet. Legelôször is megemlíteném azt a pszichológiai hatást, amit egy felelôsségteljes, törôdô, ráadásul közép-európai mércével mérve jó pozíciókkal rendelkezô anyaország jelenthet a kisebbségi magyarok számára,4 s amelynek jelentôségéhez képest a felvállalt hiánypótló szerep elôbb említett negatív hatásai valóban eltörpülnek.

Noha az anyaország nyújtotta érzelmi támasz, akárcsak a saját kisebbségi intézményrendszer kiépítése, elengedhetetlenül fontos az identitás megôrzése szempontjából, valójában egyik sem garantálja teljes mértékben a magyar kisebbségek megmaradását, különösen pedig gyarapodását. Ehhez ugyanis ennél valami több szükséges: motiváció, érdekeltség a magyarként való megmaradásban. Hódi Sándor5 írja: "Nemzeti romantikával, hagyományápolással, az áldozatvállalás mítoszával nem lehet a magyarságtudatot a határon túli magyarság körében fenntartani. A megmaradásért kemény harcot kell folytatni, s ez így lesz mindaddig, amíg a nemzet, mint közös vállalkozás, az életvitel szempontjából elônyös, kedvezô befektetéssé nem válik."

Az utódállamok mindent megtesznek azért, hogy magyarnak lenni ne legyen elônyös befektetés, hogy magyarnak lenni annyit jelentsen, mint belefogni a legelônytelenebb, legveszteségesebb vállalkozásba. A többségi felfogás nem csupán a kormányzati, parlamenti döntések körében, hanem a bürokrácia és a társadalmi kapcsolatok szintjén is megnyilvánul, így a magyarságot nemcsak kollektív, hanem egyéni szempontból is sérti. Egy tavalyelôtt publikált szociológiai felmérésbôl6 például kiderül, hogy a Kolozs megyei magyarok közel fele részesült élete során hátrányos megkülönböztetésben nemzetisége miatt – egyes korosztályoknál viszont ez az arány a 60 százalékot is eléri. (A felmérés szerint Romániában a nemzetiségek megkülönböztetésének gyakorisága a nyolcvanas évek közepe óta ugrásszerû növekedésnek indult.) Kérdés, hogy egy ilyen környezetben beszélhetünk-e az identitásválasztás szabadságáról. Még teljes jogegyenlôség esetén sem lenne biztosított a döntés teljes szabadsága, hiszen a társadalom mikrostruktúráiban – mondjuk a szórványmagyarság esetében – továbbra is ott lappanganak azok a tudattartalmak és felülrôl aligha irányítható egyéni érdekek, amelyek hosszabb távon a többségi nemzethez való tartozásra ösztönzik a nemzeti kisebbségeket. Meg kell hát teremteni az asszimilációt elôidézô egyéni érdekek hatástalanítása céljából az ellenérdekeltséget, hogy a magyar identitás vállalása "kedvezô befektetéssé" váljék. Úgy is mondhatnánk: a kisebbségi helyzetbôl fakadó hátrányok kompenzálásaképpen a nemzeti létbôl elônyöket kell kovácsolni. Amennyiben azt szeretnénk, hogy minden egyes kisebbségi sorban élô magyar – a városlakó értelmiségitôl a szórványban élô földmûvesig – érdekeltté váljon magyarsága vállalásában, személyre szóló kedvezményeket kell biztosítani a magyar kisebbségek számára, olyanokat, amelyek elônyös helyzetbe hozzák ôket a többségi nemzetekhez képest. Így nemcsak a megmaradást, hanem a gyarapodást is garantálni lehetne, vagyis az asszimiláció helyébe a disszimiláció lépne.

Ilyen kedvezményeket kizárólag az anyaország tud biztosítani a magyar kisebbségek számára – az utódállamokhoz viszonyított gazdasági és politikai helyzetelônye révén. Amennyiben a magyar kisebbségeket részesítik azoknak a jogoknak legalább egy részébôl, amelyeket a Magyar Köztársaság polgárai élveznek, a többségi nemzetek tagjaihoz képest jelentôs elônyökre tehetnek szert – olyan elônyökre, amelyek önmagukban talán már elég motivációt jelenthetnek a magyar identitás felvállalásához. Ezeknek a kedvezményeknek a körét határozná meg a kettôs állampolgárság, illetve a különleges státus intézménye. Természetesen ez nem helyettesíthet semmilyen saját, a megmaradáshoz nélkülözhetetlen intézményrendszert, ugyanakkor – meglátásom szerint – a megmaradásban való közvetlen és egyéni érdekeltség nélkül bármilyen kisebbségi intézmény csupán lassítani képes a fogyatkozást.

Tekintettel arra, hogy a legtöbb térségbeli államnak léteznek határon túli nemzetrészei, a kettôs állampolgárság vagy bármilyen más, a kisebbségek számára különleges státust biztosító formula elfogadható megoldás kell hogy legyen a kisebbségi kérdések kezelésének eszköztárában, amit a horvát és a szlovák példa is bizonyít. Franjo Tudjman horvát elnök két évvel ezelôtti budapesti látogatása alkalmával bejelentette, hogy a magyarországi horvátok megkaphatják a kettôs állampolgárságot, ennek semmilyen akadálya nincs.7 Az a néhány romániai horvát falu pedig, amelynek lakosai kezében már ott a horvát útlevél, kibôvült kapcsolatai révén máris fejlôdésnek indult, sôt a kettôs állampolgársággal járó elônyöknek köszönhetôen – amint az egy romániai magyar lap riportjából is kiderült – disszimilációs folyamat indult be: az elrománosodás útjára lépett horvát származású lakosok lázas igyekezettel kutatják családfáikat, tanulják ôseik nyelvét. Ez a gyakorlati példa jól szemlélteti a magyar részrôl bevezetésre ajánlott hasonló kedvezmények várható disszimilációs hatását. Ráadásul Magyarország földrajzi közelsége, a térségben betöltött szerepe és relatív gazdasági fejlettsége jóval több elônnyel kecsegtetné a határon túli magyarságot, mint ahogy azt a romániai horvátok esetében feltételezhetjük anyaországuk irányában.

"Ki a magyar?"

Az eredetileg Németh László által feltett kérdés valójában az elsô és legfontosabb jogi problémára világít rá: ki lehetne jogosult egy ilyen okmány megszerzésére? Noha Tamás Sándor szerint a nyelvi azonosság, mint a magyarsághoz való tartozás kritériuma, magában rejti azt a veszélyt, hogy egyes magyar nemzetiségû állampolgárok csak egyéni érdekeik miatt fognak magyarul beszélni, ez a lehetôség a szerzô által kívánatosnak tartott szabad identitásválasztás esetében ugyanúgy, mi több, sokszorosan fennáll. Hiszen a szabad identitásválasztás elvét követve a többségi nemzetek bármely tagja – ugyancsak egyéni érdekeltsége folytán – magyarnak vallhatja magát még akkor is, ha magyar szót még soha nem hallott – hiszen a szabad identitásválasztás nem feltételezi a magyarsághoz való tartozás egyéb – bár jogilag nehezen megfogható, mégis létezô – nyelvi, kulturális és származási kritériumait sem. Olyan megoldást kell tehát találni, amely tekintettel van a könnyen bekalkulálható "túljelentkezésre", ugyanakkor a létszámbeli gyarapodás kívánalmát is figyelembe véve határozza meg a magyarsághoz tartozók körét. (Itt merül fel a szerzô által említett kárpát-medencei helyszín problémája. Amennyiben ugyanis az egykori történelmi Magyarország területén belüli születési helyhez kötjük a magyarsághoz való tartozás egyik kritériumát, mintegy tizenhétmillió olyan személyt nyilvánítunk magyarnak, akik a többségi nemzetekhez tartoznak, ugyanakkor kirekesztjük a magyar kisebbségek sorából az ôshonos csángókat és azokat, akik egyéni, esetleg rajtuk kívülálló okokból kifolyólag Bukarestben vagy Belgrádban születtek, noha szüleik, nagyszüleik még a történelmi Magyarország területén éltek.)

A felmerülô jogi és adminisztratív problémákra választ adhat az államnemzeti felfogás helyett a kultúrnemzeti szempontok szerint gondolkodó országok – például Németország, Izrael, Horvátország – gyakorlata. (Izrael sikerrel alkalmazza mai napig a Tamás Sándor által elvetett "eredetvizsgálatot" anélkül, hogy a "veszélyes történelmi elôzmények" miatt skrupulusa lenne.) Ortodox többségû országokban vallási alapon is meghatározható lenne, ki tekinthetô magyarnak – bár ez a meghatározás sem lenne tökéletes –, viszont ez a megközelítési mód jogosan vonná maga után a vallási alapon történô diszkrimináció vádját. Elképzelhetô olyan megoldás is, amely többféle szempont alapján, többszörös szûrôként mûködve határozná meg a szempontokat. Azonban bármilyen kritériumot alkalmazna is az anyaország a magyarsághoz való tartozás meghatározásakor, meg kell adni az esélyt a magyar származású, de már az asszimiláció peremére sodródott egyének számára, hogy újra visszatérjenek gyökereikhez. Másképp megfogalmazva, a magyarság körét inkább bôvíteni, mint szûkíteni kell egy ilyen adminisztrációs és jogi eljárás során. Az sem mellékes szempont, hogy a határon túli magyarság pontosan kimutatható, szám szerinti növekedésének milyen politikai és lélektani következményei lennének a magyar kisebbségek körében.

Egyéb jogi és politikai dilemmák

"Egyes államok számára a kettôs állampolgárság tolerálása nehéz" – írja vitaindítójában Tamás Sándor. Az állítás igazát aligha lehet vitatni, ám a kérdés itt inkább az, hogyan viszonyuljunk ehhez a sajnos létezô, helyenként hisztériába átcsapó ellenérzéshez. Problémáról szerintem akkor beszélhetünk, ha az anyaországi vagy a határon túli politikai gondolkodásban ez a jelenség nem kezelendô és kezelhetô problémaként jelenik meg, hanem érvként és ürügyként szolgál a kettôs állampolgárság gondolatának elutasításához. Az elutasító álláspontot képviselô politikusok és publicisták a jogi érvekbe csomagolt demagógia – a katonáskodás, adózás stb. kérdésére vonatkozó, Tamás Sándor által megcáfolt "aggodalmak" – mellett leginkább a "mit gondolnak majd a szomszédok", illetve a jóindulatúnak álcázott "ne ártsunk ezzel is a határon túli magyaroknak"-féle, avas kádári szemléletet idézô "érvekkel" élnek szívesen. (Sajnos az a hevület, amivel például Verestóy Attila vagy Józsa László támadták nyilvánosan – minden választói vagy pártbéli felhatalmazás nélkül – a kettôs állampolgárság, illetve a különleges státus ötletét a határon túli magyarságra hivatkozva,8 csak alátámasztotta az érvek nélkül, zsigerbôl ellenzôk álláspontját.)

Tekintettel arra, hogy a magyar közéleti személyiségeknek – tevékenykedjenek bárhol a Kárpát-medencében – kizárólag a magyar, nem pedig az utódállamok többségi nemzeteinek érdekeit kell képviselniük, muszáj kimondanunk: a "többségi érzékenység" ebben az esetben csak annyira lehet mérvadó, amennyire az utódállamok kormányai a kettôs állampolgárság intézményét közvetlenül fel tudják használni a magyar kisebbségek szankcionálására. Jelenleg egyetlen ilyen közvetlen "büntetést" tudok elképzelni. Tamás Sándor hivatkozott a román alkotmány állampolgárságra vonatkozó szakaszára, amely kimondja: "A román állampolgárság nem vonható vissza attól, aki születéssel szerezte meg." (A vitaindító utal a köztisztviselôk jogállásáról szóló készülô törvényre is, amely csak és kizárólag román állampolgársággal rendelkezô személyek számára engedélyezné köztisztviselôi állás betöltését.) Nem tartom azonban kizártnak, hogy Bukarest – amennyiben nemzetállami érdekei úgy kívánják – egy olyan nagy horderejû döntés esetén, mint a kettôs állampolgárság megadása a magyar nemzetiségû román állampolgároknak, felülvizsgálja az állampolgárság elvesztésérôl szóló kitételeket a román alkotmányban, esetleg több mindent köt a kizárólagos román állampolgársághoz, mint a köztisztviselôi állások betöltését. Ugyanez elmondható azokról a Magyarországgal szomszédos államokról is, amelyek szintén a nemzetállamot ért komoly sérelemként, illetve tényleges veszélyforrásként könyvelnék el a magyar kisebbségek kettôs állampolgárságát.

A kettôs állampolgárságnak ezek a potenciális hátrányai véleményem szerint egyetlen módon lennének kivédhetôk: a merevebb jogi keretekkel bíró kettôs állampolgárság helyett a rugalmasan értelmezhetô s ezért a kívánalmak szerint megfogalmazható különleges státus intézményének kidolgozásával. Ezzel a jogi formulával nem csak újabb "benesi dekrétumok" világra jövetelét lehetne megakadályozni, hanem ki lehetne küszöbölni a kettôs állampolgárság olyan negatív hatásait is, mint az esetleges elvándorlás kérdése, amit a vitaindító szerzôje szintén az egyik lehetséges hátrányként nevez meg. (Például egy olyan passzus beépítésével, amely szerint a különleges státust – tekintettel arra, hogy annak szerepe elsôsorban a kisebbségi magyarság szülôföldjén és magyarként való megmaradásának és gyarapodásának elôsegítése – csak addig birtokolhatná az egyén, ameddig állandó lakhelyét át nem teszi egy másik országba.) A kettôs állampolgárság kötöttségeinek figyelmen kívül hagyásával Magyarország szabadon kidolgozhatja azon kedvezmények körét, amelyek megillethetik a különleges státus birtokosát, meghatározhatja azt a minimumot, amely már érdekeltté teszi a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévô, az asszimiláció peremére sodródott kisebbségi magyart is nemzetisége vállalásában, s azt a maximumot is, ami alatt e kedvezmények biztosítása még belefér a magyar állam anyagi tûrôképességébe.

Azok a példák, amelyeket Tamás Sándor a kettôs állampolgársággal kapcsolatban "további ötletek" alcímben jelölt meg – Churchill 1940-es elképzelése a közös brit–francia állampolgárságról a nácizmus ellenében, a spanyol–latin-amerikai állampolgári szerzôdések –, már csak azért sem alkalmazhatóak a Kárpát-medencében, mert míg az elôbbi példák az érintett országok közös érdekein alapultak, Magyarország és szomszédai esetében a kettôs állampolgárság ügyében érdekellentét áll fönt. A magyar állampolgárság minden román vagy más szomszédos országbeli állampolgárra való kiterjesztése – ha már Churchill elképzelésénél tartunk – elvi és gyakorlati szempontból egyaránt elfogadhatatlan. A magyar külügyi államtitkár és az RMDSZ szövetségi elnökének júniusi találkozóján megfogalmazott ún. nemzeti vízum ötletét sem tartom célravezetônek, amennyiben az, ahogy a megbeszélés utáni sajtótájékoztatón megfogalmazták, nem csak a magyarokat, hanem minden román állampolgárt megilletne. Ez ellentmondana nemcsak a nemzet fogalmának, de azoknak a gyakorlati céloknak is, amelyeket fentebb megemlítettem, s amelyek – ha más-más hangsúllyal is – a nemzeti vízum esetében éppúgy fennállnának, mint a különleges státus vagy éppen a kettôs állampolgárság esetében.

Ami a kérdés politikai vetületét illeti, három területen lehet aktív ellenállásra számítani. A leghevesebb reakciót az utódállamoktól lehet várni. Ezekkel most nem kívánok foglalkozni. Nagyobb gondot jelent, ha egyes nyugati politikusok a különleges státus biztosításában a térség stabilitását veszélyeztetô lépést vélnek fölfedezni. Az esetleges aggályok lecsillapítása a magyar diplomácia határozottságán és ügyességén fog múlni. Kérdés viszont – és ez már nem csak az anyaország akaratának és érdekérvényesítô képességének függvénye –, hogy az Európai Unió miképpen fog reagálni a leendô "schengeni vasfüggöny" mögött élô mintegy hárommillió embernek a szabad határátjárásra vonatkozó igényére. Hiszen köztudott, hogy azok a magyar közéleti személyiségek, akik a kettôs állampolgárság, illetve különleges státus ötletét felvetették, többnyire a magyar NATO- és EU-csatlakozás folytán az anyaország és a nemzetrészek eltávolodásának veszélyét látva döntöttek ezen igényük mellett. Kérdéses, hogy Budapest egymaga meg tudja-e oldani ezt a problémát a külsô határainak biztonságára rendkívül érzékeny Unió akaratával szemben.

A magam részérôl azonban a legnagyobb problémát nem ebben, hanem egyes anyaországi politikai erôknek, illetve a sajtó tekintélyes részének a kérdéshez való hozzáállásában látom, amely hozzáállás a nemzetpolitikához való viszonyulásuk egészének részét képezi.9 Mi több, a különleges státus esetében felmerülô jogi és adminisztratív problémákkal ellentétben, amelyeket leküzdendô és leküzdhetô, nem pedig áthághatatlan akadálynak tekintek, az ellenséges anyaországi fogadtatás,10 amely már akkor megmutatkozott, amikor a Magyarok Világszövetsége felvetette a kettôs állampolgárság kérdését, az egész kérdéskör legneuralgikusabb pontját jelenti. Miért gondolom ezt?

Bármilyen státus biztosítása a magyar kisebbségek számára – annak fent részletezett elônyei mellett – egyben az anyaországgal való kapcsolattartásnak, a nemzet lélekben történô újraegyesülésének szimbolikus megpecsételését jelenti; ám paradox módon egy ilyen aktus az anyanemzet egy része és a leszakított nemzetrészek között meglévô szakadék további mélyülésével is járhat. Elég arra gondolni, hogy 1990 és 1994 között egyes magyarországi orgánumok, de még politikusok is milyen, a România Mare vagy a belgrádi Politika hangnemével vetekedô stílusban támadtak minden olyan kezdeményezést és megnyilvánulást, amely a határon túli magyarság érdekeit szolgálta.11 Mindez mély nyomot hagyott a kádári érában szándékosan tudatlanságban tartott, szolidaritásában meggyengült anyaországi társadalom jó részében.12 Noha a Horn-kormány idejében a sajtótámadások kissé alábbhagytak, ne higgyük, hogy puszta ellenzéki attitûdrôl van szó. Azok után, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban volt olyan magyarországi párt, amely az ország érdekeinek hátat fordítva, a jugoszláviai háború melegénél kívánta megsütni pecsenyéjét – mértékadó publicisták hathatós segítségével –, ne csodálkozzunk azon, ha lesznek olyanok, akik a különleges státus napirendre kerülésében a legjobb lehetôséget fogják látni népszerûségi mutatóik növelésére.

Valójában ezt tartom a legnagyobb kockázatnak, hiszen a magyarországi társadalom széles rétegeiben van fogékonyság a "románmagyar" és egyéb hasonló demagógiára. Kérdéses, hogy egy jól prognosztizálható anyaországi ellenszenvhullám esetén megéri-e meghozni ezt a lépést, amely egyéb célok mellett éppen a nemzetrészek összetartozás-tudatának erôsítését célozná. A magam részérôl ezt a reális veszélyt is inkább leküzdendô problémának, mintsem elháríthatatlan akadálynak tekintem. A kulcskérdés ebben az esetben az, hogy képes lesz-e a magyarországi politikai elit – és vele együtt a média – ebben a kérdésben teljes konszenzust kialakítani.

—————————————

1 Jónás Péter: A romániai magyarság a számok tükrében. = Sokszemközt. Emigráns és otthon élô erdélyi magyarok dialógusa. Erdélyi könyvegylet, 1995.

2 Vasas Samu: Egykés családmodell Kalotaszegen. Erdélyi Magyarság 1991. november.

3 A kérdés romániai vonatkozásában lásd Tamás Sándor: Kivándorlás Erdélybôl. Magyar Szemle 1994. február; illetve Lázár László: Rekviem 2800 erdélyi orvosért. Erdélyi Magyarság 1995. január–február–március összevont szám.

4 A magyar kisebbségeknek az anyaországhoz való érzelmi viszonyulásáról Szakáts Mara nagyváradi szociológus készített felmérést. Figyelemre méltó a XXI. Század Alapítvány 1996. szeptember 19. és október 5. között végzett reprezentatív erdélyi közvélemény-kutatása (Magyar Nemzet 1996. október 16.).

5 Hódi Sándor: A nemzet mint kedvezô befektetés. Tézisek egy új nemzeteszmény megteremtéséhez. Demokrata 1996/34.

6 Veres Valér: A Kolozs és Kovászna megyei magyarok identitásának néhány vonása. Régió 1997/3-4.

7 Lehetséges a kettôs állampolgárság. Magyar Nemzet 1997. április 24.

8 Az esetre közvetlenül a Magyarok Világszövetségének felhívása után került sor a Magyar Televízió Nyitott száj címû vitamûsorában.

9 A rendszerváltás utáni magyar külpolitika és a parlamenti pártok hivatalosan mindig támogatták a kisebbségi magyar szervezetek igényeit. A parlamenti pártok prominens politikusai közül eddig nyíltan elsôként Bauer Tamás szakított írásában. (Kétséges egység. Népszabadság május 22.) Az SZDSZ-es képviselô viszont az általa vallott nézeteket az MSZP és az SZDSZ külpolitikai felfogásával azonosítja.

10 Itt elsôsorban az akkor hivatalban lévô kormány külügyminiszterének, Kovács Lászlónak mereven elutasító álláspontjára gondolok, amelynek hangvételét Duray Miklós a Kapu 1998. májusi számában "szakmailag elfogadhatatlannak" nevezte. A külügyek akkori irányítójának határozott elutasítása erôs kontrasztot képez a Horn-kormánynak Franjo Tudjman horvát elnök látogatását követô állásfoglalásával, amely nem látta akadályát a magyarországi horvátok kettôs állampolgárságának.

11 A kárpát-medencei magyarság iránti irracionális ellenszenvet jól példázza József Ilona cikke (Kurír 1995. március 1.).

12 Az anyaországi lakosságnak a magyar kisebbségekrôl, a nyugati magyarságról, illetve a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekrôl vallott, 1973 és 1996 között mért felfogásáról lásd Hunyady György: A nemzeti identitás és a sztereotípiák görbe tükre. Új Pedagógiai Szemle 1997/10.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék