magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» IV. ÉVFOLYAM - 1998. 1. (11.) SZÁM - Az erdélyi kérdés
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Tóth Sándor

Néhány román paradoxonról

(Széljegyzetek Molnár Gusztáv tanulmányához)

Molnár Gusztáv nagy tanulmánya engem ott ragadott igazán magával, ahol a szerzô tényeket sorol, csoportosít úgy, hogy nyomában eddig rejtve maradt vagy csak sejthetô összefüggések mutatkoznak meg, ott, ahol ezeket elméleti felkészültségének és nagy tárgyismeretének birtokában elemzi, összegezi, következtetéseket fogalmaz meg, extrapolál. Ezen passzusok késztetik az olvasót többirányú, termékeny továbbgondolásra, hogy azzal az elégtétellel zárja olvasmányát: ez jó mulatság, férfimunka volt, jobban érti a kérdést, mint annak elôtte.

Ehhez képest kevésbé fontosnak tartom az igen nagy mennyiségû nyugati szakirodalomra való hivatkozást, azt az igyekezetét, hogy ezeket mintegy elméleti megalapozást és hitelesítést kanyarítsa az erre nem szoruló, mert a maga lábán is szilárdan álló értelmezései alá.

Persze magam is vallom, hogy a szerzô mondanivalóját illessze bele, helyezze el a téma nemzetközi irodalmába, s ha tételének illusztrálására igen alkalmas szövegekre lel, mint egyike-másika például a Huntingtontól idézetteknek, hát arról se mondjon le. Mégis, éppen mert az érdemes Samuel Huntington Molnár Gusztáv egyik legkedveltebb, leggyakrabban idézett szerzôje, vele szeretném érzékeltetni, hogy valójában mire gondolok. Huntington szerint a nemzetek és nemzetállamok, illetve ezek érdekszövetségeinek konfliktusait a jövôben a nagy kultúrák (civilizációk) – keresztény, iszlám, kínai, hindi stb. – közötti konfliktusok fogják felváltani. Ebben az értelemben Huntington a civilizációk és kultúrák kollízióját a történelem soron levô globális jelenségének tartja. Mûve, munkássága, egész érdeklôdése is, jellemzô módon globalitásszemléletének jegyeit viseli. Molnár Gusztáv érdeklôdésének viszont Közép-Európa a tárgya, illetve a Kárpátok térsége, Románia. Ez a térség Huntington figyelmét sem kerülte el, hiszen a nyugati kereszténységnek Finnországtól és a Baltikumtól a Balkánig és az Adriáig húzódó keleti határvonala ebben a térségben éppen a Kárpátok gerincét követi, kétfelé osztva Romániát. Márpedig a huntingtoni konvenció szerint a kereszténység nyugati és keleti formái közötti különbségben is civilizációs kollízió rejlik.

Csakhogy ezt a problémát a mi számunkra nem nyugaton fedezték fel. Errôl, már helyzetünkbôl következôen is, annál mindig többet, konkrétabbat tudtunk. Különösképpen pedig amióta megjelent (elôször 1980-ban, a szamizdat Bibó-emlékkönyvben) Szûcs Jenô korszakos – azóta világnyelvekre is lefordított – tanulmánya, a Vázlat Európa három történeti régiójáról. És ugyan rajtunk kívül ki tartaná számon azt, hogy a románság, mely zömmel ma is a keleti kereszténységhez tartozik, kétszer is a nyugati kereszténységnek köszönheti, hogy modern nemzetté fejlôdhetett, következésképpen, hogy megmaradhatott románnak és nem olvadt bele a körülötte és vele együtt élô különbözô szláv népek tengerébe: a reformáció révén anyanyelvi írásbelisége alapozódott meg, az ellenreformáció révén latinitástudatra tett szert. Mindkettô az ortodox egyház évszázados ellenállásának legyôzésével valósulhatott meg.

Mielôtt még közelebbi témám taglalásába kezdek, röviden arról is szólnék, hogy az elôfeltevéseit képezô politikai alapkérdésben is egyetértek Molnár Gusztávval. Mindenekelôtt abban, hogy a szovjet érdekszférából (Varsói Szerzôdés, KGST) szabadult európai országok számára az adott feltételek mellett a kor szintjére való felzárkózás – tehát egyáltalán a boldogulás – egyetlen útja a szovjet tervgazdaságtól, tehát az úgynevezett szocializmustól a tôkés piacgazdasághoz, a valóságos kapitalizmushoz vezet. Abban is, hogy ezen országok alapvetô érdeke, hogy az Európai Gazdasági Közösség (EU) tagjai lehessenek, minthogy ez nagymértékben megkönnyíti számukra a modernizáció nehéz útját. Ha pedig a döntést hozó nagyhatalmak az EU-tagság elôfeltételéül az Észak-atlanti Védelmi Szövetségbe (NATO) való belépést írják elô, akkor ezek a kiszolgáltatott országok ezt azért kell hogy vállalják, mert ezek szerint kívül rekedni a NATO-n még annál is rosszabb lenne.

Ezek után a tanulmány azon – a második fejezet végén olvasható – passzusához kapcsolódom, ahol a szerzô azt kezdi firtatni, hogy amikor megtörténik majd Cseh-, Lengyel- és Magyarország immár napirenden levô integrálódása (elôbb a NATO-ba, majd az EU-ba való felvétele), akkor mi lesz azokkal a "Mitteleurópa-fragmentumokkal, amelyek kívül maradnak a Nyugat új keleti határain". Itt Erdélyrôl van szó, és Romániáról.

Molnár Gusztávnak nagyon fontos lenne, hogy Románia minél elôbb csatlakozhasson az európai szervezetekhez (NATO, EU), de nem látja ennek közeli lehetôségét, és ezt, az ország huzamosabb kirekesztettségét a nyugat-európai szervezetekbôl nagyon kockázatosnak tartja. Fontos, hogy Románia, addig is, amíg szervezetileg nem integrálódhat, igazodjon Európához, amennyire tud, tartson lépést Európával, ne maradjon el reménytelen távolságra Európától. E törekvésében pedig – ebbôl a továbbiakban a politikai rendszer korszerûsödésének kérdéseire összpontosítunk – nagy hasznára lehetnek a Kárpátoktól nyugatra fekvô, európai hagyományú tartományai (Erdély, Partium, Bánság).

Merre tart Európa politikai alakulása? Mivel kell Romániának e téren lépést tartania, hogy reménytelenül el ne szakadjon Európától? Ha a kor szava ma: Európa – alkotórészei számára tehát legalábbis a kontinens-horizont nagyobb egésze –, az annyit biztosan jelent, hogy elmúlt az ideje annak a kornak, amikor a részek, hogy egésznek mutathassák magukat, egymástól elkerített államokként jelentek meg. Nyugat-Európában végképp túllépett az idô a túlcentralizált nemzetállam múlt századbeli elvén és modelljén. Hiába ragaszkodna hozzá néhány elmaradt gondolkodású konzervatív politikus, az etatista erôközpont történelmileg többé tarthatatlan.

Ennek helyére immár a helyi egységek, a régiók önigazgató-önkormányzó egységeinek sokaságából alulról felfelé épülô, tartalmában, szerkezetében is demokratikus állam: a szövetségi (föderatív) állam lép. Illetve a Skóciában és Walesben megrendezett népszavazásokat említi Molnár Gusztáv, ahol az érdekeltek közvetlen akarata dönthetett a regionális kormány, törvényhozás és költségvetés felôl. Molnár Gusztáv ezt a Munkáspárt elvi jelentôségû, bátor kezdeményezésének tartja, azért, mert utat nyitott a központi hatalmat korlátozó, devolúciós alkotmányjogi reform elôtt.

Ennek és más ehhez hasonló kezdeményeknek és törekvéseknek a nyomán új, korszerû politikai-hatalmi modellként egy háromszintû európai államjogi konstrukció körvonalazódik: alul a régiók helyi parlamentjei és helyi kormányai, közbül (a volt nemzetállam helyén) az alsóbb szint szervezôdésébôl épülô szövetségi (föderatív) államok, a csúcson pedig, ezek összefoglalójaként és összehangolójaként, ezek konföderációja, az európai "szuperállam".

Ahhoz, hogy amikor ez lehetôvé válik, Románia szervezetileg is integrálódhasson Európába, addig is lehetôleg együtt kell mozogjon, lépést kell tartson az egyesült Európa politikai-intézményi-szerkezeti változásaival is. Szóval Románia is a devolúció, a decentralizáció, a föderalizáció történelmi feladatával kell hogy szembesüljön, Romániára is a nemzetállam lebontásának, az ország demokratikus szerkezeti átépítésének a feladata vár.

Az ily feladattal való azonosuláshoz nyugat-európai szellemiség és hagyomány szükségeltetik. Ilyen Romániában inkább az ország nyugati felén (Erdély, Bánság, Partium) található. Felfigyelt erre több jó szemû román szerzô is. Molnár Gusztáv említi ezek közül Lucian Boia, Emil Hurezeanu, Gabriel Andreescu, Andrei Marga és mások idevágó nézeteit, megtoldván a maga ajánlásával, miszerint e tartományok különbözô nyelvû, hitû, kultúrájú népe "a konfliktusokat ténylegesen feloldó politikai cselekvés alapjává az etnicitás és a nemzetiség helyett a territorialitást, a területi-lokális identitást" tegye. Ez a gyakorlatban nem jelent kevesebbet annál, hogy a különbözô nyelvû, hitû, kultúrájú (stb.) temesváriakat, brassóiakat (stb.) kösse össze erôsebben a temesvári, brassói (stb.) regionális közérdek, mint amennyire elválasztja ôket a közöttük lévô különbség.

Ezek Molnár Gusztáv tanulmányának alapgondolatai. Ezekkel én mélységesen egyetértek. Azért is foglaltam így össze ôket. Amiben csak szeretnék hinni, de nem visz rá az oly sok csalódáson nagyra nôtt szkepszisem, az Molnár Gusztávnak a nyugati országrész európaiságát illetô felfokozott derûlátása. Miközben készséggel elismerem, sôt örömmel és felcsigázott érdeklôdéssel tartom számon Molnár Gusztáv idevágó érveit és valóban meggondolkoztató demonstrációit. A választási eredményeknek azt a beszédes térképre vetítését (valamint az elôzmények felsorolt számadatait) valóban nem lehet, nem is akarom megkerülni. Sôt elismerem, végül is persze hogy ez abból fakad, hogy az idevaló emberek kevésbé foglyai a hatalom tekintélyének, mint a hegyeken túliak. Az a térkép arról beszél, hogy az ország nyugati felén lakó választók számokban mérhetôen kritikusabban ítélik meg a hatalom képviselôit, mint az odaátiak. A néhány éven át halmozódó elégedetlenség egy, az odaátinál eleve kritikusabb környezetben nagyon sok olyan szavazót is felbátoríthatott a hatalommal való anonim szembefordulásra, akik a hegyeken túli más, alattvalói szellem hatása alatt nem vállalkoztak volna erre.

Mindezeket figyelembe véve, az a térképre vetített választási eredmény (az említett elôzményekkel együtt) szerintem fontos és biztató változásról, a nyugati országrész politikai érésérôl szól, de az országrész vagy lakossága európaiságát szerintem nem példázza és nem igazolja így egymagában. Annak még olyan nélkülözhetetlen összetevôi is vannak, mint anyagi és szellemi mûveltség, erkölcsiség. Mérhetôk-e társadalmi szinten ezek a fakultások, úgy, ahogyan a politikai érettség az állampolgárok választási (és általában politikai) gyakorlatában? Bizonyára ebben a dimenzióban is sok fontos és lényeges tisztázható, például jól kidolgozott kérdôívek segítségével. Nincs tudomásom ilyen, nálunk használható tesztek létezésérôl. Ezeknek híján, nagyobbrészt empirikus, másrészt bizonyos statisztikai meg egyéb ismereteimre vagyok utalva. Ezek nagy nyomatékkal elsôsorban arról szólnak, hogy ez az erdélyi populáció már nem az az erdélyi népesség. Annak például a húszas-harmincas években, de még az ötvenes-hatvanas években is merôben más volt az összetétele. Közhely adatot mondok: Kolozsvár lakossága alig több mint egy emberöltô alatt ötszörösére nôtt. Honnan?

A fenn megállapított tény figyelmes elemzése s az azt követô (szónoki) kérdés részletes megválaszolása nélkül aligha értelmezhetô például a Funar-jelenség, amely mégiscsak Erdély mai valóságának kôkemény tényezôje.

Azt mondom tehát, ne engedjünk vágyaink csábításának, számoljunk józanul a valósággal. Románia: két fél ország a Kárpátok két oldalán. Két, történelmileg-társadalmilag eléggé különbözô világ. De a két oldal közel nyolc évtizede kölcsönösen hat egymásra. (Kölcsönösen, de nem szimmetrikusan.) Hatnak egymásra, alakítják egymást: nem egyenlô mértékben. Ahol a központ, az a fél dominál, folyamatosan ható politikai akarat és terv szerint. A központ a maga képére formálja az országot, miközben a központot a maga közvetlen hinterlandja formálja. A központból irányított közigazgatás, hadsereg, iskola stb. folyamatosan alakította a maga képére a nyugati országrészt.

Mindezeknek szerves részeként, a húszas évek óta mindig is folyt a tervszerû kolonizáció, a betelepítés. (Népességáramlás ellentétes irányba is folyt, de annak ott nem volt lényeget érintô alakító hatása.) A kolonizáló akciót a román államnacionalizmus az ötvenes évekkel kezdôdôen fokozatosan gigantikus méretûvé dagasztotta. A nyugati országrészt betelepítette nagy munkaigényû ipari monstrumokkal, a Kárpátok keleti oldalán pedig munkaerô-felesleget idézett elô. Az így keletkezett tartós szívóhatás következtében néhány évtized alatt megváltozott a nyugati városok demográfiai-etnikai arculata. Azóta a mindig is ráfizetéses létesítmények jórészt már leálltak, rozsdásodnak. Munkanélkülivé vált dolgozóik pedig próbálnak boldogulni az egyre mostohább körülmények között. Sokan polgárosodni szeretnének. Nagyon kevésnek sikerül. Azoknak is: kis stílben. Nagyobb utánpótlása van az ellumpenesedés folyamatának. Közülük kerültek ki eddig a stadionok futballhuligánjai. És ha a dolgok úgy fordulnak, innen verbuválhatók a pogromok mezei hadai is.

Aki ebben a kérdésben nem akarja becsapni magát, annak számolnia kell azzal, hogy a nyugati országrész társadalmi-politikai folyamatainak alakításában ma a múltbelinél nagyobb súllyal van jelen egy balkáni eredetû, pszeudodemokratikus vagy éppenséggel antidemokratikus visszahúzó erô. Miközben – errôl szólnak Molnár Gusztáv térképes demonstrációi – itt, a Kárpátoktól nyugatra, a választók, köztük a románok nagy többsége, a korábban már jellemzett konstellációban merészelt kormánybuktató ítéletet mondani az oligarchikus hatalom fölött. Ez az ország másik felének eredményei tükrében – tehát az elmaradottabbhoz viszonyítva – Európára emlékeztet. Ennyirôl van szó. Ami nem kevés!

Az állampolgári nagykorúsodás mutatója, a demokratikus gondolkodás ígérete: ezzel már lehet számolni. És kell szüntelenül erôsíteni. Mert gyenge még. Gyengéje: gyökértelensége. Abban, hogy nem tudott gyökeret ereszteni, nagy szerepe volt a román iskola hagyományosan etatista szellemû, tekintélyelvû nemzetnevelésének. Így történhetett meg, hogy az erôközpontot dicsôítô nacionalista sajtó szitokszóként használhatta az autonómia fogalmát. Az elmúlt hetven évben kialakult román közgondolkodásban nincs olyan élô hagyomány, amely például az autonómiát legitimálná. Miközben az erdélyi és magyarországi románság mozgalmának emancipációs kulcsfogalma a nemzeti autonómia volt. (Bukaresti kormánykörök viszont, úgy tûnik, mindig is gyanakvóak voltak mindenféle autonómiával szemben.)

Hogy befejezésül példát is mondjak. A Gyulafehérvári Határozatok tessék-lássék autonómia-pontjai különösen a késôbbi fejlemények árnyékában joggal minôsülhetnek eleve kirakatnak szánt megtévesztésnek, a bukaresti kormányzattal már korábban, régóta egy húron pendülô néhány erdélyi fôintézô mûvének. Gondolok mindenekelôtt arra, hogy az alapozó pontok hanyag megfogalmazása az utólagos csûrcsavarhatóság fiskálisszándékával is magyarázható. Csakhogy azon pontatlan pontokkal elsôsorban nem a nemzetközi vagy a magyarországi közvéleményt akarták megtéveszteni, hanem legalább annyira az erdélyi és magyarországi románságot. Már a román népességnek akkor jó, ha a tizedét kitevô aktívan politizáló, közvélemény-formálónak számító románokat. Akiknek a képviselôit – szám szerint ezervalahányat – azért hívták össze 1918. december elsejére Gyulafehérvárra, hogy ott a Romániához való csatlakozás dokumentumát megszavazzák. Ám ezeket a behívott delegátusokat egészen addig olyan mozgalom formálta, amelyben a nemzeti emancipáció kulcsfogalma az önkormányzat, Erdély autonómiája volt. Azzal a nagygyûléssel Gyulafehérváron nem lehetett volna olyan dokumentumot megszavaztatni, amelyben nincs szó autonómiáról. Éspedig nem elsôsorban valamiféle nagylelkû gesztusként Erdély nem-románjai felé. Ez már csak természetes következménye volt annak, hogy mindenekelôtt a maguk számára igényelték – addig Budapesttôl, ott már Bukaresttôl – mindig a mindenkori távoli központi hatalomtól: az önkormányzatot, Erdély autonómiáját.

A Határozat, amelyben "Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselôi" megszavazták az egyesülést Romániával, egyben alkotmányozó országgyûlést hirdetett meg egy "új román állam megszervezésére". Ebben a szövegben az "új" a korszerû képzetét idézi, s a régivel mint elavulttal szembesül. Ez a szöveg könnyen keltheti egy olyan alkotmány képzetét, mely föderatív-demokratikus új Romániáról szól, amely – mondjuk – az autonómiával rendelkezô történelmi tartományainak szövetségébôl áll. A bukaresti államszervezôk elszánt ellenségei voltak ennek a koncepciónak. Brãtianu azért ragaszkodott ahhoz a formulához, hogy a királyi román hadsereg fegyverrel hódította meg az új tartományokat, mert csak így, a hadi jog alapján lehetett azokat betagolni a régi királyság eleve központosított államába. Csak így seperhette le a tárgyalóasztalról az Ókirályság balkáni rendjét felforgatással fenyegetô gyulafehérvári "egyesülési dokumentumot". Csakhogy a nagyhatalmak is új alkotmányt követeltek Romániától. Brãtianu hallgatott, taktikázott és halogatta az ügyet négy éven át, míg csak el nem ültek a viharok. Akkor aztán 1923-ban megszavaztatta azt az alkotmányt, amely Gyulafehérvárról tudomást sem véve betagolta az új tartományokat a régi államkeretbe, a fejlettebb országrészt perifériaként alárendelte az elmaradottabb központnak.

Mibôl kerekedtek a viharok azon elsô két-három évben, és hogyan ültek el?

Keletkeztek például úgy, hogy a nyugati országrész politikailag aktív románjainak eredetileg meglehetôsen plátói autonómiavonzalmait váratlanul igen heves indulatok korbácsolták fel. Megjelentek ugyanis a Kárpátokon túlról az "ejtôernyôsök" (akkor még nem így hívták ôket), és magas fôvárosi összeköttetéseik segítségével elhalászták a helyiek elôl a javadalmazóbb fônöki állásokat. És jöttek nyomukban, a gyors meggazdagodás reményében, a frissen szerzett gyarmatra más szerencselovagok. Ezek a jövevények azt hozták magukkal, aminek a helyiek addig csak a hírét hallották: balkáni szokásokat, korruptságot, mûveletlenséget, megtetézve a gyôztes gyarmatosító arroganciájával. Mindennek testközeli megtapasztalása gerjesztette azon heves indulatokat. E tartományok nem kormánypárti román sajtója 1919-ben s az azt követô években sok olyan írást közölt, amelyek tele voltak felháborodással, tiltakozással, a jövevények viselt dolgainak és egyáltalán az új román világnak a kipellengérezésével és visszautasításával. És alig találni nyomát ezekben az újságokban annak az egyesülési eufóriának, amelyrôl a román történészek oly lelkesen tudósítanak.

Az erdélyi román sajtó regátellenes indulatát és hangnemét egy bukaresti kormánylap segítségével érzékeltetem, mert így rövidebb. A România címû lap 1920. március 3-i számának cikke azt veti az erdélyi románok szemére, hogy "az ókirályságbeli románokat úgy tüntetik fel, mint egy nyomorult zsebmetszô bandát, mint fosztogatókat, kalandorokat. A román politikai pártok, amelyek megteremtették a modern Romániát, fellendítették és elvezették 1916-hoz, szerintük tolvajok bandája. Ezeknek az uraknak a szemében minden, ami Romániában van, vagy onnan jön, piszok és rothadás". E feszültség kései magas politikai megnyilvánulása volt egy feltûnô bojkott 1922-ben: Maniuék, az erdélyi Román Nemzeti Párt képviselôi, Gyulafehérvár 1918. decemberi hôsei, tüntetô módon távol maradtak I. Ferdinánd király megkoronázásának országos ünnepségérôl. Hiányzásukat még feltûnôbbé teszi az, hogy a koronázási szertartást szimbolikus gesztusként ugyancsak Gyulafehérváron tartották.

Ez volt az a rövid – két-három évig tartó – történelmi pillanat (és ez a Zord Idô és a Napkelet politikai transzilvanizmusának a jó szakasza is), amikor reális esélye volt annak, hogy a fejlettebb csatolt területek, tartományok nyomására valóban új, demokratikus, föderatív Románia szülessen.

És hogyan hiúsult meg ez a lehetôség?

A bukaresti kormányzat eléggé hatásos eszközökkel rendelkezett akár az erdélyi román politikusok, akár állami állásokra pályázó klienseik puhítására, ha kellett, a rebellisebbek megleckéztetésére is. De kínálkozott olyan politikai érv is, mellyel népes tömegeket lehetett szédíteni. A pesti irredenta lapok legelgurultabb szövegeire hivatkozva, amelyek magyar zászlókat álmodtak a Kárpátok bérceire, olvasóiknak azt bizonygatták, hogy Erdély magyar megszállása, a magyar csendôr, a szolgabíró és a földesúr visszatérése olyan fenyegetés, amitôl csak a királyi román hadsereg fegyverei védhetik meg Erdélyt, az erdélyi románságot.

Aki ezt Bukarestben így kifundálta, jól tudta, hogy blöfföl. Tudta, hogy a legyôzöttek revánsvágyának semmiféle valóságalapja nincs. Tudta, hogy a békét diktáló, presztízsükre kényes nagyhatalmak már azért sem hajlandók semmiféle korrekcióra, mert az utóbbi tévedésük elismerésének számítana, és tudta, hogy a legyôzött, kivérzett, a gyôztes nagyhatalmak által szigorúan ellenôrzött, csak forma szerint szuverén kisállam nem is gondolhat az elcsatolt területek saját erôbôl való visszafoglalására. (De tisztában voltak mindezzel az irredenta propagandát bátorító magyar kormánytényezôk is. Nekik is, miként bukaresti kollégáiknak, csak belsô használatra kellett a tömegek nemzeti érzelmeit felkorbácsoló mûbalhé. Közben pedig a két fél kölcsönösen egymás malmára hajtotta a vizet, mindegyik a másik nacionalizmusát táplálta, és mûködtette a maga bizalmatlanság- és gyûlöletzuhatagát.

A bukaresti propagandakampány intenzív volt, és minden román számára könnyen érthetô: Erdélyt, a revánsra készülô magyar irredentával szemben csak erôs hadsereg védheti meg. Erôs hadsereget csak erôs állam tarthat fenn, az egységes és oszthatatlan román nemzeti állam. Minden, ami gyengíti ezt a nemzeti államot, az ezen államban megtestesülô nemzeti egységet, a románok történelmi érdekeit veszélyezteti. Ilyenek az erdélyi magyarok, székelyek és szászok autonómiaigényei. Ezen nem csodálkozunk, idegenektôl nem várhatunk el román öntudatot. De mit szóljunk azon erdélyi románokról, akik a nagyobb helyi hatalom, a zsírosabb falatok reményében nem átallnák a román állam ütôképességét gyengíteni.

Többféle tárgyi és gondolati csúsztatás kellett ahhoz, hogy ebben az okoskodásban az autonómia gondolata és a nemzeti érdek hamis alternatívája fogalmazódhasson meg. (Az autonómia gondolatát tagadó valóságos alternatíva ez esetben az uralkodó oligarchia érdeke volt.) Az erdélyi román (értelmiségi, politizáló polgár) e dilemmát oda konkretizálta, hogy ha nem akarja a régi magyar világ (számára nemzeti elnyomást jelentô) visszatérését, akkor el kell fogadnia Bukarest szupremáciáját s vele együtt a regáti románok által Erdélybe hozott szokásokat is. Végül is a regáti szellemmel való megbékélés még a finnyásabb erdélyi román számára is az elfogadhatóbb, a kisebbik rossznak ígérkezett: beletörôdött, elfogadta. Idomult a regáti stílushoz, szokásokhoz, és idôvel maga is regátivá asszimilálódott. Egzisztenciának, karriernek, jólétnek ez volt az ára. Így vált Erdély és a többi új tartomány a regáti központ provinciájává. Így kezdôdött, az elején még csak hajszálereken keresztül, amelyek azonban egyre tágultak, majd idôvel át- meg átszôve a társadalom egészét, így vált egyre átfogóbbá a közép-európai tartományok elregátiasodása, balkanizálódása.

A románok története tele van ilyen tanmesékkel. Sajnos: alig tudnak róla. Ami tény, adat megkerülhetetlen, azt átszínezik, mitizálják, és elsikkadnak történelmük jövôt formáló tanulságai. Kár. Ha kritikusabban vizsgálnák, jobban ismernék történelmüket, az sokban segítené tájékozódásukat, lerövidítené az elôttük álló utat – Európába.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék