magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» II. ÉVFOLYAM - 1996. 4. (6.) SZÁM - Alapszerződések
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Törzsök Erika

Kisebbségek és stabilitás

A közép-európai térség az ezredvégi információs forradalom és a planetáris globalizációs folyamat felgyorsulása következtében új helyzetbe került. A modernizáció és a felzárkózás esélyének pozitív vetületei mellett számolnunk kell az integráció ellentmondásos jellegével is. Felmerülhet a kérdés: vajon Európa egységesülésének tendenciája eléri-e a térség valamennyi országát, vagy - kedvezôtlen fordulattal - esetleg egy délkelet-ázsiai típusú fejlôdési modell fog egyes posztszocialista államokban is tért hódítani? Jogosnak látszik az aggodalom a jelentôs hátrányokkal és belsô feszültségekkel is küzdô térség és ezen belül a magyar és más kisebbségek felzárkózásának esélyeit illetôen is. Hogyan alakul vajon a posztszocialista országok jövôje? Lesz-e igazi rendszerváltás? Lesz-e lehetôség, és érdemes-e az identitáshoz ragaszkodva bárkinek is a szülôföldjén maradnia, különösen, ha szétfoszlanak a belátható idôn belüli biztonság és jólét reményei?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel kapcsolatban a mai magyar politikai diskurzusban elterjedt a következô - különbözô feltételekbôl táplálkozó - két tétel. Az egyik: az elôzô magyar kormány által is hangoztatott, majd jelenleg a fôként szomszédaink által és olykor nyugati elvárásokban megfogalmazódó tétel, miszerint "a kisebbség (vagy: a kisebbségi helyzet) destabilizáló tényezô". A másik: az újabban - fôleg belpolitikai összefüggésben - hangoztatott, már-már polémiák tárgyává tett, feltételezett ellentét, melyet a vitafelek Magyarország integrációs törekvései és a határon túli magyar közösségek érdekei között próbálnak felállítani.

Ezekkel az állításokkal kapcsolatban nem csupán politikai kételyeim vannak. Töprengésre késztet az a megfontolás is, hogy az említett és ahhoz hasonló vélemények a környezô országokbeli magyar kisebbségek amúgy is felhalmozódott szorongásait erôsítik, és fokozhatják azt az ellenérzést is, mely manapság a magyar állampolgárok körében a határon túliakkal szemben kezdett kialakulni.

Az idézett tételeket illetôen a következôkben azt a két - talán meglepô - állítást próbálom - a teljesség igénye nélkül - megindokolni, hogy 1. a kisebbség stabilizáló tényezô és 2. az integráció a magyarországiaknak és a határon kívüli magyar közösségeknek egyaránt érdeke, az ô autonómiájuk és Magyarország integrációjának szembeállítására nincs meggyôzô indok. Természetesen e két megállapítás nem választható el mereven egymástól, ezért összefüggéseikben kívánom vizsgálni ôket.

Az elmúlt hat évben a közép-kelet-európai térségen belüli állam- és nemzetközi viszonyok lényegesen megváltoztak. A kommunizmus korszakában gazdasági, társadalmi, politikai szempontból egynemûeknek deklarált és szövetségbe kényszerített, ám eltérô történelmi feltételek közt kialakult országok lényeges különbségei elkerülhetetlenül kiütköztek, és ezzel együtt nyíltan is megjelentek az addig lefojtott feszültségek és konfliktusok. Azok a problémák, melyeket - ritka esetek kivételével (magyar 56, a 68-as prágai tavasz, 81-es lengyelországi beavatkozás, majd, ha más jelleggel is, de a nyolcvanas években több ízben nyílttá vált román-magyar polémia stb.) - a fordulat évéig elfedhettek a látszólag zavartalan, a felszínen pozitívaknak látszó protokolláris államközi kapcsolatok, a közelmúltban fokozatosan megjelentek.

Míg 1989 elôtt a térség népességének sem többségi, sem kisebbségi csoportjai nem igazán törôdtek egymással, lévén hogy érintkezéseik meglehetôsen esetlegesek és nem túl intenzívek, hanem inkább felülrôl irányítottak és formálisak voltak, 1989 után ezek a kapcsolatok konkrétakká és sokszínûekké váltak. A fordulatot megelôzôen még az egyes országokon belüli többségek és kisebbségek esetében is inkább a hivatalos politika manipulálta az egymás közötti viszonyokat, esetenként gerjesztette a feszültségeket, s a civil szférában olykor már oldódni is kezdhetett az évszázados gyanakvás a mindenkit alattvalói helyzetben tartó hatalom ellenére, vagy éppenséggel annak köszönhetôen.

Az 1989 után kialakult új helyzetben azonban, a megnyílt határok és a gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan valóban motivált friss kapcsolatok, együttmûködési formák mellett a demokratizálódással együtt járó, a versenyhelyzetekbôl természetszerûen adódó problémák is megjelentek. Ezek egy részét az magyarázza, hogy ezekben az országokban maga a demokratizálódási folyamat is többé-kevésbé felemás, mégpedig a legeltérôbb okok következtében. Más-más hagyományokra, elôzményekre építve indulhat például újra a polgárosodás, a kapitalizálódás, és ennek mértéke nem csupán országonként, hanem azokon belül, a kisebbségi régiókat tekintve (pl. Romániában: Havasalföld, Moldva és Erdély, Kis-Jugoszláviában Kosovo és Vajdaság stb.) is változik. A nemzetközi integrációs folyamatot kísérô modernizációs kihívásokat is a kisebb régiónként más-más gazdasági-szellemi ráhangoltság, eltérô társadalmi struktúra és politikai megfontolás fogadja. Ebbôl a szempontból is speciális helyzetben vannak a kisebbségek, amelyek köztudottan védekezô, konzervatív beállítottságúak, a változások közepette gazdaságilag majdhogynem teljesen eszköztelenek, és identitásukat tekintve sebezhetôk, fôképpen olyan országokban, ahol az egyéni szabadságjogok gyakorlásának sincsenek meg a hagyományai és feltételei. A változások sodrásában számunkra vált a legnehezebbé a rugalmas alkalmazkodás.

Az államszerkezet, az államigazgatási struktúra szerepkörének megváltozása ma mindenütt elkerülhetetlen. Ugyanakkor a gazdaság, a társadalmi struktúra, az intézményrendszer megváltoztatása feltétele a modernizációnak, ami viszont minden egyes polgár és emberi közösség anyagi-szellemi jólétének és versenyképességének elkerülhetetlen záloga. A modernizáció kihívásait a nemzeti kisebbségek sem kerülhetik meg. E fejlôdési pálya elfogadása az ô számukra azonban nem csupán fontos, hanem - mint látni fogjuk - veszélyekkel is járhat. E kihívásokra adott válaszaik hatékonyságát ráadásul nehezítik és késleltetik a nagyhatalmi erôviszonyok, a nemzetközi intézményrendszer átalakulása, a folyamat belsô ellentmondásossága és átbürokratizálódása, valamint a térség országai között kialakult új - valóságos vagy vélt - érdekellentétek.

Ebben az integrációs folyamatban ugyanis több posztszocialista ország hatalmi elitje nem virtuális partnernek, hanem inkább riválisnak érzi a többieket, s ez a politika szintjén erôs gátjává lehet bármiféle együttmûködésnek. De ugyanakkor megfigyelhetô mind az egyes országok között, mind az adott országok társadalmán belül, hogy míg a politizáló elitek szintjén ez az együttmûködési készség, illetve ennek még a szándéka is hiányzik (vagyis felszínes, demagóg retorikává, jobbik esetben szûk értelmiségi körök vágyálmává alakult), a gazdasági-társadalmi életben alakuló új érdekcsoportok, valamint helyi közösségek szintjén az együttmûködés változatos formái, fajtái, minôségei tûnnek fel. A vegyes vállalatoktól kezdve, a nemzetközi források közös kihasználásán keresztül, a határmenti regionális együttmûködések intézmény- és vállalatfejlesztô projektumainak sokasága jelenik meg. A kisebb régiókon belüli gazdasági-politikai kapcsolatok, a kistérségek közötti határokon átnyúló programok, közös befektetések jelzik, hogy a társadalom (a civil szféra) fô célja a gazdasági struktúra átalakítása. Természetesen ezzel párhuzamosan is feltûnnek az új érdekellentétek és feszültségek, többek között a gazdasági fejlettség, a történelmi-politikai hagyományok és a polgárosodás eltérô szintje és jellege miatt. A kisebbségek különösen bonyolult helyzetben vannak ilyen szempontból is. Elég, ha csak arra a tényre utalok, hogy a modernizációt biztosító nemzetközi forrásokhoz csakis az adott ország kormányán keresztül lehet hozzáférni. Hiába lehet jól kidolgozott tehát például egy székelyföldi vagy csallóközi területfejlesztési, infrastrukturális vagy kulturális projektum, annak esélye, hogy akár csak a tényleges döntési szintre továbbítsák, igen kicsi. De említhetnék egy olyan esetet is, amikor egy regionális projektum az adott - magyar kisebbség lakta - régió érdekében az információs társadalom kialakulásához kívánt hozzájárulni úgy, hogy bekapcsolódik egy nemzetközi tervezetbe, ám a többségi monopolizációs törekvést képviselô bukaresti intézmény a piaci ellenérdekeltség miatt kisajátította ezt a kezdeményezést. Nehéz tehát még abba - a szellemi tôkét feltételezô - versenybe is bekapcsolódni, melynek mûködését látszólag nem befolyásolja a helyszín hatalma, csupán a szellemi tôke minôsége, nagysága. Holott a kisebbség számára a "premodern", eredeti tôkefelhalmozás világában ez lehetne az egyik legfontosabb kitörési esély, minthogy a hagyományos munkaerô-piaci versenyben amúgy is hátrányban van.

Lévén, hogy a nemzetközi versenyképesség növekedésének összefüggésében a volt szocialista országok számára a gazdasági-társadalmi felzárkózás feltételeként megkerülhetetlen a modernizációs kihívás, az alapvetô kérdés az, hogy az egyes országok hatalmi elitjei a gazdasági reformok problémáit és a társadalom szociális és egyéb kérdéseit valóban mint modernizációs kérdést kezelik-e, vagy más stratégiákban gondolkodnak.

Akkor sem volna egyszerû a helyzet, ha valamennyi ország a modernizációnak az európai integráció útján történô megoldását részesítené elônyben, vagyis az európai integráció feltételeként kezelné a modernizációt. De tovább bonyolítja a képet, hogy mára - úgy látszik - nem ez az egyetlen lehetséges alternatíva. A modernizációnak ugyanis bizonyos országok esetében az európai integrációs stratégiától eltérô típusai is léteznek. Ennek figyelembevétele az integráció összefüggésében azért fontos, mert éppenséggel nem mindegy, hogy milyen hatalmi berendezkedés felé tart az adott állam.

A hagyományos polgári demokratikus berendezkedés a decentralizált államszerkezetet, a régiók és kisebb közösségi-intézményi autonómiák rendszerét jelenti a szubszidiaritás elve alapján, melynek lényege az, hogy a helyi vagy a más alapon szervezôdô közösségek sorsáról, érdekeinek érvényesítési formáiról mindig az adott autonómiák szintjén, az érintettek döntenek. A kisebbségi közösségek mindenkori autonómiatörekvései (például a múlt században a románok ilyen törekvése) ettôl az elvtôl és berendezkedéstôl sohasem idegenek, és csakis ezeknek érvényesülése biztosíthatja a többség és kisebbség számára egyaránt a modernizáció társadalmi feltételeit. Ehhez képest a mai, mindenható nemzetállam vezérlô eszméje a globalizáció idôszakában éppolyan korszerûtlen, mint a határkérdés esetében a történelmi elvre való hivatkozás volt az elsô világháború idején. De nemcsak korszerûtlen, hanem gazdasági és szellemi erôforrások tekintetében egyaránt pazarló is. Gondoljunk csak az 1919 után létrejött Nagy-Románia gazdasági-társadalmi helyzetének alakulására: az Egyesülés valójában máig sem vezetett a kisebb régiók szerves integrációjához, és korántsem járult hozzá a romániai társadalom életminôségének és társadalmi körülményeinek javulásához.

A magyar kisebbségek érdekképviseletének mai politikai programjaiban megfogalmazódó törekvések csak a homogén nemzetállamban gondolkodó, demokratikus hagyományokkal alig rendelkezô hatalomgyakorlási modellektôl lehetnek rendszeridegenek. Ez a - remélhetôleg - csupán átmeneti rendszeridegenség magyarázza a többségi hatalom félelmeit, hiszen egy valódi demokratikus rendszerben nem csak a nemzeti kisebbség, de a többségi lakosság hasonló érdekei (decentralizáció, helyi önkormányzatok, intézményi autonómiák) is bármikor megkérdôjelezhetik és elutasíthatják a jelenlegi politikai elitek hatalomközpontosító elveit és gyakorlatát.

Ebben az összefüggésben fontos rámutatni: nincs precedens arra, hogy a környezô államokba került magyar kisebbségek 1919 után valaha is kezdeményezték volna, hogy erôszakkal és ne politikai eszközökkel valósítsák meg politikai törekvéseiket egzisztenciájuk, identitásuk védelmében. Ez a stratégia azon a meggyôzôdésen alapult, hogy céljuk nem összeférhetetlen a hiteles demokráciával. Azok a félelmek pedig, amelyek a század folyamán a mindenkori többséget ellenállásra és retorziókra motiválják, a XX. század végén, a délszláv háborúk nyomán azért alaptalanok, mert ma már az autonómiák biztosítása éppen a határok módosításának elkerülését szolgálja.

A régiók Európája éppen ezekre az autonómiákra épülhet, és az Európai Közösség országai joggal viseltetnek nagyobb bizalommal olyan államok befogadása iránt, melyek garantálják a decentralizáció és a regionalitás elvének megvalósítását. Jelen pillanatban a környezô országokból a magyar kisebbségi közösségek törekvései, alulról építkezô stratégiái artikulálják a legvilágosabban ezeket az elveket, és mint helyi, illetôleg regionális szervezôdések, megjelenítik az integráció sajátos alapegységeit. Számunkra ez a stabilitás és az egzisztenciális biztonság feltétele. A vágyott autonómia és integráció az ô számukra tehát nem cél, hanem eszköz. És itt esnek egybe érdekeik az adott ország civil társadalmának érdekeivel. A kisebbségi közösség tagjainak szülôföldön maradása feltételezi, hogy ez az országos, az egész lakosságra kiterjedô érdekközösség mindinkább tudatossá váljék. Ezek a - ma még nem eléggé tudatosított - érdekegybeesések lehetnének a békét is biztosító konszenzusos demokrácia alapjai. Csupán a mára már meghaladott nemzetállami koncepciókhoz ragaszkodó politikusok hihetik ideig-óráig azt, hogy a kisebbségeknek közösségi autonómiaként történô integrációja az adott országok érdekeivel ellentétes.

A magyar kisebbségek csaknem egy évszázadra visszatekintô életének tanulságai mutatják, hogy a kisebbségnek sohasem érdeke a feszültség- és konfliktuskeltés, nem érdeke a destabilizálás. Ezért a szûkebb hazájához ragaszkodó magyar kisebbség mindig is virtuális szövetségese, nem pedig ellenfele minden olyan anyaországi és többségi nemzetbeli politikai erônek, mely valóban érdekelt a demokratizálódás és a biztonságos integráció folyamatában. Ha a problémát globálisan, legalábbis európai összefüggésekben vizsgáljuk, mindenekelôtt az a felismerés vezet, hogy az Európai Közösség jól tagolt, saját érdekeiket ismerô, ám a kölcsönös érdekeltségi felületeken rugalmasan érintkezô, önkorlátozó részközösségeket feltételez. A magyar nemzeti kisebbségek máris ilyen közösségekként óhajtanak integrálódni saját államukon és az Európai Közösségen belül. Ezt csak rosszindulattal lehet szegregációnak tekinteni.

Véleményem szerint ilyen, a múltra és a jövôre, a kisebb és a nagyobb érdekközösségekre egyaránt kiterjedô összefüggésben válik világossá a kisebbségek stabilizáló szerepe. Ilyen argumentumokra alapozom, hogy igenis érdemes szülôföldjükön hosszú távon berendezkedniük.

Talán jogos a fenntartás, amely szerint: amíg a térség országainak hatalmi elitjei nem döntik el, hogy milyen politikai filozófia mentén kívánják gyakorolni a hatalmat, meg kívánják-e osztani azt, vagy sem, nincs biztosíték arra, hogy a térségben az európai típusú modernizáció és a kisebbségek létének valóban demokratikus feltételei megteremtôdnek. Amennyiben azonban a környezô országok politikai elitje számot tart az európai közösségbeli tagságra - hacsak nem folytat struccpolitikát, avagy nem választja a dél-koreai modellt - fel kell hogy ismerje ezeket az elôbbiekben felvillantott összefüggéseket. Ezért - a szomszédainkról és szomszédainkkal folytatott politikai diszkurzus által oly sokszor elfedett, ám hosszútávon valóságos érdekközösségre alapozva - állíthatjuk, hogy álprobléma az az ellentét, amit egyesek manapság feltételeznek Magyarország integrációs törekvései és a határon túli magyar közösségek érdekei között.

Az 1990-96 közötti idôszak törekvései alapján el kellene gondolkodnunk azon, hogy az érintett szereplôk: a magyar kormány, a kisebbségi érdekképviseletek megtettek-e mindent, hogy akár a szomszédos országok kormányai, akár a nemzetközi fórumok felismerjék és elfogadják az ilyen típusú argumentumokat, melyek egyszersmind az anyagi-nemzeti létbiztonság reményének új forrásai lehetnek kisebbségi magyar közösségeink számára is. Alighanem egy másfajta, újszerû, kezdeményezô kisebbségpolitikai stratégia, a fenti megfontolásokat nyomatékosító érvelés lehetne meggyôzôbb az adott tárgyban folytatandó dialógusokban.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék